A Stagecoach megtérő Faustusa

A Stagecoach (1939.) című film valójában egy roadmovie. A történet kerete az, hogy adott egy utazókocsi, amelynek célja, nem meglepő módon, eljuttatni utasait az egyik helyről a másikra: a film elején elindulnak az egyik városból és a végén egy kevés kaland után szinte valamennyien megérkeznek a célvárosba. A külső kalandoknál, azaz egy gyermek születésénél és annál, hogy sikerül megúszniuk az indiánok támadását, sokkal érdekesebb a belső utazás, amin keresztülmennek a szereplők. Az utasok között feszülő ellentétek izgalmasan osztják meg, és hozzák közel az út elején még egymás számára idegen utasokat: nők és férfiak, arisztokraták és számkivetettek, entellektüelek és bűnözők, elesettek és élősködők. A szereplők közül kiemelkedik az ambivalens értelmiségi, az orvos, Doc Boone (Thomas Mitchell), az egyetlen szereplő, aki boldognak vallja magát: „Boldog vagyok.”

Az orvos karakterét izgalmasan mélyíti, vagy inkább tágítja az a jelenet, amikor indulás előtt egy mondat erejéig Christopher Marlowe Doktor Faustusává válik. Amikor elindul a városból egy rosszindulatú, éppen ezért nem is szép, idős hölgyhöz intézi Faustus szép Helénát méltató mondatát. „Is this the face that wrecked a thousand ships and ruined the towerless tops of Ilium?” (Az eredetiben egy kicsit más a mondat: "Was this the face that launch'd a thousand ships, / and burnt the topless towers of Ilium?") A mondat persze hiperirónikus, hiszen nem egy szép hölgyet dicsér, hanem egy látványosan csúnyát. Ez az irónia viccesen hangzik itt, hiszen irodalmi köntösbe öltöztetve ellenszenvét játékosan és egyszerre élesen fejezi ki a szereplő. (A film a bejegyzés végén található, és ez a jelenet a 6. perc környékén van.)

Az egy pillanatra faustusi alakot öltő szereplő filmbeli tevékenységében felsejlik valami a faustusi életszemléletből, de pontosan az ironikus, visszájára fordított mondat ki is billenti a szereplőt a reneszánsz angol dráma kínálta lehetőségek közül. Az orvos faustusi jellemét idézi a legelső jelenetétől film végéig szerepet játszó önpusztító tevékenysége és hangulata, amely tematizált önpusztítás a szereplő alkoholizmusában testesül meg. Az orvos minden jelenétben iszik, az alkoholos üveget egyetlen pillanatra sem hagyja el, legalábbis a film első felében. Az alkoholizmussal függ össze valamennyire a boldogsága is, hiszen boldogságának megvallása is az alkohol hatásához köthető. Egyik szereplő megkérdezi tőle: „Ön talán részeg?”, és erre gondolkodás nélkül vágja rá: „Boldog vagyok.”

A részegség tehát a filmben a meg nem magyarázott szörnyű valóságtól való menekülés metaforája, a boldogság lehetősége, hasonlóan Faustus mágiához való vonzalmához. Faustus azért fordul ugyanis a mágiához, a pokoli segítséghez, mert a tudomány hagyományos, földi eszközeivel már nem tud semmi eredményt elérni. Amint azonban megkapja a pokoli segítséget, nem látunk mást, mint lassú pusztulását. A lassú pusztulásnak pedig Heléna lesz a beteljesítője: Faustus lelkét a megcsókolt Heléna lopja el, akiről persze tudjuk jól Doktor Faustus-szal együtt, hogy nem Heléna, csak egy Helénát játszó színésznő, szellem, pokolfajzat.

Az orvos kiábrándultságának elleplezője az alkohol, mint ahogy Faustusnak a mágia volt. Ám amikor a filmben a doktor a megszólított nőt parodizálja, biztonságos távolságot tart tőle, és ezzel egyszerre úgy lesz önmaga faustusi alak, hogy a faustusi modellt meg is tagadja. Amikor szüksége van a józanságra, kigyógyítható az alkohol kábultságából, kávéval és hideg vízzel alkalmassá tehető arra, hogy levezessen egy szülést. A doki igazi doktorrá válik, a társaság megbecsült tagjává emelkedik a sikeres szülés során, és innentől kezdve Faustustól való különbözősége egyre kifejezettebbé válik, egyre inkább eszközzé válik a filmben, a vadnyugaton a szereplők elé táruló jó lehetőségek megvalósítójaként.

A film végén azonban felajánlanak neki egy kis alkoholt, és persze ez az igazán sorsdöntő lépés: a legnagyobb határozottsággal, és egyszerre nagyon boldogan válaszolja: „Csak egyetlen pohárral.” A néző elragadtatva a film pozitív befejezésétől nem nagyon gondolkodik el azon, vajon egy alkoholistánál az egyetlen pohár mit is jelent pontosan, lehet-e megállni az első pohárnál. A doktor vajon Faustus lesz-e, vagy megmarad csak doktornak; az önpusztítás helyett a gyógyítást tudja-e vajon választani?

A faustusi doktor, a film egyetlen művelt embere, ellenpontozza Doktor Faustust. Először akkor, amikor megidézi az irodalmi modellt az asszonyhoz intézett mondatával, amelyben egyszerre hátat is fordít neki. Ha a helyzet pedig úgy hozza, el tud fordulni a mágikus alkoholtól, hogy onnantól az első pohárig a film egyik legpozitívabb szereplője lehessen. De hogy mi történik az első pohár után, már nem a filmes elbeszélő dolga. A doktor boldogságos mennyországjárása éppen elég, a leheletnyi kétely pedig szükséges a film happy endjéhez.

Faustus az Urániában

Az előző bejegyzésemben arról írtam, hogy az Uránia Filmszínházban a londoni Globe és Nationa Theatre előadásait vetítik időnként. Pontosabban arról, hogy milyennek láttam az Urániában vetített John Dove rendezte All’s Well That Ends Well (Minden jó, ha vége jó) előadást. Akkor azt is ígértem, hogy az utóbb megtekintett Marlowe Doctor Faustusáról is be fogok számolni. Ha lassan is, de most eljött a pillanat. Elöljáróban csak annyit, hogy ez az előadás sokkal inkább tetszett, ötletesebb, szellemesebbnek, izgalmasabb találtam, de, hogy ne hangozzék kritikátlan fogyasztói bejegyzésnek ez, egy-két szót a magyar feliratról is szólok.

Látszólag a Mathew Dunster rendezte Doktor Faustus a Globe tradicionalista előadásainak  sorába tartozik. Gyönyörű, reneszánsz korabeli kosztümöket viselnek a színészek, a színpadot szimbolikus díszlet alakítja a jelenethez teret hagyva a szó hatalmának, a színház varázsához, a  férfi színészek férfi szerepet, a női színészek nő szerepet játszanak, bizonyos színészek szerepeket dupláznak, tripláznak, amely érdekes jelentésrétegeket alakíthat ki. Szövegnek a rendező az ún. „B” szövegváltozatot használta, azaz azt, amelyik hosszabb és változatosabb, amennyiben a komoly jeleneteket mindig követi egy humoros is a kevésbé emelkedet—nyelvileg és társadalmilag egyaránt—szereplőkkel.  A színészek kitűnően megbirkóztak a drámai jambussal, érthető és emelkedett a hangzó szöveg.

A hagyományőrző előadásban mindig örömmel várja a néző az ötletességet is, azaz olyan jeleneteket, amelyekről tudja, hogy fontosak és nehezek, illetve a váratlan megoldásokat. Három ilyen jelenetet emelek ki a sok lehetőség közül: egyet a nehéz és fontos jelenetek közül, kettőt a váratlan megoldások közül. Először, a darab egyik legfontosabb jelenete, Heléna megcsókolása. Ez a jelenet kulcsfontosságú a darab szempontjából, ugyanis ez az igazi fordulópont a darab menetében, vagy legalábbis egy másik értelmezést erősít meg ennek elrontása. A jelenet értelmezése azonban nem önmagában fontos, hanem a darab egésze szempontjából, vagy másképpen egy olyan szereplő szempontjából, aki meg sem jelenik a műben, csak markáns jelenléte tapasztalható néha konkrétan, néha elvontabb szinten. Ez a látens szereplő pedig Isten.

Isten jelek által szerepel a mű világában, viszont az utolsó jelenetben nagyon tragikus a (látszólagos) hiánya. Kezdjük a végével. A mű és a fő- és címszereplő utolsó 60 sora a tragédia végső, talán legfájdalmasabb jelenete, amikor Faustus Istenhez fordul, hogy ne kelljen a szerződés szerint átadnia a lelkét Lucifernek. Ezt a részben legalábbis Istenhez forduló beszédet lehetséges úgy értelmezni, mint egy olyan jelenetet, ahol Istennek segítenie kellene, vagy lehetne Faustusnak, hiszen Isten mindenható gondviselése nyugodtan megmenthetné a bűnös Faustust. Isten azonban mintha füle botját sem mozdítaná. Furcsa ez a csend, hiszen Isten végig jelen volt a mű világában már a darab elejétől, amikor megalvasztotta Faustus vérét, megjelent az írás, hogy meneküljön. Az Ő szándékait jeleníti meg a Jó Angyal és az Öreg, akik Faustus vissza szeretnék terelni Jézushoz. Az összes pokolfajzat csak akkor lehetségesek, ha van Isten, hiszen csak egy keresztény teológiai univerzumban van létjogosultságuk, ami Isten nélkül önellentmondás. Isten tehát végig jelen van a műben, miért nem menti hát meg Faustust—kérdezhetnénk ártatlanul.

A válasz talán abban a jelenetben keresendő, amikor Faustus megcsókolja Helenát. A császár udvarában—egy korábbi jelenetből—megtudjuk, hogy amikor Faustus Mephistopheles segítségével megidéz egy halott történelmi hírességet, valójában csak egy előadást szervez meg. A megidézett halott csak egy pokolból megidézett szellem, aki színészként megjeleníti a halottat. És mint a színházban, a szellemhez nem lehet sem szólni, sem megérinteni. Faustus ezeket a szabályokat tudja, hiszen ő tájékoztatja a nézőket róluk. A szabályokat tudva szegi meg őket, amikor Helénát megcsókolja. És a következményt el is mondja, amikor a csók édességét és eksztatikusságát úgy hozza szóba, hogy Heléna ellopta a lelkét, és kéri, egy újabb csókkal adja vissza. A lélek elvesztése tehát tematizálódik a beszédben.

Érthető, hát, ha a néző várja, hogyan tud súlyt adni a Heléna-jelenetnek a rendező, és jelen esetben egy kicsit csalódik is. A jelenet absztrakt jelentőségét látszik hangsúlyozni a csók kevéssé erotikus töltöttsége. Különösen feltűnő ez az elvontság, hiszen az előadásban kifejezetten erotikus felhangú jelenetek is vannak, és nemcsak a főbűnök megjelenítésénél, hanem még egy olyan neutrális jelenetben is, amikor szőlőt szerez Faustus (Paul Hilton) az állapotos, és ezért kívánós császárnénak. Meglehetősen erotikusra sikerül ez a szőlőszerzési akció, hiszen Faustus a császárné szoknyája alól varázsolja elő miközben a császárnő nemi aktushoz illő lihegést és vonaglást mutat. Az erotikát nélkülöző csókjelenet elvontsága azonban kevés ahhoz, hogy üljön a teológiai jelentésréteg, más eszközt ugyanis nem használ a rendező. Az események pörögnek, nem marad ideje a nézőnek elgondolkodni a jelenet fontosságán. Isten hallgatása így a darab végén magyarázat nélkül marad.

Ennek a fontos jelenetnek a súlytalansága azonban nem ront az előadáson, ahol minden jelen van, hogy megmozgassa a nézők fantáziáját. Az ördögök ábrázolása nagyon látványos, például ötletes, ahogy Mephistopheles első megjelenésekor két-három embermagasságú bikaszarvakkal ellátott fenevadként jelenik meg. Amikor pedig Faustus megkéri, hogy jelenjen meg egy kicsit szalonképesebb formában, a rémisztő jelenés kettényílik, és kilép belülről az ördögöt alakító színész (Arthur Darvill).  Hasonlóan ötletes és látványos az a jelenet, amikor Faustusnak levágják a fejét, egy pillanatra a nézőt is megtéveszti a látvány. Szellemes és nagyon látványos a hét főbűn előadása. Továbbá meglepően erős jelenet az, amikor a nedvességre eltűnő ló gazdája lép a színpadra, és a csuromvizes ruháiból úgy csavarja ki a vizet, hogy a nézők is jócskán kapnak belőle, majd meztelenre vetkőzik.

Az előadás tehát igazán jó szórakozást nyújt, mégha jelentésrétegek áldozatul is esnek. Nagyon tetszett tehát a látvány, a gondolatgazdagság és az ötletesség. A moziverzióban még az is meglehetősen jónak tűnt, hogy a két felvonás között a szünetben beszélgetést is meg lehetett hallgatni a fordítóval, Szabó Stein Imrével. A beszélgetés nagyon fontos, ugyanis annak, aki eddig nem tudta, kiderült, hogy a darab feliratozása meglehetősen furcsa logikát követett: a feliratok nagy része Szabó Stein fordítására épül, de néha András T. László szövege is bekerült, és a filológiai pontosság kedvéért végig nagybetűvel szedték ezt a vendégszöveget. Másfelől az is kiderült, hogy Szabó Stein fordítása egy modern színházi előadáshoz készült, ahol Faustus úgy jelent meg, mint egy média-örült figura. Fontos volt ezeket kideríteni, ugyanis a moziélményt nagyban rontotta a magyar felirat. Kevésbé talán, hogy nem lehetett érteni, miért a két betűtípus. Sokkal inkább zavaró volt az, hogy a magyar szöveg néha félrevezető volt, hiszen néha elcsúszott, néha pedig a modern előadáshoz készült magyar szöveg és a tradícionalista rendezői felfogás ütötték egymást. Különösen szembetűnő volt ez akkor, amikor például Faustus angolul azt mondta, hogy képzeljünk el valamit, míg a magyar felirat arra buzdította a közönséget, hogy nézzenek bizonyos képsorokat. A magyar felirat és színházi előadás sok esetben nem jöttek ki jól egymással, és így érdemes volt a magyar szöveget figyelmen kívül hagyni, és az angolra támaszkodni kizárólag.

Mindent összevetve tehát szórakoztató előadásnak lehetett tanúja az Uránia Filmszínház közönsége. Először is láthatott egy, ha nem is túlságosan erőteljes, de nagyon ötletes, látványos és hagyománytisztelő előadást. A médiumok és nyelvek közötti átmenetek során azonban sokat vesztett is: a színházi élményt nem egészen tudta hazahozni a filmes változat, a magyar felirat pedig esetenként nem megkönnyítette, hanem megnehezítette a befogadást. Talán érdekes lenne azon elgondolkodni, hogy hogyan lehetne egy egészen önálló élményt kitalálni az Urániában látogató közönség számára, hogy ne tűnhessen úgy, hogy egy eredeti színházi élmény filmre felvett, és ezáltal szürkébb változatát kapja. Jó ötlet a bevezető, és jó ötlet a szünetben a beszélgetés valakivel. Ezen az úton továbbmenve, lehetne talán még egy további beszélgetést létrehozni tea mellett az előadás után.