Miért kezdtem építeni a Magyar Shakespeare Archívumot?

Miért kezdtem el építeni a Magyar Shakespeare Archívumot? A rövid válasz a kérdésre az, hogy mert nem létezik hasonló vállalkozás egyelőre, és engem nagyon érdekel, hogyan lehet Shakespeare-t elérhetővé tenni a digitális térben. A hosszabb válasz, inkább azt a kérdést foglalja magában, hogy miért én, miért most? Őszintén szólva már több éve tervezem egy olyan digitális felület kialakítását, amely Shakespeare magyar befogadóit szolgálhatja. A tervezéskor állandóan figyeltem a külföldi adatbázisokat, elemeztem őket a befogadó szempontjából, kidolgoztam egy kategória rendszert, amely leírhatóvá, elemezhetővé, összehasonlíthatóvá teszi az egyes adatbázisokat. A tervezés után OTKA pályázatokat nyújtottunk be a PPKE Reneszánsz Kutatócsoportjával, és bár a bírálatok mindig nagyon pozitívak voltak, forráshiányra hivatkozva egyszer sem kaptunk támogatást. A kudarc az első hetekben, hónapokban mindig letört, de aztán erőt vettem magamon, hogy újra felvegyem a szálakat, és végül az elején egyedül, majd hallgatói segítséggel pénzügyi források nélkül elkezdtem építeni a Magyar Shakespeare Archívumot.

Az adatbázis azt kívánja bemutatni, hogy a shakespeare-i drámai életmű csak medializálva létezik. A medializáltság azt jelenti, hogy egy drámai mű, például a Lear király nem férhető hozzá a megvalósulásától, materializációjától függetlenül, hanem csak valamilyen médiumon, közvetítő közegen keresztül. Például a Lear királlyal csak akkor kerülhetünk kapcsolatba, amikor a tradicionális médiumokon keresztül, azaz a könyv lapjain olvassuk, a színház játékterén vagy a filmvásznon nézzük-hallgatjuk. A tradicionális médiumok mellé pedig el kell helyezni a digitális médiumot, azaz magát az adatbázist is, hiszen ez egy egészen más természetű mediáltságot jelöl, mint a tradicionális médiumok.

A könyv médiumából következik sok egyéb mellett az, hogy a shakespeare-i szövegek bizonytalanok. Az adatbázis a Shakespeare szövegek rugalmasságát, instabilitását szeretné kommunikálni a befogadónak. Persze mindenki tudja, hogy nincs egy végleges szövegváltozat, mégis még az egyetemen is úgy beszélek magam is az órákon, hogy Shakespeare-nek van egy tragédiája, aminek az a címe hogy Lear király, pedig nyilván nincs egy ilyen szöveg, hanem csak szövegváltozataiban él a drámai mű. A befogadót tehát az adatbázis abban szeretné segíteni, hogy a drámák esetében teljes szövegtörténetre lehessen rálátása, azaz a különböző szövegváltozatok elérhetőek és kereshetőek legyenek, továbbá a metaadatok, könyvészeti, bibliográfiai, szerkesztéstörténeti leírások is kereshetővé váljanak. Valójában ilyen típusú nyílt hozzáférésű adatbázis nem létezik, tehát ezzel még az angol adatbázisok talán újdonság lehet a Magyar Shakespeare Archívum. A szöveges megnyilvánulások, a szöveg bizonytalanságához hozzájárul még a fordítások szorzója is, hiszen az amúgy is bizonytalan szövegeknek újabb variánsai a különböző korokban készült fordítások is. Ideális esetben talán színházi szövegkönyvek is bekerülhetnek az adatbázisba tovább növelve a textuális sokszínűséget.

A drámai művek materializációja, megvalósulása nem korlátozódik azonban kizárólag szöveges változatokra, hanem a színház és a filmes megvalósulások is benne foglaltatnak. Éppen ezért az adatbázis a hozzáférhetőségtől függően legalább utalni, de amennyiben lehetséges színházi és filmes adaptációkat is kereshetővé, megtekinthetővé próbál tenni. Bizonyos esetekben tehát a befogadó találhat szabadon megtekinthető adaptációt, esetenként utalást a filmre vagy színházi előadásra, amelyet csak előfizetéssel tekinthet meg, időnként csak a metaadatok (lesznek) megtalálhatóak az adatbázisban. A digitális médium erénye az elérhetőség, a kereshetőség, a manipulálhatóság, a gépi elemezhetőség, és mindezt maga az adatbázis is szeretné teljesíteni.

Az archívum tehát annyiban és úgy szeretné a Shakespeare-befogadást szolgálni, hogy megjeleníti azt a sokszínűséget, ahogy egyes drámák egyáltalán befogadhatóak a medializáltságuk révén. Nyilván ezt a sok megvalósulást nehéz így magánúton egy adatbázisba foglalni, ám talán csak így érdemes nekikezdeni a munkának. Remélhetőleg a kezdetet látva másnak is megteszik a munka, és esetleg bekapcsolódik. Ettől nem függetlenül pedig még az is megtörténhet, hogy a pénzforrások gazdái is egyszer megnyitják a forrásokat, hogy nagyobb léptékben, esetleg egy más technológiára konvertálva az eredményeket egy újabb szintet lehessen megugrani. Addig is építgetem az adatbázist, és a következő bejegyzésben az adatbázis jelenlegi technológiájáról fogok írni.

Vickers, a kvantitatív módszerek és az ember algoritmizálhatósága

Brian Vickers jó. Az előadás meggyőző, amelyet  2016-ban Göttingen Dialog in Digital Humanities előadássorozat keretében adott elő, és a digitális, kvantitatív szövegelemzésről szól különös tekintettel a szerzőség megállapítására, tehát nekem nagyon témába vág. Még november végén meg szerettem volna nézni, amikor egy tweetben utaltak rá, de csak most jutott eszembe. Eszembe jutott, úgyhogy egy vasalás alkalmával megnéztem, és az alábbiakban összefoglalom, mit találtam benne érdekesnek, és hogy milyen további kérdéseket vet fel az előadása.

Az előadás a számítógéppel lefuttatott kvantitatív, szóstatisztikai, stilisztikai elemzések megbízhatóbbá tételéhez, finomításához járul hozzá Ez a téma nekem azért fontos, mert rendkívüli módon foglalkoztat, hiszen a kvantifikált eredmények sok esetben vagy a számok bűvöletében az eredmények fetisizálásához, vagy kritikátlan elvetéséhez vezetnek. Mindkét véglet valószínűleg téves és jogtalan, ám annak a megfogalmazása, hogy mi az episztemológiai státusza vagy a meggyőződés mértéke, már sokkal nehezebb feladat. Vickers nem is érinti ezt a metakérdést, hanem inkább a maga erisztikus és nagyon tájékozott módján inkább módszertani kérdéseket tárgyal. Persze maga a módszertani tárgyalás is előfeltételez egyfajta hozzáállást a metakérdéshez, például minimál programon, hogy ez a fajta kutatás értelmes, eredményekkel kecsegtető vállalkozás

Az előadás módszertani kérdéseket vesz szemügyre elsősorban a szerzőség megállapítása szempontjából, amelyeket a következő tézisekben foglalhatok össze. Elsőként a szógyakoriság elemzés, mint eszköz, amelyik egyes színművek esetében hivatott megállapítani a szerző kilétét, esetében a kontrollkorpusz Vickers szerint nem lehet az egész Shakespeare korpusz, hanem egy szűkebb keresztmetszet, azaz hasonló műfajú darab ugyanabból a korszakból, amelyről tudható, hogy Shakespeare a szerzője. Nagyon logikusan és meggyőzően érvel Vickers ezen kritériumok mellett. (Megjegyzem azért ez nagyon leszűkíti a választható művek számát.) Másodszor amellett érvel Vickers, hogy ne egyes szavakat, hanem szókapcsolatok ngram-ok (pontosabban n+1gram-ok) legyenek az alapjai a szóstatisztika gyártásnak, hiszen Vickers szerint a szókapcsolatok jellemzőbbek lehetnek egy alkotóra, mint egyes szavak gyakorisága. (Ebben is sok az igazság van, ám az egyes szavak statisztikai elemzését ez szerintem nem zárja ki, esetleg kiegészíti, vagyis egészítse ki. Persze érthető, hogy Vickers a szókapcsolatok elemzése mellett teszi le a voksát, hiszen Craig-ék ellenében fogalmazza meg saját álláspontját. (Nyilván nem is Vickers lenne, ha nem egy autoritás ellenében fogalmazná érveit, innen az erisztikus hangvétel.)

Egy kis hiányérzetem azért maradt az előadás kapcsán, ugyanis Vickers említést sem tesz a szövegek verzióinak a problémájáról. Vagyis nem tér ki arra kifejezetten, hogy amikor szövegeket hasonlítunk össze, érdemes arra is figyelni az említetteken kívül, hogy azonos típusú szövegvariánsok összehasonlítása is hozzájárul az eredmények elfogadhatóságához. Azaz – egy extrém példát véve – két mű összevetésekor nem lehet az egyik egy korai nyomtatványon alapuló szövegváltozat, míg a másik egy huszadik századi kritikai kiadás szövege. Lehet, hogy én tévedek, amikor ezt is szempontnak tekintem? Vagy ez olyan magától értetődő? Sőt talán érdemes a tudós közösséget tájékoztatni, milyen szöveget használtunk az elemzéshez, hiszen ez általában elmarad, teljesen ellenőrizhetetlenné, megismételhetetlenné téve a kutatást. Szerintem Vickers nem említi, hogy a korpuszt, amelyiken saját elemzéseit végezte el, milyen szövegváltozatot tartalmaz.

Egy másik kérdés, amit az előadás kapcsán lehetne feszegetni ismét a szókapcsolatok témája köré rendezhető. Vickers ugyanis nem csak a szókapcsolatok gyakoriságát veszi a szerzőség megállapításának alapjául, hanem inkább adott szempontok szerint érdekes, különleges szókapcsolatokra figyel, és azok által kialakított mintázatok teszi központi helyre. Ennél a módszertannál két – nekem legalábbis érdekes – kérdés jut eszembe. Először azt a kérdést veti fel Vickers módszertana, hogy valójában az emberi tevékenység, az emberi intuícióra szükség van-e a kvantitatív módszerek alkalmazásakor is. Ez ahhoz a további kérdéshez vezet, hogy hol húzódik meg a határ a kvantitatív módszerek esetében az emberi tényező és a számítógép teljesítménye között. Másfelől ugyanezt a problémát úgy is felvethetjük, hogy mennyiben algoritmizálható az, amit eddig emberi intuíciónak neveztem. Az „adott szempont” vajon nem adható át a számítógépnek? Vajon milyen tanulási folyamat az, amelynek révén a számítógép is hasonlókat, hasonló alakzatokat keressen egy irodalmi szövegben, akár szerzőségi kérdések megállapításakor is, mint az ember? Ezek a kérdések pontosabban, részproblémákra szedve talán megválaszolhatóvá válnak, és akkor a számítógép más módokon is segítségére válhat az irodalomtudósnak, mint ahogy azt eddig használtuk.

Mielőtt azonban a kérdésekre elkezdenénk keresni a választ vagy a további elemzését maguknak a kérdéseknek, nézzük meg Vickers előadását.

Shakespeare 450 Wikipédia szerkesztőmaraton

A Magyar Shakespeare Bizottság 2014. januári elnökségi ülésén felvetettem, mi lenne, ha szerveznénk egy Wikipédia cikkíró konferencia-szerűséget, új nevén nevezve „szerkesztőmaratont”. Mivel az MSB tevékenységi körébe, továbbá a jubileumi év programsorozatába is beleillik egy ilyen esemény, az elnökség beleegyezett. Ekkor elkezdődött a lázas szervezés, majd eljött maga az alkalom is. Most az esemény lezajlása után összefoglalom, honnan hová is jutott ez a program

Először is mi a szerkesztőmaraton? Az angolszász világban szinte bevett gyakorlat, hogy bizonyos aktuális okból és célból az adott témához értő emberek két-három napot áldoznak az életükből, hogy összejöjjenek és együtt a téma egy-egy fontos oldalát wikipédia szócikk formájában megírják, és a publikum elé tárják. Az eseményt edit-a-thonnak nevezik. Magyarországon azonban nem bevett műfaja a szócikkek írásának ez, ha valami, akkor inkább szócikkíró versenyek vannak, azaz mindenki dolgozik otthon, és beküldi a cikkeit, amelyeket megfelelő kritériumok alapján egy zsűri elbírál. Az eseménynek ezért még nevet is kellett adni, hiszen az edit-a-thon név magyarul nem hangzik elég magyarázó erejűnek. Sok variáció közül (szerkaton, cikkaton) végül is a Wikipédisták a „szerkesztőmaraton”-t javasolták, amit örömmel fogadtunk. A szerkesztőmaraton tehát olyan esemény, ahol a témához értő írástudók egy adott helyen összejönnek néhány napra, és együtt illetve külön-külön, de egymással konzultálva egy adott téma köré építkezve szócikkeket írnak.

A „Shakespeare 450 Wikipédiszerkesztőmaraton” tehát egy szócikk író eseménynek indult. Ám hamar rá kellett ébredni, hogy talán jelentősebb lenne az esemény, ha a megfelelő helyen, megfelelő technikai segítséggel jönne létre. Ezért helyszín tekintetében a választás a veretes Petőfi Irodalmi Múzeumra esett, míg a nemcsak technikai oldal miatt érdemes volt a Wikimédia Magyarország Egyesülettel is felvenni a kapcsolatot. A kapcsolatfelvétel meglepően egyszerű volt, mindkét helyen meglehetősen nagy érdeklődés mutatkozott az akkor még edit-a-thonnak nevezett rendezvény iránt. A Wikimédia részéről Viczián Balázs, míg a PIM részéről Bánki Zsolt Istvánnal kezdtük meg a munkát. A szervezés folyamán hamar kiderült, hogy a PIM és a Wikimédia jelenléte mellett az esemény még vonzóbbá tehető párhuzamos programok szervezésével. Az első alkalmakkor szó volt slammerek meghívásáról, színművész hallgatók közreműködéséről, tudományos előadásról, valamint festőnövendékek alkotásairól is. Végül a programban maradtak a festőnövendékek, akik Révész László vezetésével Macbeth kompozíciókat hoztak létre, illetve Dr. Pikli Natália, az ELTE Angol-Amerikai Intézetének adjunktusának tudományos előadása. Visszatekintve pont elegendő volt ennyi esemény, különben nagyon kevés idő maradt volna a szócikkek szerkesztésére.

A szervezéshez hozzátartozik az is, hogy körbekérdezve a világon azoktól, akik szerveztek hasonló alkalmat, megtudtam, emberek csak úgy nem jönnek. Ami működik, az a személyes meghívás. Ebből kiindulva, bár remélve, hogy talán másként lesz Magyarországon, hogy a reklámozás hatékonyabban fog működni, a biztonság kedvéért első éves anglisztika mesterképzésen résztvevő hallgatókat szerveztem az alkalomra. A szerkesztőmaraton előtti hónapokban a hallgatókkal készültünk cikkekkel, ötletekkel arról, hogy milyen cikkeket szeretnének írni, valamint elkezdtünk tanulni wikiül is. A tényszerűség, az objektív tónus, a világos nyelvezet, a wiki szócikkek áttekinthető struktúrája írástechnikai gyakorlatnak is pompás volt. Magára az eseményre néhány 80%-os készültségi fokon megírt szócikkel mentünk. Itt már nem maradt más dolgunk, mint véglegesíteni a már meglévő anyagot, és végül felszerelni a Wikipédiára. Munkánkat végig segítették technikai és strukturális ötletekkel a Wikimédia képviselői.

A két nap első látásra félelmetesen hosszúnak tűnt, végül azonban pont elegendőnek bizonyult, hiszen nem kellett folyamatosan dolgozni a gyakori egyéb tevékenységek miatt. Ilyen események voltak a megnyitó beszédek, a rövid kávészünetek, az ebédidő, a tudományos előadás, a lezáró ceremónia. A megnyitó ünnepi beszédek kontextusba helyezték az eseményt: Palkó Gábor, a PIM tudományos főmunkatársa a PIM és a Wikipédia szócikkek kapcsolatát világította meg, Tóth Andrea, a Wikimédia Magyarország Egyesület irodavezetője a Wikimédia célját fogalmazta meg, míg magam a Magyar Shakespeare Bizottság és a Wikipédiában megtestesülő tudásanyag összefüggéseiről beszéltem. A tudományos előadást Dr. Pikli Natália tartotta, aki pop- és magas kultúra közötti átjárhatóságról, átjárásokról beszélt természetesen Shakespeare kapcsán egy filmmel, egy színházi és egy slampoetry előadással illusztrálva mondandóját. A kávészüneteket folyamatosan halasztottuk, az ebédidőket csökkentettük, hogy az érdemi munka haladjon. Ez a rend alól a második nap ebédideje bizonyult kivételnek, amikor is Nádasdy Ádám nézett be a Petőfi Irodalmi Múzeumba, saját maga kínálta meg a dolgozó-írókat a süteményekkel, amiket hozott. Természetesen nagyon gyorsan körülvették a hallgatók, hogy vidám, szórakoztató és informatív beszélgetés kezdődjön.

A szócikkek véglegesítése nemcsak időigényesnek bizonyult, hanem rendkívül érdekfeszítőnek és izgalmasnak. Először is a leendő szócikkek nyelvi és tematikus pontosításait érdekes volt Google dokumentumokban elvégezni, amikor is mindenki belenézett a másik szócikkébe, javaslatokat tett, beleírt. Mindent felülírt a helyszín, egyik hallgató meg is jegyezte, hogy a Petőfi Irodalmi Múzeum könyvtára a lehető leginspirálóbb hangulatot teremti meg az intellektuális munkához, olyannyira hogy alig volt kedvük a kávészünetre kimenni a teremből. A nyelvi és tematikus polírozást követte az a munkafázis, amikor Wikioldalt készítettek a szövegből a Wikipédia megkívánta kóddal. Ez annyira új volt, hogy még ezt is lelkesen elvégezhető feladatnak éltük meg. Amikor ezzel is elkészültünk, már meg lehetett nézni, hogyan fog kinézni a végleges szócikk. Érdemes volt a reakciókat figyelni az arcokon, hogy, ami addig káosznak tűnt, az a wikioldalon szép, letisztult és igényes képet mutatott, és ez igazán megelégedéssel és örömmel töltötte el a szerzőket.

A szerkesztőmaratont lezáró ceremónia méltó befejezésének bizonyult a kétnapos eseménynek. Itt már nem a szervezők szerepeltek, hanem az alkotók vették át a szót. A hangulatot fokozta talán, hogy a festőművész hallgatók eddigre az elkészült kompozíciókból megalkották a kiállításukat, kitettük a kekszeket, sós és édes süteményeket, ásványvíz és bor is került az asztalra. Először a festők mutatták be az elkészült műveket utalva a módszerre, ahogy készültek az alkotások, segítségül hívva a technikát, azaz egy werkfilmet is bemutattak. A szócikk szerzők ugyanígy elmondták, hogyan készültek a szócikkek, és végül is milyen szócikkeket írtak. Különös volt hallani, hogy mindkét társaságnál milyen hangsúlyt kapott az együttdolgozás öröme. A festők sem egyenként készítették a képeiket, hanem egyetlen nagy kompozíción többen dolgoztak, és ez meglepő hatással volt az egyébként önálló munkára szocializálódó festőkre. Kiemelték, hogy nemcsak az eredmény lett izgalmas, hanem a munka összehozta őket is: együtt kellett gondolkodni, tiszteletben tartották az ecsetvonást, amelyiket egy társuk húzott, hasonlóan ahhoz, ahogy a szócikkek szerzői is megélték az együttes munka örömteli hatásait. A beszédek után a kötetlen beszélgetések, a tudomány és művészet keveredése követte, majd a búcsú.

Ezek után érdemes felenni a kérdést, hogy érdemes volt a szervezőmunka, az anyagi hozzájárulás, amikor számszerűsítve talán kevés eredményről adhatunk számot. Kevés az eredmény, hiszen a Wikipédia magyar nyelvű 269 872 szócikkéből 10 alakult ki a két nap alatt. A festők megfeszítetve dolgoztak négy kompozíció megalkotásán. Az egész rendezvényen összesen maximum 40 ember vett részt, ami egy Petőfi irodalmi Múzeumos rendezvényhez képest elenyésző szám. A számok tükrében talán nem érte meg, de egyéb tényezőket is érdemes figyelembe venni. Mindezt a tevékenységet el lehetett volna végezni kizárólag tantermi körülmények között is, és mégis a kimozdulás öröme, a csapatépítés, az együttmunkálkodás izgalma, az esemény súlya indokolhatják a rendezvény jogosultságát. Még tovább menve talán az is, hogy minden részről valamiképpen perspektívák nyíltak meg, nyílhattak meg. Intézmények tettek egymás irányába lépéseket, emberi kapcsolatok alakulhattak ki, hallgatók különböző stílusú egyetemekről találkozhattak egymással, felfedezhették egymásban az értékeket. A szócikkíró hallgatók nem csak beadtak egy dolgozatot a félév végén, amit egyetlen tanár olvas el, hanem publikálhattak. Amit írtak, azt olvasóknak szánták, és olvasók azonnal reagáltak a cikkekhez tartozó vitalapokon. Nem utolsó sorban pedig ezen a két napon nagyon sokat lehetett hallani Shakespeare-ről, a műveiről. Megérte? Talán, talán igen.

A Wagon Master és a Vihar mint nagykoncepció

Mi jöhet még? Jobb híján elölről kezdhetjük ez egész letelepedést, civilizációépítést, énekelve, dalolva, boldogan úgy, hogy minden a helyére kerül, minden klappol, még a rossz is, része az ünnepi egésznek. A Wagon Master (1950.) éppen ilyen film. Vegyünk egy mormon közösséget, egy radikális vallási csoportot. Tegyük őket ki a vadnyugatra, ahol kereshetnek maguknak egy olyan helyet, ahol nem háborgatják egyszerű mindennapjaikat. Vagy inkább mégse, kezdjük a filmet formabontó módon, úgy hogy bemutatjuk, a vadnyugat az erőszak helye, s a film címe és szereplők, munkatársak felsorolása elé tegyünk be egy jelentet, ahol a Cleggs klán rabol és gyilkol. Ezzel megalapozva a hangulatot kezdjük újra az utópisztikus kísérletet.

Tehát adott egy vallási közösség, akik el szeretnének jutni a földi paradicsomba, és ezért velük együtt útra kelünk mi is. A célt ismerik, de az odavezető utat kevésbé, és bár bíznak az Úrban, szeretnének Neki segítséget adni, és felbérelnek két lókereskedőt, hogy vezessék őket. A lókufár fiúk azonban inkább szerencsejátékokkal próbálnak pénzre szert tenni. Amikor azonban a mormonok elvonulnak reménykedve a vezetők pálfordulásában, egy csinos mormonlány pillantását követően a fiatal lókereskedők dalra fakadnak, és csatlakoznak a mormon közösséghez. Az úton belebotlanak a Cleggs klánba, és befogadják őket, ami persze nem más, mint kígyót melengetni a keblükön. A wagon mesterek elveszítik a pisztolyaikat, a mormonok csapatához később csatlakozó csinos művészlányt látszólag elveszítik, ám a hirtelen bandita öntudatukra ébredő Cleggs fivérek nemcsak a mormonokat ejtik foglyul, hanem az eltévedő báránykát és társait is visszakényszerítik a mormoncsapathoz. Amikor igazán kritikussá válik a helyzet, mivel a Cleggs fivérek lelőnek egy mormon fiatalembert, akkor egyszer csak előkerül egy pisztoly, és a wagonmesterek győzedelmeskednek a rosszon, és mindenki együtt, mindenki párját megtalálva folytathatja útját a reményteli cél felé. Gyönyörű szép háttérénekre egy folyón átkelve, szimbolikusan megtisztulva örömünk a szereplőkkel együtt teljes lehet.

Teljes lehet az örömünk tényleg? Kinek a kezében is található itt a megoldás? Semmiképpen sem a szereplőkében, hiszen itt mindenki inkompetens. Isten? Persze igen, de nagyon érdekes, hogy a mormonokat sohasem látjuk imádkozni, semmiféle vallási rituálét nem mutatnak be. Mintha vallástalan fundamentalisták lennének, akiknek puritán élvezetmentességükben merülne ki a hitük. Akkor ki a felelős, hogy a gépezet még a porszemeket is felhasználva kitűnően működik. Kérdés megválaszolásában érdemes arra elindulni, amit metacinematikus eszközöknek nevezhetünk a filmben.

Metacinematikus eszköznek nevezem azokat az eseményeket, amikor a valóság és az illúzió világa között eltűnik a biztos választóvonal, amikor a film mintha önnön magára, mint filmre mutatna. Metacinematikus eszközökre számos példát szolgáltat a film, ám most csak egyetlenegyre hívom fel a figyelmet. Egyik alakommal, amikor boldogan kocsiznak a szereplők, a mormon csapatért felelős mormon vezető adja végszót, pontosabban a kezdőszót a háttérdalnak. A háttérdal és a film elbeszélői világa két különböző világ, amelyek között nincs átjárás. Itt van, hiszen a szereplő, a film fiktív világának képviselője elindítja a másik világ dalát. Ezzel azonban nem ér véget az átjárás, ugyanis a háttérének egyszer csak a szereplők előadta dal lesz, végül visszakerül a háttérvilágba. Az inkompatibilis világok között tehát mégiscsak lehet, hiszen van átjárás.

Az átjárásra az lehet a magyarázat, hogy ennek a filmes világnak talán mégsem Isten az ura, hanem a rendező. A filmben minden szépen klappol, minden konfliktus egy vegytiszta, kontrollált világban, kísérleti laboratóriumban zajlik, ahol a rendező mindenhatóságának nincs korlátja. Azt akarjuk, hogy legyen szép a világ, különösen ez az új világ, hát legyen szép. Adjunk egy kis, nagy konfliktust is, többet is, és szépen oldjuk meg őket, fájdalommentesen. Ahol meg egy kicsi fájdalom lehetne, például a meggyilkolt mormon férfi esetében, hiszen ő volt az egyik mormon, akit megismertünk, ott se legyen, és kegyesen feledkezzünk el róla. El is feledkezünk, hiszen senki sem gyászolja, említi, mindenki csak boldog, hogy szép ez az új világ, és ez a boldogság olyan határtalan, hogy elfeledtet minden mást.

De tényleg elfeledtet? Már volt egy hasonló kísérletre példa, és ebben a cikkben nem meglepő módon éppen Shakespeare-nél, mégpedig a Viharban. A Vihar is egy ilyen stilizált, metateátrális eszközökkel szépre pingált világba vezet el bennünket. Legyen végre egy mű, ahol a hely és az idő és a szereplők egysége pontosan teljesül (korábbi műveiben Shakespeare nem volt nagy híve ennek a klasszicizáló beállítódásnak): egyetlen helyen játszódik a cselekmény, kevesebb idő alatt, mint egy nap, mint egy félnap, a szereplők pedig nem öregszenek meg. Legyen három cselekményszál, mindegyik a saját konfliktusával, de folyamatosan Ariel és Prospero emberfeletti hatalmának kontrollja alatt. Aztán pedig a mű végén legyen egy óriási megbocsájtási jelenet, hogy minden a helyére, harmonikus, körzővel és vonalzóval megrajzolt helyére kerüljön, hogy aztán a boldog társaság a nagy vízen keresztül elinduljon a szép új világba.

Mint ahogy a Viharban, úgy a Wagon Masterben sem illik megkérdőjelezni a szép új világba indulók végtelen boldogságát. A dekórum diktátuma az öröm, a megharcolt, de ki nem érdemelt győzelem öröme, ahol nem lehet ünneprontóként, öröműzőként megkérdezni, hogy jó, de mi lesz, ha Prospero eldobja varázspálcáját és könyveit, ha a wagon mester elhajítja az önvédelem egyetlen eszközét, a vadnyugat mágikus hatalmával bíró emblematikus tárgyát, a hatlövetű pisztolyt? És ha nem illik, akkor ne is erőltessük, hiszen éppen a civilizáció megteremtésén fáradozunk, amelynek egyik alapvető eleme a dekórum, az illő és nemillő megkülönböztetése. Örüljünk hát, és ne kapargassuk rosszakaróként a boldogság tűnő, gyenge buborékában örvendezőket. Hagyjuk, hogy minden pompásan illeszkedjen, mint az óramű fogaskerekei, ne keressük a kákán a csomót, hiszen a világ csupa boldogtalanság, szenvedés és veszteség. Fogadjuk hát a boldogságot, ahogy adatik, pontosabban ahogy adják! De tényleg.

The Man Who Shot Liberty Valance és a Shakespeare-i hősies hősietlenség

The Man Who Shot Liberty Valance (1962) onnan veszi fel a fonalat, ahol a My Darling Clementine befejezi. Induljunk ki abból, hogy a civilizált infrastruktúra már létrejött, és szépen működik. Éspedig olyan szépen működik, hogy ugyan van börtön, de a lakat eltört, és a seriff lakik benne. (Kérem, olyan rend uralkodik Shinbone városában, hogy börtön egyetlen lakója a talpig becsületes rendőr.) Nincs rossz, vagy ha van is, akkor is a város határain kívül ügyködik, ahova a város, a seriff jogköre már nem terjed ki.

Itt, ebben az újabb helyzetben már másfajta értelmiségre van szükség. Eleddig az értelmiség orvosolta a már megtörtént bajokat, itt előre megpróbálja kiküszöbölni, megpróbálja megoldani. Az orvost felváltja az egyik új értelmiségi alak: a jogász, Ransom „Ranse” Stoddard (James Stewart), akiből majdan szenátor lesz, aki az ügyek, a vitás ügyek civilizált intézését biztosítja a jog és rend által. A film elején azonban ez a paradigmaváltó még csak érkezik, és a város elérése előtt, az úton megfosztják mindenétől, félholtra is verik, mégpedig a városban retteget Liberty Valance nevű útonálló. A másik új értelmiségi alak az újságíró, szerkesztő, aki a médiát képviseli, Dutton Peabody (Edmond O'Brien). A továbbiakban az angol reneszánsz miatt elsősorban az utóbbi szereplővel fogok foglalkozni.

Liberty Valance-ben akkor horgad fel a méreg a média embere, a Shinbone Star sztárriportere iránt, aki egy személyben a világlap szerkesztője, kiadója, nyomdásza és a szerkesztőség takarítója is, amikor utóbbi egy olyan cikket szeretne közölni, ami Valance egyik vesztes csatájáról szól. Peabody, a média helyi és ezért univerzális megtestesítője persze nem buta ember, tudja, hogy Valance nem örül az ilyesminek, úgyhogy rendszeresen inába száll a bátorsága, ám ezen tud segíteni egy kis alkohollal. Az alkohol azonban fogyó eszköz, mint ahogy el is fogy a cikk megjelentetése előtt. Ám az alkohol pótolható, Peabody el is hagyja a szerkesztőséget egy rövid időre, hogy bátorságát megvásárolja. Ebben a pillanatban hirtelen belép a képbe Liberty Valance mellett Shakespeare is.

Az újonnan megszerzett bátorsággal a szívében (gyomrában) a szerkesztőség előtt a bátorságot erősítendő Peabody Shakespeare V. Henrikjéből az Agincourt-i csata előtt elmondott bátorító beszéd szavalásába kezd. Reményt és bátorságot merít ebből a beszédből, hiszen egy kilátástalan helyzetben tölti el reménnyel a hallgatókat V. Henrik lelkesítő beszéde egy olyan csata előtt, amelyet papírforma szerint el kellene veszteniük, és mégis megnyerik. Hasonlóan kilátástalan a józanésszel szemlélve Peabody helyzete is, hiszen a megjelentetendő cikk biztosan bosszúra fogja ösztökélni Liberty Valance, és ugyanilyen biztos az is, hogy az újságíró-szerkesztő csak vesztese lehet a Libertyvel vívandó csatának. A beszédrészlettől fölbátorodva, egy győztes csata reménytelen kilátásával Peabody belép a nyomdaként is működő szerkesztőségbe. A helyiségben nemcsak a megszokott berendezési tárgyak várják a szerkesztőt, hanem Liberty Valance is pajtásaival, hogy megleckéztesse a vele szembeszállni merő firkászt, illetve hogy lerombolja a nyomdát.

Peabody átlátja helyzetének kritikus természetét, és ismét Shakespeare-hez folyamodik, de most már az újabb helyzethez igazítva az idézetet, azaz a dicsőséges király alakjától elmozdul egy híres áldozat irányába. Meglátva a bűnözőket így szól: „Liberty Valance és myrmidonjai!” Az idézet egy másik világba repíti a nézőt, a Troilus és Cressida hősietlen, kellemetlen világába, egy híres párviadal demitologizált jelenetébe. Shakespeare keserű komédiájában a tíz éve tartó trójai háború kilátástalansága felőrölte a héroszok lelkesedését. A kilátástalan háborúban a harcosok úgy mennek a csatatérre, mintha munkába indulnának, ahol ebédidőben megpihennek, leteszik a fegyvereket, és nyugodtan fogyasztják el a hazait. Így tesz Hektor is, amikor delelőre hág a nap: leteszi fegyvereit, pihen és táplálkozik, erőt gyűjtve a délutáni menethez. A napi rutin nemcsak a hatalmas hősöket degradálja a mindennap hőseivé, hanem a rutin, az időbeosztás miatt a hős kiszámíthatóvá válik, és így kiszolgáltatottá is. Ellenfele, Akhilleusz a déli pihenőre számítva szolgáival, myrmidonjaival megtámadja a gyanútlan és védtelen hőst, és maga részt sem vesz a mészárlásban, csak szolgáival végezteti el a piszkos munkát. Ezt a hősietlen, kiszolgáltatott és végzetes helyzetet jelenítni meg Peabody a helyzethez igazított utalással: tudja nincs értelme védekezni sem, a sorsa megpecsételődött, Liberty Valance-Akhilleusz nem fog kegyelmezni neki. Nem is küzd, hanem hagyja, hogy a véres bosszú leperegjen, és hogy nem hal meg, csak a véletlennek köszönhető: itt a hősietlen verőemberek még gyilkolni sem tudnak.

Mindent összevetve a The Man who Shot Liberty Valance új összefüggésbe helyezi a (vad)nyugati értelmiséget és Shakespeare-t is. Az új értelmiség, aki szerepet játszik a valóság formálásában, a civilizált nyugaton nem utána megy a bajnak, hanem előre lehetetlenné próbálja tenni a bajt, vagy pedig a civilizáció eszközeivel, a betű erejével hívja fel rá a figyelmet. Az új értelmiségi a jogász és az újságíró-szerkesztő, akik közül az újságíró idézi meg Shakespeare-t az adott helyzet minél pontosabb megfogalmazására: a vesztes helyzetből a dicsőséges nyereség előrejelzésére, majd a vesztes helyzet megragadására demitologizálva, dedémonizálva az ellenséget. Bár az új értelmiségi győzedelmeskedik, meghalhatna, és mégis életben marad, semmi sem az ő érdeme. Az újságíró esetében a gyilkosok megállnak, mielőtt megölnék áldozatukat. A jogász esetében pedig amikor Liberty Valance párviadalra hívja ki, és elfogadja azt, akkor a saját halálos ítéletét írja alá a racionális rend embere. A jogász rálő ugyan Libertyre, valószínűleg nem találja el, de egy ember, a jogászt tudta nélkül lesből lelövi a bűnözőt. A felszínen jól működő civilizációt folyamatosan fenyegeti a városon kívül tanyázó elementáris erőszak, és ezt a civilizációt nem tudja megvédeni az új értelmiség sem. Hogy életben maradnak talán vagy azzal magyarázható, hogy a városon belül irracionálisan erős a civilizáció ereje és a főgonoszt a segédek gyengesége befolyásolja, hogy a gyilkosság ne sikerüljön, vagy pedig a rendező gondviselő hatalma.

Faustus az Urániában

Az előző bejegyzésemben arról írtam, hogy az Uránia Filmszínházban a londoni Globe és Nationa Theatre előadásait vetítik időnként. Pontosabban arról, hogy milyennek láttam az Urániában vetített John Dove rendezte All’s Well That Ends Well (Minden jó, ha vége jó) előadást. Akkor azt is ígértem, hogy az utóbb megtekintett Marlowe Doctor Faustusáról is be fogok számolni. Ha lassan is, de most eljött a pillanat. Elöljáróban csak annyit, hogy ez az előadás sokkal inkább tetszett, ötletesebb, szellemesebbnek, izgalmasabb találtam, de, hogy ne hangozzék kritikátlan fogyasztói bejegyzésnek ez, egy-két szót a magyar feliratról is szólok.

Látszólag a Mathew Dunster rendezte Doktor Faustus a Globe tradicionalista előadásainak  sorába tartozik. Gyönyörű, reneszánsz korabeli kosztümöket viselnek a színészek, a színpadot szimbolikus díszlet alakítja a jelenethez teret hagyva a szó hatalmának, a színház varázsához, a  férfi színészek férfi szerepet, a női színészek nő szerepet játszanak, bizonyos színészek szerepeket dupláznak, tripláznak, amely érdekes jelentésrétegeket alakíthat ki. Szövegnek a rendező az ún. „B” szövegváltozatot használta, azaz azt, amelyik hosszabb és változatosabb, amennyiben a komoly jeleneteket mindig követi egy humoros is a kevésbé emelkedet—nyelvileg és társadalmilag egyaránt—szereplőkkel.  A színészek kitűnően megbirkóztak a drámai jambussal, érthető és emelkedett a hangzó szöveg.

A hagyományőrző előadásban mindig örömmel várja a néző az ötletességet is, azaz olyan jeleneteket, amelyekről tudja, hogy fontosak és nehezek, illetve a váratlan megoldásokat. Három ilyen jelenetet emelek ki a sok lehetőség közül: egyet a nehéz és fontos jelenetek közül, kettőt a váratlan megoldások közül. Először, a darab egyik legfontosabb jelenete, Heléna megcsókolása. Ez a jelenet kulcsfontosságú a darab szempontjából, ugyanis ez az igazi fordulópont a darab menetében, vagy legalábbis egy másik értelmezést erősít meg ennek elrontása. A jelenet értelmezése azonban nem önmagában fontos, hanem a darab egésze szempontjából, vagy másképpen egy olyan szereplő szempontjából, aki meg sem jelenik a műben, csak markáns jelenléte tapasztalható néha konkrétan, néha elvontabb szinten. Ez a látens szereplő pedig Isten.

Isten jelek által szerepel a mű világában, viszont az utolsó jelenetben nagyon tragikus a (látszólagos) hiánya. Kezdjük a végével. A mű és a fő- és címszereplő utolsó 60 sora a tragédia végső, talán legfájdalmasabb jelenete, amikor Faustus Istenhez fordul, hogy ne kelljen a szerződés szerint átadnia a lelkét Lucifernek. Ezt a részben legalábbis Istenhez forduló beszédet lehetséges úgy értelmezni, mint egy olyan jelenetet, ahol Istennek segítenie kellene, vagy lehetne Faustusnak, hiszen Isten mindenható gondviselése nyugodtan megmenthetné a bűnös Faustust. Isten azonban mintha füle botját sem mozdítaná. Furcsa ez a csend, hiszen Isten végig jelen volt a mű világában már a darab elejétől, amikor megalvasztotta Faustus vérét, megjelent az írás, hogy meneküljön. Az Ő szándékait jeleníti meg a Jó Angyal és az Öreg, akik Faustus vissza szeretnék terelni Jézushoz. Az összes pokolfajzat csak akkor lehetségesek, ha van Isten, hiszen csak egy keresztény teológiai univerzumban van létjogosultságuk, ami Isten nélkül önellentmondás. Isten tehát végig jelen van a műben, miért nem menti hát meg Faustust—kérdezhetnénk ártatlanul.

A válasz talán abban a jelenetben keresendő, amikor Faustus megcsókolja Helenát. A császár udvarában—egy korábbi jelenetből—megtudjuk, hogy amikor Faustus Mephistopheles segítségével megidéz egy halott történelmi hírességet, valójában csak egy előadást szervez meg. A megidézett halott csak egy pokolból megidézett szellem, aki színészként megjeleníti a halottat. És mint a színházban, a szellemhez nem lehet sem szólni, sem megérinteni. Faustus ezeket a szabályokat tudja, hiszen ő tájékoztatja a nézőket róluk. A szabályokat tudva szegi meg őket, amikor Helénát megcsókolja. És a következményt el is mondja, amikor a csók édességét és eksztatikusságát úgy hozza szóba, hogy Heléna ellopta a lelkét, és kéri, egy újabb csókkal adja vissza. A lélek elvesztése tehát tematizálódik a beszédben.

Érthető, hát, ha a néző várja, hogyan tud súlyt adni a Heléna-jelenetnek a rendező, és jelen esetben egy kicsit csalódik is. A jelenet absztrakt jelentőségét látszik hangsúlyozni a csók kevéssé erotikus töltöttsége. Különösen feltűnő ez az elvontság, hiszen az előadásban kifejezetten erotikus felhangú jelenetek is vannak, és nemcsak a főbűnök megjelenítésénél, hanem még egy olyan neutrális jelenetben is, amikor szőlőt szerez Faustus (Paul Hilton) az állapotos, és ezért kívánós császárnénak. Meglehetősen erotikusra sikerül ez a szőlőszerzési akció, hiszen Faustus a császárné szoknyája alól varázsolja elő miközben a császárnő nemi aktushoz illő lihegést és vonaglást mutat. Az erotikát nélkülöző csókjelenet elvontsága azonban kevés ahhoz, hogy üljön a teológiai jelentésréteg, más eszközt ugyanis nem használ a rendező. Az események pörögnek, nem marad ideje a nézőnek elgondolkodni a jelenet fontosságán. Isten hallgatása így a darab végén magyarázat nélkül marad.

Ennek a fontos jelenetnek a súlytalansága azonban nem ront az előadáson, ahol minden jelen van, hogy megmozgassa a nézők fantáziáját. Az ördögök ábrázolása nagyon látványos, például ötletes, ahogy Mephistopheles első megjelenésekor két-három embermagasságú bikaszarvakkal ellátott fenevadként jelenik meg. Amikor pedig Faustus megkéri, hogy jelenjen meg egy kicsit szalonképesebb formában, a rémisztő jelenés kettényílik, és kilép belülről az ördögöt alakító színész (Arthur Darvill).  Hasonlóan ötletes és látványos az a jelenet, amikor Faustusnak levágják a fejét, egy pillanatra a nézőt is megtéveszti a látvány. Szellemes és nagyon látványos a hét főbűn előadása. Továbbá meglepően erős jelenet az, amikor a nedvességre eltűnő ló gazdája lép a színpadra, és a csuromvizes ruháiból úgy csavarja ki a vizet, hogy a nézők is jócskán kapnak belőle, majd meztelenre vetkőzik.

Az előadás tehát igazán jó szórakozást nyújt, mégha jelentésrétegek áldozatul is esnek. Nagyon tetszett tehát a látvány, a gondolatgazdagság és az ötletesség. A moziverzióban még az is meglehetősen jónak tűnt, hogy a két felvonás között a szünetben beszélgetést is meg lehetett hallgatni a fordítóval, Szabó Stein Imrével. A beszélgetés nagyon fontos, ugyanis annak, aki eddig nem tudta, kiderült, hogy a darab feliratozása meglehetősen furcsa logikát követett: a feliratok nagy része Szabó Stein fordítására épül, de néha András T. László szövege is bekerült, és a filológiai pontosság kedvéért végig nagybetűvel szedték ezt a vendégszöveget. Másfelől az is kiderült, hogy Szabó Stein fordítása egy modern színházi előadáshoz készült, ahol Faustus úgy jelent meg, mint egy média-örült figura. Fontos volt ezeket kideríteni, ugyanis a moziélményt nagyban rontotta a magyar felirat. Kevésbé talán, hogy nem lehetett érteni, miért a két betűtípus. Sokkal inkább zavaró volt az, hogy a magyar szöveg néha félrevezető volt, hiszen néha elcsúszott, néha pedig a modern előadáshoz készült magyar szöveg és a tradícionalista rendezői felfogás ütötték egymást. Különösen szembetűnő volt ez akkor, amikor például Faustus angolul azt mondta, hogy képzeljünk el valamit, míg a magyar felirat arra buzdította a közönséget, hogy nézzenek bizonyos képsorokat. A magyar felirat és színházi előadás sok esetben nem jöttek ki jól egymással, és így érdemes volt a magyar szöveget figyelmen kívül hagyni, és az angolra támaszkodni kizárólag.

Mindent összevetve tehát szórakoztató előadásnak lehetett tanúja az Uránia Filmszínház közönsége. Először is láthatott egy, ha nem is túlságosan erőteljes, de nagyon ötletes, látványos és hagyománytisztelő előadást. A médiumok és nyelvek közötti átmenetek során azonban sokat vesztett is: a színházi élményt nem egészen tudta hazahozni a filmes változat, a magyar felirat pedig esetenként nem megkönnyítette, hanem megnehezítette a befogadást. Talán érdekes lenne azon elgondolkodni, hogy hogyan lehetne egy egészen önálló élményt kitalálni az Urániában látogató közönség számára, hogy ne tűnhessen úgy, hogy egy eredeti színházi élmény filmre felvett, és ezáltal szürkébb változatát kapja. Jó ötlet a bevezető, és jó ötlet a szünetben a beszélgetés valakivel. Ezen az úton továbbmenve, lehetne talán még egy további beszélgetést létrehozni tea mellett az előadás után.

Első hét a Notre Dame Egyetemen

Régen jelentkeztem itt, úgyhogy most visszatérek egy poszt, talán posztsorozat erejéig. Az eltelt időt sem láblógatással töltöttem: írtam az angol blogomat, majd írtam ide-oda. Ami a visszatérésre alkalmat ad, az az, hogy megjöttem Amerikába, és már el is telt az első hét itt a Notre Dame Egyetem, ideje számot vetni tehát az eltöltött idővel. Ahhoz képest, hogy milyen világos tervekkel érkeztem, két cikk tervével, illetve egy könyvfejezet befejezésével, nem állok túl jól. Az egyik cikkről azt hittem, hogy csak gyors átfésülésre lesz szükség, mégsincsen kész, és egyre távolibbnak tűnik a befjezés. A másikkal régóta foglalkozgatok a fejemben, a repülőúton aztán megszállt az ihlet, és amíg bírta a laptop akkuja, írtam is—időm volt a 8 óra 50 perces úton. Ehhez a cikkhez megérkezésem óta hozzá sem nyúltam. A könyvfejezet—itt még nem említettem, de az angol nyelvű blogomból kiderülhetett, hogy Shakespeare digitális befogadástörténetéről írok egy könyvet—is csak lekerekítésre várt, ám ehhez sem tettem hozzá egyetlen leütést sem. Mondhatnám, tehát, hogy siralmas a helyzet, és ezen még az sem segítene, ha arra hivatkoznék, hogy az első hét az új környezet megértésével, megszokásával telt el.

Azért sem telhetett igazából ezzel, mert ideális környezet ez a kutatáshoz—itt tényleg semmiben hiányt nem lehet szenvedni, semmi mással nem kell, és nem is tudok foglalkozni, mint a munkámmal. Ideális ez a környezet, hiszen rendelkezésemre áll egy 14 emeletes könyvtár akár a szobámból is elérhető digitális adatbázisok tömegével. A könyvtárban könnyen el lehet igazodni, gyorsan lehet közlekedni, papír, toll, de még papírzsebkendő is ki van készítve. Az otthoni könyvtárakhoz képest azonban nekem a legnagyobb újdonság a szkennerek tömege, amelyekről egyetlen mozdulattal lementhető a beolvasott anyag a pendrive-omra, persze ingyen, mint minden más is. A könyvtárkatalógus könnyen kezelhető, gyorsan megtalálható, amire szükségem lehet, és a lelőhelyet nem kell lemásolni kézzel, hanem egyetlen kattintással elküldöm magamnak emailban, és máris ott van a telefonomon, úgyhogy ezzel sem kell bajlódni. Mondanom sem kell wifi mindenütt hozzáférhető. Hogy minél gyorsabban menjen az anyaggyűjtés, összehoztak egy könyvtárossal, aki megmutatta a katalógushasználat rejtettebb módjait, bemutatott a régi könyvek gyűjteménye igazgatójának. (Eddig azt hittem, hogy a könyvtáros feladata kiadni és bevenni a könyveket—nem is értettem, minek ehhez diploma.). Persze nem tudott olyan könyvet ajánlani a témáimhoz, amelyeket ne olvastam volna már eleve, sőt tudtam neki mutatni nyílt hozzáférésű Shakespeare szövegeket az interneten, de azért így is hasznosnak találtam ezt a beszélgetést.

Ideális még a környezet azért is, mert az intézet, ahova jöttem, nagyon kedvesen bőkezű. Adtak egy irodát, ahol dolgozhatok, és magamra csukva az ajtaját kizárhatom a külvilágot. Ha megszomjazom, kávéra vágyom, rágcsálni szeretnék valamit, rendelkezésemre áll az intézet konyhája—nem szűkmarkú készleteivel. Az étkezéseket a kampuszon napi 20 dollárig állják, amely összeg lehetne kevés is, de nekem bőven elég—Angliában 10 éve heti 1,5 fontból is ki tudtam hozni az élelmezésemet. Mindenben a rendelkezésemre állnak, nem tudtam még olyat kérni, amit ne teljesítettek volna—jó nem is kértem sok mindent. Különleges feladatuknak érzik, hogy összehozzanak olyan kutatókkal, akikkel hasonló témákon dolgozunk, persze ez most meglehetősen nehéz feladat, hiszen itt már régen véget ért a félév, mindenki elviharzott pihenni, nyaralni, kikapcsolódni. A könyvtároson kívül még egy emberrel szeretnék beszélni, az ebédet szervezik az intézetben, remélem, még a kampuszon található az illető.

Hogy mégsem tudtam eddig radikális haladást felmutatni, részben a bőséggel magyarázható. Minden egyes témához ugyanis hihetetlen szakirodalomra bukkanok, és minden egyes résztémához is. Ami talán a legrosszabb—hatékonyság szempontjából—az, hogy rendkívül érdekes dolgokba botlok bele, és az egyik érdekes dolog elvezet egy másik könyvhöz, és így tovább. Persze elég néha csak beleszagolni a könyvbe, és rájövök, nem fogom tudni használni, és rakom is félre. Szűrök kiadás éve és kiadó, valamint szerző neve alapján, mégis sok olvasnivaló marad. Őszintén szólva, gondolhattam volna, hiszen 10 éve jártam normális könyvtár közelében utoljára. Azóta pedig változott a világ, sokat és jókat írtak, változott az érdeklődésem is, tehát a jelenség inkább érthető, mint sem, mégis a hiányérzetem ettől még megmarad.

Eltelt tehát az első hét, és alig haladtam a tervezett munkával. Közben pedig világokat fedeztem fel ebben a kutatásra kitalált világban. Hogy milyen világokra is leltem? Legyen ez az elkövetkező posztok témája.

Kutatói, szakmai blogok olvasása—Google Reader

Az elkövetkezendő bejegyzésekben arról fogok írni, hogyan lehet információt szerezni arról, mi is történik a nagyvilágban a szakterünkön, kutató kollégáink merre is indulnak el, legalábbis akik a digitális tér adta lehetőségeket kihasználják. Fontos az utóbbi kitétel, hiszen rengeteg reneszánsz kutató van a világon, akik nem léptek be a digitális térbe. Velük más módokon kell a kapcsolatot tartani, máshogy ismerhető meg a tevékenységi körük, például személyes beszélgetések révén, munkahelyen, könyvtárban, konferenciákon vagy esetleg doktori védéseken. Ugyan ez a hagyományos módja a kutatói kapcsolattartásnak elengedhetetlen, most mégsem erről fogok írni, hanem azokról a módokról, ahogy manapság az angol reneszánsz és a digitális világ kapcsolatáról szóló ismeretek birtokába tudok jutni az interneten keresztül.

Az egyik legfontosabb, majdnem valósidejű információforrásom, a hagyományos szakmabeli blogok olvasása. Ezek a blogok olyan akadémiai, azaz kutatók által írt blogok, amelyek a kutatók kutatói tevékenységéről szólnak, és nem az életük egyéb oldalairól. Ezt az utóbbi kitételt azért tettem, mert a tudomány ünnepén ebben az évben elkészítettek egy kutatói blogokat összegyűjtő listát, és ehhez kapcsolódó beszélgetést is szerveztek, ám a felsorolt kutatói blogok jelentős része arról szólt, hogy hogyan töltötte a kutató az időt, mit evett, hogyan dolgozott a fodrász valamilyen külföldi ösztöndíj során. Tehát én nem ilyen blogokra gondolok, hanem olyanokra, amelyekből vagy a reneszánszról vagy a digitális világról lehet valamit tanulni.

Körülbelül 110 hagyományos blogot követek figyelemmel. Ez a szám változik, ugyanis esetenként rájövök, hogy egy blog nem azzal foglalkozik, amit eleinte hittem, vagy felfedezem, hogy a szerző így-úgy megbízhatatlan, és ezért abbahagyom a követését. A változás ugyanakkor a növekedés irányába is tart, hiszen új bloggerek kezdenek írni, rábukkanok olyan blogokra, amelyekről addig nem tudtam. Tehát a szám változik, ezért megragadhatatlan, viszont talán ami első látásra is feltűnik, az a nagysága. Kérdezhetné valaki ugyanis, hogy hogyan lehet erre ennyi ideje valakinek? Irodalom-, és filozófiatörténész révén a legfontosabb munkaköri kötelességem az olvasás, a naprakészség, tehát erre munkaköri kötelességem időt szánni (persze a nyomtatott munkák olvasására is). Mindenesetre mivel ez a szám meglehetősen nagy, ezért különféle módszerek alakultak ki arra, hogy hogyan lehet automatizálni, ha nem is az olvasást, hanem a követést. Az ugyanis meglehetősen nehézkes lenne, hogy fejben tartom a követett blogokat, és időről időre megnézem őket, van-e friss bejegyzés.

Hogy ne kelljen állandóan nézegetni a frissítéseket, kitalálták az úgy nevezett RSS feedeket. Azaz a blogokba bele van építve a lehetőség, hogy valamilyen eszközön keresztül az érdeklődő értesüljön az új fejleményekről. Ezeknek az RSS feedeknek a követésére meglehetősen sok alkalmazást építettek ki. Én ezek közül a Google Olvasót (Reader-t) használom, mivel ingyenes, egyszerű és gyors a használata, valamint könnyen beépíthető a webböngészőbe olyan  alkalmazás, amely értesít, ha a követett blogokon történik valami. Ahelyett hát, hogy el kellene mennem a bloghoz, hasonlóan az emailhez, mintegy a postaládámban érkeznek a hírek.

A Google Olvasó nagyon leegyszerűsített—mondhatnám letisztult, de az túlzás lenne—felületen segíti a blogok követését. Ezen a felületen könnyen fel lehet iratkozni a követni kívánt blog feedjére. Egyetlen kattintásra megjelenik egy kis ablak, ahova bemásolom a követni kívánt blog url címét, és máris figyelhetem az újdonságokat. A képernyő bal oldalán alfabetikus sorrendben listázódnak a blogok címei és hasonlóan az emailhez, vastagabb betűtípussal jelenik meg annak a blognak a neve, amelyik új tartalommal frissült. A blog nevére kattintva pedig a képernyő közepén és jobb oldalán megjelennek a blog bejegyzései elől az általam, az Olvasóban még nem olvasott bejegyzések. Így egészen könnyedén és gyorsan lehet értesülni az új bejegyzésekről anélkül hogy erőfeszítést kellene tenni.

A Google Olvasó másik előnye, hogy nagyon könnyű megosztani az új bejegyzéseket az aziránt esetleg érdeklődőkkel, hiszen minden bejegyzést tartalmazó szövegdoboz alján található klikkelésre elinduló tevékenység. Például emailben el lehet küldeni az oldalt, vagy könnyedén meg lehet osztani a Google+ szolgáltatással. Egy kattintás, és a bejegyzés könnyen megoszthatóvá válik hát.

A megosztáson kívül csillagozhatunk vagy címkézhetünk. Akkor szoktam megcsillagozni, azaz a csillagozott mappába is helyezni egy újdonságot, ha valamiért vissza kell rá térni, például mert konferencia felhívás, vagy egyéb később elintézendő tevékenységre vonatkozó információt tartalmaz a bejegyzés. Ennél jóval fontosabb, hogy a bejegyzéseket címkézni (taggelni) lehet. Ez azt jelenti, hogy az Olvasó eleve a blogok neve alá rendezi, mintegy mappába a blogban megjelent bejegyzéseket. Ez a módszer azt teszi lehetővé, hogy meg tudom nézni egy bizonyos blogban milyen bejegyzések születtek a későbbiekben is, és így vissza lehet keresni információkat. Ezzel párhuzamosan a címkézés egy másik, tematikus rendezést és keresést tesz lehetővé. Egy-egy bejegyzéshez számos címkét lehet ragasztani, és így az adott bejegyzés olyan mappákba is bekerül, ahol egy témával foglalkozó bejegyzések vannak származási helyüktől függetlenül. A címkézés tehát tematikus rendezést, rendezéseket tesz lehetővé. A címkézés nagy előnye, hogy ha nincs rá idő, csak gyorsan átfutom a bejegyzést, majd felcímkézem, és amikor majd szükségem lesz rá, akkor olvasom el alaposan.

A Google Olvasó tehát megkönnyíti, könnyen megoszthatóvá teszi, és különböző rendezési szempontjai (eredet, fontosság, tematika) miatt nagyon megkönnyíti akár nagyszámú blog követését is. A hagyományos blogok követésének és a Google Olvasónak persze van néhány hátránya is. Talán a legnagyobb az, hogy előre kell tudni, kit szeretnék követni, és ezért csak annak az új bejegyzéseiről értesülök, akit már eleve követek. Ennek az a hátránya, hogy nem egyszerű nem eredet vagy szerző révén újdonságokkal találkozni. Persze az egyes blogbejegyzésekben találhatunk hiperhivatkozásokat más blogokra, tehát a blogbejegyzésekben benne van az új irány lehetősége is, de talán vannak más módszerek is. Ez lesz talán a következő bejegyzésnek a témája.