Koronavírus és az új személyesség

A koronavírus terjedése, és az erre adott egyébként helyes kormányzati reakció miatt a társadalom jelentős része karanténba költözött. Különböző iparágak teljesen leálltak, néhány iparág megköveteli a dolgozók bejárását, egy jelentős szelet pedig otthoni irodából dolgoztatja az embereket. Ehhez az utóbbihoz tartozik a felsőoktatás is, amelyben magam is részt veszek. A tanításban különösen, de egyéb területeken is, rendkívül fontos a személyesség, és amellett érvelek ebben a bejegyzésben, hogy a személyesség egy nagyon érdekes alakzata bontakozik ki most.

A veszélyhelyzet előtti oktatási korszakot még az előadások esetében is jellemezte valamifajta személyesség. Az előadó konkrét hallgatóknak beszélt, látta őket, olvasta a reakcióikat, kitette magát a tekintetüknek, utalt a világra. Az előadás előtt és után szóba elegyedett a hallgatókkal, a folyosón összefutott velük, és talán volt, lehetett valamifajta cinkosság, egymás értékelése is a rövid köszönésben. A szemináriumok esetében pedig a személyesség, a közös gondolkodás a személyes kapcsolatokon alapult.

Amikor azonban a veszélyhelyzet bejelentésekor bezártak az egyetem kapui, és távolsági oktatásra állt át a magyar felsőoktatás, a személyesség, ami azért sava-borsa is volt a karatén előtti oktatási korszaknak, eltűnt. Az előadó a csillogó vagy érdeklődő vagy elkalandozó hallgatói tekintetek helyett a személytelen kamerának beszél. Szemináriumok esetében pedig a videokonferenciázás ugyan biztosít egyfajta szemtől szembeni kommunikációt, mégis a digitális médiummal együtt járó zaj, nem is említve a platformok adatkezelési problémáit megnehezíti a hagyományos kapcsolattartást. Ilyen nehezítő körülmény lehet a sikertelen kapcsolódás, az alkalmazás kidob valakit, homályos kép, visszhangzó beszéd, akadozó hang és kép, lefagyó alkalmazások, egymás szavába vágás. A szemkontaktus is nehézkesebb, hiszen ha beszélünk valakihez a számítógépen keresztül, nézhetünk a monitoron megjelenő ember szemébe, de akkor a valóságos megszólított nem azt fogja megélni, hogy a szemébe néznek, vagy pedig elfordítjuk a tekintetünket a megszólítottól, és a kamerába beszélünk, ami megnyugtatóbb a megszólítottnak, de ez nagyon nehéz és tudatos szemjátékot igényel a beszélő részéről. Mindezek a nehézségek miatt úgy tűnik, a személyesség kihalóban van.

Bár a személyességnek az analóg formája eltűnik, mégis egy másikfajta személyesség megjelenik, hiszen a digitális médium révén kiköltöztünk az egyetemi termekből a magánlakásokba. Amint bekapcsolódik a mikrofon és a kamera, hirtelen mindenkinek így-vagy úgy megjelenik a személyes világa mint háttér. Halljuk egymás lakásának gyerek és felnőtt hangjait, háttérzajait. Látjuk, mi van a beszélő mögött, falak és polcok, asztalok jelennek meg, néha-néha családtagok vonulnak el a háttérben, vagy ha nem is a kamera tűzvonalában, a videokonferencián résztvevő pillantásából kiderül, hogy más is tartózkodik a szobában. Majdhogynem messzeringó gyermekkorom  világából tér vissza a családlátogatás intézménye. Azaz a személyességnek egy rendkívül érdekes és új aspektusát teszi lehetővé a digitális platform, olyan formáját, amelyre az analóg korszakban nem is gondolhattunk.

A személyességnek ez a formája azonban két további megfontolást is igényel: ebben a személyességben, ahogy minden személyességben benne van a szerkesztés, szerkesztettség és a magánszféra veszélyeztetettsége is. Mint minden identitást érintő narratívában, legyen ez a kamera narratívája mindig is eleve bele van kódolva a szerkesztettség, és ez nincs másképpen a jelen helyzetben sem. Más szóval úgy lehetne mondani, hogy mindig is áll valaki a kamera mögött, és ez a valaki el akar valamit mesélni. A magán és nyilvános szféra különtartása, összemosódása pedig ugyancsak fontos tényező, hiszen a kamera a magánszférát teszi nyilvánossá.

A kamera beállításakor (félig)tudatosan rendezőként, szerkesztőként járunk el. Eldönthetjük ugyanis, mit lásson a másik fél, aminek radikális verziója a kamera be nem kapcsolása. Megszerkeszthetjük magunkat, azaz, hogy belőlünk mi látszódjék, milyen legyen a ruhánk, az arcunk, sőt az arckifejezésünkre, szemmozgásunkra is figyelhetünk. Továbbá megszerkeszthetjük azt is, amit a kamera rajtunk kívül mutat, azaz a hátteret, a szoba kis szeletét, ami kommunikálhat rendezettséget és esztétikus nyugalmat akár a helyiség megszokott állapotától, többi részétől eltérően. A hátterek és az emberi lét egyéb jegyei  árulkodnak magáról az emberről, hogyan, hol lakik, mivel foglalkozik.

Ez azonban nem csak a felsőoktatás, vagy oktatás sajátja, hiszen mindenki online kommunikációra kényszerül, és számos esetben maga választja is ezt a lehetőséget. Rendkívül érdekes és tanulságos, ahogy színészek is készítenek magukról felvételt, és ezen keresztül az ő magánszférájuk és közszemle tárgyává válik, érdemes idehozni Patrick Stewart szonettfelolvasásait, és akár magyar színészek hasonló tevékenységeit, Nagy Ervin, Tompos Kátya, Szemenyei János - Horgas Ádám: KIS SUTTOGÁS etc. De ugyanígy fontos, amikor nem tervezett módon jelentkezik be a magánvilág a munkabeszélgetésbe: 

A magánszféra feltárulása, még ha szerkesztett változatban is, hordozhat magában olyan tényezőket, amikkel érdemes számot vetni. Az online megosztás révén a magánszféra feltárulkozása bizonyos traumák során úgy tűnik világjelenség. Erre példának hozhatnám a párizsi Notre Dame katedrális részleges leégésekor a Facebookon megosztott személyes fotókat, ahol a még sértetlen katedrális szolgált hátteréül a magánfényképeknek. A traumatikus esemény eredményezte, ahogy Dragon Zoltán fogalmaz, a "saját archívumok felnyílását, és az abból kiragadott darabkák feltárását, ami túlmutat az eddigi közösségi mediális gyakorlaton". Talán ehhez hasonló jelenségnek lehetünk most is tanúi, amikor a koronavírus okozta bezártság traumáját oldja a magánszféra feltárulása. Ugyanakkor azonban fontos felhívni a figyelmet egy különbségre: míg akkor a képek háttere került a fókuszba, és a magánember talán kevésbé volt az adott időszak miatt a kép szempontjából fontos, addig most a háttér bár a személyességet mélyíti, még sincs a közvetlen fókuszában a képnek. Mivel pedig nincs fókuszban, ezért látszólag csak másodlagosnak mozzanatként fogható fel, valójában azonban fontos tényezője a magánszféra átíródásának a nyilvános szférába.

A  koronavírus okozta bezártság traumájának idején a személyesség, tehát, egy új, talán eddig soha sem tapasztalt módon jelenik meg az online világban. A személyes találkozások helyett a magánszféra feltárulkozása jelent egyfajta lehetséges megoldást az analóg találkozásokból adódó személyesség hiányára. A személyesség pedig a háttér és családi élet megjelenéseként konstituálódik a videokonferenciák és videómegosztó médiumok közvetítésével. A mediáltság és tudatosság mozzanatain keresztül pedig a személyesség különleges alakzatai alakulnak ki, és lépnek működésbe.

"Lenni vagy nem lenni" filmes projekt

Már régen kellett volna írnom erről a projektről, de minden, amit teszek, elterel a blog írásától, pedig nagyon szeretem ezt. Minden elterel, hiszen ez nem érvényes publikáció, nem tanítás, nem papírmunka, nem értékes a hagyományos akadémiai világban. Ennek ellenére mégis fontos médiuma az írásos tevékenységemnek. Mindenek előtt először nézzük meg a projekt végeredményét, egy rövid videót a "Lenni vagy nem lenni" hamleti monológ általunk készített feldolgozásáról. 

És akkor a filmről belülről.

Egyszer, olyan 2016. magasságában eszembe jutott, hogy jó lenne egy "Lenni vagy nem lenni" monológot filmen is megfogalmazni. Ennek a közvetlen oka az volt, hogy terveim között szerepelt egy Europeananak készített kiállítás Hamlet arcairól a jubileumi év alkalmából, úgyhogy a kiállítás anyagát összeszedtem, elkészítettem a tervet, amit elfogadtak, aztán, sajnos, az Europeana mégis kihátrált a kiállításból. Bár maga a kiállítás nem készült el, ám apropót szolgáltatott a gondolathoz, hogy a digitális kiállítás  egyik összefoglaló alkotása lehetne egy film.

Megkérdeztem barátaimat, hogy mit szólnak hozzá. Ágoston Katalinnak tetszett az ötlet, de megjegyezte, csak úgy nem érdemes felvenni a monológot, kellene valamilyen kontextus, ami értelmet kölcsönöz a szövegmondásnak. Közben eszembe jutott, hogy talán érdekes lenne, ha a monológ nem monológ lenne, hanem párbeszéd. Úgyhogy megkérdeztem Csőre Gábort, volna-e kedve a játékhoz. Persze volt. Dobó János barátomat is felkerestem, hogy producer-rendezői szerepre vállalkozna-e. Ő is beugrott, és hozott magával operatőrt. Már csak eszközök és asszisztensek kellettek, ami a PPKE Médiatudományi Intézetéből jött is. Tehát már minden megvolt, csak ki kellett találni, hogyan is alakuljon az egész.

Egy koranyári délelőttön egy Mikszáth téri kávézóban aztán összeültünk Katalinnal, Gáborral és Jánossal. Mindenki hozta az ötleteit, gondolatait és az ötletbörze, a lehetőségek boszorkánykonyhájában megfőztük a film alapját. Az alap pedig az volt, hogy nem érdemes a szöveget fölmondani, még ketten sem, hanem kell egy narratíva, amibe beilleszkedik és önálló életre kel a szöveg. Sőt már a szöveg is fejezze ki, hogy egy kisebb, de átfogóbb vállalkozásról van szó. A történet egy szerelem története a találkozástól az esküvőig. A szöveg pedig a hozzáférhető 10 fordításból áll, úgy hogy tematikus egységekként más és más fordítást használtam, végül felosztottam a szöveget Katalin és Gábor között, illetve kerestem helyszínt. Jánossal aztán átbeszéltük a szövegkönyvet, megnéztük, felmértük a terepet (Káposztásmegyer-Újpesti Szentháromság Plébánia templomháza, előtte a terecske és a Megyeri Temető).

Magára a forgatásra egy októberi csütörtök délelőttjén került sor, pontosabban reggel 7-től délután kettőig. A forgatást a kápolnában kezdtük, majd következett a templom előtere és a terecske, majd átcuccoltunk a temetőbe, és ott fejeztük be a munkát. A beltéri felvételek tartottak a leghosszabb ideig, ugyanis a világítás felépítése meglehetősen időigényes volt. A kültérieknél pedig a hang okozta a problémát, ugyanis mikroportokat nem tudtunk szerezni, így csak a nagy pamacsos eszközöket tudtuk használni. Végül lett olyan jelenet is, aminek a hangját utólag újra kellett venni, annyira nem sikerült az adott technikával elfogadható eredményt elérni. Mindebből látszik, hogy ez a csütörtök délelőtt nagyon sűrűre alakult, igazából rendkívül gyorsan kellett dolgozni.

A gyorsaság ellenére talán mégis jó lett a végeredmény, a kísérlet szerintem jól sikerült, hiszen a teljességnek egy egészen más fogalma jelenik meg a jelenetben, mint a megszokott "Lenni vagy nem lenni" feldolgozásokban. A szöveg teljessége abban áll, hogy a szkript átível a magyar szövegek hozzáférhető teljes történetén Kazinczytól Nádasdyig, és mégsem zavaró a sokszínűség, hanem inkább izgalmas harmónia, koherencia jellemzi a szöveget. Nem egy színész mondja el a szöveget, hanem ketten felváltva (nő és férfi), mintegy egymáshoz szólva jelenítik meg az ellentételezésre épülő beszédet. A két színész valamiképpen a teljességet jelenítik meg, a gondolat ívét, a probléma felvetésétől a megnyugtatónak nem egészen mondható megoldásig. Mindezt pedig egy szerelmi történetbe ágyazva, ahol a megismerkedéstől a házasságig a teljes kört befutják. A helyszínek is éppen megfelelnek a teljesség igényének  ellenpontozva a narratívát, hiszen a szakrális tértől jutunk el a kutyagumis köztéren keresztül ismét a szakrális térig, és mindezt a megszokottól eltérően, azaz fordítva, a temetőtől a kápolnáig.

Nyilván, ha több időnk, pénzünk, paripánk és lovunk lett volna, sokkal jobb filmet készíthettünk volna. De mivel idő szűkében, és a pénz teljes hiányában dolgoztunk, magam elégedett vagyok az eredménnyel. Minden hátráltató körülmény ellenére pompás a színészi játék, a történet, a kamera narratívája. Meg valójában az egész ügymenet örömmel tölt el. Hiszen talán sok minden más mellett ez a projekt azt is bizonyítja, hogy vannak emberek, akik hajlandók az anyagi előnyök nélkül is időt, energiát fordítani valamire, amiben látnak fantáziát. Én tehát nagyon hálás vagyok, hogy ilyen emberek vesznek körül, és remélem, hogy a produktum befogadása is hasonlóan pozitív élmény lesz.

Miért kezdtem építeni a Magyar Shakespeare Archívumot?

Miért kezdtem el építeni a Magyar Shakespeare Archívumot? A rövid válasz a kérdésre az, hogy mert nem létezik hasonló vállalkozás egyelőre, és engem nagyon érdekel, hogyan lehet Shakespeare-t elérhetővé tenni a digitális térben. A hosszabb válasz, inkább azt a kérdést foglalja magában, hogy miért én, miért most? Őszintén szólva már több éve tervezem egy olyan digitális felület kialakítását, amely Shakespeare magyar befogadóit szolgálhatja. A tervezéskor állandóan figyeltem a külföldi adatbázisokat, elemeztem őket a befogadó szempontjából, kidolgoztam egy kategória rendszert, amely leírhatóvá, elemezhetővé, összehasonlíthatóvá teszi az egyes adatbázisokat. A tervezés után OTKA pályázatokat nyújtottunk be a PPKE Reneszánsz Kutatócsoportjával, és bár a bírálatok mindig nagyon pozitívak voltak, forráshiányra hivatkozva egyszer sem kaptunk támogatást. A kudarc az első hetekben, hónapokban mindig letört, de aztán erőt vettem magamon, hogy újra felvegyem a szálakat, és végül az elején egyedül, majd hallgatói segítséggel pénzügyi források nélkül elkezdtem építeni a Magyar Shakespeare Archívumot.

Az adatbázis azt kívánja bemutatni, hogy a shakespeare-i drámai életmű csak medializálva létezik. A medializáltság azt jelenti, hogy egy drámai mű, például a Lear király nem férhető hozzá a megvalósulásától, materializációjától függetlenül, hanem csak valamilyen médiumon, közvetítő közegen keresztül. Például a Lear királlyal csak akkor kerülhetünk kapcsolatba, amikor a tradicionális médiumokon keresztül, azaz a könyv lapjain olvassuk, a színház játékterén vagy a filmvásznon nézzük-hallgatjuk. A tradicionális médiumok mellé pedig el kell helyezni a digitális médiumot, azaz magát az adatbázist is, hiszen ez egy egészen más természetű mediáltságot jelöl, mint a tradicionális médiumok.

A könyv médiumából következik sok egyéb mellett az, hogy a shakespeare-i szövegek bizonytalanok. Az adatbázis a Shakespeare szövegek rugalmasságát, instabilitását szeretné kommunikálni a befogadónak. Persze mindenki tudja, hogy nincs egy végleges szövegváltozat, mégis még az egyetemen is úgy beszélek magam is az órákon, hogy Shakespeare-nek van egy tragédiája, aminek az a címe hogy Lear király, pedig nyilván nincs egy ilyen szöveg, hanem csak szövegváltozataiban él a drámai mű. A befogadót tehát az adatbázis abban szeretné segíteni, hogy a drámák esetében teljes szövegtörténetre lehessen rálátása, azaz a különböző szövegváltozatok elérhetőek és kereshetőek legyenek, továbbá a metaadatok, könyvészeti, bibliográfiai, szerkesztéstörténeti leírások is kereshetővé váljanak. Valójában ilyen típusú nyílt hozzáférésű adatbázis nem létezik, tehát ezzel még az angol adatbázisok talán újdonság lehet a Magyar Shakespeare Archívum. A szöveges megnyilvánulások, a szöveg bizonytalanságához hozzájárul még a fordítások szorzója is, hiszen az amúgy is bizonytalan szövegeknek újabb variánsai a különböző korokban készült fordítások is. Ideális esetben talán színházi szövegkönyvek is bekerülhetnek az adatbázisba tovább növelve a textuális sokszínűséget.

A drámai művek materializációja, megvalósulása nem korlátozódik azonban kizárólag szöveges változatokra, hanem a színház és a filmes megvalósulások is benne foglaltatnak. Éppen ezért az adatbázis a hozzáférhetőségtől függően legalább utalni, de amennyiben lehetséges színházi és filmes adaptációkat is kereshetővé, megtekinthetővé próbál tenni. Bizonyos esetekben tehát a befogadó találhat szabadon megtekinthető adaptációt, esetenként utalást a filmre vagy színházi előadásra, amelyet csak előfizetéssel tekinthet meg, időnként csak a metaadatok (lesznek) megtalálhatóak az adatbázisban. A digitális médium erénye az elérhetőség, a kereshetőség, a manipulálhatóság, a gépi elemezhetőség, és mindezt maga az adatbázis is szeretné teljesíteni.

Az archívum tehát annyiban és úgy szeretné a Shakespeare-befogadást szolgálni, hogy megjeleníti azt a sokszínűséget, ahogy egyes drámák egyáltalán befogadhatóak a medializáltságuk révén. Nyilván ezt a sok megvalósulást nehéz így magánúton egy adatbázisba foglalni, ám talán csak így érdemes nekikezdeni a munkának. Remélhetőleg a kezdetet látva másnak is megteszik a munka, és esetleg bekapcsolódik. Ettől nem függetlenül pedig még az is megtörténhet, hogy a pénzforrások gazdái is egyszer megnyitják a forrásokat, hogy nagyobb léptékben, esetleg egy más technológiára konvertálva az eredményeket egy újabb szintet lehessen megugrani. Addig is építgetem az adatbázist, és a következő bejegyzésben az adatbázis jelenlegi technológiájáról fogok írni.

Beszélgetés Mácsai Pállal (MSB)

Március 9-én pénteken beszélgetésre hívtuk a Magyar Shakespeare Bizottság ülésére Mácsai Pált, hogy az általa rendezett, Örkény Színházban játszott IV. Henrik 1-2-ről beszélgessünk. Az egyik beszélgetőpartner magam lettem, Pikli Natália kollégám mellett, és beállt még a sorba Nádasdy Ádám is, aki a fordítója volt a szövegnek. A beszélgetés nagyon jól sikerült, nem miattam, és remélem, még lesz alkalom beszélgetni magyar Shakespeare-előadásokról. A beszélgetésre készülve összegyűjtöttem néhány kérdést, észrevételt, amik jó részét végül nem tudtam megkérdezni, de itt megosztom, hátha valakinek felkelti az érdeklődését, vagy egy kis ízelítőt adhat abból, milyen is volt a beszélgetés.

Kérdések a Mácsai Pálhoz és reflexiók az előadáshoz:

1. kérdéskör: általános bevezető

• Nem túl népszerű darab, eleve az angol világban sem tartozik a legnépszerűbbek közé, és itthon sem. Az OSZMI adatbázisa szerint 1845 és 2014 között 15 előadás volt. Miért választotta?
• Miért vonta össze az egyébként 2 estét is kitöltő darabokat egyetlenné? Valójában érdekes vállalkozás, hiszen a két mű együtt is jelenthet, és mivel összevonta, az egység, az egymáshoz beszélés, az egymásra utalások sokkal szembetűnőbbek.
• Miért nem felelt meg Vas István fordítása? Miért kért Nádasdy Ádámtól egy új fordítást?
• Mi volt az a központi gondolat, jelenet, részlet, kép, ami köré építette az előadást?

2. kérdéskör: a Néző

• 3 és fél órás előadás, azaz 3 óra majdnem tiszta játékidő. Nem félt, hogy a közönség hogyan fogja végigülni az előadást?
• Szerepkettőzés (45 szereplő 16 színésszel), nők férfinek, férfi-nőnek, nők fiatal fiúknak, gyereknek öltöztetése nem zavarja össze a nézőt?
• Milyennek képzelte el az ideális nézőt?
• Az előadás a nézőről is vall?

3. kérdéskör: a rendezés

• Szerepkettőzések, Cross-dressing: néha csak technikai okai vannak, nincs elég színész etc, sok esetben azonban jelentése van annak, hogy egy színész két-három szerepet játszik. Különösen izgalmas ez, ha a szerepek ellentétes táborhoz tartoznak. Mintha a mű arról szólna, hogy valójában senkinek sincsenek különösen nagy tervei, mindenki lehet bárki, sőt saját ellensége is ebben az előadásban. A király az első pillanattól a halálára készül, Riki elfogadja az ölébe hulló trónt, de nem tervez, a király ellenes vezetők csak megdönteni szeretnék a jelen uralkodó hatalmát, de nincs ennél távolabbi céljuk.
• A IV. Henrik és Falstaff szerepösszevonására miért került sor? Csuja Imre szenzációs mindkét szerepben, a szerepváltása a színpadon is fenomenális. Ugyanakkor amennyire magam utána tudtam járni, ez nem igazán jellemző a magyar előadásokra. AZ OSZMI adatbázis szerint egyetlen példa sincs erre. Tehát miért?
• Csuja Imre Henrikje: Gabnai Katalin. a Revozor on írja: "Sötétkék káderöltönyökben járkál a hatalommal rendelkezők java része, élükön a nyitáskor épp pártértekezletet tartó IV. Henrikkel (Csuja Imre), aki mióta – mostani ellenfelei segítségével – lemondatta a trónra méltatlan II. Richárdot, saját gyöngesége tudatában, aggodalmakkal teli kormányozza a birodalmat". Tényleg ilyen Henrik? Szerintem éppen azért erős Henrik, mert uralma (számunkra látható) első pillanatától a halálra készül, hogy az utódja már tiszta lappal indulhasson. (http://www.revizoronline.com/hu/cikk/6899/shakespeare-iv-henrik-i-ii-orkeny-istvan-szinhaz/)
• Metateátrális elemek, önreflexív színház: a szereplők több ízben a tevékenységükről, mint szerepjátékról beszélnek, a díszlet állandósága és mozgathatósága, a feliratok, hogy éppen hol vagyunk, a reflektorok, mintha a színházról is szólna az előadás: mindenki mindent el tud játszani, minden játszható, eljátszható.

4. kérdéskör: Politikai színház (ízlésesen)

• Talán nem annyira napi politikai ez az előadás, mint ahogy azt Muchichka László állítja: "A kettészakadt ország, ahol mindent a propaganda határoz meg" (https://24.hu/kultura/2017/10/18/a-ketteszakadt-orszag-ahol-mindent-a-propaganda-hataroz-meg/), ugyanakkor van valami sokkal mélyebb politikai ebben az előadásban.
• Vajda Milán (York érsekeként) a közönségnek mondja: "A nép már megbánta a választását: / az imádatuk átfordult csömörbe. / Mert bizony ingatag lakhelyet épít, / aki a nép szívére alapoz. / Te, ostoba tömeg! Micsoda zajjal / áldottad Bolingbroke-ot, mielőtt / az lett, amivé tenni te akartad! / És most, hogy az lett, teljesült a vágyad, / te, primitív, zabáló sokaság, / úgy érzed: túltöltötted a hasad, / s ingerled magad, hogy kihányjad őt…. A múlt s a jövő: szép; a jelen: undok."
• Másfelől pedig Falstaff lejön a nézőtérre a nagy megtagadási jelenetben. A Nagypolitika, a hatalom mindig az ember megtagadásáról is szól: itt már nincs helye múltnak, közös múltnak, érzelmeknek, kötődéseknek és lojalitásnak. A Nagypolitika szempontjából az ember nem cél, hanem eszköz, nem egyén, hanem tárgy, használati tárgy, és ezáltal eldobható, sőt eldobandó, amikor már nem szolgálja a célt, hiszen a cél elérése után már csak teher, visszahúzó erő.

Vickers, a kvantitatív módszerek és az ember algoritmizálhatósága

Brian Vickers jó. Az előadás meggyőző, amelyet  2016-ban Göttingen Dialog in Digital Humanities előadássorozat keretében adott elő, és a digitális, kvantitatív szövegelemzésről szól különös tekintettel a szerzőség megállapítására, tehát nekem nagyon témába vág. Még november végén meg szerettem volna nézni, amikor egy tweetben utaltak rá, de csak most jutott eszembe. Eszembe jutott, úgyhogy egy vasalás alkalmával megnéztem, és az alábbiakban összefoglalom, mit találtam benne érdekesnek, és hogy milyen további kérdéseket vet fel az előadása.

Az előadás a számítógéppel lefuttatott kvantitatív, szóstatisztikai, stilisztikai elemzések megbízhatóbbá tételéhez, finomításához járul hozzá Ez a téma nekem azért fontos, mert rendkívüli módon foglalkoztat, hiszen a kvantifikált eredmények sok esetben vagy a számok bűvöletében az eredmények fetisizálásához, vagy kritikátlan elvetéséhez vezetnek. Mindkét véglet valószínűleg téves és jogtalan, ám annak a megfogalmazása, hogy mi az episztemológiai státusza vagy a meggyőződés mértéke, már sokkal nehezebb feladat. Vickers nem is érinti ezt a metakérdést, hanem inkább a maga erisztikus és nagyon tájékozott módján inkább módszertani kérdéseket tárgyal. Persze maga a módszertani tárgyalás is előfeltételez egyfajta hozzáállást a metakérdéshez, például minimál programon, hogy ez a fajta kutatás értelmes, eredményekkel kecsegtető vállalkozás

Az előadás módszertani kérdéseket vesz szemügyre elsősorban a szerzőség megállapítása szempontjából, amelyeket a következő tézisekben foglalhatok össze. Elsőként a szógyakoriság elemzés, mint eszköz, amelyik egyes színművek esetében hivatott megállapítani a szerző kilétét, esetében a kontrollkorpusz Vickers szerint nem lehet az egész Shakespeare korpusz, hanem egy szűkebb keresztmetszet, azaz hasonló műfajú darab ugyanabból a korszakból, amelyről tudható, hogy Shakespeare a szerzője. Nagyon logikusan és meggyőzően érvel Vickers ezen kritériumok mellett. (Megjegyzem azért ez nagyon leszűkíti a választható művek számát.) Másodszor amellett érvel Vickers, hogy ne egyes szavakat, hanem szókapcsolatok ngram-ok (pontosabban n+1gram-ok) legyenek az alapjai a szóstatisztika gyártásnak, hiszen Vickers szerint a szókapcsolatok jellemzőbbek lehetnek egy alkotóra, mint egyes szavak gyakorisága. (Ebben is sok az igazság van, ám az egyes szavak statisztikai elemzését ez szerintem nem zárja ki, esetleg kiegészíti, vagyis egészítse ki. Persze érthető, hogy Vickers a szókapcsolatok elemzése mellett teszi le a voksát, hiszen Craig-ék ellenében fogalmazza meg saját álláspontját. (Nyilván nem is Vickers lenne, ha nem egy autoritás ellenében fogalmazná érveit, innen az erisztikus hangvétel.)

Egy kis hiányérzetem azért maradt az előadás kapcsán, ugyanis Vickers említést sem tesz a szövegek verzióinak a problémájáról. Vagyis nem tér ki arra kifejezetten, hogy amikor szövegeket hasonlítunk össze, érdemes arra is figyelni az említetteken kívül, hogy azonos típusú szövegvariánsok összehasonlítása is hozzájárul az eredmények elfogadhatóságához. Azaz – egy extrém példát véve – két mű összevetésekor nem lehet az egyik egy korai nyomtatványon alapuló szövegváltozat, míg a másik egy huszadik századi kritikai kiadás szövege. Lehet, hogy én tévedek, amikor ezt is szempontnak tekintem? Vagy ez olyan magától értetődő? Sőt talán érdemes a tudós közösséget tájékoztatni, milyen szöveget használtunk az elemzéshez, hiszen ez általában elmarad, teljesen ellenőrizhetetlenné, megismételhetetlenné téve a kutatást. Szerintem Vickers nem említi, hogy a korpuszt, amelyiken saját elemzéseit végezte el, milyen szövegváltozatot tartalmaz.

Egy másik kérdés, amit az előadás kapcsán lehetne feszegetni ismét a szókapcsolatok témája köré rendezhető. Vickers ugyanis nem csak a szókapcsolatok gyakoriságát veszi a szerzőség megállapításának alapjául, hanem inkább adott szempontok szerint érdekes, különleges szókapcsolatokra figyel, és azok által kialakított mintázatok teszi központi helyre. Ennél a módszertannál két – nekem legalábbis érdekes – kérdés jut eszembe. Először azt a kérdést veti fel Vickers módszertana, hogy valójában az emberi tevékenység, az emberi intuícióra szükség van-e a kvantitatív módszerek alkalmazásakor is. Ez ahhoz a további kérdéshez vezet, hogy hol húzódik meg a határ a kvantitatív módszerek esetében az emberi tényező és a számítógép teljesítménye között. Másfelől ugyanezt a problémát úgy is felvethetjük, hogy mennyiben algoritmizálható az, amit eddig emberi intuíciónak neveztem. Az „adott szempont” vajon nem adható át a számítógépnek? Vajon milyen tanulási folyamat az, amelynek révén a számítógép is hasonlókat, hasonló alakzatokat keressen egy irodalmi szövegben, akár szerzőségi kérdések megállapításakor is, mint az ember? Ezek a kérdések pontosabban, részproblémákra szedve talán megválaszolhatóvá válnak, és akkor a számítógép más módokon is segítségére válhat az irodalomtudósnak, mint ahogy azt eddig használtuk.

Mielőtt azonban a kérdésekre elkezdenénk keresni a választ vagy a további elemzését maguknak a kérdéseknek, nézzük meg Vickers előadását.

Stanley Wells lovagi címe

Stanley Wells professzort lovaggá ütötte az angol királynő. Megérdemelte. Stanley Wells olyan Shakespeare-tudós, akihez hasonlót keveset hordott hátán a Föld. A királynőnek rengeteg oka lehetett lovaggá ütni őt, ezzel a különleges érdemmel kitüntetni Stanley Wellst, ám ezeket itt és most nem fogom felsorolni. Bárcsak én is kitüntethetném, de mivel nem tehetem, hát írok arról, én miért gondolom utolérhetetlen tudósnak és embernek.

Tudósként először is a kortárs Shakespeare-filológia megteremtője ő. Minden mai szövegkiadás alapjául a Garry Taylorral szerkesztett 1986-os Oxford Shakespeare és a hozzá tartozó szövegmagyarázat (1987) szolgál, amelyekben nemcsak megbízható szövegvariánsokat adtak közre, hanem megteremtették a mai napig is élő paradigmáját a szövegkiadásoknak a saját „bátor és revizionista” módszertanukkal—hogy Andrew Murphy szavait idézzem a Shakespeare in Print című könyvéből. A szövegkiadás és elméleti megfontolásaik máig példát állítanak minden szövegkiadó, szerkesztő számára.

Stanley Wells nemcsak filológusként hanem tudományos könyvek szerzőjeként is maradandót alkotott. Hatalmas publikációs listája több mint egy tucat könyvet és rengeteg tudományos folyóiratban közzétett tanulmányt foglal magában. Shakespeare élete és művei mind megelevenednek ezen a több ezer oldalon meghatározva ezzel a mai Shakespeare-kutatást. Talán nincs olyan aspektusa Shakespeare életének—már ami tudható belőle—és műveinek, amiről Stanley Wells ne írt, mondott volna olyat, amely befolyásolta volna kutatók generációinak gondolkodását.

Stanley Wells nem csak a tudományos publikációk révén gyakorol hatást a kortárs Shakespeare-befogadásra, hanem a befogadás más területein is hallatja hangját. Leginkább természetesen Shakespeare életével, szerzőségével kapcsolatos vitákban vesz részt, hiszen a közvéleményt talán ez izgatja a legjobban. Részt vett abban a híres vitában, amikor az Oxfordiánusok bírósági ítéletben szerették volna látni, hogy a Shakespeare-nek tulajdonított műveket valójában Oxford grófja írta—a pert elvesztették köszönhetően Stanley Wellsnek. Legutóbb az Anonymous című film kapcsán írt könyvet, tartott digitális szemináriumot a szerzőség kérdéséről. Ugyanide sorolhatóak azok a viták, amelyek Shakespeare-ábrázolásokhoz köthetőek. A vitákon kívül aktív életet él a közösségi hálókon, elsősorban a Twitteren, ahol néhány éve elnyerte a „legmenőbb tudós” címet.

Kitüntetési természetesen a Twitteren kiérdemelt mellett nagy számban gyülekezhetnek a polcán. Stanley Wells a tiszteletbeli elnöke a stratfordi Shakespeare Birthplace Trusnak, igazgatósági tagja a Rose Színháznak, tanácstagja a Globe Színháznak. 2007-ben a Brit Birodalom parancsnoka kitüntetést kapta meg. Tiszteletbeli tanára a University College of Londonnak, díszdoktora a South Carolina-i Furman University-nek, valamint a Müncheni, Hulli, Durhami, Warwicki, Craiovai és Marburgi Egyetemeknek.

Stanley Wells mindezek mellett azonban az egyik legkedvesebb ember is, akit szerencsém van ismerni a Shakespeare-tudósok között. Máig élénken él bennem az emlék, amikor először találkoztam vele doktoris hallgatóként, és olyan lelkesen beszélgetett velem, olyan fontosnak találta a gondolataimat, mintha valaki lettem volna. Azóta is bármikor találkozunk, barátként beszélgetünk. Hogy magam is Shakespeare-rel foglalkozom, neki is köszönhető, és példaképül gondolok rá. Bárcsak én is ilyen lelkesítően beszélgetnék hallgatóimmal, hogy nekik is kedvük legyen Shakespeare-rel foglalkozni, hogy ők is kitüntetettnek érezhessék magukat.

Mindezt a tudományos és emberi kiválóságot tükrözi, amit a lovagi cím átvételekor mondott. Álljon itt hát néhány részlet a beszédéből. „Szerencsésnek érzem magam, hogy olyan társaságban tölthettem az életem, mint Shakespeare és az ő műveit elismerő és értékelő emberek.” „Karrierem során tanárként és tudósként is örömömre szolgált és nagyon tanulságos volt együttdolgozni tudóstársakkal a világ számos pontjáról, és remélem, osztoznak az örömömben, hogy átvehetem ezt az elismerést”.

Igen, Stanley, együtt örülök veled!

Az idézetek forrása: http://www.bbc.com/news/uk-england-coventry-warwickshire-36500546

A fénykép forrása: http://stratfordobserver.co.uk/news/stanley-wells-awarded-knighthood-queens-90th-birthday-honours/

Mi van akkor, amikor belefáradok?

A kérdés, "Mi van akkor, amikor belefáradok?", minden tavasszal az április kérdése. Nem tréfából, inkább ürességből, talán mert április végére apadnak el a tartalékok. Bárcsak egyszerű kémia lenne ez, hiszen akkor könnyen lehetne segíteni rajta. Valami más lehet ez. Pedig annyi, annyi jó dolog történik körülöttem, itt a tavasz közepe táján, és mindennek csúcspontja április harmadiki hete volt.

Talán az egyik első ilyen élmény volt, amikor Péter Róbert meghívott a Szegedi Tudományegyetemre doktori mestertkurzust tartani digitális bölcsészet témában. Az egész nap maga volt a tökély: az előadás időre elkészült, a déleőttbe belefért még egy kiadós futás is, majd a Nyugatinál ebéd, szuper, végig dolgozott vonatút, előadás, ahova tanár barátaim is eljöttek a diákokon és Róberten kívül. Az előadást figyelmesen hallgatták, utána kérdés-felelet. Talán sikerült néhány érdekes, váratlan dolgot is megosztanom. Végül Róbert kikisért a vonathoz, rengeteg időnk volt még az indulásig, de olyan jót beszélgettünk, hogy majdnem lekéstem a vonatot, a jegyet is vonaton kellett már megvennem. Hazafelé az utat sikerült ismét végigdolgoznom, szerencse, hogy a laptopok akkumulátorai jól bírták. Hogy mi volt felemelő ebben a napban? A szabadság, hogy megtehetem értelmiségiként, hogy egy egész napot egy másfél órás előadásért feláldozhassak, és mindez nem tűnt áldoztanak.

Másnap kezdődött a Shakespeare halálának 400. évfordulójára rendezett jubileumi konferencia, amit Fabiny Tiborral (KGRE), aki egyébként az ötletgazda, és Pikli Natáliával (ELTE) szerveztünk. A pénteket a Károlin, a szombatot pedig a Pázmányon töltöttük. Pénteken nekem csak a másnapért és a vacsoráért kellett idegeskednem, ezen kívül csak egy szekcióelnökségem volt. Ezeken túl az előadásokra kellett figyelnem, ami nem volt különösebben nagy teher, sőt!, hiszen az előadások nagyobb része intellektuális élményben részesített. A szombattól tartottam egy kicsit jobban, hiszen itt már minden az én vállamra került, persze tökéletesen előkészítettek mindent, nekünk már csak végig kellett élni a napot. Ez persze mindig a végére válik ilyen pompássá, közben a következő pillanat pontos lefolyása a rémület, érdeklődés oka.

Aztán eljött a számomra legizgalmasabb szekció, ahol két szerepet is játszhattam. Először is tartottam egy előadást, ami végül belülről nézve jól sikerült--kellett már ez az élmény, mert az utóbbi időben tartottam rettenetes előadásokat, egyszer-egyszer lefagytam mint Windows 95 alatt a GTA. Most azonban nyugodtan, talán érthetően-követhetően, picit szórakoztatóan sikerült beszélnem, majd a kérdés-felelet résznél is meglepően nagy lett az érdeklődés, talán itt is a tudomány és szórakozás megfelelő arányban elegyedett. A szekció utolsó részében pedig Ágoston Katalin színművésznővel beszélgettem utolérhetetlen Shakespeare alakításairól. Először a Horgas Ádám rendezte Macbethről, ahol egyedül alakította a vészbanyákat, és gyakorlatilag állandó jelenlétével, a gonosz folymatos hatalmát sok arccal, néha a kapusként, néha a koronázási partin dizőzként jelenítette meg. Ezután pedig a Centrál Színház mostani Sok hűhó semmiértjéről. A beszélgetésbe aztán a közönség is bekapcsolódott, még oldottabbá téve így az alkalmat. A szekció után már csak a közös ebéd maradt, amely szépen lezárta konferencia-programot.

A konferencia után néhány nappal került sor az ELTE-n Kállay Géza főszerkesztésével megjelentetett Shakespeare kritikatörténeti kötetetek bemutatójára. A kötetek hiánypótlóak, hiszen három kötetben kísérik végig a Shakespeare befogadás érdekes korszakait a kezdetektől a kortárs elméleti írókig. Három felkért olvasó vezette be a könyveket, hogy aztán a közönség is hozzászólhasson a beszélgetéshez. A két posztstrukturalista könyvet Reuss Gabriella és Ruttkay Veronika vezették fel, magam pedig a 18. századdal foglalkozó kezdetekről szóló kötetet. A hölgyek pompásan dolgoztak, én meg valamelyest bénábban láttam a munkához, talán egy kicsit a kritikai elem több lett, mint amit az alkalom megkívánt  volna. A kötetek nagyon jól fognak jönni a tanításhoz, hiszen az Irodalomtudományi Intézetben és a doktoris óráimom nem lehet kötelezővé tenni angolos szakirodalmat, ezek a tanulmányok pedig haszonnal forgathatóak ott is.

Mindez tehát mutatja, hogy nagyon izgalmas élményekkel telt meg az április vége, amelyek feldolgozására még időt kell szánnom. Számos témát idehozhatnék a blogba, mint például az ingyenesen hozzáférhető tartalmak megtalálhatósága,  a színház és filológia kapcsolata, a recepciótörténet fontossága és még számos egyéb, ami mostanság foglalkoztat. Ha mégsem jutnak el ide, az annak leszt betudható, hogy most éppen a félévzárás drámájában játszom szerepem, esszéket olvasgatok leginkábbis. De ha mégis lenne egy-egy félórácskám, jöhetnek ezek e témák. Csak sikerüljön egy kis belső energiát feltöltenem a meglehetősen kiürült tankjaimba.

"Shakespeare 450 Wikipédia szerkesztőmaraton" köszöntőm

Tisztelt Tudományos titkár Úr, Irodavezető Asszony, kedves wikipédia cikk író maratonisták!

Köszöntőmet Macbeth megrázó és félelmetes, költői soraival kezdem.

Holnap, holnap és holnap: tipegve

Vánszorog létünk a kimért idő

Végső szótagjáig, s tegnapjaink

Csak bolondok utilámpása voltak

A por halálba. Húnyj  ki,kurta láng!

Az élet csak egy tűnő árny, csak egy

Szegény ripacs, aki egy óra hosszat

Dúl-fúl, és elnémul: egy félkegyelmü

Meséje, zengő tombolás, de semmi

Értelme sincs. (Szabó Lőrinc ford.)

Azért idéztem ezeket a sorokat, mert úgy gondolom éppen ezt a rémisztően semmibe tekintő, fájdalmasan lemondó gondolat pontosan ellenpontozza a „Shakespeare 450 Wikipédia szerkesztőmaraton”-t, hiszen ez az esemény éppen nem a lemondásról, a feladásról, hanem az örömről és építésről mesél.

A Magyar Shakespeare Bizottság ügyvezető titkáraként és a magam nevében is nagy örömömre szolgál, hogy köszönthetem önöket, illetve részt vehetek ezen az izgalmasnak ígérkező eseményen. Örömöm egyszerre intézményi öröm, másfelől egészen személyes.

Intézményi, amennyiben a Magyar Shakespeare Bizottságot képviselhetem, és többed magammal jeleníthetem meg. Azt a Magyar Shakespeare Bizottságot, amely 2013-ban újraalakult, újra elindult. Újraalakulásról van szó, hiszen a Magyar Shakespeare Bizottság már több mint 150 éve fel-fel bukkan a magyar Shakespeare-befogadás horizontján. Az első Bizottság 1860-ban alakult meg a Kisfaludy Társaság projektbizottságaként Arany János elnökletével. A második 1907-ben, majd a harmadik 1987-ben Fabiny Tibor szervezői tevékenysége révén.

A három bizottság különböző célokat fogalmazott meg magának. Az első célja az első magyar nyelvű Shakespeare összes megjelentetése volt, a másodiknak újabb fordítások elkészíttetése, és a Shakespeare-kutatások hazai erősítése, a harmadiknak a hazai kutatások nemzetköziesítése és a Shakespeare-befogadás egyik nagy területével, ti. a színházzal, való gyümölcsöző kapcsolatfelvétel voltak. A jelenlegi bizottság tanulva az elődöktől egy kicsit másképpen fogalmazta meg saját identitását.

Továbbra is fontosnak tartja a Bizottság a kutatást, a nemzetköziséget, a fordításokat, a színház világával való kapcsolatot. A magyar Shakespeare kutatás talán erősebb ma, mint valaha, a kutatás nemzetközivé válásával nincs kifejezett dolga a Bizottságnak, a kutatók, kutatócsoportok külföldön is publikálnak, külföldi konferenciákra járnak, ösztöndíjakkal utaznak, kutatói és személyes kapcsolataink behálózzák a világot. A színházzal is egyre jobb a kapcsolatunk, fordítások pedig folyamatosan készülnek elsősorban színházi megrendelésekre.

Ami irányba a Bizottság továbblépett azt úgy nevezhetnénk, hogy nyitás a meglehetősen zárt kutatói és színházi világból a Shakespeare-befogadás egyéb területei felé. Például a közoktatást is megpróbáljuk belekapcsolni a MSB-be, elnökségbe is beválasztottunk középiskolai tanárt. Illetve a nagyobb közönség felé is: félévente két ingyenes és nyílt előadást szervezünk, tudományos mégis populáris műfajban. A mostani jubileumi évben egy teltházas Shakespeare gálaműsort szerveztünk az Uráni Nemzeti Filmszínházzal együtt. A jelen esemény, „Shakespeare 450 Wikipédia szerkesztőmaraton” is pontosan ezt a nyitást jelképezi és valósítja meg, tehát ezért az intézményes öröm.

A személyes öröm pedig abból adódik, hogy látom megvalósulni azt, ami a 21. század nagy feladata, kihívása, amit a digitális világ ma „collaboration”-nek, együtt munkálkodásnak és crowdsourcingnak, jelen esetben laikus érdeklődők bevonásának nevez. Mindkét kifejezés a 21. században az Internet fejlődésének egy új szakaszához kötődik. A szakma ezt az új szakaszt, a web 2.0-nak, azaz annak a szakasznak nevezi, amikor az Internet nemcsak forrása az ismereteknek, hanem tere az egyéni hozzájárulásnak, a blogok világa, a közösségi hálózatoké, a Youtube-é, amely jelenségnek egyik ikonikus példája a Wikipédia. A Collaboration szükségességét magyarázza az, hogy a tudás, a kultúra történeti okokból kompartmentalizálódik, intézményekbe záródik, és ezek az intézmények nem találnak egykönnyen kaput egymás felé. A tudás, a kultúra szegmenseinek elzártsága ellen teszünk akkor, amikor olyan intézmények, mint a Magyar Shakespeare Bizottság, a Petőfi Irodalmi Múzeum és a Wikipédia együtt tud tenni valamit a digitális kultúra polírozásáért. És miközben együttdolgozunk, egyszerre másoknak is teret engedünk, hagyunk arra, hogy mindenki a magáét, idejét, ügyességét, tudását hozzáadja ennek a hatalmas digitális enciklopédiának a fejlesztéséhez. Különösen izgalmas ebben, hogy az együttmunkálkodás nemcsak a digitális térben, hanem a Petőfi Irodalmi Múzeum falai által meghatározott gyönyörű analóg térben jöhet létre. Ez az esemény, amely Magyarországon talán úttörőjellegű, hiszen nem nagyon voltak még szerkesztőmaratonok, és hogy részese lehetek ennek, személyes örömmel tölt.

Miközben pedig erről az örömről beszélek, nem szeretnék megfeledkezni arról, hogy ez az örömre okot adó esemény nem csak úgy magától jött létre. Ehhez számos ember lelkesedésére és munkájára volt szükség, ezért most nekik szeretném megköszönni, hogy a „Shakespeare 450 Wikipédia szerkesztőmaraton” létrejöhetett. Először is a Petőfi Irodalmi Múzeum munkatársainak: E. Csorba Csilla, főigazgató asszonynak, Bánki Zsolt Istvánnak és Palkó Gábornak, a Wikimédia Magyarország Egyesülettől pedig Viczián Balázsnak és Tóth Andreának. Továbbá pedig a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Anglisztika mesterszakos hallgatóinak, akik lelkesen az ügy mellé álltak, és itt vannak most is, hogy együtt dolgozzunk Shakespeare és kortársaival kapcsolatos szócikkeken. Dolgozzunk hát!

Dolgozzunk hát, hogy a mindig kísértő macbethi semmi, üresség nehogy hatalmába kerítsen, hanem hihetetlen módon barátunk legyen, és inspiráljon.

Holnap, holnap és holnap: tipegve

Vánszorog létünk a kimért idő

Végső szótagjáig, s tegnapjaink

Csak bolondok utilámpása voltak

A por halálba. Húnyj ki, kurta láng!

Az élet csak egy tűnő árny, csak egy

Szegény ripacs, aki egy óra hosszat

Dúl-fúl, és elnémul: egy félkegyelmü

Meséje, zengő tombolás, de semmi

Értelme sincs.

Köszönöm a figyelmüket!

The Man Who Shot Liberty Valance és a Shakespeare-i hősies hősietlenség

The Man Who Shot Liberty Valance (1962) onnan veszi fel a fonalat, ahol a My Darling Clementine befejezi. Induljunk ki abból, hogy a civilizált infrastruktúra már létrejött, és szépen működik. Éspedig olyan szépen működik, hogy ugyan van börtön, de a lakat eltört, és a seriff lakik benne. (Kérem, olyan rend uralkodik Shinbone városában, hogy börtön egyetlen lakója a talpig becsületes rendőr.) Nincs rossz, vagy ha van is, akkor is a város határain kívül ügyködik, ahova a város, a seriff jogköre már nem terjed ki.

Itt, ebben az újabb helyzetben már másfajta értelmiségre van szükség. Eleddig az értelmiség orvosolta a már megtörtént bajokat, itt előre megpróbálja kiküszöbölni, megpróbálja megoldani. Az orvost felváltja az egyik új értelmiségi alak: a jogász, Ransom „Ranse” Stoddard (James Stewart), akiből majdan szenátor lesz, aki az ügyek, a vitás ügyek civilizált intézését biztosítja a jog és rend által. A film elején azonban ez a paradigmaváltó még csak érkezik, és a város elérése előtt, az úton megfosztják mindenétől, félholtra is verik, mégpedig a városban retteget Liberty Valance nevű útonálló. A másik új értelmiségi alak az újságíró, szerkesztő, aki a médiát képviseli, Dutton Peabody (Edmond O'Brien). A továbbiakban az angol reneszánsz miatt elsősorban az utóbbi szereplővel fogok foglalkozni.

Liberty Valance-ben akkor horgad fel a méreg a média embere, a Shinbone Star sztárriportere iránt, aki egy személyben a világlap szerkesztője, kiadója, nyomdásza és a szerkesztőség takarítója is, amikor utóbbi egy olyan cikket szeretne közölni, ami Valance egyik vesztes csatájáról szól. Peabody, a média helyi és ezért univerzális megtestesítője persze nem buta ember, tudja, hogy Valance nem örül az ilyesminek, úgyhogy rendszeresen inába száll a bátorsága, ám ezen tud segíteni egy kis alkohollal. Az alkohol azonban fogyó eszköz, mint ahogy el is fogy a cikk megjelentetése előtt. Ám az alkohol pótolható, Peabody el is hagyja a szerkesztőséget egy rövid időre, hogy bátorságát megvásárolja. Ebben a pillanatban hirtelen belép a képbe Liberty Valance mellett Shakespeare is.

Az újonnan megszerzett bátorsággal a szívében (gyomrában) a szerkesztőség előtt a bátorságot erősítendő Peabody Shakespeare V. Henrikjéből az Agincourt-i csata előtt elmondott bátorító beszéd szavalásába kezd. Reményt és bátorságot merít ebből a beszédből, hiszen egy kilátástalan helyzetben tölti el reménnyel a hallgatókat V. Henrik lelkesítő beszéde egy olyan csata előtt, amelyet papírforma szerint el kellene veszteniük, és mégis megnyerik. Hasonlóan kilátástalan a józanésszel szemlélve Peabody helyzete is, hiszen a megjelentetendő cikk biztosan bosszúra fogja ösztökélni Liberty Valance, és ugyanilyen biztos az is, hogy az újságíró-szerkesztő csak vesztese lehet a Libertyvel vívandó csatának. A beszédrészlettől fölbátorodva, egy győztes csata reménytelen kilátásával Peabody belép a nyomdaként is működő szerkesztőségbe. A helyiségben nemcsak a megszokott berendezési tárgyak várják a szerkesztőt, hanem Liberty Valance is pajtásaival, hogy megleckéztesse a vele szembeszállni merő firkászt, illetve hogy lerombolja a nyomdát.

Peabody átlátja helyzetének kritikus természetét, és ismét Shakespeare-hez folyamodik, de most már az újabb helyzethez igazítva az idézetet, azaz a dicsőséges király alakjától elmozdul egy híres áldozat irányába. Meglátva a bűnözőket így szól: „Liberty Valance és myrmidonjai!” Az idézet egy másik világba repíti a nézőt, a Troilus és Cressida hősietlen, kellemetlen világába, egy híres párviadal demitologizált jelenetébe. Shakespeare keserű komédiájában a tíz éve tartó trójai háború kilátástalansága felőrölte a héroszok lelkesedését. A kilátástalan háborúban a harcosok úgy mennek a csatatérre, mintha munkába indulnának, ahol ebédidőben megpihennek, leteszik a fegyvereket, és nyugodtan fogyasztják el a hazait. Így tesz Hektor is, amikor delelőre hág a nap: leteszi fegyvereit, pihen és táplálkozik, erőt gyűjtve a délutáni menethez. A napi rutin nemcsak a hatalmas hősöket degradálja a mindennap hőseivé, hanem a rutin, az időbeosztás miatt a hős kiszámíthatóvá válik, és így kiszolgáltatottá is. Ellenfele, Akhilleusz a déli pihenőre számítva szolgáival, myrmidonjaival megtámadja a gyanútlan és védtelen hőst, és maga részt sem vesz a mészárlásban, csak szolgáival végezteti el a piszkos munkát. Ezt a hősietlen, kiszolgáltatott és végzetes helyzetet jelenítni meg Peabody a helyzethez igazított utalással: tudja nincs értelme védekezni sem, a sorsa megpecsételődött, Liberty Valance-Akhilleusz nem fog kegyelmezni neki. Nem is küzd, hanem hagyja, hogy a véres bosszú leperegjen, és hogy nem hal meg, csak a véletlennek köszönhető: itt a hősietlen verőemberek még gyilkolni sem tudnak.

Mindent összevetve a The Man who Shot Liberty Valance új összefüggésbe helyezi a (vad)nyugati értelmiséget és Shakespeare-t is. Az új értelmiség, aki szerepet játszik a valóság formálásában, a civilizált nyugaton nem utána megy a bajnak, hanem előre lehetetlenné próbálja tenni a bajt, vagy pedig a civilizáció eszközeivel, a betű erejével hívja fel rá a figyelmet. Az új értelmiségi a jogász és az újságíró-szerkesztő, akik közül az újságíró idézi meg Shakespeare-t az adott helyzet minél pontosabb megfogalmazására: a vesztes helyzetből a dicsőséges nyereség előrejelzésére, majd a vesztes helyzet megragadására demitologizálva, dedémonizálva az ellenséget. Bár az új értelmiségi győzedelmeskedik, meghalhatna, és mégis életben marad, semmi sem az ő érdeme. Az újságíró esetében a gyilkosok megállnak, mielőtt megölnék áldozatukat. A jogász esetében pedig amikor Liberty Valance párviadalra hívja ki, és elfogadja azt, akkor a saját halálos ítéletét írja alá a racionális rend embere. A jogász rálő ugyan Libertyre, valószínűleg nem találja el, de egy ember, a jogászt tudta nélkül lesből lelövi a bűnözőt. A felszínen jól működő civilizációt folyamatosan fenyegeti a városon kívül tanyázó elementáris erőszak, és ezt a civilizációt nem tudja megvédeni az új értelmiség sem. Hogy életben maradnak talán vagy azzal magyarázható, hogy a városon belül irracionálisan erős a civilizáció ereje és a főgonoszt a segédek gyengesége befolyásolja, hogy a gyilkosság ne sikerüljön, vagy pedig a rendező gondviselő hatalma.

Az 1955-ös Shakespeare Összes margójára

Mivel sok tagtársunk nem tudott eljönni a Magyar Shakespeare Bizottság ebben az évben utolsó nyilvános ülésére, ahol Nádasdy Ádám beszélgetett Borbás Máriával, az Európa Könyvkiadó nyugalmazott szerkesztőjével az 1955-ös, azaz utolsó előtti Shakespeare összkiadásról, ezért röviden összefoglalom azokat a gondolatokat, amelyek engem megragadtak. Teljesebb és részletesebb képet kaphatunk Borbás Mária munkásságáról Szele Bálint vele készített riportjából, amely itt olvasható.

Az 1955-ös kiadást, amely a Szépirodalmi Kiadónál indult, majd az Új Magyar Könyvkiadónál (az Európa Kiadó elődjénél) jelent meg, szerkesztő „Shakespeare Bizottság” négy tagból állt: Illés Endre, Illyés Gyula, Kardos László és Lutter Tibor. A Bizottság hetente találkozott, és a háromkor kezdődő ülésein, amelyek esetenként este fél nyolcig is elhúzódtak, elsősorban elvi döntéseket hozott. Ezek az elvi döntések magukban foglaltak olyan szempontokat, hogy azokat a fordításokat veszik be az összkiadásba, amelyek jól mondhatóak a színpadon, hogy melyik klasszikus fordítások és azok hogyan kerüljenek be a kötetbe, illetve melyik darabokat kell újrafordíttatni, továbbá a jegyzetapparátus felépítéséről.

Érdekes volt hallani, hogy a válogatás egyik szempontjaként 1955-ben a színházi mondhatóság szerepelt, hogy Shakespeare könnyen eljuthasson a munkásosztályhoz. Ha tényleg ez volt az egyik fő kritérium, akkor egyfelől teljesen jogosan vetődik fel a kérdés, hogy miért kellett minden klasszikus fordításnak szerepelnie ebben a kötetben, hiszen a mondhatóság gyakran a kortárs nyelvállapothoz kötődik. Továbbá ezzel kapcsolatban még az is furcsa, hogy vajon a színháznak szüksége van-e olyan szövegkiadásra, ahol nemcsak magyarázó, értelmező jegyzetek olvashatóak, hanem olyanok is, amelyek magyar szövegvariánsokat is oldalakon keresztül sorolnak. Nekem ebben a helyzetben az tűnik kézenfekvő magyarázatnak, hogy a magyar Shakespeare-ológiában valamiképpen toposz, sőt inkább szlogen a színházi irányultság, a „mondhatóság” kritériuma, miközben valójában a filológia, a könyv-Shakespeare legalább annyira fontos.

A másik elvi döntés a klasszikus fordítások „átigazítására” vonatkozott. Eszerint minden klasszikus fordítást, pontosabban 19. századi fordítást modernizálni kellett. Vörösmarty Julius Caesarját, és Learjét, Petőfi Coriolanusát szépen átigazították. Illyés Gyula odáig ment az „átigazítás” dicséretében, hogy állítólag azt mondta, „Sándor [Petőfi—AZs.] ezért még hálás lesz nekem a túlvilágon!” Az átigazítás elve azonban nem vonatkozott az egyik klasszikus fordítóra, ugyanis Arany János Hamletjéhez egyáltalán nem lehetett hozzányúlni, sőt a Szentivánéji álomban is csak egyetlen egy sor változott: „És minthogy e regg java elmaradt” helyett „S minthogy a reggel java elmaradt,” illetve az 1948-as Franklin Kiadónál megjelent verzióhoz képest bekerült egy sor, ami egyébként benne volt a kéziratban, csak a kiadásból maradt ki.  Arany János, tehát, mint korábban is belül maradt a tévedhetetlenség körén: Arany úgy tökéletes, ahogy van, érinthetetlen, mozdíthatatlan, mint a parmenidészi igazság.

Ahol nem volt klasszikus fordítás vagy a szerkesztők által elfogadott kortárs magyar verzió, ott az újrafordítás maradt lehetőségként. Tizenegy művet újrafordítottak, és itt találunk érdekes neveket, mint például Szabó Magdáét, és persze érdekes történeteket. Ilyen például az V. Henrik fordítása. Az V. Henrik magyarításának jogát Képes Géza kapta, aki végül nem nagyon dolgozott a fordításon. 1955 nyarán még nagyon rosszul állt a fordítással, talán sehogyan sem, pedig a kötetnek ugyanazon a télen meg kellett volna jelennie. A kilátástalan helyzetet végül Németh László oldotta meg: öt hét alatt lefordította az egész darabot, és végül az ő fordítása került be a kötetbe.

A kötet szerkesztőinek óriási szerencséje, hogy nem egy olcsó kiadványt kellett megalkotniuk. Azért fontos az, hogy alapos és jó, modern és filológiailag megalapozott köteteket hoztak létre, óriási jegyzetapparátussal, nagyon jó minőségű („biblianyomó”) papíron, keménykötésben, lekerekített gerinccel, mert meglehetősen szűkös anyagi viszonyok között élt akkor Magyarország. Az igényes kivitelt és tartalmat annak köszönhették, hogy a kiadói és a politikai hangulat kedvezett annak a nézetnek, hogyha már belefognak valamibe, azt tegyék jól. Ha egyszer megkapták a zöld lámpát, akkor saját igényességüknek szinte nem szabott korlátot a pénzügyi keret. A kötetek ára is meglehetősen borsos lett: a négy kötet ára biblianyomó papíron, félbőrkötésben 400 Ft; egészvászonkötésben 280 Ft.

Borbás Mária szerint a politikai hatalom nem igazán szólt bele ennek az összkiadásnak a létrehozásába közvetlenül. Egyetlen ilyen jellegű majdnem sikeres erőszakos beavatkozás Rákos Ferenc igazgató részéről történt volna. Rákos ugyanis meghatározta, hogy a klasszikus fordítók neveit a fordítókat felsoroló oldalon nagyobb betűkkel kellett szedni. Ez meglehetősen rosszul mutatott volna, de senki sem bírhatta jobb belátásra, ám ekkor a klasszikus irodalom vagy katonai hatalom lépett közbe. Devecseri Gábor ugyanis, aki fordítója is volt az egyik színműnek, ekkor őrnagyi ranggal rendelkezett, felvette tehát a katonai egyenruháját, bement Rákoshoz, és ráparancsolt, hogy álljon el ettől a rossz ötlettől. A korhangulatot méltán tükrözi, hogy Rákos szó nélkül el is állt az ötlettől.

Mindent összevetve, az 1955-ös Shakespeare összes fontos mérföldköve a magyar Shakespeare-korpusznak. A mű könyvtörténetileg, befogadástörténetileg és hatástörténetileg is kitüntetett szerepet kellene, hogy kapjon a magyar Shakespeare kutatók körében. Érdemes lenne hát vele foglalkozni, és szerencsére első kézből származó információink vannak az elkészítéséről a csodálatos Borbás Mária tollából. Remélem, beváltja az ígéretét, és kézzel írott emlékeztetőit hozzáférhetővé teszi majd a kutatóknak, és talán valaki ráakad a kidolgozott jegyzőkönyvekre is.

Minden jó lenne: a Globe az Urániában

Érdekes kezdeményezésnek lehetünk tanúi a londoni Globe és National Theatre részéről, hiszen a világ bármely mozijában, már amelyik, gondolom, szerződést köt velük, meg lehet tekinteni bizonyos színházi előadásaikat. Magam az Uránia Filmszínházban két színdarabot láttam így, kedves ismerőseim jóvoltából, mégpedig Shakespeare Minden jó, ha vége jó-ját, és Marlowe Doktor Faustusát. Mindkét előadás érdekes és tanulságos volt a maga módján. Ebben a bejegyzésben a Minden jó, ha vége jóról szólok „a hagyomány terhe, avagy minden jó lenne, ha a vége és a többi része is jó lenne” szempontjai alapján.

John Dove rendező Minden jó, ha vége jó színpadi képét a reneszánsz és a Globe Színház hagyománytisztelete jellemzi, azaz a színházi illúzió és a nézőtér valóságának összemosására játszik. Az illúzió és valóság közötti különbség feloldásának gondolatára épül a színpad szerkezete, hiszen a főszínpadot egy hosszú nyúlvánnyal meghosszabbították, és ezáltal mintegy belevezették a nézőtérbe. Így a színészek többször a közönség állóhelyein keresztül jutottak el a főszínpadra, ezáltal a szereplők és nézők időnként teljesen egy dimenzióban mozogtak. A választóvonal áthágását volt hívatva még elősegíteni a darab elején a bevezető részben az a jelenet, amikor a színészek még nem kezdték el a darabot, hanem kimentek a színpadra, lehajoltak a színpad szélénél, és az ott állókkal beszélgettek egy keveset. Nagyon tetszhetett ez a közjáték a megszólítottaknak, mert a vetített előadás szünetében, a közönséggel készített rövid riportokban több megkérdezett is kiemelte ezt a kedves gesztust. Természetesen magam is értékeltem ezt a közvetlenséget, még akkor is, ha a moziban ennek meghittsége nem tudott hatni.

Másik két szempontból is meglehetősen hagyománytisztelő, mértékletes volt a színpadkép: a díszletek és a kosztümök tekintetében. A legjobb reneszánsz hagyományoknak megfelelően a színpadot meglehetősen kopáran hagyták, legfeljebb szimbolikus díszleteket helyeztek el rajta. A kopár színpad így teret adott, pontosabban hagyott a szavaknak, hogy a néző szabadon képzelhesse el a szöveg alapján, hogy hol is játszódik az adott jelenet. A színpad kopárságát a szép és látványos, reneszánsz korabelinek tűnő, kosztümök ellenpontozták a hagyományoknak megfelelően. A képi világ, azaz a szimbolikus tér és a veretes ruházat tehát mértékletes és nagyon hagyománytisztelő módon jelenítették meg a dráma világát.

A hagyománytisztelet jellemezte a színpadképen túl a darab rendezését is, ám ezt nem tudom teljes mértékben erénynek nevezni. Ez a hagyománytisztelet néha inkább az ötlettelenséget palástolta. Persze találhatunk érdekes ötleteket, zenés-táncos jelenetet, látványos megoldásokat, de az egész előadás mégis túlságosan hagyománytisztelő volt, mintha nem mert, vagy nem akart volna a rendező elgondolkodtatni, felrázni. Mintha nem sokkal többre törekedett volna a rendező, minthogy a nagy költő sorait felmondassa a színészeivel, akik mindezt szépen meg is tették. Ez a szövegmondásra alapozó rendezés azonban talán kevés a színházhoz. Nem mondom, hogy eleve egy nagyon ütős színmű lenne ez a Minden jó, ha vége jó, de azért rejlenek benne lehetőségek.

Először is Helenából sok mindent ki lehetett volna hozni. Lehetett volna a machiavellista intrikus, aki minden akadály ellenére megszerzi magának Bertramot. Minden akadály ellenére, különösképpen Bertram ellenére, aki csak egyszerűen közömbös iránta. Olyannyira machiavellista is lehetett volna, hogy simán beáldoz egy itáliai prostit az ügyeskedésével saját ügyének érdekében. Vagy lehetett volna a hiper feminista, aki a teljes férfitársadalmat lehengerli, bedarálja okosságával, tanultságával, karizmatikus jelenlétével. A királyt, akit meggyógyít, és akitől cserébe egy általa választott férjet kér magának. Bertramot, akire levakarhatatlanul tapad, miközben legyőzi Bertram érzelmeit, akadályokat, távolságot. Aki még azt is vállalja, hogy úgy fekszik le Bertrammal, hogy tudja, a másik azt hiszi, egy másik hölggyel hancúrozik. Az ebben rejlő különös ellentmondás, ti. a győztes, aki a végletekig megalázza önmagát, izgalmas témája lehetett volna ennek a darabnak. Ehhez képest azonban Ellie Piercy egyik lehetőségre sem játszik, hanem a világ legtermészetesebb módján végigcsinálja a szerepét.

Persze még ez a természetesség is lehetne elgondolkodtató: egy moráltalan világban a legeslegtermészetesebb szándék az unalmasan halálos önmegvalósítás. Heléna természetesen kegyetlen önmegvalósítása saját személyiségének, boldogságának, létének a felszámolását is magával vonja, csak ezáltal jöhet létre. Ezt azonban tudatosítani kellett volna valahogy a nézőben, talán a kevesebb hagyomány, kevesebb szövegfelmondás révén. Ahogy azonban az események peregnek,  a nihilista önmegvalósítás nem tematizálódik. A közönség önfeledt örömmel veszi tudomásul, hogy Heléna megkapja Bertramot, és nem tud elgondolkodni azon, vajon kinek jó ez a vég.

Egy ügyes rendezés még a közönség önfeledt öröméből is erényt kovácsolhatott volna. Polgárpukkasztó módon, vagy finom cinizmussal a közönség arcába vághatta volna, hogy nézzétek csak, magatokat látjátok minden amoralitásotokkal és kicsinyességetekkel, és, ami talán rosszabb, még örültök is. Ekkor a közönséget is beszippanthatta volna ugyanaz a morális vákuum, ami a darab szereplőit jellemzi. Vagy értésünkre adhatta volna ennek fordítottját is, azaz azt, hogy a közönség amoralitásának leképeződése valójában a színjáték. Azonban egyiknek sincs semmi jele a darabban.

A darabban annak találjuk reményét, hogy a hagyomány elviszi a hátán a színművet, a közönség pedig kötelességszerűen, hagyománytiszteletből örül. Ez azonban kevés, különösen akkor, ha egy további szűrő tompít. Ez a szűrő, nekünk az Uráni Filmszínházban jelenlevő nézőknek a film, a médium. Lehet, hogy a színházban ez a rossz értelmű hagyománytisztelet elsikkad az előadás valósága mellett, a jelenlét varázsában. A moziban mindez azonban unalmas, hiszen itt nem látunk embereket, csak a filmre vett előadást, nem lélegzünk együtt a szereplőkkel, a többi nézővel, akiket ugyanúgy látnánk a színházban. A mozi sötét nézőtere, a jelenetek felvettsége, mind elhomályosítják a színház pillanatról pillanatra megélt, testközelből érezhető varázsát.

A közvetettség szűrőjén is azért átsejlett valamennyi a varázsból. Janie Dee, Bertram édesanyjaként és James Garnon Parollesként magával ragadó alakítást nyújtottak. Dee érett eleganciája és karizmatikus jelenléte elhomályosítja Helenát, nemcsak mert egyszer felpofozza, hanem mert, minden érzelmet, gondolatot hitelesen és magával ragadóan játszott. James Garnon tettei nevetségesen kisstílűek, számos esetben falstaffi mély-magasságokban mozogtak, különös példa erre a kínvallatási jelenete, amely egyszerre nevetséges és mégis megrázó. Amikor Parolles és / vagy a grófnő a színpadon állnak, a játéktér megtelik élettel, magukkal ragadják a nézőket, még a moziban is. Amikor őket látjuk, világos minden, tudható, mikor kell sírni vagy nevetni, gondolkodni vagy fogyasztani, amit kínálnak.

Dee és Garnon lebilincselő játéka sem tudta azonban kiszabadítani az előadást a hagyománytisztelet kényelmes unalmából, amelyet egy kicsit talán felerősített a mozi közvetettsége. Mindezt csak az tompítja valamelyest, hogy mégiscsak egy londoni előadást nézhettünk meg itt Budapesten, és ennek lehetővé tételéért minden elismerést megérdemel az Uránia.

Első hét a Notre Dame Egyetemen

Régen jelentkeztem itt, úgyhogy most visszatérek egy poszt, talán posztsorozat erejéig. Az eltelt időt sem láblógatással töltöttem: írtam az angol blogomat, majd írtam ide-oda. Ami a visszatérésre alkalmat ad, az az, hogy megjöttem Amerikába, és már el is telt az első hét itt a Notre Dame Egyetem, ideje számot vetni tehát az eltöltött idővel. Ahhoz képest, hogy milyen világos tervekkel érkeztem, két cikk tervével, illetve egy könyvfejezet befejezésével, nem állok túl jól. Az egyik cikkről azt hittem, hogy csak gyors átfésülésre lesz szükség, mégsincsen kész, és egyre távolibbnak tűnik a befjezés. A másikkal régóta foglalkozgatok a fejemben, a repülőúton aztán megszállt az ihlet, és amíg bírta a laptop akkuja, írtam is—időm volt a 8 óra 50 perces úton. Ehhez a cikkhez megérkezésem óta hozzá sem nyúltam. A könyvfejezet—itt még nem említettem, de az angol nyelvű blogomból kiderülhetett, hogy Shakespeare digitális befogadástörténetéről írok egy könyvet—is csak lekerekítésre várt, ám ehhez sem tettem hozzá egyetlen leütést sem. Mondhatnám, tehát, hogy siralmas a helyzet, és ezen még az sem segítene, ha arra hivatkoznék, hogy az első hét az új környezet megértésével, megszokásával telt el.

Azért sem telhetett igazából ezzel, mert ideális környezet ez a kutatáshoz—itt tényleg semmiben hiányt nem lehet szenvedni, semmi mással nem kell, és nem is tudok foglalkozni, mint a munkámmal. Ideális ez a környezet, hiszen rendelkezésemre áll egy 14 emeletes könyvtár akár a szobámból is elérhető digitális adatbázisok tömegével. A könyvtárban könnyen el lehet igazodni, gyorsan lehet közlekedni, papír, toll, de még papírzsebkendő is ki van készítve. Az otthoni könyvtárakhoz képest azonban nekem a legnagyobb újdonság a szkennerek tömege, amelyekről egyetlen mozdulattal lementhető a beolvasott anyag a pendrive-omra, persze ingyen, mint minden más is. A könyvtárkatalógus könnyen kezelhető, gyorsan megtalálható, amire szükségem lehet, és a lelőhelyet nem kell lemásolni kézzel, hanem egyetlen kattintással elküldöm magamnak emailban, és máris ott van a telefonomon, úgyhogy ezzel sem kell bajlódni. Mondanom sem kell wifi mindenütt hozzáférhető. Hogy minél gyorsabban menjen az anyaggyűjtés, összehoztak egy könyvtárossal, aki megmutatta a katalógushasználat rejtettebb módjait, bemutatott a régi könyvek gyűjteménye igazgatójának. (Eddig azt hittem, hogy a könyvtáros feladata kiadni és bevenni a könyveket—nem is értettem, minek ehhez diploma.). Persze nem tudott olyan könyvet ajánlani a témáimhoz, amelyeket ne olvastam volna már eleve, sőt tudtam neki mutatni nyílt hozzáférésű Shakespeare szövegeket az interneten, de azért így is hasznosnak találtam ezt a beszélgetést.

Ideális még a környezet azért is, mert az intézet, ahova jöttem, nagyon kedvesen bőkezű. Adtak egy irodát, ahol dolgozhatok, és magamra csukva az ajtaját kizárhatom a külvilágot. Ha megszomjazom, kávéra vágyom, rágcsálni szeretnék valamit, rendelkezésemre áll az intézet konyhája—nem szűkmarkú készleteivel. Az étkezéseket a kampuszon napi 20 dollárig állják, amely összeg lehetne kevés is, de nekem bőven elég—Angliában 10 éve heti 1,5 fontból is ki tudtam hozni az élelmezésemet. Mindenben a rendelkezésemre állnak, nem tudtam még olyat kérni, amit ne teljesítettek volna—jó nem is kértem sok mindent. Különleges feladatuknak érzik, hogy összehozzanak olyan kutatókkal, akikkel hasonló témákon dolgozunk, persze ez most meglehetősen nehéz feladat, hiszen itt már régen véget ért a félév, mindenki elviharzott pihenni, nyaralni, kikapcsolódni. A könyvtároson kívül még egy emberrel szeretnék beszélni, az ebédet szervezik az intézetben, remélem, még a kampuszon található az illető.

Hogy mégsem tudtam eddig radikális haladást felmutatni, részben a bőséggel magyarázható. Minden egyes témához ugyanis hihetetlen szakirodalomra bukkanok, és minden egyes résztémához is. Ami talán a legrosszabb—hatékonyság szempontjából—az, hogy rendkívül érdekes dolgokba botlok bele, és az egyik érdekes dolog elvezet egy másik könyvhöz, és így tovább. Persze elég néha csak beleszagolni a könyvbe, és rájövök, nem fogom tudni használni, és rakom is félre. Szűrök kiadás éve és kiadó, valamint szerző neve alapján, mégis sok olvasnivaló marad. Őszintén szólva, gondolhattam volna, hiszen 10 éve jártam normális könyvtár közelében utoljára. Azóta pedig változott a világ, sokat és jókat írtak, változott az érdeklődésem is, tehát a jelenség inkább érthető, mint sem, mégis a hiányérzetem ettől még megmarad.

Eltelt tehát az első hét, és alig haladtam a tervezett munkával. Közben pedig világokat fedeztem fel ebben a kutatásra kitalált világban. Hogy milyen világokra is leltem? Legyen ez az elkövetkező posztok témája.

Konferencia-jelentés Sevillából

Tegnap előtt éjszaka, azaz március 17-én, szombaton érkeztem haza a SEDERI (spanyol koramodern angol irodalommal foglalkozó társaság) XXIII. konferenciájáról, amelyet ebben az évben Spanyolországban, Sevilla-ban rendeztek meg. Ebben a bejegyzésben az érdeklődőknek, és magamnak is összefoglalom a konferencia-élményeimet.

Először is arról, hogy milyen volt maga a konferencia. Mivel spanyol társaság szervezte, nagy hangsúly volt a spanyol kollégák tevékenységén, illetve egy közös projekten, amit statisztikailag legnagyobb számban spanyolok, illetve portugálok, továbbá kevesen Angliából és Amerikából futtanak. A projekt témája pedig a Stuart-kori drámák. A projektorientáltság és munkakapcsolatok miatt leginkábbis egymás iránt érdeklődtek, az olyanok mint én, akik nem tartoznak a társaságba, és nem is törekedtek bekerülni, egy kicsit a margóra szorultak.

Maga a konferencia témája "Manuscript, Print, Film, Hypertext: Formatting Early Modern Culture" volt, azaz elég tág ahhoz, hogy médiumtól függetlenül bármilyen koramodern angol szöveghez kapcsolódó előadással meg lehessen jelenni. Nagy választék is volt előadásokban, sok érdekes témával nagyon változó színvonalon. Ami viszont nagyon élvezetessé tette nekem az egészet az az, hogy minden előadásnál találtam olyan gondolatot, amit tovább tudtam fűzni, a magam kutatásaihoz tudtam kötni, majd kérdést, észrevételt tudtam megfogalmazni. Igazából nagyon sokat gondolkoztam, tanultam tehát a konferencián, és már ezért is érdemes volt elmennem.

A másik nagy érdeme a konferenciának a plenáris előadókhoz és előadásaiknoz kapcsolódik. Négy nagyobb plenáris előadást hallgattunk meg, és mindegyik érdekes volt a maga nemében. Ezek közül hármat emelnék ki az egyiket az előadó személye, a másik kettőt pedig a nekem nagyon izgalmas témák miatt. Peter Holland előadása nem vágott az én kutatásaim témakörébe: fényképek Shakespeare karakterekről, színházi előadások laza fonalára épült, viszont a kitűnő előadó gondolatébresztőre faragta az előadást, kénytelen is voltam hozzászólni. Egy másik előadás viszont jelenlegi érdeklődésem vonalába beleillett, és az előadó is rendkívüli volt. Henry Woudhuysen könyvtörténeti előadása papírfajtákról és minőségekről, technológiákról és a könyv szerepéről Gabriel Harvey írásaiban-ról szólt. Rendkívül száraz téma, rendkívül jól felépített előadásban, igazi csemege volt. Catherine Duncan-Jones előadása pedig a bolondok, Richard Tarlton és a Hamlet első kvartójáról szólt. Izgalmas téma, rendkívüli mennyiségű információ, nem is kell ennél több egy jó előadáshoz. Mindkét előadóval hosszabb-rövidebb beszélgetésekre is volt alkalmam, és jó volt megtapasztalni, hogy az engem most fogalakoztató könyvtörténeti kérdések jelentős részére ők sem tudják a választ. Tehát ezért a három előadásért és az előadókért már érdemes volt elutaznia konferenciára.

A saját előadásom ebből a környezetből egy kicsit kilógott. Az előadásom olyan digitális adatbázisokkal foglalkozott, amelyek Shakespeare szövegeket tartalmaznak. Huszonöt ilyen adatbázist vizsgáltam meg a szövegek minősége, formátuma és kereshetősége szempontjából. Leegyszerűsítve arra a következtetésre jutottam, hogy az adatbázisok szinte kizárólag a szövegek nyelvi aspektusára koncentrálnak, tehát más irányú kutatásokat nem tesznek lehetővé, például a szöveg materialitás jellegzetességeire nem lehet keresni, mégha a szöveg egyébiránt ilyen tekintetben is kódolva van. Az a szekció, amelyben én adtam elő, a SEDERI tagság vezetőinek előadásait tömörítő szekcióval párhuzamosan volt, aminek lehangoló következménye lett, hogy a másik szekcióra mentek általában a SEDERI-s emberek. Persze utána folyamatosan jöttek bocsánatot kérni, és utána is kérdeztek, beszélgettünk az előadásomról, de mégis hiányérzet maradt bennem. Egyetlen fiatal, spanyol PhD hallgató tette azt meg, hogy bejött pusztán érdeklődésből az előadásomra, majd utána visszament a tanáraihoz a másik szekcióba.

Mindent összevetve érdemes volt elmenni a konferenciára. Nagyon jó, szakmailag magasszíntű előadásokat hallgathattam meg. Intenzíven vettem részt a beszélgetésekben, talán még tudtam néhány jó ötletet adni más kutatóknak is. Az előadásom pedig mindenféle backchanelen keresztül lemérve, nem maradt az észre sem vett, az érdektelenség homályába vesző munkák egyike. Talán amit leginkább sajnálok az az, hogy Sevillaból nem sokat láttam, de talán majd még egyszer vissza tudok menni.

Shakespeare és a szerzőség kérdése

A Shakespeare Birthplace Trust úgy tűnik fél évente kitalál egy digitális mókát, amellyel missziójukhoz híven megpróbálják összekötni a Shakespeare-kutatókat az érdeklődő lelkes emberekkel. A legutolsó ilyen alkalomra szeptember 1-én került sor, amely alkalom ugyan csak egyetlen órára korlátozódott eredetileg, de még másnap is találkozhattunk vele. Az esemény a „Shakespeare Bites Back” címet viselte, és egy audió webinárium formáját öltötte. Hogy én is bekapcsolódtam, az elsősorban ismét a Twitteren keresztüli információáramlásnak köszönhető.

Az esemény a Citrix Online GoTO Webinar környezetében zajlott magyar idő szerint szeptember 1-én délután 5-6 között. A környezet lehetővé tette, hogy meghallgassunk Stanley Wells és Paul Edmondson közös előadását, amit PowerPoint prezentáció kísért, illetve hogy kérdéseket lehessen feltenni a kezelőpanelen elhelyezett „kérdés” ablak segítségével. Mint azt az előadók világossá tették az előadásuk elején a közvetlen oka annak, hogy felveszik a szerzőség kérdését illető kesztyűt az, hogy nemsokára látható lesz egy kosztümös film a mozikban Anonymous (trailer) címmel, amely éppen arról szól nagyon hatásosan, nagy színészekkel, sőt Shakespeare színészekkel (Derek Jacobi, mint narrátor például), hogy nem Shakespeare írta Shakespeare műveit, hanem Oxford grófja. Az előadók nem szeretnék, ha a közvéleményt csak a filmek befolyásolnák, különösen akkor, ha a filmek, illetve az adott film téves premisszákon nyugszik. A rövid előadás után az előadók válaszoltak az időközben feltett kérdésekre.

Az előadás és a kérdés-válaszok körülbelül három témát dolgoztak fel: a szerzőség kérdésének eredete, a szerzőség kérdésének természetrajza, és az érvek, ellenérvek felsorakoztatása. A szerzőség kérdése nagyjából az 1840-es években jelent meg, és azóta is lapulva vagy a felszínen szépen továbbél. Különlegessége talán a kérdésnek, hogy máig már 77 jelölt kerekedett Shakespeare helyett, akik között még Defoe és Dickens is helyet kaptak. A kérdés természetrajza nagyjából megegyezik az összeesküvés-elméletek jellegzetességeivel: azaz keressünk valamiféle hézagot az életrajzban, találjunk ki hozzá egy nagy politikai összeesküvést, végül megkaphatunk szerzőnek I. Erzsébettől kezdve Francis Baconig, vagy Dickensig bárkit. Az összeesküvés-elméletek célja, ahogy az előadók szépen megfogalmazták általában az, hogy „fenéken billentsék a rendszert.” Ehhez az érvek pedig általában ingatagok, történelmietlenek, zavarosak és bombasztikusak. Ezek után néhány kiválasztott érvről bemutatták azok gyengeségeit, majd könyv-, színház- továbbá kultúrtörténeti érveket sorakoztattak fel Shakespeare szerzősége mellett.

Az előadás hátterének készítettek egy honlapot „Sixty minutes with Shakespeare” címmel. Erre a honlapra, adatbázisba bejelentkezve további minielőadásokat lehetett hallgatni neves Shakespeare kutatóktól (Stanley Wells, Michael Dobson, Peter Holland), vagy érdekes irodalmi, színházi emberektől (Margaret Drabble, regényírónő, Harriet Walter, színésznő, Simon Callow, színész-író, Janet Suzman, színésznő-rendező). Ezek a minielőadások nagyjából egypercesek voltak (60 előadó, hatvan perc), és a szerzőségi vita egy-egy részletkérdését világították meg a beszélők sajátos szempontjai alapján. Ezek az előadások nem élőben hallgathatóak, hanem a bejelentkezett érdeklődő az előadásra kattintva bármilyen sorrendben bármikor meghallgathatja azokat. Ha ez sem lenne elegendő, az egyes előadások szövegét pdf formátumban le is töltheti a kíváncsi hallgató, hogy saját gépén, lassan olvasva is elsajátítsa a hallottakat.

A Webinárium és a minielőadások nem álltak meg önmagukban, még akkor sem, ha meg is állhattak volna. Mint rendes visszacsatolási csatorna a háttérben érdekfeszítő beszélgetések alakultak ki a webináriummal párhuzamosan a hallottakkal kapcsolatban a Twitteren. Elég volt csak beindítani a 60mins hashtaggal ellátott üzenetekre a keresést, és záporoztak a 140 karakteres szösszenetek. Egyelőre statisztikai adatokkal nem szolgálhatok, de az egy óra alatt folyamatosan érkeztek az észrevételek, kérdések, reakciók az előadásokra, a válaszokra, illetve a tweetekre. Nehéz is valódi adatokkal szolgálni, mert a 60mins hashtag-et mások is használják, tehát az erre a hashtagre beállított keresés téves adatokkal szolgálna, másfelől három nappal az esemény után is érkeztek még relevánsak tweetek. Mindenesetre a Blogging Shakespeare blogban összegyűjtött tweetek 114-en vannak

Maga az esemény azonban nem korlátozódott erre a napra, ugyanis az elkövetkező napokban több angol nyelvű médiumban reflektáltak az eseményre. A BBC4 rádióban másnap, azaz szeptember 2-án reggel Stanley Wells szólalt meg a 7.40-es reggeli műsorban, a stratfordi TV ugyanővele készítettek riportot, míg egy másik TV adó Paul Edmondsonnal, továbbá a Guardian is szánt egy rövid hírt az eseménynek. A hagyományos média mellett a webinárium teljes órás adását rögzítette a Shakespeare Birthplace Trust, és feltöltötte a Youtube-ra, ahol hallgatni lehet az előadókat, valamint olvasni a diákat, illetve a 34. perctől a kérdés-válaszokat. Az esemény folyományaként Paul Edmondson írt egy cikket a szerzőség kérdéséről a Guardianben (szeptember 5.), ahol a hozzászólások özöne—253 megjegyzést fűztek a cikkhez—kifejezi az érdeklődést a téma iránt.

A „Shakespeare Bites Back” azt bizonyította, hogy a digitális tér, jól használva hihetetlenül gyümölcsöző. Egyfelől az információáramlás és a kapcsolatok építése-ápolása szinte a tér-idő korlátokon már nem múlik, maximum az internet-kapcsolaton, ami ma talán nem elérhetetlen álom errefelé. Vagyis nem kellett elutazni semmilyen konferenciára ahhoz, hogy a konferenciák lelkesültség és érdeklődés-élménye tapasztalhatóvá váljon. Másfelől hihetetlenül lebilincselő volt, ahogy három-négy csatornára kellett egyszerre figyelni, hiszen hallgatni kellett, amit az előadók mondtak, írni a kérdéseket, figyelni a válaszra, reagálni rá Twitteren és mindeközben olvasni a hallgatóság reakcióit megintcsak a Twitteren, valamint esetenként egy spontál kialakuló „beszélgetés”-ben aktívan részt venni. Jó gyakorlatnak bizonyult tehát a megosztott figyelem és tevékenységek gyakorlatba történő átültetésére. Harmadrészt kitűnő példa volt ez az alkalom arra, hogy össze lehet kötni az akadémiai világot az érdeklődő nagyobb közönséggel: persze kellett a technológia, a reklám, a közérdeklődésre számottartó témaválasztás, valamint a lelkesedés mindkét oldalon. Negyedrészt pedig további gondolkodásra ösztönzött, ösztönöz, hogy hogyan lehetne az ilyen sikeres eseményeket a tanítási gyakorlatba átültetni, hiszen a lebilincselő és egyszerre jelentős kihívást jelentő multitasking-ból adódó folyamatos s kreatív koncentrálás és erőfeszítés nemcsak sikerélményt nyújthat, hanem egyszerre a tanulási folyamatot is erősíti.