Kína válasza: Nyílt forráskódú kihívás a generatív MI-piacon

Az előző bejegyzésemben az Egyesült Államok mesterséges intelligencia-fejlesztéseiről írtam, és bár forradalmi változásokról beszéltem, a történet itt nem ér véget. Nem sokkal Donald Trump bejelentése után Kína is jelentős lépést tett a generatív mesterséges intelligencia (GenMI) területén, amely új fejezetet nyit az MI-fejlesztések versenyében.

DALL-E

Egy 2023-ban alapított kínai startup nem sokkal Trump bejelentése után bemutatta saját generatív MI-modelljét, a DeepSeeket. A vállalat állítása szerint zászlóshajó modelljük bizonyos jellemzők tekintetében felülmúlja a ChatGPT legfejlettebb verzióját. Ennél is figyelemre méltóbb azonban, hogy a kínai fejlesztők mindezt az amerikai versenytársak költségeinek töredékéből hozták létre. Ráadásul a DeepSeeket nyílt forráskódúvá tették, lehetővé téve más fejlesztők számára, hogy saját vagy továbbfejlesztett alkalmazásokat építsenek rá.

Az amerikai GenMI-fejlesztők gyorsan reagáltak a hírre. Elismerve a DeepSeek teljesítményét, kifogásolták annak rendkívül alacsony költségeit. Különösen azt nehezményezték, hogy a kínai cég az MI betanításához nem saját, hanem ingyenesen hozzáférhető adatkorpuszt használt, és a nagy nyelvi modellek válaszainak felhasználásával ún. desztillációs eljárást alkalmazott. Ez a technika önmagában nem törvényellenes, de az amerikai cégek szerint ebben a méretben már etikai kérdéseket is felvet. Hogy pontosan mi az igazság, még nem tisztázott, de a jövőben várhatóan további részletek is napvilágra kerülnek.

A kínai cég döntése a nyílt hozzáférhetőség mellett különösen figyelemreméltó. Aki olvassa ezt a blogot, tudja, hogy a nyílt tudomány, a nyílt forráskód és a szabad hozzáférés elkötelezett híve vagyok. A tudományos fejlődés egyik leghatékonyabb módja, ha az adatok, módszerek és publikációk minél szélesebb körben elérhetők. Az információ üzleti célú elzárása helyett egy olyan rendszer kialakítása a kívánatos, amelyben a kutatás és fejlesztés mindenki számára hozzáférhető.

Bár a DeepSeek jelentős lépést tett ebbe az irányba, nem az egyetlen ilyen kezdeményezés. Például a YuE, egy népszerű nyílt forráskódú zenegenerátor, szintén szabadon elérhető a

GitHubon. Az ilyen modellek lehetővé teszik a kutatók és fejlesztők számára, hogy biztonságos, helyileg futtatható alkalmazásokat hozzanak létre, csökkentve az adatbiztonsági és magánéleti aggályokat.

DALL-E

Egyelőre az átlagos felhasználók számára a nyílt forráskódú GenMI nem jelent közvetlen előnyt, mivel a modellek futtatásához nagy teljesítményű hardver szükséges. Egy erre optimalizált NVIDIA GPU ára könnyedén elérheti az egymillió forintot, ami komoly akadályt jelent az átlagos felhasználónak. Ugyanakkor egyre több szolgáltatás kínál bérelhető szerverkapacitást, amely lehetővé teszi, hogy a felhasználók hozzáférjenek ezekhez a technológiákhoz anélkül, hogy saját infrastruktúrát kellene fenntartaniuk.

A nyílt forráskód elsősorban kutatócsoportoknak, startupoknak és techcégeknek kedvez. Ezek a szereplők meglévő modellekre építve gyorsabban fejleszthetnek új alkalmazásokat, anélkül hogy az alapoktól kellene újrakezdeniük. Ezenkívül a nyílt modellek segítenek feltérképezni az MI korlátait, lehetőséget biztosítva a módszertani fejlesztésekre és a személyre szabott alkalmazások létrehozására.

A kínai DeepSeek lépése komoly kihívást jelent az amerikai techcégek számára. A költséghatékonyság, a magas teljesítmény és a nyílt hozzáférhetőség kombinációja új dinamikát hoz az MI-fejlesztések versenyébe. A technológiai versengés nem mindig kedvező, de kétségtelen, hogy nagy lökést adhat az innovációnak. Érdemes figyelemmel követni, hogyan reagálnak erre az amerikai cégek, és milyen irányba fejlődik a generatív MI jövője. 

Miért kezdtem építeni a Magyar Shakespeare Archívumot?

Miért kezdtem el építeni a Magyar Shakespeare Archívumot? A rövid válasz a kérdésre az, hogy mert nem létezik hasonló vállalkozás egyelőre, és engem nagyon érdekel, hogyan lehet Shakespeare-t elérhetővé tenni a digitális térben. A hosszabb válasz, inkább azt a kérdést foglalja magában, hogy miért én, miért most? Őszintén szólva már több éve tervezem egy olyan digitális felület kialakítását, amely Shakespeare magyar befogadóit szolgálhatja. A tervezéskor állandóan figyeltem a külföldi adatbázisokat, elemeztem őket a befogadó szempontjából, kidolgoztam egy kategória rendszert, amely leírhatóvá, elemezhetővé, összehasonlíthatóvá teszi az egyes adatbázisokat. A tervezés után OTKA pályázatokat nyújtottunk be a PPKE Reneszánsz Kutatócsoportjával, és bár a bírálatok mindig nagyon pozitívak voltak, forráshiányra hivatkozva egyszer sem kaptunk támogatást. A kudarc az első hetekben, hónapokban mindig letört, de aztán erőt vettem magamon, hogy újra felvegyem a szálakat, és végül az elején egyedül, majd hallgatói segítséggel pénzügyi források nélkül elkezdtem építeni a Magyar Shakespeare Archívumot.

Az adatbázis azt kívánja bemutatni, hogy a shakespeare-i drámai életmű csak medializálva létezik. A medializáltság azt jelenti, hogy egy drámai mű, például a Lear király nem férhető hozzá a megvalósulásától, materializációjától függetlenül, hanem csak valamilyen médiumon, közvetítő közegen keresztül. Például a Lear királlyal csak akkor kerülhetünk kapcsolatba, amikor a tradicionális médiumokon keresztül, azaz a könyv lapjain olvassuk, a színház játékterén vagy a filmvásznon nézzük-hallgatjuk. A tradicionális médiumok mellé pedig el kell helyezni a digitális médiumot, azaz magát az adatbázist is, hiszen ez egy egészen más természetű mediáltságot jelöl, mint a tradicionális médiumok.

A könyv médiumából következik sok egyéb mellett az, hogy a shakespeare-i szövegek bizonytalanok. Az adatbázis a Shakespeare szövegek rugalmasságát, instabilitását szeretné kommunikálni a befogadónak. Persze mindenki tudja, hogy nincs egy végleges szövegváltozat, mégis még az egyetemen is úgy beszélek magam is az órákon, hogy Shakespeare-nek van egy tragédiája, aminek az a címe hogy Lear király, pedig nyilván nincs egy ilyen szöveg, hanem csak szövegváltozataiban él a drámai mű. A befogadót tehát az adatbázis abban szeretné segíteni, hogy a drámák esetében teljes szövegtörténetre lehessen rálátása, azaz a különböző szövegváltozatok elérhetőek és kereshetőek legyenek, továbbá a metaadatok, könyvészeti, bibliográfiai, szerkesztéstörténeti leírások is kereshetővé váljanak. Valójában ilyen típusú nyílt hozzáférésű adatbázis nem létezik, tehát ezzel még az angol adatbázisok talán újdonság lehet a Magyar Shakespeare Archívum. A szöveges megnyilvánulások, a szöveg bizonytalanságához hozzájárul még a fordítások szorzója is, hiszen az amúgy is bizonytalan szövegeknek újabb variánsai a különböző korokban készült fordítások is. Ideális esetben talán színházi szövegkönyvek is bekerülhetnek az adatbázisba tovább növelve a textuális sokszínűséget.

A drámai művek materializációja, megvalósulása nem korlátozódik azonban kizárólag szöveges változatokra, hanem a színház és a filmes megvalósulások is benne foglaltatnak. Éppen ezért az adatbázis a hozzáférhetőségtől függően legalább utalni, de amennyiben lehetséges színházi és filmes adaptációkat is kereshetővé, megtekinthetővé próbál tenni. Bizonyos esetekben tehát a befogadó találhat szabadon megtekinthető adaptációt, esetenként utalást a filmre vagy színházi előadásra, amelyet csak előfizetéssel tekinthet meg, időnként csak a metaadatok (lesznek) megtalálhatóak az adatbázisban. A digitális médium erénye az elérhetőség, a kereshetőség, a manipulálhatóság, a gépi elemezhetőség, és mindezt maga az adatbázis is szeretné teljesíteni.

Az archívum tehát annyiban és úgy szeretné a Shakespeare-befogadást szolgálni, hogy megjeleníti azt a sokszínűséget, ahogy egyes drámák egyáltalán befogadhatóak a medializáltságuk révén. Nyilván ezt a sok megvalósulást nehéz így magánúton egy adatbázisba foglalni, ám talán csak így érdemes nekikezdeni a munkának. Remélhetőleg a kezdetet látva másnak is megteszik a munka, és esetleg bekapcsolódik. Ettől nem függetlenül pedig még az is megtörténhet, hogy a pénzforrások gazdái is egyszer megnyitják a forrásokat, hogy nagyobb léptékben, esetleg egy más technológiára konvertálva az eredményeket egy újabb szintet lehessen megugrani. Addig is építgetem az adatbázist, és a következő bejegyzésben az adatbázis jelenlegi technológiájáról fogok írni.

Felhívás: Digitális Bölcsészet folyóirat

Megosztom ezennel a most induló Digitális Bölcsészet folyóirat felhívását szerzőknek. Azért is mert én is szerkesztőségi tag vagyok, és remélem ezáltal a megosztás által kitűnő szövegek olvasásához jutok. Tehát a felhívás szövege:

A digitális bölcsészet egyesek szerint paradigmaváltást jelent a bölcsészettudományok területén. Mások szerint a számítógép pusztán új eszközöket biztosít a bölcsészettudományi kutatások számára. Számunkra a Digitális Bölcsészet mindkét irányzat közös fóruma.

A folyóiratot azzal a céllal hoztuk létre, hogy lehetőséget teremtsen a magyarországi számítógépes bölcsészeti kutatások eredményeinek közzétételére.

Feladatunknak tekintjük a digitális bölcsészeti adatforrások, szolgáltatások és a vonatkozó szakirodalom kritikai ismertetését, valamint a szakterülettel kapcsolatos tudományos hírek közlését. Célunk, hogy elősegítsük a különféle intézmények, műhelyek és kutatók közti tudományos párbeszédet.

Az évente megjelenő folyóirat nyitott: nyílt hozzáférésű és tartalmai – a CC-BY-NC-SA licencnek megfelelően – szabadon felhasználhatók. Nyitott a különféle tudomány- és szakterületek felé, és egyaránt befogadó a hazai és külföldi műhelyek tevékenysége iránt. A Digitális Bölcsészet ennek szellemében várja a kéziratokat az alábbi rovatokba: 

Tanulmányok: Átfogó elméleti kerettel rendelkező, összefüggéseket megvilágító, szakmai tudományos kérdéseket kellő alapossággal taglaló hosszabb lélegzetű elemzések.

Műhely: Projektbeszámolók, digitális feldolgozás és elemzés gyakorlata a bölcsészettudományokban.

Kritika: Könyvek, cikkek, honlapok, online szolgáltatások kritikai élű, elemző bemutatása; illetve leíró jellegű, rövid szemléje a számítógépes bölcsészettudomány témakörében.

A kéziratokat folyamatosan várjuk a Digitális Bölcsészet folyóirat honlapján elérhető regisztrációs felületen: http://ojs.elte.hu/index.php/digitalisbolcseszet/information/authors

Kapcsolat: dbfolyoirat@gmail.com

Vickers, a kvantitatív módszerek és az ember algoritmizálhatósága

Brian Vickers jó. Az előadás meggyőző, amelyet  2016-ban Göttingen Dialog in Digital Humanities előadássorozat keretében adott elő, és a digitális, kvantitatív szövegelemzésről szól különös tekintettel a szerzőség megállapítására, tehát nekem nagyon témába vág. Még november végén meg szerettem volna nézni, amikor egy tweetben utaltak rá, de csak most jutott eszembe. Eszembe jutott, úgyhogy egy vasalás alkalmával megnéztem, és az alábbiakban összefoglalom, mit találtam benne érdekesnek, és hogy milyen további kérdéseket vet fel az előadása.

Az előadás a számítógéppel lefuttatott kvantitatív, szóstatisztikai, stilisztikai elemzések megbízhatóbbá tételéhez, finomításához járul hozzá Ez a téma nekem azért fontos, mert rendkívüli módon foglalkoztat, hiszen a kvantifikált eredmények sok esetben vagy a számok bűvöletében az eredmények fetisizálásához, vagy kritikátlan elvetéséhez vezetnek. Mindkét véglet valószínűleg téves és jogtalan, ám annak a megfogalmazása, hogy mi az episztemológiai státusza vagy a meggyőződés mértéke, már sokkal nehezebb feladat. Vickers nem is érinti ezt a metakérdést, hanem inkább a maga erisztikus és nagyon tájékozott módján inkább módszertani kérdéseket tárgyal. Persze maga a módszertani tárgyalás is előfeltételez egyfajta hozzáállást a metakérdéshez, például minimál programon, hogy ez a fajta kutatás értelmes, eredményekkel kecsegtető vállalkozás

Az előadás módszertani kérdéseket vesz szemügyre elsősorban a szerzőség megállapítása szempontjából, amelyeket a következő tézisekben foglalhatok össze. Elsőként a szógyakoriság elemzés, mint eszköz, amelyik egyes színművek esetében hivatott megállapítani a szerző kilétét, esetében a kontrollkorpusz Vickers szerint nem lehet az egész Shakespeare korpusz, hanem egy szűkebb keresztmetszet, azaz hasonló műfajú darab ugyanabból a korszakból, amelyről tudható, hogy Shakespeare a szerzője. Nagyon logikusan és meggyőzően érvel Vickers ezen kritériumok mellett. (Megjegyzem azért ez nagyon leszűkíti a választható művek számát.) Másodszor amellett érvel Vickers, hogy ne egyes szavakat, hanem szókapcsolatok ngram-ok (pontosabban n+1gram-ok) legyenek az alapjai a szóstatisztika gyártásnak, hiszen Vickers szerint a szókapcsolatok jellemzőbbek lehetnek egy alkotóra, mint egyes szavak gyakorisága. (Ebben is sok az igazság van, ám az egyes szavak statisztikai elemzését ez szerintem nem zárja ki, esetleg kiegészíti, vagyis egészítse ki. Persze érthető, hogy Vickers a szókapcsolatok elemzése mellett teszi le a voksát, hiszen Craig-ék ellenében fogalmazza meg saját álláspontját. (Nyilván nem is Vickers lenne, ha nem egy autoritás ellenében fogalmazná érveit, innen az erisztikus hangvétel.)

Egy kis hiányérzetem azért maradt az előadás kapcsán, ugyanis Vickers említést sem tesz a szövegek verzióinak a problémájáról. Vagyis nem tér ki arra kifejezetten, hogy amikor szövegeket hasonlítunk össze, érdemes arra is figyelni az említetteken kívül, hogy azonos típusú szövegvariánsok összehasonlítása is hozzájárul az eredmények elfogadhatóságához. Azaz – egy extrém példát véve – két mű összevetésekor nem lehet az egyik egy korai nyomtatványon alapuló szövegváltozat, míg a másik egy huszadik századi kritikai kiadás szövege. Lehet, hogy én tévedek, amikor ezt is szempontnak tekintem? Vagy ez olyan magától értetődő? Sőt talán érdemes a tudós közösséget tájékoztatni, milyen szöveget használtunk az elemzéshez, hiszen ez általában elmarad, teljesen ellenőrizhetetlenné, megismételhetetlenné téve a kutatást. Szerintem Vickers nem említi, hogy a korpuszt, amelyiken saját elemzéseit végezte el, milyen szövegváltozatot tartalmaz.

Egy másik kérdés, amit az előadás kapcsán lehetne feszegetni ismét a szókapcsolatok témája köré rendezhető. Vickers ugyanis nem csak a szókapcsolatok gyakoriságát veszi a szerzőség megállapításának alapjául, hanem inkább adott szempontok szerint érdekes, különleges szókapcsolatokra figyel, és azok által kialakított mintázatok teszi központi helyre. Ennél a módszertannál két – nekem legalábbis érdekes – kérdés jut eszembe. Először azt a kérdést veti fel Vickers módszertana, hogy valójában az emberi tevékenység, az emberi intuícióra szükség van-e a kvantitatív módszerek alkalmazásakor is. Ez ahhoz a további kérdéshez vezet, hogy hol húzódik meg a határ a kvantitatív módszerek esetében az emberi tényező és a számítógép teljesítménye között. Másfelől ugyanezt a problémát úgy is felvethetjük, hogy mennyiben algoritmizálható az, amit eddig emberi intuíciónak neveztem. Az „adott szempont” vajon nem adható át a számítógépnek? Vajon milyen tanulási folyamat az, amelynek révén a számítógép is hasonlókat, hasonló alakzatokat keressen egy irodalmi szövegben, akár szerzőségi kérdések megállapításakor is, mint az ember? Ezek a kérdések pontosabban, részproblémákra szedve talán megválaszolhatóvá válnak, és akkor a számítógép más módokon is segítségére válhat az irodalomtudósnak, mint ahogy azt eddig használtuk.

Mielőtt azonban a kérdésekre elkezdenénk keresni a választ vagy a további elemzését maguknak a kérdéseknek, nézzük meg Vickers előadását.

Mi van akkor, amikor belefáradok?

A kérdés, "Mi van akkor, amikor belefáradok?", minden tavasszal az április kérdése. Nem tréfából, inkább ürességből, talán mert április végére apadnak el a tartalékok. Bárcsak egyszerű kémia lenne ez, hiszen akkor könnyen lehetne segíteni rajta. Valami más lehet ez. Pedig annyi, annyi jó dolog történik körülöttem, itt a tavasz közepe táján, és mindennek csúcspontja április harmadiki hete volt.

Talán az egyik első ilyen élmény volt, amikor Péter Róbert meghívott a Szegedi Tudományegyetemre doktori mestertkurzust tartani digitális bölcsészet témában. Az egész nap maga volt a tökély: az előadás időre elkészült, a déleőttbe belefért még egy kiadós futás is, majd a Nyugatinál ebéd, szuper, végig dolgozott vonatút, előadás, ahova tanár barátaim is eljöttek a diákokon és Róberten kívül. Az előadást figyelmesen hallgatták, utána kérdés-felelet. Talán sikerült néhány érdekes, váratlan dolgot is megosztanom. Végül Róbert kikisért a vonathoz, rengeteg időnk volt még az indulásig, de olyan jót beszélgettünk, hogy majdnem lekéstem a vonatot, a jegyet is vonaton kellett már megvennem. Hazafelé az utat sikerült ismét végigdolgoznom, szerencse, hogy a laptopok akkumulátorai jól bírták. Hogy mi volt felemelő ebben a napban? A szabadság, hogy megtehetem értelmiségiként, hogy egy egész napot egy másfél órás előadásért feláldozhassak, és mindez nem tűnt áldoztanak.

Másnap kezdődött a Shakespeare halálának 400. évfordulójára rendezett jubileumi konferencia, amit Fabiny Tiborral (KGRE), aki egyébként az ötletgazda, és Pikli Natáliával (ELTE) szerveztünk. A pénteket a Károlin, a szombatot pedig a Pázmányon töltöttük. Pénteken nekem csak a másnapért és a vacsoráért kellett idegeskednem, ezen kívül csak egy szekcióelnökségem volt. Ezeken túl az előadásokra kellett figyelnem, ami nem volt különösebben nagy teher, sőt!, hiszen az előadások nagyobb része intellektuális élményben részesített. A szombattól tartottam egy kicsit jobban, hiszen itt már minden az én vállamra került, persze tökéletesen előkészítettek mindent, nekünk már csak végig kellett élni a napot. Ez persze mindig a végére válik ilyen pompássá, közben a következő pillanat pontos lefolyása a rémület, érdeklődés oka.

Aztán eljött a számomra legizgalmasabb szekció, ahol két szerepet is játszhattam. Először is tartottam egy előadást, ami végül belülről nézve jól sikerült--kellett már ez az élmény, mert az utóbbi időben tartottam rettenetes előadásokat, egyszer-egyszer lefagytam mint Windows 95 alatt a GTA. Most azonban nyugodtan, talán érthetően-követhetően, picit szórakoztatóan sikerült beszélnem, majd a kérdés-felelet résznél is meglepően nagy lett az érdeklődés, talán itt is a tudomány és szórakozás megfelelő arányban elegyedett. A szekció utolsó részében pedig Ágoston Katalin színművésznővel beszélgettem utolérhetetlen Shakespeare alakításairól. Először a Horgas Ádám rendezte Macbethről, ahol egyedül alakította a vészbanyákat, és gyakorlatilag állandó jelenlétével, a gonosz folymatos hatalmát sok arccal, néha a kapusként, néha a koronázási partin dizőzként jelenítette meg. Ezután pedig a Centrál Színház mostani Sok hűhó semmiértjéről. A beszélgetésbe aztán a közönség is bekapcsolódott, még oldottabbá téve így az alkalmat. A szekció után már csak a közös ebéd maradt, amely szépen lezárta konferencia-programot.

A konferencia után néhány nappal került sor az ELTE-n Kállay Géza főszerkesztésével megjelentetett Shakespeare kritikatörténeti kötetetek bemutatójára. A kötetek hiánypótlóak, hiszen három kötetben kísérik végig a Shakespeare befogadás érdekes korszakait a kezdetektől a kortárs elméleti írókig. Három felkért olvasó vezette be a könyveket, hogy aztán a közönség is hozzászólhasson a beszélgetéshez. A két posztstrukturalista könyvet Reuss Gabriella és Ruttkay Veronika vezették fel, magam pedig a 18. századdal foglalkozó kezdetekről szóló kötetet. A hölgyek pompásan dolgoztak, én meg valamelyest bénábban láttam a munkához, talán egy kicsit a kritikai elem több lett, mint amit az alkalom megkívánt  volna. A kötetek nagyon jól fognak jönni a tanításhoz, hiszen az Irodalomtudományi Intézetben és a doktoris óráimom nem lehet kötelezővé tenni angolos szakirodalmat, ezek a tanulmányok pedig haszonnal forgathatóak ott is.

Mindez tehát mutatja, hogy nagyon izgalmas élményekkel telt meg az április vége, amelyek feldolgozására még időt kell szánnom. Számos témát idehozhatnék a blogba, mint például az ingyenesen hozzáférhető tartalmak megtalálhatósága,  a színház és filológia kapcsolata, a recepciótörténet fontossága és még számos egyéb, ami mostanság foglalkoztat. Ha mégsem jutnak el ide, az annak leszt betudható, hogy most éppen a félévzárás drámájában játszom szerepem, esszéket olvasgatok leginkábbis. De ha mégis lenne egy-egy félórácskám, jöhetnek ezek e témák. Csak sikerüljön egy kis belső energiát feltöltenem a meglehetősen kiürült tankjaimba.

Egy álom a jövőért: Digitális Bölcsészet

Jelen blogbejegyzés aktualitását az adja, hogy a felsőoktatási helyettes államtitkárság júniusi kormányrendeletében felsorolt indítható egyetemi képzések között nem szerepel a Digitális Bölcsészet mesterképzés. Ez másik irányból megközelítve azt jelenti, hogy nem indítható ez a mesterképzés 2016-tól. Bár sok tekintetben egyetértek a kormány felsőoktatás racionalizálási törekvéseivel, amelynek része a szakok csökkentése, mégis úgy tűnik nekem, hogy a Digitális Bölcsész képzés megszüntetése—hasonlóan néhány másik képzés eltörlésével, lsd. Kreatív Írás stb—remélhetőleg véletlenül nem került be az indítható képzések listájába. Éppen ezért szeretném az alábbiakban felhívni a figyelmet, miért lenne érdemes visszahelyezni a Digitális Bölcsészetet az indítható képzések listájába. Egyébként két egyetemen létezik ez a képzés, a Debreceni Egyetemen (2009. óta) és a Pázmány Péter Katolikus Egyetemen (2011.). Magam az utóbbi egyetemen tanítok az Angol-Amerikai Intézetben, és vagyok a Digitális Bölcsészet mesterképzésen belül a Digitális Kultúra specializáció felelőse, ezért amikor a képzésről szólók, ennek az intézménynek a képzési programját tartom szem előtt.

Az első kérdés, amelyet szeretnék körüljárni, vajon mi a helyzet a Digitális Bölcsészettel Magyarországon kívül. Stanley Fish—cinikusan, de mégiscsak tényeket alapul véve—a Digitális Bölcsészetet a „következő nagy dolognak” („the next big thing”) nevezte. Fish a 2012-es Modern Language Association (MLA) Convention, azaz az egyik legnagyobb irodalom és nyelvtudományi társaság konferencia füzetét elemezve jutott erre a következtetésre. Mark Sampler ugyanennek a konferenciának az előadásainak, kerekasztal-beszélgetéseinek, posztereinek tartalmát elemezve arra a következtetésre jutott, hogy 2014-ben a konferencia előadásainak, paneljeinek 9 %-a, majd 2015-ben ugyan csak 7%-a Digitális Bölcsész volt, de tematikájában sokkal több digitális projektről hallhattak az érdeklődők. Ha pedig a tudósok ilyen nagy százaléka foglalkozik a kérdéssel, ez azt mutatja, hogy világviszonylatban fontos témáról van szó. Amerikában és Európában a 21. század első két évtizedében minden nagyobb egyetemen indultak, indulnak Digitális Bölcsészet alap és mesterképzések. A Pázmány Péter Katolikus Egyetemen 2011-ben indult a Digitális Bölcsészet mesterképzés, akadémikusok, nagydoktorok vezetésével.

Mivel is foglalkoznak a Digitális Bölcsészek, miért is fontos ez a képzés? A Digitális Bölcsészet a mai digitális világ kérdéseivel, trendjeivel foglalkozik azzal a céllal, hogy felkészítse a következő tudós generációt arra, hogy megértse a digitális fordulatot és az elméleti ismeretek segítségével annak aktív építőjévé váljon. A képzésen belül a hallgatók foglalkoznak számítógépes nyelvészettel, azaz egyszerűen szólva a nyelvelmélet, az elméleti nyelvészet alapjait elsajátítva a számítógép elképesztő kapacitását igénybe véve hatalmas nyelvi korpuszok, létező és létrehozott nyelvi korpuszok elemzésére vállalkozhatnak, amelynek gyakorlati alkalmazása az iparig, a reklámtevékenység felméréséig és ezáltal alakításág is elérhet. Ezen túl a digitális világ információ áradatában a szemantikus keresés megteremtése, a gépi fordítás lehetőségeinek kiaknázása és finomítása is tevékenységi körükhöz tartozik. A képzésen belüli másik irányvonal a digitális kultúrára veti vigyázó szemeit. Azaz azzal foglalkozik, hogy megértse, miként más, miként lehetségesek átmenetek, mennyiben összemérhetetlen, azaz alkalmatlan az analóg kultúra, és az azt megragadni kívánó fogalmi készlet, a digitális kultúra megértéséhez, hogyan épül a digitális kultúra mégis a könyvkultúrára, és mennyiben egészen más, még akkor is, ha az előzőhöz hasonlóan szövegeket ölel is fel. Mit jelent a nyílt hozzáférés problematikája, a nyílt forráskód, vagy a nyílt hardware, mint elméleti és gyakorlati problémák, a digitalizáció, és a digitális kulturális adatbázisok elméleti háttere s gyakorlati megfontolásai? Miközben ezekről tanulnak a diákok, az ismerteket azonnal át is ültetik a gyakorlatba, szövegkorpuszokat elemeznek, digitális kiállításokat készítenek.

A Digitális Bölcsészet interdiszcipliniratásában is előre mutató, úttörő vállalkozás, valamint a duális képzésnek is egy a bölcsészettudományokhoz hangolt formája ez. Eleve interdiszciplináris a képzés, hiszen látszólag nagyon távoli tudományterületek találkoznak, azaz a tanegységek egy részét a Bölcsészet és Társadalomtudományi Kar biztosítja, másik felét pedig az informatika, a mérnökinformatika, azaz az Információs Technológiai és Bionikai Kar. Az interdiszciplinaritást jellemzi továbbá, hogy a digitális tartalmakat létrehozó, rendszerező területeket képviselő intézmények is részt vesznek a képzésben, hiszen könyvtárosok, és muzeológusok, könyvtárakban és múzeumokban (gyümölcsöző a kapcsolat az MTA Nyelvtudományi Intézettel és a Petőfi Irodalmi Múzeummal) is oktatják a hallgatóinkat, az említett intézményekkel közös projektek is megvalósulnak. Az interdiszciplinaritás egyszerre tehát példát adhat a bölcsészettudományok esetében a kormány által preferált duális képzésre, azaz az oktatás és az ipar, jelen esetben az egyetem és a digitális kultúra létrehozói közötti szerves kapcsolatra.

A Digitális Bölcsészet mesterképzés olyan ismereteket és készségek elsajátítását teszi lehetővé, amelyek segítik az elhelyezkedést a munkaerőpiacon. Számos nézet szerint a mai világ olyan gyorsan változik, hogy amire a hallgató elvégzi az egyetemet, ha az elsajátítottak nem is elavultak, mégis nem lehetnek elegendően naprakészek ahhoz képest, amit a munkahelyek várnak. Ahogy Cathy N. Davidson Alvin Tofflert idézi, ma már nemcsak az írás, olvasás, számolás a műveltség alapja, hanem a „learn, unlearn, relearn” képessége, vagyis a „tanulj, tudd félretenni a tanultakat, és tanuld újra”, azaz a folyamatos tanulás és a rugalmasság az új évezred kihívása. Erre tanít a Digitális Bölcsészet mesterképzés is. Szoftverek és alkalmazások, korpuszok és adatbázisok jönnek s mennek, hiszen körülbelül 5 éves a tervezett elavulása mindennek a digitális világban. Erre a tervezett elavulásra is felkészíti a hallgatókat a képzés, miközben alkalmazásokat, szkriptnyelveket és adatbázisokat mutat be, tanít használni. Könnyen elhelyezkedhetnek ezáltal bárhol, ahol számítógépes nyelvészettel, szövegelemzéssel, gépi fordítással foglalkoznak, vagy a kreatív iparban, esetleg a digitális kultúrát létrehozó intézményeknél.

A Pázmány Péter Katolikus Egyetemen és Debrecenben is mertek álmodni a mesterképzés megalkotói. Mertünk álmodni, mert úgy képzeltük, hogy a digitális világ kialakulóban van, állandó változásban él, és ezt a változó világot érdemes megérteni a bölcsészet és az informatika fogalmaival. A megismerésen túl pedig azt is reméltük, hogy az állandó változásnak legyenek profi szakemberek a részesei és alakítói is, a változás ugyanis nem önérték, csak tény. A változás irányvonalának alakítása, egyengetése ne csak aktuális igényeken alapuljon, hanem szakértelmen, elmélyült tudáson, nemzetközi trendek ismeretén, egyéni kreativitáson. Álmodtunk hát a jövőért, és remélem, ezt az álmot még álmodhatjuk továbbra is kormányzati engedéllyel.