Ekönyv-olvasó és kutatómunka II: materialitás és homogenizáció

Az előző bejegyzés bevezetésszerűen vetett számot az ekönyv-olvasók előnyeivel és hátrányaival a nyomtatott könyvekkel összehasonlítva. A jelen bejegyzés egy lépéssel továbbmegy az ekönyv-olvasók kulturális hatásainak elemzésében, és egyetlen, de jóval elvontabb szempontot vizsgál meg, amit úgy fogalmazhatnék meg, hogy az olvasási tapasztalattal összefüggő jellegzetesség a nyomtatott könyvek egyediségének elvesztése, és egyfajta homogenizációs folyamat beteljesedése is. Az ekönyv-olvasó megjelenésével a nyomtatott kultúrában szocializált hatásmechanizmusok kiküszöbölődnek, megszűnik az információ-értékű egyedi materialitása a könyveknek. Ez a veszteség persze történetileg nézve már elkezdődött a 20. század végén, ám a folyamat most látszik beteljesedni. Ezt a folyamatot szeretném ebben a bejegyzésben körüljárni.

Egy könyv olvasási tapasztalatát, az elvárásaimat vele kapcsolatban, és így az alkalmazandó olvasási és értelmezési stratégiát is befolyásolják a kézbe vett könyv materiális tulajdonságai. Máshogy fogok olvasni és értelmezni egy keménykötésű, fólió méretű, vastag papírra szép és méretes betűkkel nyomtatott könyvet, meg egy látványosan olcsó és egyszeri olvasásra szánt könyvet, illetve egy illusztrációkkal teletűzdelt szép mesekönyvet, egy kis sortávval és betűmérettel, keskeny margójú konferencia-kötetet. Hat az olvasóra a papír érdessége vagy simasága, a papír minősége, a könyv illata, súlya, valamint a tördelés módja is. Ugyancsak befolyásolja az olvasást a könyv kora is, hiszen máshogy veszek kezembe egy 16. századi korai nyomtatványt, és máshogy érintem meg a még ropogósan meleg tegnap a nyomdából megérkezett kiadványt. A könyv egyedi materialitása tehát jelentős tényező az olvasáskor.

A könyv materialitásából származó egyediség azonban az ekönyv-olvasó megjelenésével elvész vagy legalábbis átalakul. Maga a kézbevétel szinte semmilyen információval sem szolgál, a könyv homogénné vált: ugyanazt érzékelem, amikor Ishiguro Never Let Me Go-ját veszem a kezembe, vagy Shakespeare első fólióját, Agatha Christie egyik regényét. Nincs tapintásbeli, nincs illatbeli, nincs súlybeli különbség, nem látszik, milyen olvasási stratégiára készítették, hiszen ugyanazt az eszközt, ugyanazt a dolgot, adott súllyal, adott simasággal, felépítéssel, adott illattal, veszem a kezembe. A kezem, a szemem ezen a szinten mindig ugyanaz érzékeli. Ehhez járul hozzá a homogenizált, mechanizált lapozás is, hiszen máshogy lapoztam egy nagyobb méretű könyvet, mint egy kis kiadványt, néha megnedvesítettem az ujjam, lehetett lassan vagy hirtelen lapozni, lehetett kiélvezni a lapozást. Ezzel ellentétben az ekönyv-olvasónál a lapozás mindig ugyanolyan mozdulatsort hív elő, azaz egyetlen gomb megnyomását, amelyre reagálva a kijelzőn adott idő alatt átalakul az oldal a következővé.

A nyomtatott könyv egyedisége adódik abból is, hogy egy nyomtatott könyv esetében adott és változtathatatlan például a betűméret és betűtípus, mely adottság feloldódik az ekönyvüolvasók esetében a fájl formátumától függően. Ha kinyitom valamelyik könyvespolcról levett könyvemet, mindig ugyanazt a betűméretet és betűtípust látom, arra számítok, és örülök vagy sajnálom előre. A könyv ilyen meghatározott egyedisége azonban átalakul, rugalmassá válik az ekönyv-olvasók esetében, hiszen olvashatom ugyanazt az ekönyvet különböző betűmérettel, betűtípussal is attól függően, éppen mihez van kedvem, mire ad lehetőséget a fájl formátuma.  Sőt egy ekönyv-olvasó alapbeállításainál megadhatok egy betűtípust és betűméretet, hogy az azt lehetővé tevő fájlformátumoknál a szöveg mindig abban a méretben és típusban jelenjen meg. Bár ez a módszer talán kényelmesebbé, otthonosabbá teszi az olvasást, mégis a fájl formátuma nem azonos a nyomtatott könyv szerkesztési, tipográfiai minőségével, nem jelöl olvasás-stratégiai döntéseket. A fájl formátuma azonban nem ad információt a könyv tartalmi minőségéről, hiszen egy éppen beszkennelt könyv, amelynek eddig nem volt digitális verziója, lehet sokkal jobb, mint egy jó minőségben elkészített egyébként csapnivaló könyv. Az olvasására használt eszköz sem ad eligazítást az olvasásra szánt könyv tekintetében: attól nem érdemes alaposabban, máshogy olvasni egy könyvet, mert egy nagyon drága eszközön olvassuk. A könyv tehát változáson megy át, és ez a változás valamiféle homogenizálódás irányába mutat.

A könyv homogenizálódásának folyamata természetesen nem az ekönyv-olvasók megjelenésével kezdődött, de ez mindenképpen új fordulatot hozott. A könyvek homogenizálódása a könyvek digitalizálódásával kezdődött az 1990-es években, vagyis akkor, amikor könyveket a számítógép kijelzőjén kezdtünk el olvasni. Ekkor, ha nem képformátumú könyvekről beszélünk, valójában eltűnőben volt a könyvek materialitás egyedisége, hiszen ugyanazon a materiális közeg felületén jelentek meg a különböző könyvek: számítógépek képernyőjén, ahol már a könyvek közötti materiális különbséget az adott digitális eszközök különbsége hozta létre. A környezet változott attól függően, hogy melyik számítógépet, melyik laptopot használta az olvasó, míg a könyv maradt hasonló.

Nagyon fontos azonban a pontosság kedvéért azt is megvilágítani, hogy csak hasonló maradt ugyanaz a könyv, de nem azonos. A számítógépen, laptopon vagy táblagépen megjelenő könyv ugyanis nem más, mint egy dokumentum, egy fájl, aminek megjelenése csak részben múlik a fájlban található információn. A fájl-könyv adott vizuális megjelenését ugyanis nagymértékben befolyásolja az, ahogy a fájlban tárolt információ eljut addig, hogy a szem számára feldolgozható vizuális információvá váljon. Mint minden a digitális világban a 0 1 sorozatok kombinációján múlik, és ez természetesen igaz a könyvfájlokra is. Amíg 0 1 sorozatok kombinációja vizuális élménnyé válik rengeteg tényező határozza meg a végeredményt. Nem mindegy, hogy ugyanazt a fájlt milyen szoftverrel, milyen fizikai adottságokkal rendelkező gépen alakítjuk át olyan adatokká, amelyeket az eszköz kijelzője meg tud érteni, majd pedig maga a kijelző is hozzáteszi a megjelenő képhez a saját adottságait. A könyv-fájl egyediségét tehát nem kizárólag a fájlban található információ határozza meg, hanem az egyediség immár a szoftveres és hardveres környezetben ragadható meg, de ez az egyediség már nem a könyv sajátja.

Mégis a homogenizációs folyamat történetében az ekönyv-olvasók hozták el a radikálisabb változást a számítógépekhez képest. Amennyire én látom a digitális könyvolvasókat, ezeknél az eszközöknél sokkal hangsúlyosabb a könyv-fájlban tárolt információ a könyv megjelenése tekintetében, mint maga a szoftveres és hardveres környezet. Bármilyen olvasón nézem meg ugyanazt a könyv-fájlt, lényegi kérdésekben nem volt eltérés, hacsak nem abban az esetben, amikor az alapbeállítások meghatározzák a betűtípust és méretet bizonyos fájlformátumok esetében. Valószínűleg ennek az lehet az oka, hogy a fekete-fehér e-ink technológia sem a kijelző méretében, sem pedig színvilágban nem tesz lehetővé információértékű különbségeket.

Lehetne merengeni azon, vajon jót tesz-e a könyviparnak, pontosabban a könyvszakmának ez a homogenizációs folyamat. A könyvszakma, sőt talán az olvasók jelentős részének mindenképpen igaza van abban, hogy ez már nem az a könyvvilág, könyvkultúra. Ugyanakkor azt is látni érdemes, hogy az ekönyv-kultúra nem kel versenyre a nyomtatott könyv-kultúrával, hanem mellette alakít ki helyet önmagának. A két kultúra párhuzamosan él egymás mellett, talán más igényeknek történő megfelelés az, ami létrehívta és tartja életben az egyiket-másikat, és mindkét elvárási horizont mellett legitim érvek hozhatók fel. Az elemzés tehát nem értékel, hanem bizonyos fogalmak mentén tájékozódik. Ilyen fogalom lehet a homogenizálódási folyamat, amellyel ebben a bejegyzésben foglalkoztam, míg egy másik lehet az „oldal” fogalma, amellyel a következő alkalommal fogok számot vetni.

Ekönyv-olvasó és kutatómunka I: Bevezető gondolatok

Nati kérésére, meg saját terveim szerint is az ekönyv-olvasó és annak kutatásban betöltött szerepe a jelen bejegyzés témája. Ahogy elkezdtem erről gondolkodni, és elkezdtem írni ezt a bejegyzést, rá kellett ébrednem, hogy egyetlen bejegyzés kevés lesz ahhoz, hogy elmondjak mindent, amit fontosnak találok az e-könyv-olvasóval kapcsolatban. Először is azért tűnik lehetetlennek a fontos szempontokat végiggondolni egyetlen bejegyzésben, mert különböző szinteken és elvárási horizontokkal közeledünk a kérdéshez, és ezeknek lehetőség szerint meg szeretnék felelni. Másodszor mert, mint később ki fog derülni, gyakorlati és elméleti jellegű megfigyeléseket szeretnék tenni, amelyek egymástól elválasztása ugyan kétséges, mégis retorikai szempontból talán elfogadható. Ezért amellett döntöttem, hogy három szempontot fogok végiggondolni három bejegyzés keretein belül: először egy bevezető jellegű gondolatsort osztok meg, majd a könyvek homogenizálódási folyamatáról, majd a harmadik részben az oldal-fogalmával fogok számot vetni. Kezdjük tehát a bevezető-szerű gondolatokkal.

Talán senkit sem lep meg, hogy az ekönyv-olvasóknak széles választéka érhető el, és az ezek közötti választás semmiképpen sem egyszerű feladat. Vannak, akik az Amazon Kindle-t szeretik, mások a Sony-ra vagy más gyártók különféle eszközeire esküsznek. Nyilván  a különbségek abban rejlenek, hogy milyen fájlok kezelésére alkalmasak az olvasók, milyen háttérrel rendelkeznek--könyv és garancia tekintetében, milyen gyorsak, mennyi ideig bírja az akkumulátor, milyen a kijelző, milyen funkciókkal rendelkezik, wifi-képes-e vagy sem. Ezen rengeteg tényező nehézkessé teszi a választást, láttam hallgatóknál és kollégáknál is különböző fajtákat, és mind jó volt a maga nemében. A téma iránt érdeklődők továbbmehetnek az ekönyv-olvasó blogra, ahol nagyon sok információt lehet begyűjteni, látszik, hogy a szerző járatos a témában, talán tanácsot is ad, ha kérnek.

Magam úgy választottam ekönyv-olvasót, hogy bizonyos elképzelésekkel rendelkeztem saját könyvolvasási módszereimről, és ehhez próbáltam igazítani a választást. A választásom végül olyan ekönyv-olvasóra esett, amin van klaviatúra, tehát elvileg jegyzeteket is lehet fűzni az oldalakhoz, kiadó és könyvterjesztő független, elvileg wifi-képes, és internetről is lehet letölteni könyveket ezen keresztül. Nem mondhatnám, hogy minden tekintetben meg lennék elégedve vele, a wifi szörnyű lassú, internetezésre alig-alig használható, levelezésre, blogok követésére csak a nagyon nyugodt embereknek ajánlom—magam nem tartozom közéjük. Olvasásra, jegyzetelésre viszont nagyon alkalmas, sokat is használom, szinte örömöm is lelem benne. Mindezek mellett azonban meg kell jegyezzem, annak is örülök, amikor nyomtatott könyvhöz jutok, és azt tarthatom a kezemben, lapozgathatom, esetenként pedig bele is jegyzetelhetek.

Az ekönyv-olvasó négy különlegességével kezdem az elmélkedést: méret, könyvmennyiség, kereshetőség, jegyzetelés. A kis, füzetnyi méretű eszközben a hagyományos, nyomtatott könyvtapasztalattal ellentétben különleges az, hogy rengeteg könyv megfér, s áll rendelkezésre azonnal és mindig. Egy nyolc GB-s memóriakártyán hozzávetőlegesen 1000 könyvet hordok magamnál, tehát mintha a teljes régi könyvespolcom benne lenne a táskámban bárhová is megyek. A másik óriási előnye, hogy a rendszerezés miatt könnyen rá is tudok találni a keresett könyvre, és ha nem felejtettem el betenni egy könyvjelzőt, ott folytathatom az olvasást, ahol akár hónapokkal előbb abbahagytam. Hasznos még a jegyzetelési funkció is, hiszen egyes oldalakhoz megjegyzéseket is lehet fűzni--mintha beleírnék a könyvbe, amely oldalon ezután egy kis ikon fogja jelezni, hogy jegyzet tartozik ide. A jegyzeteket pedig az oldalaktól függetlenül az adott könyvet megnyitva együtt is meg lehet tekinteni, majd pedig a jegyzeten keresztül el lehet jutni a könyvoldalhoz, amelyhez a jegyzet készült.

A hasznossága mellett azonban néhány kellemetlen nehézséggel is szembe érdemes nézni. Ilyen például, hogy az e-ink technológia miatt, úgy vettem észre, egy kicsit fárasztóbb az olvasás ezen az eszközön, mint a hagyományos könyv esetében. Ez azért van, mert a könyvhöz képes úgy tapasztalom, hogy kisebb a kontraszt a háttér és a betű között, ami azt eredményezni, hogy egy kicsit jobban kell erőltetni a szemet olvasáskor, illetve erősebb világítás szükséges, mint egy nyomtatott könyvnél. Talán ez az a kompromisszum, amit az e-ink technológia megkövetel, hiszen itt nincs háttérvilágítás, maga a kijelző nem sugároz fényt. Ennek persze előnye, hogy csak a lapozás igényel energiát, maga a megnyitott oldal már nem használja az akkumulátort. Így nincs szemet károsító vibrálás, ami egy laptop, táblagép vagy monitor kijelzőjét jellemzi, nem károsítja a szemet, valamint megnöveli az akkumulátor két töltés közötti használati idejét--hozzávetőlegesen havonta töltöm az ekönyv-olvasót, pedig sokat használom.

Másik nehézség az ekönyv-olvasóval, hogy az olvasásélményt nagyban befolyásolja az ekönyv formátuma és minősége. Legtöbb könyvem pdf formátumú, ám ezek is nagy különbségeket mutatnak. Ha egy könyvet egyszerű kép pdf fájlformátumban készítettek el, akkor azon túl, hogy nem kereshető, még csak nem is nagyítható. Például az Early English Books Online adatbázisból letöltött régi nyomtatványok digitális verzióit gyakorlatilag nem tudom olvasni az ekönyv-olvasómon, annyira kicsi a betűméret így. Persze, lehet, hogy csak az én gépemen nem növelhető a mérete. Hasonló a helyzet a gyengén elkészített egyéb pdf fájlokkal, bár ezek általában nagyíthatóak, előfordul, hogy a kijelzőn megjelenített oldalak váltásánál lemarad egy-két sor, ami kellemetlenné teszi az olvasást. Az is előfordult már, hogy pdf formátumú könyv nagyításánál az utolsó két sor a kijelzőn való oldalváltáskor a következő oldalon újra megjelent. Ehhez képest az epub formátumot nagyon szépen lehet nagyítani, és jól tördeli az új méretnek megfelelően. Így olvasom most Stephen Greenblatt The Swerve-jét, és igazi élmény.

Az eddig említett nehézségeken nem nagyon lehet változtatni, ezekkel együtt kell élni. Van azonban olyan nehézség, amit átmenetinek lehet nevezni. Hasonló élményem volt ugyanis az első időben az ekönyv-olvasón való olvasáskor, mint amikor először olvastam korai nyomtatványt. Amikor régen kezembe vettem egy korai nyomtatványt a betűtípus szokatlansága, a nem standardizált helyesírás és talán egyéb okok miatt nehezebb volt az olvasás. Pontosabban nem is (csak) maga a kibetűzés jelentett nagyobb erőfeszítést, hanem az olvasottak visszaidézése. Az volt a fájó élményem, hogy nehezen olvasok, viszont nagyon gyorsan felejtek. Hasonló volt valamiért az első időben az ekönyv-olvasónál is az élményem, de itt nem a betűtípus vagy a helyesírás szokatlansága miatt, hanem talán amiatt, hogy szokatlan volt az egész helyzet. Állandóan hagyományos módon mozdult a kezem, amikor lapozni szerettem volna, a gombnyomás helyett, esetenként előbb nyomtam meg a gombot, minthogy végigolvastam volna az oldalt, hiszen a hagyományos lapozásnál korábban indul a mozdulat. Jobban kellett a szememet használni, nem voltak megnyugtató margók, az olvasás környezete fizikális és vizuális szempontból teljesen megváltozott, s a szöveg jelentésére való koncentrálás helyett zavaró tényezőkkel kellett küzdenem, a megszokottól eltérő környezettel kellett megbarátkoznom. Ez a nehézség azonban idővel megszűnt: már csak nagyon ritkán próbálok rosszul lapozni, és egész jó vissza tudok emlékezni az olvasottakra.

Összevetve az előnyöket és a hátrányokat, mindenképpen azt javaslom annak, aki megteheti, hogy érdemes ekönyv-olvasóba beruházni. Ugyan nem fogja megtalálni azt a romantikus élményt, amit úgy képzelünk el, hogy egy téli estén egy nagy fotelben ülve a kandalló előtt kezünkbe veszünk egy szépen megszerkesztett könyvet, és ott a csendes magányban intellektuális élményben lesz részünk. Ez a romantikus élmény az én esetemben amúgy sem jött szinte soha létre, olvasni általában íróasztalnál olvasok, valamilyen közvetlen céllal. Másfelől pedig az ekönyv-olvasó nem is erre való, hanem nagy mennyiségű könyv tárolására, könnyen megkereshetőségére, elsősorban szakirodalom olvasására, és jegyzetelésre. Ez a tevékenység pedig alig hasonlít a romantikus álomra, hiszen inkább kemény, bár élvezetes, alapos munka. Persze nehézségekbe, kellemetlenségekbe is ütközünk, mégis az előnyök az ekönyv-olvasók irányában mozdítják el a mérleg nyelvét.

Kutatást segítő digitális eszközök: Evernote és Chrome kiegészítők

Az előző bejegyzéseim arról szóltak, hogyan gyűjtöm az információt, illetve hogyan raktározom és rendezem őket. A mostani bejegyzésemben azt szeretném bemutatni, milyen eszközöket használok a jegyzeteléshez és megosztáshoz, pontosabban arról, hogyan is lehet ezeket a tevékenységeket a legegyszerűbben elvégezni. Szó lesz webes, és egyéb jegyzeteléshez kialakított, és a böngészőbe beépített alkalmazásokról.

Kezdem először is a jegyzeteléssel. Meglehetősen sokáig az igazán szikár Google Notes-ot használtam. Ez a szolgáltatás azonban kb. egy éve már megszűnőben van, először nem lehetett új felhasználóként bejelentkezni, majd folyamatosan figyelmeztettek, hogy mentsük a dolgainkat, végül teljesen leállt, és a jegyzetfüzeteket átmentették a Google Dokumentumokba. Bár a Google Notes jól használható szolgáltatás volt, sok szempontból kényelmetlen volt, úgyhogy, amikor jóval a megszűnése előtt találkoztam az Evernote-tal, szinte azonnal is álltam az utóbbi használatára.

Az Evernote előnye, hogy nagyon könnyen lehet vele jegyzeteket készíteni, a felhőben tárolt jegyzetek szinkronizálódnak a számítógépre és az okostelefonra telepített alkalmazásokkal, és nagyon jó a címkézés a mappák mellett. Az Evernote olyan ingyenes alkalmazás—persze van fizetős verziója is, csak azt nem ismerem—, amely ötletek lejegyzésére, érdekes honlapok, blogbejegyzések, online cikkek kivágására, akár pdf dokumentumok tárolására, esetleg fényképek készítésére és tárolására, katalogizálására is alkalmas eszköz. Az is előnye, hogy internetes hozzáféréssel vagy anélkül a jegyzeteim mindenhol hozzáférhetőek, a számítógépeken és a telefonomon, ahova telepítettem az Evernote-ot, és ahova nem, hiszen a felhőben ott található minden, azaz majdnem bárhol és bármikor. A jegyzeteket eleve mappákba lehet rendezni, amely primér katalogizálás feszességét puhítja az egyes jegyzetek címkézése, mint másodlagos katalogizálás.

Kutatási témáim szerint készítettem jegyzetfüzeteket, ahova aztán az egyes jegyzeteket helyezem el. Utazom az egyetemre, eszembe jut valami fontos valamelyik témával kapcsolatban, előveszem a telefont, és az Evernote androidos alkalmazását megnyitva a megfelelő mappába készítek egy jegyzetet. Amint beérek az egyetemre, a telefon wifi-n keresztül automatikusan szinkronizál a felhőben tárolt jegyzeteimmel, bekapcsolom a számítógépet az irodámban, és amire minden fontos alkalmazást megnyitok, a gépre telepített Evernote-ban már ott is van az utazás közben készített jegyzet. Vagy a múltkor a harmadik gyerekünkkel mentem fogászatra, 3 órás várakozás, a hajamat is téphettem volna, helyette olvastam, az érdekes részeket hogy ne kelljen gépelni a telefonnal az Evernote-ban lefényképeztem, betettem a megfelelő mappába (meg kell jegyeznem, a gyerkőc is el tudta magát tanulással foglalni, úgyhogy volt időm dolgozni). Hazaérve a telefon automatikusan szinkronizált a felhős alkalmazással, majd a laptop bekapcsolása után néhány perccel már minden ott volt a gépen is. Mindkét alkalom lehetett volna időveszteség és ötletveszteséggel járó kihasználatlanul maradt alkalom, de az Evernote értelmessé tette a gondolkodást és olvasást is.

Erről eszembe jut egyik legjobb egyetemi tanárom tanácsa. Dávidházi Péter azt mondta nekünk a doktoris program egyik első óráján, hogy a kutatói tevékenység életforma is. Soha nem tudjuk, mikor jön az isteni szikra, és sokszor nem akkor, amikor az íróasztalunknál ülünk jegyzetpapírjainkkal körülvéve, hanem amikor a 7-es buszon utazunk, a moziban ülünk etc, ezt tehát nem lehet befolyásolni. Az viszont már a mi felelősségünk, hogy ezeket az adományokat ne vesztegessük el, hanem azonnal jegyezzük le. Ezeknek a lejegyzésére bármi alkalmas, a buszjegytől kezdve a papírzsebkendőig, viszont sokkal praktikusabb egy kis, zsebre tehető, kapcsos jegyzetfüzetet beszerezni, amibe aztán szépen bevezetjük a jó ötleteket, majd otthon kivehetjük a füzetkéből a lapot, amely innentől cédulaként működve bekerülhet a szépen katalogizált társai közé. Másnap be is szereztem ilyen füzetet, és hosszú éveken át használtam, javasoltam immár saját tanítványaimnak is a módszert. Aztán évek alatt kikopott a cédulázás a kutatói gyakorlatomból, és így a jegyzetfüzet is lassan eltűnt. Az okostelefon és az Evernote pontosan ezt az űrt tölti be.

Az Evernote előnye még, hogy a három, nagy internetes böngészőhöz letölthető kiegészítőjét is elkészítették, ami nagyon megkönnyíti weblapok, online cikkek vagy blogbejegyzések, képek elmentését. Az Evernote kiegészítője beépíthető az Internet Explorerbe, a Firefoxba és a Google Chrome-ba is. Mivel magam az utóbbit használom általában, ezért ebbe szereltem bele a zöld elefántfejes ikont. Amikor egy blogbejegyzést, újságcikket, képet találok az interneten, és aktuális kutatásaim valamelyikéhez fontosnak találom, akkor csak rákattintok a böngészőben az Evernote ikonra, és legördül egy menüsor néhány kérdéssel a mentés előtt, például, hogy az egész oldalt, csak egy részletét, csak az url címet szeretném menteni, melyik mappába.  A válaszok után aztán a kiválasztott opciók alapján elmenti a felhőbe, majd a gépekkel, telefonnal is szinkronizálódik, és a későbbiekben könnyen beépíthető lesz a készülő cikkbe, blogbejegyzésbe, előadásba, akárhova. Enélkül a kiegészítő nélkül más programokat kellene nyitogatni, kijelölni, másolgatni majd elmenteni. Ezzel a kiegészítővel azonban megússzuk a nehézkes megoldásokat, és egyszerűen, kényelmesen megtehetjük mindezt. Talán ennyiből is látszik, hogy az Evernote nagyon kézre-, kézhezálló eszköz a kutatói munka során.

Talán nem is írok többet az Evernote-ról, inkább áttérek az egyéb kiegészítőkre, amelyeket a Chrome-ba építettem bele. Először is megemlítem azt a kiegészítő alkalmazást, ami azt teszi lehetővé, hogy az olyan adatbázisokba is bele tudjak nézni, amelyeket nem optimalizáltak a Chrome-ra, de erre az ikonra kattintva a célalkalmazás azt hiszi, hogy Internet Explorerrel keresgélek benne. A második nagyon hasznos kiegészítő a Google Alerter, amely arról értesít, hogy a különböző Google alkalmazásaimban—Gmail, Reader, Voice és Wave—mennyi olvasatlan elem található. Az ikonra kattintva legördül a menüsor, ahol az egyes szolgáltatásoknál megjelenő szám mutatja az olvasatlan elemeket. A menüsorból aztán egyetlen kattintással megnyílik a kívánt szolgáltatás. Tehát nem kell állandóan nyitogatni ezeket a szolgáltatásokat ahhoz, hogy megtudjam, érkezett-e valamilyen újdonság. A harmadik a Shareaholic kiegészítő, amit megintcsak sokat használok, és amely arra való, hogy egy honlapon tartózkodva könnyen meg tudjam osztani az érdekes tartalmat. A Shareaholic több száz közösségi hálózatot foglal magában, amik közül én csak a Twittert, Google Pluszt, Facebookot, a Google Bookmarks-t és a Tumblr-t választottam ki állandóan látható elemnek. A megosztás pedig nagyon egyszerű: az adott oldalt nézve, egyetlent kattintás a Shareaholicra, majd kiválasztom, melyik hálózaton osztanám meg a látott oldalt, egy újabb kattintás után megjelenő ablakba beírhatom a bevezetőt a megosztani kívánt tartalomhoz, végül egy OK után megjelenik a tartalom a kiválasztott helyen. Mindezek a kiegészítők időt takarítanak meg, és egyszerűbbé teszik az adott művelet elvégzését.

A jegyzetelés és a megosztás egyszerűségéről szóltam eddig. Persze ez még nem elég a kutatómunkához, hiszen ha nincsenek ötleteink, nem találunk archiválandó internetes tartalmat, nincs mit megosztanunk, akkor mindezek az alkalmazások nem sokat érnek. Ezen utóbbi problémán ezek az eszközök nem tudnak segíteni. Amire viszont nagyon jók, hogy megkönnyítik a jegyzetelést és megosztást, és a könnyűségük, egyszerűségük miatt még stimulálják is ezeket a tevékenységeket. Amire tehát valók, arra nagyon jók, és ezért nyugodtan ajánlom őket másoknak is, akik szeretik az ilyen technikára épülő eszközöket. Mindemellett azért azt is hozzáteszem, hogy hagyományos jegyzetfüzetem is van, és nagyon szívesen készítek bele jegyzeteket a 40. születésnapomra ajándékba kapott Parker töltőtollammal.

Google+ és Facebook

Múltkori ígéretemhez híven a mai bejegyzésben tovább folytatom a közösségi portálokról szóló elmélkedésemet, és most hosszabban a Google+ról és rövidebben a Facebookról fogok szólni. Azért hagytam utoljára ezt a két közösségi szolgáltatást, mert az utóbbit igazából nem használom kutatóként, az előbbit pedig azért, mert nagyon új ahhoz, hogy ténylegesen arról tudnék beszámolni, hogy milyen nagy a gyakorlati haszna az eddig említett digitális szolgáltatásokkal összevetve. A szempontok, amelyeket figyelembe veszek, a következők lesznek: a kapcsolatok formája, célközönség, a bejegyzések formája, kereshetőség, profil, oldalak és hangout.

Kezdem a Facebookkal, mert egyfelől rövidebb lesz, másfelől mert inkább viszonyítási pontul fog szolgálni a Google Pluszhoz. Tehát bár a Facebook is alkalmas lenne kutatói barátságok, kapcsolatok tartására, információszerzésre, hiszen vannak kifejezetten a korszakommal foglalkozó felhasználók, mégis a Facebook nekem inkább tág értelemben véve magánjellegű alkalmazás. Itt a kölcsönösségről és a digitális tér értelmében vett barátságokról, kapcsolatokról van szó. Persze itt is posztolok, akár szakmai témájú írásokra utalásokat is, de szigorúan csak könnyedebb, szórakoztatóbb jellegűeket. Teszem ezt azért, mert itt ténylegesen a tágabb ismeretségi körömet tartom szem előtt. Továbbá mert az itteni ismeretségi köröm nem szakmai, valamint 95 %-ban magyarok, tehát nem is fárasztanám őket angolos bejegyzésekkel. Ha vannak is szakmai kapcsolataim itt is, nehézkes csak nekik küldeni bejegyzéseket, az üzenőfalra pedig nagyon egyszerű kirakni valamit, de az macerás, hogy csak az lássa, akit szerintem érdekelhet.

A Google+ néhány a Facebookkal kapcsolatos problémát szem előtt tartva tud egyszerűbben szakmai jelleget ölteni, ezért is használom elsősorban szakmai céllal. Először is, a Facebook a kölcsönösségre alapul: akkor látjuk egymást bejegyzéseit, ha kölcsönösen elfogadjuk egymást barátnak. Ezzel szemben a szakmai kapcsolatok nem szükségszerűen alapulnak kölcsönösségre. Hasonlóan a Twitterhez, a Google + is megelégszik az egyirányú kapcsolattal. A Twitter és a Google Plusz azonban ellentétes irányultságú kapcsolatokat tesz lehetővé. A Twitter az információ szerzésre összpontosít, míg a Google Plusz az információ továbbadására, ugyanis a Twitternél azt szabályozom, hogy kinek a bejegyzéseit olvasom, az utóbbinál azonban azt szabályozom, hogy ki olvassa az én bejegyzéseimet. Persze mindkét platformon előbb-utóbb kölcsönössé is válnak a kapcsolatok, de nem szükségszerűen.

Az előzőekből következik, hogy Google Plusz esetében célközönségekben kell gondolkodni, azaz megoldást kínál arra, ami a Facebook esetében előfordulhat, ti. hogy az üzenőfalra kitett bejegyzést olyan is elolvassa, akire esetleg nem tartozna a bejegyzés. A Facebook üzenőfalas megoldása az információ széleskörű megosztását teszi egyszerűvé, hiszen alapesetben az üzenőfalra kitett bejegyzést minden barátom láthatja. Az írás, különösen a szakmai jellegű írás, bejegyzés azonban általában egy bizonyos közönséget céloz meg, és ebben segít a Google Plusz. Itt ugyanis minden követett ismerőst be lehet, be kell rendezni körökbe, és minden megosztás bizonyos köröknek szól. Persze ugyanaz az ember szerepelhet több körben is, illetve egy bejegyzést több körrel is meg lehet osztani, mégis az alapötlet az az, hogy nem feltétlenül érdekel mindenkit mindenfajta információ, illetve hogy a bejegyzés írója, vagy aki meg szeretne valamit osztani, az bizonyos emberekkel szeretné megosztani az információt, és ebbe jó, ha minden vargabetű nélkül beleszólása legyen.

Ezzel kapcsolatban azonban egyfajta probléma is felmerülhet. A felhasználó ugyanis csak arra van befolyással, hogy kivel oszt meg információt, arra azonban nincs hatással, hogy kinek a bejegyzéseit olvassa. Annak a bejegyzéseit lehet ugyanis csak olvasni, aki beleteszi valamelyik körébe, és csak az azzal a körrel megosztott bejegyzéseket lehet olvasni. Megtörténhet tehát az, hogy van egy szakmailag nagyon izgalmas felhasználó, akinek jó lenne olvasni a bejegyzéseit, hiszen sok minden a szakmában az ő kezében fut össze. Én azonban csak annyit tudok tenni, hogy belerakom a releváns körömbe, és megoszthatom vele (is), ami abban a témában érdekes lehet. Ugyanakkor csak akkor olvashatom azt, amit ő ír, ha ő ugyancsak beletesz az egyik körébe, viszont, mivel ő nem ismer, ezért nem szerel bele egyetlen körbe sem, következésképpen nem olvashatom a bejegyzéseit. Igazából ez a peches forgatókönyv nem szokott előfordulni, mégis elméletileg megtörténhet, és ez nagyon frusztráló lehetne.

A Google Plusz ötvözi a Twitter valósidejűségét viszont nem szorítkozik a Twitter 140 leütésére. A Google Plusz is folyamszerű, valósidejű szolgáltatás, azaz a bejegyzések azonnal és egymást hátrábbtolva az idővonalon jelennek meg. Ez a valósidejűség azonban nem szorítkozik a rövidségre és csak a leütésekre. Egy bejegyzés gyakorlatilag bármilyen hosszú lehet, persze hasonlóan a Facebookhoz, egy hosszú bejegyzést nem mutat meg teljesen, hanem kattintani kell az egész megjelenítéséhez. Továbbá hasonlóan a Facebookhoz képek és videók is beilleszthetőek a bejegyzésbe nemcsak link formájában. Mindezt segíti az, hogy összekapcsolták a Google egyéb szolgáltatásaival, mint a Picassa-val illetve a Youtube-bal, mint fénykép vagy videómegosztó oldalakkal.

Ami probléma a Twitterrel, például a visszakereshetőség, a Google Plusznál nem jelent nehézséget. A Twitterről szóló posztomban írtam arról, hogy az első néhány száz bejegyzésnél régebbiek visszakereshetősége meglehetősen körülményes. A Google Plusz azonban egészében visszakeresető, az információ nem vész el, hónapokra visszamenőleg egyszerű és alapos, nagyjából megbízható módon a Google kereső szemantika segítségével hozható vissza az idővonalból kifolyó információ, bejegyzés.

A Profil is sokkal kidolgozottabb, mint a Twitteré, és itt közelebb van a Facebookhoz. A Google Plusz profiloldalán sok szakmai információ osztható meg, a Picassával összekapcsolva minden publikus fényképmappa és videó is bekerül a profilba. A Facebookhoz hasonlóan itt is oda kell figyelni, mi kerül más alkalmazásainkból publikussá. Viszont mindez hasznos is lehet, hiszen nem nehéz kitalálni egy felhasználóról, vajon megéri-e követni.

Hasznos szolgáltatás még az úgynevezett oldal elkészítése is. Persze a hirdetés szerint ennek cégekre nézve van előnye, tudniillik reklámcélok szempontjából. A marketing azonban intézmények, egyéb csapatok szempontjából is előnyös. Számos kutatóközpont, szakmai csoportosulás készített magának ilyen oldalt a Google Pluszon belül. Az ilyen oldalaknak a létrehozója persze csak google plusz felhasználó lehet, aki aztán meghívhat más felhasználókat is az oldal szerkesztéséhez, fenntartásához. Továbbá egy felhasználó több oldalt is megalkothat, ami megintcsak előnyös lehet olyan esetekben, amikor valaki több kutatócsoportnak is tagja.

A csoportos együttműködést segíti a „hangout” alkalmazás. A Hangout hang- vagy videókonferenciát tesz lehetővé szinte bármennyi felhasználóval, meglehetősen jó minőségben. Nem kell más, mint hangszóró, mikrofon és webkamera, és máris meg lehet tartani egy ülést, konferenciaszerű találkozót a földrajzi korlátok legyőzésével.

Mindent összevetve tehát a Facebook is alkalmas lehetne szakmai kapcsolatok kiépítésére, én mégis inkább a Google Pluszt használom munkára és a Facebookot magánjellegű tevékenységekre. A Google Plusz meglehetősen összetett környezetet biztosít szakmai tevékenységekhez a kapcsolatok, körök, kereshetőség, oldalak és a hang-, videókonferencia lehetőségei miatt. Egyelőre azonban ezek még csak lehetőségek szintjén működnek, ami magyarázható azzal, hogy nagyon új szolgáltatásról van szó, 2011 júniusában indult, akkor még meghívásos alapon, majd szeptemberben nyílt meg teljesen. A szakmai körök, különösen a reneszánsz angol témákkal foglalkozó kutatók, egyelőre kevesen használják, hiszen a Twitter és a hagyományos blogok elegendőnek tűnhetnek, nem lelvén helyet a digitális térben egyelőre a G+nak. Bár érthető, hogy sokan csak egy újabb időigényes szolgáltatásnak találják, és ezért nem használják, mégis reménykedem benne, hogy a kollégáim az elkövetkezendő évek folyamán majd kihasználják a Google+ nyújtotta lehetőségeket.

Twitter és kutatás

Az előző bejegyzésemmel elindítottam egy olyan sorozatot, amelyben azzal foglalkozom, hogyan lehet a digitális tér nyújtotta lehetőségeket kihasználni, hogyan lehet releváns, a kutatói munkához használható és elengedhetetlen információ birtokába jutni. Az előző bejegyzés a hagyományosnak nevezhető kutató blogok olvasásáról, és arról szólt, hogyan követek blogokat, hogyan rendszerezem, raktározom a később felhasználható bejegyzéseket. A mostani bejegyzésben a másik nagy információ forrásomról, a Twitter használatomról számolok be. A Twitterről, pontosabban egyes Twitter-eseményekről már előző bejegyzéseimben írtam, vagy utaltam rájuk. Most azonban maga a Twitter lesz az elmélkedés tárgya.

A Twitter—az egyik legnépszerűbb mikroblog szolgáltatás—két nagy eltérése információszerzés és megőrzés tekintetében a hagyományos blogokhoz képest a következő. A Twitter, mint referencia eszköz, a rövid bejegyzések miatt (max. 140 karakter), nem arra való, hogy alapos és mélyenszántó elmélkedéseknek adjon helyet, hanem arra, hogy elvezesse a felhasználót olyan blogokhoz, könyvekhez, eseményekhez, ahol magát a mélyenszántó elmélkedést találhatja meg. Másfelől pedig ezek az utalások, bejegyzések nem maradnak meg feltétlenül, hanem eltűnnek, illetve nehezen lesznek visszakereshetőek. Míg tehát a hagyományos blogok valamennyire statikusak, azaz mint egy email üzenet megmaradnak és egyszerűen visszakereshetőek magában a felhőben, addig a Twitter, mint üzenet folyam, mérhetetlenül tünékeny.

A Twitter dinamikus volta az előnye és egyszerre a hátránya is ennek a szolgáltatás fajtának. Előnye, hogy az információ azonos időben jut el a felhasználóhoz, azaz egy kolléga elküld egy bejegyzést, én, aki követem, abban a pillanatban meglátom a képernyőmön. Ennek előnye, hogy az időtapasztalat szempontjából az azonnaliságot élhetem át, nem várok az információra, hanem publikussá tétele pillanatában már a képernyőn villan. Bizonyos esetekben, bizonyos diskurzusok kialakulásánál ez a szempont nagyon jól jöhet. Ugyanakkor ez az erénye, a folyamszerű időtlenség, egyszerre hátrány is. Ugyanis a képernyőn megjelenő üzenetet azonnal követi a másik, az idővonalban tolja lejjebb, és perceken belül eltűnik az első üzenet a képernyőről, és percek esetleg órák múlva már végleg eltűnik, egyszerű eszközökkel visszakereshetetlenül. További problémát okoz az, hogy az időzónák eltérése miatt előfordulhat az is, hogy egy kolléga bejegyzéseit soha nem tudom olvasni, ha olyankor ír a Twitteren, amikor magam nem olvasok Twittert, mert éppen akkor alszom, tanítok etc. Tehát egyszerre ünneplem az információ folyamatos áramlását, de közben átélem a végesség fájdalmát, amennyiben lemaradok sok-sok információról. Mit lehet ilyen helyzetben tenni?

Először a beérkező bejegyzéseket nem érdemes magán a Twitter online felületén figyelemmel kísérni, sokkal inkább a számos ingyenesen letölthető Twitterhez írt alkalmazás egyikét kiválasztani, és így magán a számítógépen követni az eseményeket. Magam a Tweetdecket használom, mert egyszerre több oszlopba rendezi a beömlő bejegyzéseket, eleve osztályozva őket adott szempontok alapján, másfelől pedig az éppen beérkező nemcsak letolja az előzőeket, hanem egy előreugró ablakban külön meg is jeleníti, valamint hangjelzéssel is figyelmeztet a beérkező információra. Ez azért szerencsés, mert nem kell állandóan figyelni, történt-e valami, hiszen előreugrik, és magától eltűnik egy kis ablakban az új bejegyzés, másfelől pedig a hangjelzést akkor is hallom, ha éppen néhány méterre megyek a géptől. Az új bejegyzés ilyetén jelzése akkor is működik, ha nem éppen a Tweetdeck felületét nézem, hanem csak a háttérben működik. Persze ez az előny azzal a hátránnyal is jár, hogy gyakorlást igényel az, hogy ne zavarjon az állandó csipogás és előreugró ablak, hiszen a bejegyzések átlagosan fél-egy percenként jönnek.

A Tweetdeck másik előnye, hogy oszlopba rendezi a beérkező bejegyzéseket, segítve a tájékozódást, és ezek az oszlopokból körülbelül négyet lehet látni egyszerre. Az oszlopokba rendezés lehet adott szempontok alapján: ezek közül én a következő módokat és sorrendet használom. Az első oszlopba érkeznek azok az üzenetek, amelyek magát a folyamatos információ, bejegyzés áramlást jeleníti meg, mégpedig azok tollából, akiket követek. A második oszlop azokat a bejegyzéseket tartalmazza, amelyek megemlítik a nevemet, itt már lehet olyantól bejegyzés is, akit egyébként nem követek. A harmadik oszlop a követőket mutatja meg, a negyedik pedig egy tematikus kereső-oszlop, ahol a #digitalhumanities jelölésű bejegyzések jelennek meg. Az utóbbi azért fontos, mert így olyanok bejegyzéseit is olvasom, akiket éppen nem követek, de olyan témában tevékenykednek, amelyek érdekelhetnek. Ez az oszlopos megoldás kiterjeszti a visszakereshetőséget, ugyanis minden oszlopban 100 bejegyzésig lehet visszamenni az idővonalon. Az oszlopok száma nem tűnik korlátozottnak, tehát mindig lehet egy külön oszlopot szentelni egy hashtag-es keresésének. Nagyon hasznos volt ez az #askshakespeare nap alkalmával, amelyről egy előző bejegyzésemben írtam.

A bejegyzések kérészéletűségét azonban a Tweetdeck sem oldja meg, hiszen a 100-as visszakereshetőség nem elegendő. Mi van akkor ugyanis, ha napokra, évekre szeretne valaki visszatekinteni? Erre a következő nem egészen tökéletes ingyenes megoldások mutatkoznak. A Google speciális keresési lehetőségei között be lehet állítani dátumot, és forrást, tehát beállítható forrásnak a Twitter oldala, és akkor csak tweeteket gyűjthetünk. Ez a megoldás meglehetősen bizonytalan eredményekkel szolgál, ha valaki nem szeretné végignyálazni az összes keresési eredményt. A Twatterkeeper is jó szolgáltatás volt, bár az ingyenes verzió csak két archiválási projektet tett lehetővé, viszont megszűnik 2012. január 6-tól. Ugyan a Twitteren átfolyó teljes bejegyzéshalmazt archiválja a Library of Congress, ez mégsem hozzáférhető kívülről. Egyelőre a legegyszerűbb archiválási módnak az tűnik nekem, hogy beállítottam a IFTTT felületen, hogy archiválódjon az összes tweetem és engem megemlítő tweet az Evernote jegyzetfüzetemben, tehát minden fontos tweetet újratweetelek. Persze ez a módszer nem megfelelő trendek, statisztikák, témák archiválásához, csak arra jó, hogy bizonyos tweeteket elmentsek magamnak. Saját bejegyzések archiválására még jó alkalmazás a Twournal, amely szolgáltatás bármeddig visszamegy az időben, összegyűjti a bejegyzéseimet, és szépen egy pdf formátumú digitális könyvvé formázza őket időrendben, mely könyvet ingyenesen le lehet tölteni. A szolgáltatás akkor válik fizetőssé, ha nyomtatott példányt szeretnénk, vagy szép külső borítót szeretnénk hozzáadni a digitális könyvhöz.

Amikor a Twitteren keresztül eljutok egy cikkhez, jó blogbejegyzéshez vagy adatbázishoz, akkor ezeket megpróbálom archiválni. Ha blogbejegyzés vagy cikk, akkor Zoteroban mentem el, tematikus mappába és címkézve. A Zoteroról is már írtam egy régebbi bejegyzésemben, most is csak ajánlani tudom a bejegyzést, meg a Zoterot. Ha blogbejegyzés, akkor még megnézem a blog többi bejegyzését, és ha tetszik, beszerelem a Google Olvasómba, és onnatól kezdve ott is olvasom, címkézem. Ha pedig hasznos adatbázis, akkor a Google Bookmarks-ban mentem el, felcímkézve, hogy később több szálon is visszakereshető legyen.

Egyébiránt itt jegyzem meg azt is, hogy a retweetelés, azaz az újra megosztása egy-egy jó bejegyzésnek két okból is fontos. Egyfelől talán jól esik az eredeti bejegyzés írójának, hogy amit megosztott másokkal, azt más is olyan hasznosnak találja, hogy újra megosztja a saját követőivel is. Azaz az eredeti szerző szempontjából az újra megosztás egyfajta elismerést jelent. Másfelől pedig a saját követőknek is jól jöhet az információ, remélhetőleg ők is örülnek, hogy esetleg egy általuk nem követett embertől származó információ birtokába jutottak, valamint esetleg követésre érdemesnek is találhatják.

Ha már a követésről volt szó, meg kell jegyezni valamit. Sokan azon mérik le a másikat, hogy hány embert követnek és hány ember követi őket. Bizonyos esetben ennek lehet, hogy van jelentősége, gondolok itt a celebekre, de a kutatás világában félek ez nem mérvadó. A kutatás egyébként sem a népszerűségről szól, tehát nem feltétlenül a számok jelentenek valamit. Talán fontosabb, hogy a szakmán belül kik kíváncsiak valakire, és nem hogy hányan. Továbbá a követésnél az is fontos szempont, hogy nem érdemes túl sok embert követni, különösen olyanokat, akik rengeteg, de nem túl jelentős információkat osztanak meg, ugyanis az ilyenek kitolják az idővonalból az esetleg fontos bejegyzéseket. Tehát nem érdemes udvariasságból követni valakit, csak azért, mert ő követ engem, sőt esetenként abba is kell hagyni bizonyos emberek követését. A Twitter ugyanis nekem szakmáról szól, haverkodásra, barátkozásra a Facebook sokkal alkalmasabb, kézhezállóbb, tehát nálam a Twitter marad korai modern és digitális bölcsészet tematikában szakmai, kutatói médium.

A Twitterrel azonban nem zárul le a digitális tért strukturáló, átláthatóvá tevő eszközök bemutatása, még akkor sem, ha most ezt a szolgáltatást tartom a leghasznosabb információforrásnak. Annyira így van ez, hogy nem tudom nem megállni, hogy ide ne szereljem egy prezi előadásomat a Twitterről, melyet az egyetemen tartottam angol szakos kollégáimnak és hallgatóknak. Az információ szerzésnek és továbbadásnak azonban a Twitter mellett 2011 júniusa óta van egy újabb felülete, ez pedig a Google +, úgyhogy a következő bejegyzésem ez utóbbiról fog szólni. Még akkor is így lesz ez, ha nem tudtam mindent elmondani a Twitterről ebben az egy, amúgy is hosszúra nyúlt bejegyzésben.

Kutatói, szakmai blogok olvasása—Google Reader

Az elkövetkezendő bejegyzésekben arról fogok írni, hogyan lehet információt szerezni arról, mi is történik a nagyvilágban a szakterünkön, kutató kollégáink merre is indulnak el, legalábbis akik a digitális tér adta lehetőségeket kihasználják. Fontos az utóbbi kitétel, hiszen rengeteg reneszánsz kutató van a világon, akik nem léptek be a digitális térbe. Velük más módokon kell a kapcsolatot tartani, máshogy ismerhető meg a tevékenységi körük, például személyes beszélgetések révén, munkahelyen, könyvtárban, konferenciákon vagy esetleg doktori védéseken. Ugyan ez a hagyományos módja a kutatói kapcsolattartásnak elengedhetetlen, most mégsem erről fogok írni, hanem azokról a módokról, ahogy manapság az angol reneszánsz és a digitális világ kapcsolatáról szóló ismeretek birtokába tudok jutni az interneten keresztül.

Az egyik legfontosabb, majdnem valósidejű információforrásom, a hagyományos szakmabeli blogok olvasása. Ezek a blogok olyan akadémiai, azaz kutatók által írt blogok, amelyek a kutatók kutatói tevékenységéről szólnak, és nem az életük egyéb oldalairól. Ezt az utóbbi kitételt azért tettem, mert a tudomány ünnepén ebben az évben elkészítettek egy kutatói blogokat összegyűjtő listát, és ehhez kapcsolódó beszélgetést is szerveztek, ám a felsorolt kutatói blogok jelentős része arról szólt, hogy hogyan töltötte a kutató az időt, mit evett, hogyan dolgozott a fodrász valamilyen külföldi ösztöndíj során. Tehát én nem ilyen blogokra gondolok, hanem olyanokra, amelyekből vagy a reneszánszról vagy a digitális világról lehet valamit tanulni.

Körülbelül 110 hagyományos blogot követek figyelemmel. Ez a szám változik, ugyanis esetenként rájövök, hogy egy blog nem azzal foglalkozik, amit eleinte hittem, vagy felfedezem, hogy a szerző így-úgy megbízhatatlan, és ezért abbahagyom a követését. A változás ugyanakkor a növekedés irányába is tart, hiszen új bloggerek kezdenek írni, rábukkanok olyan blogokra, amelyekről addig nem tudtam. Tehát a szám változik, ezért megragadhatatlan, viszont talán ami első látásra is feltűnik, az a nagysága. Kérdezhetné valaki ugyanis, hogy hogyan lehet erre ennyi ideje valakinek? Irodalom-, és filozófiatörténész révén a legfontosabb munkaköri kötelességem az olvasás, a naprakészség, tehát erre munkaköri kötelességem időt szánni (persze a nyomtatott munkák olvasására is). Mindenesetre mivel ez a szám meglehetősen nagy, ezért különféle módszerek alakultak ki arra, hogy hogyan lehet automatizálni, ha nem is az olvasást, hanem a követést. Az ugyanis meglehetősen nehézkes lenne, hogy fejben tartom a követett blogokat, és időről időre megnézem őket, van-e friss bejegyzés.

Hogy ne kelljen állandóan nézegetni a frissítéseket, kitalálták az úgy nevezett RSS feedeket. Azaz a blogokba bele van építve a lehetőség, hogy valamilyen eszközön keresztül az érdeklődő értesüljön az új fejleményekről. Ezeknek az RSS feedeknek a követésére meglehetősen sok alkalmazást építettek ki. Én ezek közül a Google Olvasót (Reader-t) használom, mivel ingyenes, egyszerű és gyors a használata, valamint könnyen beépíthető a webböngészőbe olyan  alkalmazás, amely értesít, ha a követett blogokon történik valami. Ahelyett hát, hogy el kellene mennem a bloghoz, hasonlóan az emailhez, mintegy a postaládámban érkeznek a hírek.

A Google Olvasó nagyon leegyszerűsített—mondhatnám letisztult, de az túlzás lenne—felületen segíti a blogok követését. Ezen a felületen könnyen fel lehet iratkozni a követni kívánt blog feedjére. Egyetlen kattintásra megjelenik egy kis ablak, ahova bemásolom a követni kívánt blog url címét, és máris figyelhetem az újdonságokat. A képernyő bal oldalán alfabetikus sorrendben listázódnak a blogok címei és hasonlóan az emailhez, vastagabb betűtípussal jelenik meg annak a blognak a neve, amelyik új tartalommal frissült. A blog nevére kattintva pedig a képernyő közepén és jobb oldalán megjelennek a blog bejegyzései elől az általam, az Olvasóban még nem olvasott bejegyzések. Így egészen könnyedén és gyorsan lehet értesülni az új bejegyzésekről anélkül hogy erőfeszítést kellene tenni.

A Google Olvasó másik előnye, hogy nagyon könnyű megosztani az új bejegyzéseket az aziránt esetleg érdeklődőkkel, hiszen minden bejegyzést tartalmazó szövegdoboz alján található klikkelésre elinduló tevékenység. Például emailben el lehet küldeni az oldalt, vagy könnyedén meg lehet osztani a Google+ szolgáltatással. Egy kattintás, és a bejegyzés könnyen megoszthatóvá válik hát.

A megosztáson kívül csillagozhatunk vagy címkézhetünk. Akkor szoktam megcsillagozni, azaz a csillagozott mappába is helyezni egy újdonságot, ha valamiért vissza kell rá térni, például mert konferencia felhívás, vagy egyéb később elintézendő tevékenységre vonatkozó információt tartalmaz a bejegyzés. Ennél jóval fontosabb, hogy a bejegyzéseket címkézni (taggelni) lehet. Ez azt jelenti, hogy az Olvasó eleve a blogok neve alá rendezi, mintegy mappába a blogban megjelent bejegyzéseket. Ez a módszer azt teszi lehetővé, hogy meg tudom nézni egy bizonyos blogban milyen bejegyzések születtek a későbbiekben is, és így vissza lehet keresni információkat. Ezzel párhuzamosan a címkézés egy másik, tematikus rendezést és keresést tesz lehetővé. Egy-egy bejegyzéshez számos címkét lehet ragasztani, és így az adott bejegyzés olyan mappákba is bekerül, ahol egy témával foglalkozó bejegyzések vannak származási helyüktől függetlenül. A címkézés tehát tematikus rendezést, rendezéseket tesz lehetővé. A címkézés nagy előnye, hogy ha nincs rá idő, csak gyorsan átfutom a bejegyzést, majd felcímkézem, és amikor majd szükségem lesz rá, akkor olvasom el alaposan.

A Google Olvasó tehát megkönnyíti, könnyen megoszthatóvá teszi, és különböző rendezési szempontjai (eredet, fontosság, tematika) miatt nagyon megkönnyíti akár nagyszámú blog követését is. A hagyományos blogok követésének és a Google Olvasónak persze van néhány hátránya is. Talán a legnagyobb az, hogy előre kell tudni, kit szeretnék követni, és ezért csak annak az új bejegyzéseiről értesülök, akit már eleve követek. Ennek az a hátránya, hogy nem egyszerű nem eredet vagy szerző révén újdonságokkal találkozni. Persze az egyes blogbejegyzésekben találhatunk hiperhivatkozásokat más blogokra, tehát a blogbejegyzésekben benne van az új irány lehetősége is, de talán vannak más módszerek is. Ez lesz talán a következő bejegyzésnek a témája.

Shakespeare és a szerzőség kérdése

A Shakespeare Birthplace Trust úgy tűnik fél évente kitalál egy digitális mókát, amellyel missziójukhoz híven megpróbálják összekötni a Shakespeare-kutatókat az érdeklődő lelkes emberekkel. A legutolsó ilyen alkalomra szeptember 1-én került sor, amely alkalom ugyan csak egyetlen órára korlátozódott eredetileg, de még másnap is találkozhattunk vele. Az esemény a „Shakespeare Bites Back” címet viselte, és egy audió webinárium formáját öltötte. Hogy én is bekapcsolódtam, az elsősorban ismét a Twitteren keresztüli információáramlásnak köszönhető.

Az esemény a Citrix Online GoTO Webinar környezetében zajlott magyar idő szerint szeptember 1-én délután 5-6 között. A környezet lehetővé tette, hogy meghallgassunk Stanley Wells és Paul Edmondson közös előadását, amit PowerPoint prezentáció kísért, illetve hogy kérdéseket lehessen feltenni a kezelőpanelen elhelyezett „kérdés” ablak segítségével. Mint azt az előadók világossá tették az előadásuk elején a közvetlen oka annak, hogy felveszik a szerzőség kérdését illető kesztyűt az, hogy nemsokára látható lesz egy kosztümös film a mozikban Anonymous (trailer) címmel, amely éppen arról szól nagyon hatásosan, nagy színészekkel, sőt Shakespeare színészekkel (Derek Jacobi, mint narrátor például), hogy nem Shakespeare írta Shakespeare műveit, hanem Oxford grófja. Az előadók nem szeretnék, ha a közvéleményt csak a filmek befolyásolnák, különösen akkor, ha a filmek, illetve az adott film téves premisszákon nyugszik. A rövid előadás után az előadók válaszoltak az időközben feltett kérdésekre.

Az előadás és a kérdés-válaszok körülbelül három témát dolgoztak fel: a szerzőség kérdésének eredete, a szerzőség kérdésének természetrajza, és az érvek, ellenérvek felsorakoztatása. A szerzőség kérdése nagyjából az 1840-es években jelent meg, és azóta is lapulva vagy a felszínen szépen továbbél. Különlegessége talán a kérdésnek, hogy máig már 77 jelölt kerekedett Shakespeare helyett, akik között még Defoe és Dickens is helyet kaptak. A kérdés természetrajza nagyjából megegyezik az összeesküvés-elméletek jellegzetességeivel: azaz keressünk valamiféle hézagot az életrajzban, találjunk ki hozzá egy nagy politikai összeesküvést, végül megkaphatunk szerzőnek I. Erzsébettől kezdve Francis Baconig, vagy Dickensig bárkit. Az összeesküvés-elméletek célja, ahogy az előadók szépen megfogalmazták általában az, hogy „fenéken billentsék a rendszert.” Ehhez az érvek pedig általában ingatagok, történelmietlenek, zavarosak és bombasztikusak. Ezek után néhány kiválasztott érvről bemutatták azok gyengeségeit, majd könyv-, színház- továbbá kultúrtörténeti érveket sorakoztattak fel Shakespeare szerzősége mellett.

Az előadás hátterének készítettek egy honlapot „Sixty minutes with Shakespeare” címmel. Erre a honlapra, adatbázisba bejelentkezve további minielőadásokat lehetett hallgatni neves Shakespeare kutatóktól (Stanley Wells, Michael Dobson, Peter Holland), vagy érdekes irodalmi, színházi emberektől (Margaret Drabble, regényírónő, Harriet Walter, színésznő, Simon Callow, színész-író, Janet Suzman, színésznő-rendező). Ezek a minielőadások nagyjából egypercesek voltak (60 előadó, hatvan perc), és a szerzőségi vita egy-egy részletkérdését világították meg a beszélők sajátos szempontjai alapján. Ezek az előadások nem élőben hallgathatóak, hanem a bejelentkezett érdeklődő az előadásra kattintva bármilyen sorrendben bármikor meghallgathatja azokat. Ha ez sem lenne elegendő, az egyes előadások szövegét pdf formátumban le is töltheti a kíváncsi hallgató, hogy saját gépén, lassan olvasva is elsajátítsa a hallottakat.

A Webinárium és a minielőadások nem álltak meg önmagukban, még akkor sem, ha meg is állhattak volna. Mint rendes visszacsatolási csatorna a háttérben érdekfeszítő beszélgetések alakultak ki a webináriummal párhuzamosan a hallottakkal kapcsolatban a Twitteren. Elég volt csak beindítani a 60mins hashtaggal ellátott üzenetekre a keresést, és záporoztak a 140 karakteres szösszenetek. Egyelőre statisztikai adatokkal nem szolgálhatok, de az egy óra alatt folyamatosan érkeztek az észrevételek, kérdések, reakciók az előadásokra, a válaszokra, illetve a tweetekre. Nehéz is valódi adatokkal szolgálni, mert a 60mins hashtag-et mások is használják, tehát az erre a hashtagre beállított keresés téves adatokkal szolgálna, másfelől három nappal az esemény után is érkeztek még relevánsak tweetek. Mindenesetre a Blogging Shakespeare blogban összegyűjtött tweetek 114-en vannak

Maga az esemény azonban nem korlátozódott erre a napra, ugyanis az elkövetkező napokban több angol nyelvű médiumban reflektáltak az eseményre. A BBC4 rádióban másnap, azaz szeptember 2-án reggel Stanley Wells szólalt meg a 7.40-es reggeli műsorban, a stratfordi TV ugyanővele készítettek riportot, míg egy másik TV adó Paul Edmondsonnal, továbbá a Guardian is szánt egy rövid hírt az eseménynek. A hagyományos média mellett a webinárium teljes órás adását rögzítette a Shakespeare Birthplace Trust, és feltöltötte a Youtube-ra, ahol hallgatni lehet az előadókat, valamint olvasni a diákat, illetve a 34. perctől a kérdés-válaszokat. Az esemény folyományaként Paul Edmondson írt egy cikket a szerzőség kérdéséről a Guardianben (szeptember 5.), ahol a hozzászólások özöne—253 megjegyzést fűztek a cikkhez—kifejezi az érdeklődést a téma iránt.

A „Shakespeare Bites Back” azt bizonyította, hogy a digitális tér, jól használva hihetetlenül gyümölcsöző. Egyfelől az információáramlás és a kapcsolatok építése-ápolása szinte a tér-idő korlátokon már nem múlik, maximum az internet-kapcsolaton, ami ma talán nem elérhetetlen álom errefelé. Vagyis nem kellett elutazni semmilyen konferenciára ahhoz, hogy a konferenciák lelkesültség és érdeklődés-élménye tapasztalhatóvá váljon. Másfelől hihetetlenül lebilincselő volt, ahogy három-négy csatornára kellett egyszerre figyelni, hiszen hallgatni kellett, amit az előadók mondtak, írni a kérdéseket, figyelni a válaszra, reagálni rá Twitteren és mindeközben olvasni a hallgatóság reakcióit megintcsak a Twitteren, valamint esetenként egy spontál kialakuló „beszélgetés”-ben aktívan részt venni. Jó gyakorlatnak bizonyult tehát a megosztott figyelem és tevékenységek gyakorlatba történő átültetésére. Harmadrészt kitűnő példa volt ez az alkalom arra, hogy össze lehet kötni az akadémiai világot az érdeklődő nagyobb közönséggel: persze kellett a technológia, a reklám, a közérdeklődésre számottartó témaválasztás, valamint a lelkesedés mindkét oldalon. Negyedrészt pedig további gondolkodásra ösztönzött, ösztönöz, hogy hogyan lehetne az ilyen sikeres eseményeket a tanítási gyakorlatba átültetni, hiszen a lebilincselő és egyszerre jelentős kihívást jelentő multitasking-ból adódó folyamatos s kreatív koncentrálás és erőfeszítés nemcsak sikerélményt nyújthat, hanem egyszerre a tanulási folyamatot is erősíti.