Érdekes kezdeményezésnek lehetünk
tanúi a londoni Globe és National Theatre részéről, hiszen a világ bármely
mozijában, már amelyik, gondolom, szerződést köt velük, meg lehet tekinteni
bizonyos színházi előadásaikat. Magam az Uránia Filmszínházban két színdarabot
láttam így, kedves ismerőseim jóvoltából, mégpedig Shakespeare Minden jó, ha vége jó-ját, és Marlowe Doktor Faustusát. Mindkét előadás
érdekes és tanulságos volt a maga módján. Ebben a bejegyzésben a Minden jó, ha vége jóról szólok „a
hagyomány terhe, avagy minden jó lenne, ha a vége és a többi része is jó lenne”
szempontjai alapján.
John Dove rendező Minden jó, ha vége jó színpadi képét a
reneszánsz és a Globe Színház hagyománytisztelete jellemzi, azaz a színházi
illúzió és a nézőtér valóságának összemosására játszik. Az illúzió és valóság
közötti különbség feloldásának gondolatára épül a színpad szerkezete, hiszen a
főszínpadot egy hosszú nyúlvánnyal meghosszabbították, és ezáltal mintegy
belevezették a nézőtérbe. Így a színészek többször a közönség állóhelyein
keresztül jutottak el a főszínpadra, ezáltal a szereplők és nézők időnként
teljesen egy dimenzióban mozogtak. A választóvonal áthágását volt hívatva még
elősegíteni a darab elején a bevezető részben az a jelenet, amikor a színészek
még nem kezdték el a darabot, hanem kimentek a színpadra, lehajoltak a színpad
szélénél, és az ott állókkal beszélgettek egy keveset. Nagyon tetszhetett ez
a közjáték a megszólítottaknak, mert a vetített előadás szünetében, a
közönséggel készített rövid riportokban több megkérdezett is kiemelte ezt a
kedves gesztust. Természetesen magam is értékeltem ezt a közvetlenséget, még
akkor is, ha a moziban ennek meghittsége nem tudott hatni.
Másik két szempontból is
meglehetősen hagyománytisztelő, mértékletes volt a színpadkép: a díszletek és a
kosztümök tekintetében. A legjobb reneszánsz hagyományoknak megfelelően a
színpadot meglehetősen kopáran hagyták, legfeljebb szimbolikus díszleteket
helyeztek el rajta. A kopár színpad így teret adott, pontosabban hagyott a
szavaknak, hogy a néző szabadon képzelhesse el a szöveg alapján, hogy hol is
játszódik az adott jelenet. A színpad kopárságát a szép és látványos,
reneszánsz korabelinek tűnő, kosztümök ellenpontozták a hagyományoknak
megfelelően. A képi világ, azaz a szimbolikus tér és a veretes ruházat tehát
mértékletes és nagyon hagyománytisztelő módon jelenítették meg a dráma világát.
A hagyománytisztelet jellemezte a
színpadképen túl a darab rendezését is, ám ezt nem tudom teljes mértékben
erénynek nevezni. Ez a hagyománytisztelet néha inkább az ötlettelenséget
palástolta. Persze találhatunk érdekes ötleteket, zenés-táncos jelenetet,
látványos megoldásokat, de az egész előadás mégis túlságosan hagyománytisztelő
volt, mintha nem mert, vagy nem akart volna a rendező elgondolkodtatni,
felrázni. Mintha nem sokkal többre törekedett volna a rendező, minthogy a nagy
költő sorait felmondassa a színészeivel, akik mindezt szépen meg is tették. Ez
a szövegmondásra alapozó rendezés azonban talán kevés a színházhoz. Nem mondom,
hogy eleve egy nagyon ütős színmű lenne ez a Minden jó, ha vége jó, de azért rejlenek benne lehetőségek.
Először is Helenából sok mindent
ki lehetett volna hozni. Lehetett volna a machiavellista intrikus, aki minden
akadály ellenére megszerzi magának Bertramot. Minden akadály ellenére, különösképpen
Bertram ellenére, aki csak egyszerűen közömbös iránta. Olyannyira machiavellista
is lehetett volna, hogy simán beáldoz egy itáliai prostit az ügyeskedésével
saját ügyének érdekében. Vagy lehetett volna a hiper feminista, aki a teljes
férfitársadalmat lehengerli, bedarálja okosságával, tanultságával, karizmatikus
jelenlétével. A királyt, akit meggyógyít, és akitől cserébe egy általa
választott férjet kér magának. Bertramot, akire levakarhatatlanul tapad,
miközben legyőzi Bertram érzelmeit, akadályokat, távolságot. Aki még azt is
vállalja, hogy úgy fekszik le Bertrammal, hogy tudja, a másik azt hiszi, egy
másik hölggyel hancúrozik. Az ebben rejlő különös ellentmondás, ti. a győztes, aki
a végletekig megalázza önmagát, izgalmas témája lehetett volna ennek a
darabnak. Ehhez képest azonban Ellie Piercy egyik lehetőségre sem játszik,
hanem a világ legtermészetesebb módján végigcsinálja a szerepét.
Persze még ez a természetesség is
lehetne elgondolkodtató: egy moráltalan világban a legeslegtermészetesebb
szándék az unalmasan halálos önmegvalósítás. Heléna természetesen kegyetlen
önmegvalósítása saját személyiségének, boldogságának, létének a felszámolását
is magával vonja, csak ezáltal jöhet létre. Ezt azonban tudatosítani kellett
volna valahogy a nézőben, talán a kevesebb hagyomány, kevesebb szövegfelmondás
révén. Ahogy azonban az események peregnek,
a nihilista önmegvalósítás nem tematizálódik. A közönség önfeledt
örömmel veszi tudomásul, hogy Heléna megkapja Bertramot, és nem tud
elgondolkodni azon, vajon kinek jó ez a vég.
Egy ügyes rendezés még a közönség
önfeledt öröméből is erényt kovácsolhatott volna. Polgárpukkasztó módon, vagy
finom cinizmussal a közönség arcába vághatta volna, hogy nézzétek csak,
magatokat látjátok minden amoralitásotokkal és kicsinyességetekkel, és, ami
talán rosszabb, még örültök is. Ekkor a közönséget is beszippanthatta volna
ugyanaz a morális vákuum, ami a darab szereplőit jellemzi. Vagy értésünkre
adhatta volna ennek fordítottját is, azaz azt, hogy a közönség amoralitásának
leképeződése valójában a színjáték. Azonban egyiknek sincs semmi jele a
darabban.
A darabban annak találjuk
reményét, hogy a hagyomány elviszi a hátán a színművet, a közönség pedig
kötelességszerűen, hagyománytiszteletből örül. Ez azonban kevés, különösen
akkor, ha egy további szűrő tompít. Ez a szűrő, nekünk az Uráni Filmszínházban
jelenlevő nézőknek a film, a médium. Lehet, hogy a színházban ez a rossz
értelmű hagyománytisztelet elsikkad az előadás valósága mellett, a jelenlét
varázsában. A moziban mindez azonban unalmas, hiszen itt nem látunk embereket,
csak a filmre vett előadást, nem lélegzünk együtt a szereplőkkel, a többi
nézővel, akiket ugyanúgy látnánk a színházban. A mozi sötét nézőtere, a jelenetek
felvettsége, mind elhomályosítják a színház pillanatról pillanatra megélt,
testközelből érezhető varázsát.
A közvetettség szűrőjén is azért átsejlett
valamennyi a varázsból. Janie Dee, Bertram édesanyjaként és James Garnon Parollesként
magával ragadó alakítást nyújtottak. Dee érett eleganciája és karizmatikus
jelenléte elhomályosítja Helenát, nemcsak mert egyszer felpofozza, hanem mert, minden
érzelmet, gondolatot hitelesen és magával ragadóan játszott. James Garnon tettei
nevetségesen kisstílűek, számos esetben falstaffi mély-magasságokban mozogtak,
különös példa erre a kínvallatási jelenete, amely egyszerre nevetséges és mégis
megrázó. Amikor Parolles és / vagy a grófnő a színpadon állnak, a játéktér
megtelik élettel, magukkal ragadják a nézőket, még a moziban is. Amikor őket
látjuk, világos minden, tudható, mikor kell sírni vagy nevetni, gondolkodni vagy
fogyasztani, amit kínálnak.
Dee és Garnon lebilincselő játéka
sem tudta azonban kiszabadítani az előadást a hagyománytisztelet kényelmes
unalmából, amelyet egy kicsit talán felerősített a mozi közvetettsége. Mindezt csak
az tompítja valamelyest, hogy mégiscsak egy londoni előadást nézhettünk meg itt
Budapesten, és ennek lehetővé tételéért minden elismerést megérdemel az Uránia.
