"Lenni vagy nem lenni" filmes projekt

Már régen kellett volna írnom erről a projektről, de minden, amit teszek, elterel a blog írásától, pedig nagyon szeretem ezt. Minden elterel, hiszen ez nem érvényes publikáció, nem tanítás, nem papírmunka, nem értékes a hagyományos akadémiai világban. Ennek ellenére mégis fontos médiuma az írásos tevékenységemnek. Mindenek előtt először nézzük meg a projekt végeredményét, egy rövid videót a "Lenni vagy nem lenni" hamleti monológ általunk készített feldolgozásáról. 

És akkor a filmről belülről.

Egyszer, olyan 2016. magasságában eszembe jutott, hogy jó lenne egy "Lenni vagy nem lenni" monológot filmen is megfogalmazni. Ennek a közvetlen oka az volt, hogy terveim között szerepelt egy Europeananak készített kiállítás Hamlet arcairól a jubileumi év alkalmából, úgyhogy a kiállítás anyagát összeszedtem, elkészítettem a tervet, amit elfogadtak, aztán, sajnos, az Europeana mégis kihátrált a kiállításból. Bár maga a kiállítás nem készült el, ám apropót szolgáltatott a gondolathoz, hogy a digitális kiállítás  egyik összefoglaló alkotása lehetne egy film.

Megkérdeztem barátaimat, hogy mit szólnak hozzá. Ágoston Katalinnak tetszett az ötlet, de megjegyezte, csak úgy nem érdemes felvenni a monológot, kellene valamilyen kontextus, ami értelmet kölcsönöz a szövegmondásnak. Közben eszembe jutott, hogy talán érdekes lenne, ha a monológ nem monológ lenne, hanem párbeszéd. Úgyhogy megkérdeztem Csőre Gábort, volna-e kedve a játékhoz. Persze volt. Dobó János barátomat is felkerestem, hogy producer-rendezői szerepre vállalkozna-e. Ő is beugrott, és hozott magával operatőrt. Már csak eszközök és asszisztensek kellettek, ami a PPKE Médiatudományi Intézetéből jött is. Tehát már minden megvolt, csak ki kellett találni, hogyan is alakuljon az egész.

Egy koranyári délelőttön egy Mikszáth téri kávézóban aztán összeültünk Katalinnal, Gáborral és Jánossal. Mindenki hozta az ötleteit, gondolatait és az ötletbörze, a lehetőségek boszorkánykonyhájában megfőztük a film alapját. Az alap pedig az volt, hogy nem érdemes a szöveget fölmondani, még ketten sem, hanem kell egy narratíva, amibe beilleszkedik és önálló életre kel a szöveg. Sőt már a szöveg is fejezze ki, hogy egy kisebb, de átfogóbb vállalkozásról van szó. A történet egy szerelem története a találkozástól az esküvőig. A szöveg pedig a hozzáférhető 10 fordításból áll, úgy hogy tematikus egységekként más és más fordítást használtam, végül felosztottam a szöveget Katalin és Gábor között, illetve kerestem helyszínt. Jánossal aztán átbeszéltük a szövegkönyvet, megnéztük, felmértük a terepet (Káposztásmegyer-Újpesti Szentháromság Plébánia templomháza, előtte a terecske és a Megyeri Temető).

Magára a forgatásra egy októberi csütörtök délelőttjén került sor, pontosabban reggel 7-től délután kettőig. A forgatást a kápolnában kezdtük, majd következett a templom előtere és a terecske, majd átcuccoltunk a temetőbe, és ott fejeztük be a munkát. A beltéri felvételek tartottak a leghosszabb ideig, ugyanis a világítás felépítése meglehetősen időigényes volt. A kültérieknél pedig a hang okozta a problémát, ugyanis mikroportokat nem tudtunk szerezni, így csak a nagy pamacsos eszközöket tudtuk használni. Végül lett olyan jelenet is, aminek a hangját utólag újra kellett venni, annyira nem sikerült az adott technikával elfogadható eredményt elérni. Mindebből látszik, hogy ez a csütörtök délelőtt nagyon sűrűre alakult, igazából rendkívül gyorsan kellett dolgozni.

A gyorsaság ellenére talán mégis jó lett a végeredmény, a kísérlet szerintem jól sikerült, hiszen a teljességnek egy egészen más fogalma jelenik meg a jelenetben, mint a megszokott "Lenni vagy nem lenni" feldolgozásokban. A szöveg teljessége abban áll, hogy a szkript átível a magyar szövegek hozzáférhető teljes történetén Kazinczytól Nádasdyig, és mégsem zavaró a sokszínűség, hanem inkább izgalmas harmónia, koherencia jellemzi a szöveget. Nem egy színész mondja el a szöveget, hanem ketten felváltva (nő és férfi), mintegy egymáshoz szólva jelenítik meg az ellentételezésre épülő beszédet. A két színész valamiképpen a teljességet jelenítik meg, a gondolat ívét, a probléma felvetésétől a megnyugtatónak nem egészen mondható megoldásig. Mindezt pedig egy szerelmi történetbe ágyazva, ahol a megismerkedéstől a házasságig a teljes kört befutják. A helyszínek is éppen megfelelnek a teljesség igényének  ellenpontozva a narratívát, hiszen a szakrális tértől jutunk el a kutyagumis köztéren keresztül ismét a szakrális térig, és mindezt a megszokottól eltérően, azaz fordítva, a temetőtől a kápolnáig.

Nyilván, ha több időnk, pénzünk, paripánk és lovunk lett volna, sokkal jobb filmet készíthettünk volna. De mivel idő szűkében, és a pénz teljes hiányában dolgoztunk, magam elégedett vagyok az eredménnyel. Minden hátráltató körülmény ellenére pompás a színészi játék, a történet, a kamera narratívája. Meg valójában az egész ügymenet örömmel tölt el. Hiszen talán sok minden más mellett ez a projekt azt is bizonyítja, hogy vannak emberek, akik hajlandók az anyagi előnyök nélkül is időt, energiát fordítani valamire, amiben látnak fantáziát. Én tehát nagyon hálás vagyok, hogy ilyen emberek vesznek körül, és remélem, hogy a produktum befogadása is hasonlóan pozitív élmény lesz.

Mágikus Toldi a Pestiben

Kamaszkoromban, az 1980-as évek elején, az általános iskolás éveim alatt egyszer elvittek Arany János Toldijára színházba. Kamaszként nem nagyon hangolódtam az izgalomra, hogy milyen is lesz ez az előadás, biztosan unalmas, mégha maga a szöveget szerettem is. Koncz Gábor neve persze sokat jelentett a mozivászonról, de még az ő neve sem töltött el határtalan lelkesedéssel. Az előadás maga ezen elvárásoknak, vagy azok hiányának megfelelően zajlott le, azaz Koncz Gábor kiállt a színpadra, és elszavalta a művet elejétől a végéig. Mi tagadás, nem élveztem, a memoritereket, szép részeket felismertem, örültem, de a nagy része semmit nem jelentett, sem hozzám nem szólt, se nem mondott semmi különöset azon túl, hogy a szöveg elhangzott. Egyetlen örömöt abban leltem, hogy vagy fél órával előbb fejeződött be az előadás, állítólag a művész sietett valahova, és egy kicsit felpörgette a műsort. Toldit ledarálta, aztán vette kalapját, és ment a dolgára, ahogy mi, nézők is.

Most, felnőttként, marginálisan színháztörténészként, színházba járóként, véletlenek sorozata miatt összeszedtem magam, és elmentem a Pesti Színházba, Csőre Gábor Toldijára, és elvittem magammal kamasz fiaimat. Valójában nem néztem utána, hogy mit írnak az előadásról, nem készültem, és nem készítettem fel a fiúkat, csak úgy ártatlanul elmentünk egy hirtelen ötlettől vezetve. Egyetlen saját motiváció az volt, hogy a nagyon közelmúltban Csőre Gáborral volt egy közös projektünk, és Gábor ott nagyon magával ragadó profizmussal dolgozott. Reménykedtem hát, hogy itt sem lesz ez másképpen. Reményemben nem kellett csalódnom, egy olyan Toldival találkozhattunk, aki, ami hozzánk szólt, különböző korosztályokhoz, mai módon, frissen, szórakoztatóan, érthetően, játékosan, ironikusan és gondolatébresztően. Mi is tette ilyenné az előadást? Az okos rendezés és különleges színészi játék, amelyek révén a múlt és a jelen mágikusan összeforrt.

A rendezés célja talán a mű sokszínűségének, ma is érvényes mondanivalójának, érdekességének és mozgalmasságának megjelenítése volt. A helyszín egy buszmegálló, amit mozgalmassá a jobb oldalon elhelyezett kivetítő tesz, amely nemcsak esteleges reklámfelületként funkcionál, hanem a teret változtatja, a rónától a pesti utcákig, a temetőtől a szigetig, vagy nagyobb kellékek megjelenítőjeként itt látjuk a petrencésrudat, a malomkövet, a bikával való harcot és a farkasok legyőzését. A dinamizmust növeli, hogy Csőre Gábor nem csak a színpadon szerepel, hanem néha mögé megy, és árnyjátékot ad elő, vagy a nézőtért is bejárja. Az életszerűséget növeli, hogy a színművész mellett két zenész szolgáltatja a háttérzenét. A színpad dinamizmusát izgalmasan ellenpontozza a kellékek minimalizmusa: az összes valóságos kellék elfér egy kis hátizsákban, amit a színész a darab elején behoz magával. Persze ez a minimalizmus azért is van, hogy minél nagyobb teret kapjon a színész, aki megérdemli, és kihasználja a lehetőségeket.

Csőre Gábor előadása modern, sziporkázó és nagyon hiteles. Hihetetlen intenzitással dolgozza végig a darabot: rohan, ugrál, elcsendesedik, húzódzkodik, mászik, harcol és mereng, leül és megoszt a nézőkkel eseményeket, mint barátaival, és ha kell, ki is szól a közönségnek. Végig magával ragadja a közönséget, és így minden mondat, minden csönd, minden fütty egyszerre a legintimebb és a legpublikusabb is. Minden szereplőnek saját karaktert teremt, más hangon szólaltatja meg őket, más testtartással, más arckifejezéssel. A Toldit leparasztozó nádor mondata a buszmegállóban egyszerre idézi a szöveget, és lesz nagyon modernen mindennapi, mint ahogy a selfiet készítve is egyszerre lesz a színház és színész mágiájának következtében múlt és jelen olvasztótégelye. Minden kis kellék életre kel Csőre Gábor a kezében, sokszor számos életet élve: egyetlen sörösdoboz lesz a cipóba rejtett szelence, amelyben az arany a sör, máskor meg ez lesz a cseh vitéz keze, amit összesajtol, és a kicsurranó sör hirtelen vérré válik. A színész hitelesen eljátszott teremtő erejének köszönhetően a szereplők és tárgyak folyamatos metamorfózisának lehet a közönség tanúja. Egyetlen melegítőfölső idézi meg a cseh vitéz agresszivitását a modern focidrukker képében, Lajos király hazaszeretetét és bölcsességét, miközben a mai politikai elitnek mutat játékosan, könnyed eleganciával fügét.

A meggyőző, magával ragadó színészi játék, a szereplők, az idők és tárgyak metamorfózisa a közönséget egyszerre nyűgözi le és vonja be a darabba. Lenyűgözi a sziporkázó színészi teljesítmény, és a darab utolsó pillanatáig kitartó játékos ötletesség az egész közönséget, a gyerekeken és kamaszokon keresztül a felnőttekig, az idősebbektől a fiatalabb felnőttekig, hiszen nem egy klasszikus művel találkozunk, hanem azzal, ahogy ez a műalkotás megszületik és életre kel a színpadon. És a születés és élet élménye belevonja a közönséget a darabba, ha nem is direkt módon: a közönség bár nem szólíttatik meg, nem kell senkinek felmennie a színpadra, csak egyszerűen a darabbal együtt lélegzik, nevet, amikor nevetni kell, szomorú, amikor szomorúnak kell lennie, lenézi Györgyöt, és zavart, amikor nem tudja, örüljön-e királynak vagy sem. Sőt van, amikor nagy önkontrollra van szüksége, hogy ne beszéljen bele a darabba, és van, amikor ez az önkontroll hirtelen megszűnik: egyszer legalábbis az előadáson, legalábbis amelyiken részt vettem, valaki beleszólt az előadásba, megakasztva ezzel a színészt, aki hihetetlen játékossággal, még ezt is belevette az előadásba.

Milyen hát ez az előadás? Talán olyan mint egy ünnep. Egy olyan ünnep, ahol a régmúlt elevenedik fel, de nem távolságában megjelenítve, hanem időtlenségében. Ez az időtlenség azonban nem az elvont és ezért semmitmondó időtlenség, hanem az az időtlenség, ahol a múlt, amelyik itt van, amelyik a jelent befolyásolja, amely egyszerre maga a jelenvaló. Az ünnep, ahol egyetlen ember mindenki lehet, ahol a tárgyak sem meghatározottságukban állandóak, hanem használatuk közvetlenségében jönnek létre. Olyan ünnep ez az előadás, amire a legjobb színház képes csak, a közvetlenségében, mindennapiságában mágikus színház.