Mivel sok tagtársunk nem tudott eljönni a Magyar Shakespeare Bizottság ebben az évben utolsó nyilvános
ülésére, ahol Nádasdy Ádám beszélgetett Borbás Máriával, az Európa Könyvkiadó
nyugalmazott szerkesztőjével az 1955-ös, azaz utolsó előtti Shakespeare
összkiadásról, ezért röviden összefoglalom azokat a gondolatokat, amelyek engem
megragadtak. Teljesebb és részletesebb képet kaphatunk Borbás Mária
munkásságáról Szele Bálint vele készített riportjából, amely itt olvasható.
Az 1955-ös kiadást, amely a Szépirodalmi Kiadónál indult,
majd az Új Magyar Könyvkiadónál (az Európa Kiadó elődjénél) jelent meg, szerkesztő
„Shakespeare Bizottság” négy tagból állt: Illés Endre, Illyés Gyula, Kardos
László és Lutter Tibor. A Bizottság hetente találkozott, és a háromkor kezdődő
ülésein, amelyek esetenként este fél nyolcig is elhúzódtak, elsősorban elvi
döntéseket hozott. Ezek az elvi döntések magukban foglaltak olyan szempontokat,
hogy azokat a fordításokat veszik be az összkiadásba, amelyek jól mondhatóak a
színpadon, hogy melyik klasszikus fordítások és azok hogyan kerüljenek be a
kötetbe, illetve melyik darabokat kell újrafordíttatni, továbbá a
jegyzetapparátus felépítéséről.
Érdekes volt hallani, hogy a válogatás egyik szempontjaként
1955-ben a színházi mondhatóság szerepelt, hogy Shakespeare könnyen eljuthasson
a munkásosztályhoz. Ha tényleg ez volt az egyik fő kritérium, akkor egyfelől
teljesen jogosan vetődik fel a kérdés, hogy miért kellett minden klasszikus
fordításnak szerepelnie ebben a kötetben, hiszen a mondhatóság gyakran a
kortárs nyelvállapothoz kötődik. Továbbá ezzel kapcsolatban még az is furcsa,
hogy vajon a színháznak szüksége van-e olyan szövegkiadásra, ahol nemcsak
magyarázó, értelmező jegyzetek olvashatóak, hanem olyanok is, amelyek magyar
szövegvariánsokat is oldalakon keresztül sorolnak. Nekem ebben a helyzetben az
tűnik kézenfekvő magyarázatnak, hogy a magyar Shakespeare-ológiában
valamiképpen toposz, sőt inkább szlogen a színházi irányultság, a „mondhatóság”
kritériuma, miközben valójában a filológia, a könyv-Shakespeare legalább
annyira fontos.
A másik elvi döntés a klasszikus fordítások „átigazítására”
vonatkozott. Eszerint minden klasszikus fordítást, pontosabban 19. századi
fordítást modernizálni kellett. Vörösmarty Julius
Caesarját, és Learjét, Petőfi Coriolanusát szépen átigazították.
Illyés Gyula odáig ment az „átigazítás” dicséretében, hogy állítólag azt
mondta, „Sándor [Petőfi—AZs.] ezért még hálás lesz nekem a túlvilágon!” Az
átigazítás elve azonban nem vonatkozott az egyik klasszikus fordítóra, ugyanis
Arany János Hamletjéhez egyáltalán
nem lehetett hozzányúlni, sőt a Szentivánéji
álomban is csak egyetlen egy sor változott: „És minthogy e regg java
elmaradt” helyett „S minthogy a reggel java elmaradt,” illetve az 1948-as
Franklin Kiadónál megjelent verzióhoz képest bekerült egy sor, ami egyébként
benne volt a kéziratban, csak a kiadásból maradt ki. Arany János, tehát, mint korábban is belül maradt
a tévedhetetlenség körén: Arany úgy tökéletes, ahogy van, érinthetetlen,
mozdíthatatlan, mint a parmenidészi igazság.
Ahol nem volt klasszikus fordítás vagy a szerkesztők által
elfogadott kortárs magyar verzió, ott az újrafordítás maradt lehetőségként.
Tizenegy művet újrafordítottak, és itt találunk érdekes neveket, mint például
Szabó Magdáét, és persze érdekes történeteket. Ilyen például az V. Henrik fordítása. Az V. Henrik magyarításának jogát Képes
Géza kapta, aki végül nem nagyon dolgozott a fordításon. 1955 nyarán még nagyon
rosszul állt a fordítással, talán sehogyan sem, pedig a kötetnek ugyanazon a
télen meg kellett volna jelennie. A kilátástalan helyzetet végül Németh László
oldotta meg: öt hét alatt lefordította az egész darabot, és végül az ő
fordítása került be a kötetbe.
A kötet szerkesztőinek óriási szerencséje, hogy nem egy
olcsó kiadványt kellett megalkotniuk. Azért fontos az, hogy alapos és jó, modern
és filológiailag megalapozott köteteket hoztak létre, óriási
jegyzetapparátussal, nagyon jó minőségű („biblianyomó”) papíron, keménykötésben,
lekerekített gerinccel, mert meglehetősen szűkös anyagi viszonyok között élt
akkor Magyarország. Az igényes kivitelt és tartalmat annak köszönhették, hogy a
kiadói és a politikai hangulat kedvezett annak a nézetnek, hogyha már belefognak
valamibe, azt tegyék jól. Ha egyszer megkapták a zöld lámpát, akkor saját
igényességüknek szinte nem szabott korlátot a pénzügyi keret. A kötetek ára is
meglehetősen borsos lett: a négy kötet ára biblianyomó papíron, félbőrkötésben 400
Ft; egészvászonkötésben 280 Ft.
Borbás Mária szerint a politikai hatalom nem igazán szólt
bele ennek az összkiadásnak a létrehozásába közvetlenül. Egyetlen ilyen jellegű
majdnem sikeres erőszakos beavatkozás Rákos Ferenc igazgató részéről történt
volna. Rákos ugyanis meghatározta, hogy a klasszikus fordítók neveit a
fordítókat felsoroló oldalon nagyobb betűkkel kellett szedni. Ez meglehetősen
rosszul mutatott volna, de senki sem bírhatta jobb belátásra, ám ekkor a
klasszikus irodalom vagy katonai hatalom lépett közbe. Devecseri Gábor ugyanis,
aki fordítója is volt az egyik színműnek, ekkor őrnagyi ranggal rendelkezett,
felvette tehát a katonai egyenruháját, bement Rákoshoz, és ráparancsolt, hogy
álljon el ettől a rossz ötlettől. A korhangulatot méltán tükrözi, hogy Rákos
szó nélkül el is állt az ötlettől.
Mindent összevetve, az 1955-ös Shakespeare összes fontos
mérföldköve a magyar Shakespeare-korpusznak. A mű könyvtörténetileg,
befogadástörténetileg és hatástörténetileg is kitüntetett szerepet kellene,
hogy kapjon a magyar Shakespeare kutatók körében. Érdemes lenne hát vele
foglalkozni, és szerencsére első kézből származó információink vannak az elkészítéséről
a csodálatos Borbás Mária tollából. Remélem, beváltja az ígéretét, és kézzel
írott emlékeztetőit hozzáférhetővé teszi majd a kutatóknak, és talán valaki
ráakad a kidolgozott jegyzőkönyvekre is.
