Hónapok óta nem tudtam írni erre a blogra, pedig
sokszor szerettem volna, csak az élet folyamatosan ide-oda vetett, és nem
maradt energia, inspiráció. Talán a tanszékvezetői feladatok, a tanítással
kapcsolatos kötelességek, esélyegyenlőségi tevékenységek, Digitális Kultúra
mesterképzési szakirány szervezése, a Shakespeare Bizottsággal kapcsolatos
teendők, egy általam is szerkesztett könyv megjelenése, egy konferencia, egy
MOOC kurzus elvégzése a felsőoktatás jövőjéről, egy Taekwon-do danvizsga és
megszámlálhatatlan más apró-cseprő ügy vonta el a figyelmemet. Most azonban
eljött az idő a nagy visszatéréshez, amihez az ötletet egy két héttel ezelőtt
lezajlott konferencia adja.
Március közepén két év után újra visszasodort
a jószerencse a gyönyörűséges Sevillába. 2012-ben egy Shakespeare-konferencián
vettem rész itt, most pedig egy John Ford filmjeit tárgyaló kerekasztal
beszélgetésszerű konferencián. Akkor a sevillai egyetem egyik legszebb épületében
rendezték a konferenciát, ami eredetileg dohánygyár volt, esetleg Carmen is ott
dolgozhatott—mondták a helyiek. Akkor minden nap az egyetem épülete melletti
szálloda mellett vitt utam, és mindig megcsodáltam (az enyém egy egyszerű
szállodácska volt a város központjától nem messze), illetve sokszor szomorúan
gondoltam, hogy ebben a szállodában soha nem fogok megszállni, olyan királyian
drágának nézett ki. Most pedig a konferencia teljes programja a kerekasztal
beszélgetésektől az étkezésekig, a kávészünetektől a szállásig ezen a gyönyörű
helyen zajlott le.. Látszik, csak kívánni kell, aztán a dolgok bekövetkeznek
maguktól, még az oly valószínűtlenek is, minthogy az életben élvezhessem a Hotel Alfonso XIII királyian drága vendégszeretetét.
Maga a konferencia programja a hat
kerekasztal beszélgetést foglalt magába hat John Ford filmről, amelyek 1939 és
1962 között készültek, és a Nyugat meghódításáról szóltak. A Stagecoach cíművel kezdtük, majd jött a My Darling Clementine, a Fort Apache, The Searchers, The Men Who
Shot Liberty Valance és a sort a Wagon
Masters zárta. A hat filmben közös, hogy mind egyetlen műfajba sorolódnak, mindegyik
western, ám mindegyik máshogy fogalmazta meg a Nyugatot, a vadnyugatot, a
lehetőségek és vágyak, veszteségek és nyereségek területét. Először is az
esetek többségében rendelkezésre állt a színes film, mint hordozó, Ford mégis
csak egyetlen egy történetet mondott el a színes film adta lehetőségeken
keresztül. A színek hiányát a sötét és világos és a közöttük található
számtalan árnyalat, a hihetetlen színészi játék (John Wayne megkapó
mindennapisága, Henry Fonda sokoldalúsága és James Stewart meggyőző
természetessége), továbbá a történetmondás komplexitása kompenzálták.
Bár
mindegyik film megéri az önálló méltatást filmtörténetileg és egyéb módokon,
az elkövetkező bejegyzésekben egyetlen egy szempontból közelítem meg őket, mégpedig az angol reneszánsz
irodalmon keresztül. A reneszánszhoz köthetőség
idézetekben, ügyesen elhelyezett idézetekben, illetve egy esetben a különleges
hangulatban jelenik meg. Miközben a reneszánsz angol irodalom, pontosabban
Marlowe és Shakespeare utalásokat veszem szemügyre, feltérképezem meglehetősen történetietlen
módon, mintegy mellékhatásként, az értelmiség helyzetét a vadnyugaton, ahol a
társadalmi infrastruktúra és civilizáltság alakulásával a gyógyítástól eljutunk
a média szerepéig. Ezt az utat a következő hetekben fogjuk bejárni egy
blogbejegyzés egy film alapon.
