Már régen kellett volna írnom erről a projektről, de minden, amit teszek, elterel a blog írásától, pedig nagyon szeretem ezt. Minden elterel, hiszen ez nem érvényes publikáció, nem tanítás, nem papírmunka, nem értékes a hagyományos akadémiai világban. Ennek ellenére mégis fontos médiuma az írásos tevékenységemnek. Mindenek előtt először nézzük meg a projekt végeredményét, egy rövid videót a "Lenni vagy nem lenni" hamleti monológ általunk készített feldolgozásáról.
És akkor a filmről belülről.
Egyszer, olyan 2016. magasságában eszembe jutott, hogy jó lenne egy "Lenni vagy nem lenni" monológot filmen is megfogalmazni. Ennek a közvetlen oka az volt, hogy terveim között szerepelt egy Europeananak készített kiállítás Hamlet arcairól a jubileumi év alkalmából, úgyhogy a kiállítás anyagát összeszedtem, elkészítettem a tervet, amit elfogadtak, aztán, sajnos, az Europeana mégis kihátrált a kiállításból. Bár maga a kiállítás nem készült el, ám apropót szolgáltatott a gondolathoz, hogy a digitális kiállítás egyik összefoglaló alkotása lehetne egy film.
Megkérdeztem barátaimat, hogy mit szólnak hozzá. Ágoston Katalinnak tetszett az ötlet, de megjegyezte, csak úgy nem érdemes felvenni a monológot, kellene valamilyen kontextus, ami értelmet kölcsönöz a szövegmondásnak. Közben eszembe jutott, hogy talán érdekes lenne, ha a monológ nem monológ lenne, hanem párbeszéd. Úgyhogy megkérdeztem Csőre Gábort, volna-e kedve a játékhoz. Persze volt. Dobó János barátomat is felkerestem, hogy producer-rendezői szerepre vállalkozna-e. Ő is beugrott, és hozott magával operatőrt. Már csak eszközök és asszisztensek kellettek, ami a PPKE Médiatudományi Intézetéből jött is. Tehát már minden megvolt, csak ki kellett találni, hogyan is alakuljon az egész.
Egy koranyári délelőttön egy Mikszáth téri kávézóban aztán összeültünk Katalinnal, Gáborral és Jánossal. Mindenki hozta az ötleteit, gondolatait és az ötletbörze, a lehetőségek boszorkánykonyhájában megfőztük a film alapját. Az alap pedig az volt, hogy nem érdemes a szöveget fölmondani, még ketten sem, hanem kell egy narratíva, amibe beilleszkedik és önálló életre kel a szöveg. Sőt már a szöveg is fejezze ki, hogy egy kisebb, de átfogóbb vállalkozásról van szó. A történet egy szerelem története a találkozástól az esküvőig. A szöveg pedig a hozzáférhető 10 fordításból áll, úgy hogy tematikus egységekként más és más fordítást használtam, végül felosztottam a szöveget Katalin és Gábor között, illetve kerestem helyszínt. Jánossal aztán átbeszéltük a szövegkönyvet, megnéztük, felmértük a terepet (Káposztásmegyer-Újpesti Szentháromság Plébánia templomháza, előtte a terecske és a Megyeri Temető).
Magára a forgatásra egy októberi csütörtök délelőttjén került sor, pontosabban reggel 7-től délután kettőig. A forgatást a kápolnában kezdtük, majd következett a templom előtere és a terecske, majd átcuccoltunk a temetőbe, és ott fejeztük be a munkát. A beltéri felvételek tartottak a leghosszabb ideig, ugyanis a világítás felépítése meglehetősen időigényes volt. A kültérieknél pedig a hang okozta a problémát, ugyanis mikroportokat nem tudtunk szerezni, így csak a nagy pamacsos eszközöket tudtuk használni. Végül lett olyan jelenet is, aminek a hangját utólag újra kellett venni, annyira nem sikerült az adott technikával elfogadható eredményt elérni. Mindebből látszik, hogy ez a csütörtök délelőtt nagyon sűrűre alakult, igazából rendkívül gyorsan kellett dolgozni.
A gyorsaság ellenére talán mégis jó lett a végeredmény, a kísérlet szerintem jól sikerült, hiszen a teljességnek egy egészen más fogalma jelenik meg a jelenetben, mint a megszokott "Lenni vagy nem lenni" feldolgozásokban. A szöveg teljessége abban áll, hogy a szkript átível a magyar szövegek hozzáférhető teljes történetén Kazinczytól Nádasdyig, és mégsem zavaró a sokszínűség, hanem inkább izgalmas harmónia, koherencia jellemzi a szöveget. Nem egy színész mondja el a szöveget, hanem ketten felváltva (nő és férfi), mintegy egymáshoz szólva jelenítik meg az ellentételezésre épülő beszédet. A két színész valamiképpen a teljességet jelenítik meg, a gondolat ívét, a probléma felvetésétől a megnyugtatónak nem egészen mondható megoldásig. Mindezt pedig egy szerelmi történetbe ágyazva, ahol a megismerkedéstől a házasságig a teljes kört befutják. A helyszínek is éppen megfelelnek a teljesség igényének ellenpontozva a narratívát, hiszen a szakrális tértől jutunk el a kutyagumis köztéren keresztül ismét a szakrális térig, és mindezt a megszokottól eltérően, azaz fordítva, a temetőtől a kápolnáig.
Nyilván, ha több időnk, pénzünk, paripánk és lovunk lett volna, sokkal jobb filmet készíthettünk volna. De mivel idő szűkében, és a pénz teljes hiányában dolgoztunk, magam elégedett vagyok az eredménnyel. Minden hátráltató körülmény ellenére pompás a színészi játék, a történet, a kamera narratívája. Meg valójában az egész ügymenet örömmel tölt el. Hiszen talán sok minden más mellett ez a projekt azt is bizonyítja, hogy vannak emberek, akik hajlandók az anyagi előnyök nélkül is időt, energiát fordítani valamire, amiben látnak fantáziát. Én tehát nagyon hálás vagyok, hogy ilyen emberek vesznek körül, és remélem, hogy a produktum befogadása is hasonlóan pozitív élmény lesz.
