Paradigmaváltás: új utak itt a blogon

A tanszékvezetőségem óta alig-alig marad időm arra, hogy írjak a blogba—valahogy annyi a feladat, és nem csak tanszékvezetői, hogy ide már nem marad idő és energia, pedig még mindig nagyon fontosnak tartom, hogy itt is jelen legyek. Fontosnak tartom, hiszen minden egyéb egyetemi, tudós tevékenységem így-úgy rejtve marad, hiszen a folyóiratok, ahova írok, nem szükségszerűen hozzáférhetőek, a konferencia előadásaim pedig elhangzanak, néhányan olvassák, de ugyancsak hozzáférhetetlenek. A Nyílt Hozzáférés barátjaként, a tudományos munka nyilvánossá tételének, ellenőrizhetőségének szorgalmazójaként az elzártság zavar. Az a zavar, és ez az elégedetlenség tehát arra sarkal folyamatosan, hogy keressek valami megoldást, és értelmesen megfogalmazzam, mi is a probléma, hogy megoldást tudjak rá keresni. Nézzük hát a problémát és a lehetséges megoldásokat.

Az eddigi bejegyzéseim mindig hozzávetőlegesen 1000 szavasra rúgtak, hiszen a téma általában megkívánta ezt a hosszúságot. Ez a terjedelem azonban azzal is jár, hogy egyszerűen neki kell állni megírni a szöveget, sokat kell szerkeszteni, hogy ne lépjem túl a műfajból eredő határokat. Mindez pedig oda vezetett, hogy inkább el is vetettem az ötletet, hogy bejegyzéseket írjak. Tehát nem azért nem írtam, mert esetlege nem volt mit, hanem inkább azért, mert elhessegettem az ötletet időhiányra, vagy még inkább energiahiányra hivatkozva. Közben persze folyamatosan írtam, előadásjegyzeteket, pályázatokat, cikkeket és konferencia előadásokat, amik egy az egyben nem jelenhettek volna meg itt, de még lerövidítésük is—úgy tűnt—túl sok erőbefektetést igényeltek volna. Nyilván ez így nem megy hosszútávon, mindenképpen változtatni szeretnék ezen.

Először arra gondoltam, hogy majd eljönnek az egyetemen a tanítási szünetek, tavaszi, nyári szünet, a vizsgaidőszak, és ezek majd alkalmat teremtenek a blog folytatására. Hát nem sikerült, hiszen a tavaszi tanítási szünet teljesen elment az IRUN Excellence program budapesti munkahetével, illetve az OTDK-val. A tavaszi vizsgaidőszak is folyamatosan hozta magával a feladatokat, a vizsgákat, a doktoris felvételit, a tanszéki Honours Programme elindítását, és a konferencia dolgozatok írását. Először egy konferencián Francis Bacon kísérleti természetfilozófiájának metafizikai előfeltételeiről beszéltem, majd egy angliai konferencián az utóbbi évtizedek magyar Hamlet-fordításainak könyvbéli megjelenéséről. Közben írtam és haladtam a könyvemmel is, készülök egy újabb előadásra Shakespeare és a könyvtörténet tanulságai témában, nyomja a lelkiismeretemet, hogy szeptemberre meg kellene írni egy cikket a koramodern angol próza jellegzetességeiről, és mindeközben gondolkodom egy előadáson, amire októberben kerül sor a bölcsészettudományok krízise és a Shakespeare-kutatás kapcsolatáról. Azaz a várva-várt tanítási szünetek nem hozták el a blog írásra az alkalmat.

Második,talán kivitelezhetőbb megoldásnak tűnik, hogy ne a szabadidőre várjak, hanem váltsak paradigmát—hogy nagy szavakkal fogalmazzam meg a helyzetet. Ha nem tudok időt szakítani az 1000 szavas bejegyzésekre, akkor lehetne rövidebb bejegyzéseket is közzétenni, amik nem terjedelmi határokat súroló, hosszabb témát fejtenének ki, hanem csak egy-egy eszközre, projektre hívnák fel a figyelmet. Így remélhetőleg megmaradna a kecske és a káposzta is, és talán hasznos lehetne annak, akit érdekelnek azok a digitális eredmények, események, amik a látókörömbe kerülnek, és amiket valamilyen szempontból érdekesnek találok. Innentől kezdve tehát jönnek a rövidebb bejegyzések, amik közül az első a University of Glasgow kutatói által készített „Mapping Metaphor” projektje lesz—hacsak nem jön közbe valami.

Tervezett elavulás avagy a tudományos publikáció

A téma ebben a bejegyzésben is hasonló, mint az előző blogbejegyzésemben volt: mi is a jövő, hogyan mehetünk elébe a jövőnek, amely részben már az orrunkat érinti. Előre kell-e, lehet-e menni, vagy nincs is jövő, hanem csak jelen tetteinknek a következményeiként jön létre az, amit most jövőnek nevezünk? A jövő tartogat-e nekünk valamit, vagy mi vagyunk a felelősök, akik a jövőt alakítják? Ezeknek az ellentéteknek a dinamizmusában fogalmazódik meg Kathleen Fitzpatrick: Planned Obsolescence: publishing, technology, and the future of the academy (New York: New York University Press, 2011, 245 old.) című könyvében a szomorú észrevétel, hogy a haldokló tudományos publikációs infrastruktúra a tudományt nemcsak régiessé, hanem irrelevánssá teszi (196.o.). Van-e jövője hát a tudományos publikációnak?

A tudomány, különösen a bölcsészettudomány a fizetési fal mögött hatástalanul és ezért egyre haszontalanabbul működik. A 2011-es recesszió éveinek USA-ja hasonló gondokkal küzd, mint a magyar kultúra (na jó, egy kicsit más szinten): egyszerű és kilátástalan forráshiány. A könyvtárak nem maradnak felhasználók, a könyvtárbajárók egyre kevésbé találják meg a tudományuk műveléséhez szükséges szakirodalmat. Közben pedig a nagy könyvkiadók, itt most nem a magyar kiadókra gondolok, pedig profitot termelnének, és igazság szerint termelnek is: egyre kisebb példányszámban eladható könyvek egyre magasabb áron, egyre kisebb példányszámban megjelenő folyóiratok, egyre elérhetetlenebb áron. Így pedig az olvasók könyv nélkül maradnak, ami aztán az írásra nézve is fájó következményekkel jár: az írók kimaradnak a tudományos diskurzusból, egyre távolabb kerülnek a kortárs vitáktól, egyre kevésbé tudnak jelen lenni a folyóiratok hasábjain, a könyvespolcokon.

Kathleen Fitzpatrick könyve ezekkel a nehézségekkel néz szembe, gondolja végig szisztematikusan a lehetőségeket. A szerző a digitális bölcsészek csapatának nagy játékosa, tehát nem véletlen, hogy a digitális tér, az internet adta lehetőségek terében veti fel a tudományos publikáció kérdését, veszi figyelembe a jelen változásokat. Mikor a haldokló publikációs rendszerrel vet számot, illetve a keresi a kiutat a szerző szerencsére nem (fél)kész megoldásokat javasol, hanem lehetőségeket, amelyből kiindulva gondolkodni és megoldásokat keresni lehet és érdemes.

Fitzpatrick logikusan felépített témák és elemezések köré építkezve jut el a konklúzióhoz, azaz ahhoz, hogy a változásnak oda kell vezetnie, hogy a tudomány produktív, kommunikatív és releváns lehessen. A jelen gyakorlata szerint a tudományos publikációk minőségének megőrzése a „peer-review”-n, azaz azon múlik, hogy tudóstársak olvassák egymás cikkeit, bírálják el, esetenként utasítják vissz. Fitzpatrick amellett érvel, hogy ennek a folyamatnak a nyílttá tétele, és nemcsak publikáció előtt, hanem publikáció után is a tudományos diskurzust segítené elő, ami mégiscsak a tudományos közösség célja, és annak javát szolgálná. Ezzel szorosan összefügg a szerzőség, copyright kérdése, amely a második fejezetét képezi a könyvnek. Ebben a részben is történeti perspektívából tekinti a szerzőség kérdését, és az egyedi szerző fogalmától eljut az együttműködésig, a produktum-központúságtól a folyamat-központúságig. Az így felfogott írások megőrzését tárgyalja a következő fejezet, míg az utolsó a non-profit egyetemi kiadók lehetőségét vázolja.

Bár szigorúan érvel, történeti s jelen perspektívából tárgyalja Kathleen Fitzpatrick a tudományos publikációk helyzetét s lehetséges jövőjét, és nagyon hatásosan érvel a változások mellett, mégis számos kérdés nyitva marad. Először is, hogy tudományos ranglétrán való előrejutás az Egyesült Államoktól Magyarországig azon (is) múlik, hogy valaki megjelentet-e cikket vagy könyvet a minőségi folyóiratokban vagy minőségi kiadóknál. Azaz a haldokló rendszer tökéletesen önfenntartó: csak az a publikáció számit, ami a fizetési fal mögött eltemetődik, tehát nagyon nehéz lesz lebontani ezt a rendszert. Ebből következik, hogy a nem értékes publikációk, például rövid, közérthető írások, mint például a blogbejegyzések, felesleges időpazarlásnak tűnnek, senki sem fog ilyeneket írni.

Fitzpatrick bemutat nagyon hasznos digitális környezeteket, ahol kísérleti jelleggel, a megjelenés előtti és megjelenés utáni kommentformában történő diskurzus kialakítható, mint például a Media Commons, vagy pedig a Wordpress oldalakhoz kialakított CommpentPress beépülő modul. A kérdés ezekkel kapcsolatban, hogy a tudományos közösség vajon ténylegesen kommentál-e, hogy mindegy-e vajon a szerző egy befutott szerző-e vagy kezdő, a kommentálás bármelyik esetben megmarad-e a tiszta tudomány szintjén, vagy egyéb érdekek is motivációként szolgálnak (különösen kérdés ez Magyarországon, ahol a kis-ország effektus miatt az egyéb tényezők talán erősebben hathatnak). Mivel lehet motiválni a tudományos közösséget a kommentálásra, hiszen ezt nem számítja be a szakma sem publikációnak, sem tanításnak? Hogyan lehet az internetre szöveget majd publikálni, hiszen a kiadó mondhatja, hogy ezek után nem adja ki a könyvet, hiszen akit érdekel, elolvashatja ingyen is?

Fitzpatrick persze nem megy el ezek a kérdések és nehézségek mellett szó nélkül, sőt megtesz mindent, hogy lehetőségeket, sőt kipróbált lehetőségeket munkáljon ki, amelyek produktívvá, kommunikatívvá és relevánssá tehetik a tudományos publikációt. Mégis a könyv olvasása után nyilvánvaló, hogy a megoldások megvalósítása, a profitorientáltság kivonása a tudományos publikálásból nem fog menni nagyobb társadalmi nyomás nélkül. Szerencsére a könyv megjelenésekor és azóta is számos komoly lépést tettek illetékesek. A brit kormány 2011-es bejelentette, hogy minden közpénzzel támogatott kutatás eredményének nyílt hozzáférésű folyóiratokban kell megjelennie. Különösen fontos az ún. Budapest Open Access Initiative, amely ugyancsak a nyílt hozzáférést javasolja a tudományos publikációk terén.  Aaron Hillel Swartz 2013-as tragikus halála újra megerősítette az Open Access mozgalom szerepét. Fitzpatrick könyvének megjelenése óta tehát egyre nagyobb a társadalmi nyomás a tudományos művek hozzáférhetővé tétele ügyében, és ezért egyre nagyobb a valószínűsége, hogy könyvben szereplő jól végiggondolt tervek egyszer csak valóságossá válhatnak.

Twitter és kutatás

Az előző bejegyzésemmel elindítottam egy olyan sorozatot, amelyben azzal foglalkozom, hogyan lehet a digitális tér nyújtotta lehetőségeket kihasználni, hogyan lehet releváns, a kutatói munkához használható és elengedhetetlen információ birtokába jutni. Az előző bejegyzés a hagyományosnak nevezhető kutató blogok olvasásáról, és arról szólt, hogyan követek blogokat, hogyan rendszerezem, raktározom a később felhasználható bejegyzéseket. A mostani bejegyzésben a másik nagy információ forrásomról, a Twitter használatomról számolok be. A Twitterről, pontosabban egyes Twitter-eseményekről már előző bejegyzéseimben írtam, vagy utaltam rájuk. Most azonban maga a Twitter lesz az elmélkedés tárgya.

A Twitter—az egyik legnépszerűbb mikroblog szolgáltatás—két nagy eltérése információszerzés és megőrzés tekintetében a hagyományos blogokhoz képest a következő. A Twitter, mint referencia eszköz, a rövid bejegyzések miatt (max. 140 karakter), nem arra való, hogy alapos és mélyenszántó elmélkedéseknek adjon helyet, hanem arra, hogy elvezesse a felhasználót olyan blogokhoz, könyvekhez, eseményekhez, ahol magát a mélyenszántó elmélkedést találhatja meg. Másfelől pedig ezek az utalások, bejegyzések nem maradnak meg feltétlenül, hanem eltűnnek, illetve nehezen lesznek visszakereshetőek. Míg tehát a hagyományos blogok valamennyire statikusak, azaz mint egy email üzenet megmaradnak és egyszerűen visszakereshetőek magában a felhőben, addig a Twitter, mint üzenet folyam, mérhetetlenül tünékeny.

A Twitter dinamikus volta az előnye és egyszerre a hátránya is ennek a szolgáltatás fajtának. Előnye, hogy az információ azonos időben jut el a felhasználóhoz, azaz egy kolléga elküld egy bejegyzést, én, aki követem, abban a pillanatban meglátom a képernyőmön. Ennek előnye, hogy az időtapasztalat szempontjából az azonnaliságot élhetem át, nem várok az információra, hanem publikussá tétele pillanatában már a képernyőn villan. Bizonyos esetekben, bizonyos diskurzusok kialakulásánál ez a szempont nagyon jól jöhet. Ugyanakkor ez az erénye, a folyamszerű időtlenség, egyszerre hátrány is. Ugyanis a képernyőn megjelenő üzenetet azonnal követi a másik, az idővonalban tolja lejjebb, és perceken belül eltűnik az első üzenet a képernyőről, és percek esetleg órák múlva már végleg eltűnik, egyszerű eszközökkel visszakereshetetlenül. További problémát okoz az, hogy az időzónák eltérése miatt előfordulhat az is, hogy egy kolléga bejegyzéseit soha nem tudom olvasni, ha olyankor ír a Twitteren, amikor magam nem olvasok Twittert, mert éppen akkor alszom, tanítok etc. Tehát egyszerre ünneplem az információ folyamatos áramlását, de közben átélem a végesség fájdalmát, amennyiben lemaradok sok-sok információról. Mit lehet ilyen helyzetben tenni?

Először a beérkező bejegyzéseket nem érdemes magán a Twitter online felületén figyelemmel kísérni, sokkal inkább a számos ingyenesen letölthető Twitterhez írt alkalmazás egyikét kiválasztani, és így magán a számítógépen követni az eseményeket. Magam a Tweetdecket használom, mert egyszerre több oszlopba rendezi a beömlő bejegyzéseket, eleve osztályozva őket adott szempontok alapján, másfelől pedig az éppen beérkező nemcsak letolja az előzőeket, hanem egy előreugró ablakban külön meg is jeleníti, valamint hangjelzéssel is figyelmeztet a beérkező információra. Ez azért szerencsés, mert nem kell állandóan figyelni, történt-e valami, hiszen előreugrik, és magától eltűnik egy kis ablakban az új bejegyzés, másfelől pedig a hangjelzést akkor is hallom, ha éppen néhány méterre megyek a géptől. Az új bejegyzés ilyetén jelzése akkor is működik, ha nem éppen a Tweetdeck felületét nézem, hanem csak a háttérben működik. Persze ez az előny azzal a hátránnyal is jár, hogy gyakorlást igényel az, hogy ne zavarjon az állandó csipogás és előreugró ablak, hiszen a bejegyzések átlagosan fél-egy percenként jönnek.

A Tweetdeck másik előnye, hogy oszlopba rendezi a beérkező bejegyzéseket, segítve a tájékozódást, és ezek az oszlopokból körülbelül négyet lehet látni egyszerre. Az oszlopokba rendezés lehet adott szempontok alapján: ezek közül én a következő módokat és sorrendet használom. Az első oszlopba érkeznek azok az üzenetek, amelyek magát a folyamatos információ, bejegyzés áramlást jeleníti meg, mégpedig azok tollából, akiket követek. A második oszlop azokat a bejegyzéseket tartalmazza, amelyek megemlítik a nevemet, itt már lehet olyantól bejegyzés is, akit egyébként nem követek. A harmadik oszlop a követőket mutatja meg, a negyedik pedig egy tematikus kereső-oszlop, ahol a #digitalhumanities jelölésű bejegyzések jelennek meg. Az utóbbi azért fontos, mert így olyanok bejegyzéseit is olvasom, akiket éppen nem követek, de olyan témában tevékenykednek, amelyek érdekelhetnek. Ez az oszlopos megoldás kiterjeszti a visszakereshetőséget, ugyanis minden oszlopban 100 bejegyzésig lehet visszamenni az idővonalon. Az oszlopok száma nem tűnik korlátozottnak, tehát mindig lehet egy külön oszlopot szentelni egy hashtag-es keresésének. Nagyon hasznos volt ez az #askshakespeare nap alkalmával, amelyről egy előző bejegyzésemben írtam.

A bejegyzések kérészéletűségét azonban a Tweetdeck sem oldja meg, hiszen a 100-as visszakereshetőség nem elegendő. Mi van akkor ugyanis, ha napokra, évekre szeretne valaki visszatekinteni? Erre a következő nem egészen tökéletes ingyenes megoldások mutatkoznak. A Google speciális keresési lehetőségei között be lehet állítani dátumot, és forrást, tehát beállítható forrásnak a Twitter oldala, és akkor csak tweeteket gyűjthetünk. Ez a megoldás meglehetősen bizonytalan eredményekkel szolgál, ha valaki nem szeretné végignyálazni az összes keresési eredményt. A Twatterkeeper is jó szolgáltatás volt, bár az ingyenes verzió csak két archiválási projektet tett lehetővé, viszont megszűnik 2012. január 6-tól. Ugyan a Twitteren átfolyó teljes bejegyzéshalmazt archiválja a Library of Congress, ez mégsem hozzáférhető kívülről. Egyelőre a legegyszerűbb archiválási módnak az tűnik nekem, hogy beállítottam a IFTTT felületen, hogy archiválódjon az összes tweetem és engem megemlítő tweet az Evernote jegyzetfüzetemben, tehát minden fontos tweetet újratweetelek. Persze ez a módszer nem megfelelő trendek, statisztikák, témák archiválásához, csak arra jó, hogy bizonyos tweeteket elmentsek magamnak. Saját bejegyzések archiválására még jó alkalmazás a Twournal, amely szolgáltatás bármeddig visszamegy az időben, összegyűjti a bejegyzéseimet, és szépen egy pdf formátumú digitális könyvvé formázza őket időrendben, mely könyvet ingyenesen le lehet tölteni. A szolgáltatás akkor válik fizetőssé, ha nyomtatott példányt szeretnénk, vagy szép külső borítót szeretnénk hozzáadni a digitális könyvhöz.

Amikor a Twitteren keresztül eljutok egy cikkhez, jó blogbejegyzéshez vagy adatbázishoz, akkor ezeket megpróbálom archiválni. Ha blogbejegyzés vagy cikk, akkor Zoteroban mentem el, tematikus mappába és címkézve. A Zoteroról is már írtam egy régebbi bejegyzésemben, most is csak ajánlani tudom a bejegyzést, meg a Zoterot. Ha blogbejegyzés, akkor még megnézem a blog többi bejegyzését, és ha tetszik, beszerelem a Google Olvasómba, és onnatól kezdve ott is olvasom, címkézem. Ha pedig hasznos adatbázis, akkor a Google Bookmarks-ban mentem el, felcímkézve, hogy később több szálon is visszakereshető legyen.

Egyébiránt itt jegyzem meg azt is, hogy a retweetelés, azaz az újra megosztása egy-egy jó bejegyzésnek két okból is fontos. Egyfelől talán jól esik az eredeti bejegyzés írójának, hogy amit megosztott másokkal, azt más is olyan hasznosnak találja, hogy újra megosztja a saját követőivel is. Azaz az eredeti szerző szempontjából az újra megosztás egyfajta elismerést jelent. Másfelől pedig a saját követőknek is jól jöhet az információ, remélhetőleg ők is örülnek, hogy esetleg egy általuk nem követett embertől származó információ birtokába jutottak, valamint esetleg követésre érdemesnek is találhatják.

Ha már a követésről volt szó, meg kell jegyezni valamit. Sokan azon mérik le a másikat, hogy hány embert követnek és hány ember követi őket. Bizonyos esetben ennek lehet, hogy van jelentősége, gondolok itt a celebekre, de a kutatás világában félek ez nem mérvadó. A kutatás egyébként sem a népszerűségről szól, tehát nem feltétlenül a számok jelentenek valamit. Talán fontosabb, hogy a szakmán belül kik kíváncsiak valakire, és nem hogy hányan. Továbbá a követésnél az is fontos szempont, hogy nem érdemes túl sok embert követni, különösen olyanokat, akik rengeteg, de nem túl jelentős információkat osztanak meg, ugyanis az ilyenek kitolják az idővonalból az esetleg fontos bejegyzéseket. Tehát nem érdemes udvariasságból követni valakit, csak azért, mert ő követ engem, sőt esetenként abba is kell hagyni bizonyos emberek követését. A Twitter ugyanis nekem szakmáról szól, haverkodásra, barátkozásra a Facebook sokkal alkalmasabb, kézhezállóbb, tehát nálam a Twitter marad korai modern és digitális bölcsészet tematikában szakmai, kutatói médium.

A Twitterrel azonban nem zárul le a digitális tért strukturáló, átláthatóvá tevő eszközök bemutatása, még akkor sem, ha most ezt a szolgáltatást tartom a leghasznosabb információforrásnak. Annyira így van ez, hogy nem tudom nem megállni, hogy ide ne szereljem egy prezi előadásomat a Twitterről, melyet az egyetemen tartottam angol szakos kollégáimnak és hallgatóknak. Az információ szerzésnek és továbbadásnak azonban a Twitter mellett 2011 júniusa óta van egy újabb felülete, ez pedig a Google +, úgyhogy a következő bejegyzésem ez utóbbiról fog szólni. Még akkor is így lesz ez, ha nem tudtam mindent elmondani a Twitterről ebben az egy, amúgy is hosszúra nyúlt bejegyzésben.

Kutatói, szakmai blogok olvasása—Google Reader

Az elkövetkezendő bejegyzésekben arról fogok írni, hogyan lehet információt szerezni arról, mi is történik a nagyvilágban a szakterünkön, kutató kollégáink merre is indulnak el, legalábbis akik a digitális tér adta lehetőségeket kihasználják. Fontos az utóbbi kitétel, hiszen rengeteg reneszánsz kutató van a világon, akik nem léptek be a digitális térbe. Velük más módokon kell a kapcsolatot tartani, máshogy ismerhető meg a tevékenységi körük, például személyes beszélgetések révén, munkahelyen, könyvtárban, konferenciákon vagy esetleg doktori védéseken. Ugyan ez a hagyományos módja a kutatói kapcsolattartásnak elengedhetetlen, most mégsem erről fogok írni, hanem azokról a módokról, ahogy manapság az angol reneszánsz és a digitális világ kapcsolatáról szóló ismeretek birtokába tudok jutni az interneten keresztül.

Az egyik legfontosabb, majdnem valósidejű információforrásom, a hagyományos szakmabeli blogok olvasása. Ezek a blogok olyan akadémiai, azaz kutatók által írt blogok, amelyek a kutatók kutatói tevékenységéről szólnak, és nem az életük egyéb oldalairól. Ezt az utóbbi kitételt azért tettem, mert a tudomány ünnepén ebben az évben elkészítettek egy kutatói blogokat összegyűjtő listát, és ehhez kapcsolódó beszélgetést is szerveztek, ám a felsorolt kutatói blogok jelentős része arról szólt, hogy hogyan töltötte a kutató az időt, mit evett, hogyan dolgozott a fodrász valamilyen külföldi ösztöndíj során. Tehát én nem ilyen blogokra gondolok, hanem olyanokra, amelyekből vagy a reneszánszról vagy a digitális világról lehet valamit tanulni.

Körülbelül 110 hagyományos blogot követek figyelemmel. Ez a szám változik, ugyanis esetenként rájövök, hogy egy blog nem azzal foglalkozik, amit eleinte hittem, vagy felfedezem, hogy a szerző így-úgy megbízhatatlan, és ezért abbahagyom a követését. A változás ugyanakkor a növekedés irányába is tart, hiszen új bloggerek kezdenek írni, rábukkanok olyan blogokra, amelyekről addig nem tudtam. Tehát a szám változik, ezért megragadhatatlan, viszont talán ami első látásra is feltűnik, az a nagysága. Kérdezhetné valaki ugyanis, hogy hogyan lehet erre ennyi ideje valakinek? Irodalom-, és filozófiatörténész révén a legfontosabb munkaköri kötelességem az olvasás, a naprakészség, tehát erre munkaköri kötelességem időt szánni (persze a nyomtatott munkák olvasására is). Mindenesetre mivel ez a szám meglehetősen nagy, ezért különféle módszerek alakultak ki arra, hogy hogyan lehet automatizálni, ha nem is az olvasást, hanem a követést. Az ugyanis meglehetősen nehézkes lenne, hogy fejben tartom a követett blogokat, és időről időre megnézem őket, van-e friss bejegyzés.

Hogy ne kelljen állandóan nézegetni a frissítéseket, kitalálták az úgy nevezett RSS feedeket. Azaz a blogokba bele van építve a lehetőség, hogy valamilyen eszközön keresztül az érdeklődő értesüljön az új fejleményekről. Ezeknek az RSS feedeknek a követésére meglehetősen sok alkalmazást építettek ki. Én ezek közül a Google Olvasót (Reader-t) használom, mivel ingyenes, egyszerű és gyors a használata, valamint könnyen beépíthető a webböngészőbe olyan  alkalmazás, amely értesít, ha a követett blogokon történik valami. Ahelyett hát, hogy el kellene mennem a bloghoz, hasonlóan az emailhez, mintegy a postaládámban érkeznek a hírek.

A Google Olvasó nagyon leegyszerűsített—mondhatnám letisztult, de az túlzás lenne—felületen segíti a blogok követését. Ezen a felületen könnyen fel lehet iratkozni a követni kívánt blog feedjére. Egyetlen kattintásra megjelenik egy kis ablak, ahova bemásolom a követni kívánt blog url címét, és máris figyelhetem az újdonságokat. A képernyő bal oldalán alfabetikus sorrendben listázódnak a blogok címei és hasonlóan az emailhez, vastagabb betűtípussal jelenik meg annak a blognak a neve, amelyik új tartalommal frissült. A blog nevére kattintva pedig a képernyő közepén és jobb oldalán megjelennek a blog bejegyzései elől az általam, az Olvasóban még nem olvasott bejegyzések. Így egészen könnyedén és gyorsan lehet értesülni az új bejegyzésekről anélkül hogy erőfeszítést kellene tenni.

A Google Olvasó másik előnye, hogy nagyon könnyű megosztani az új bejegyzéseket az aziránt esetleg érdeklődőkkel, hiszen minden bejegyzést tartalmazó szövegdoboz alján található klikkelésre elinduló tevékenység. Például emailben el lehet küldeni az oldalt, vagy könnyedén meg lehet osztani a Google+ szolgáltatással. Egy kattintás, és a bejegyzés könnyen megoszthatóvá válik hát.

A megosztáson kívül csillagozhatunk vagy címkézhetünk. Akkor szoktam megcsillagozni, azaz a csillagozott mappába is helyezni egy újdonságot, ha valamiért vissza kell rá térni, például mert konferencia felhívás, vagy egyéb később elintézendő tevékenységre vonatkozó információt tartalmaz a bejegyzés. Ennél jóval fontosabb, hogy a bejegyzéseket címkézni (taggelni) lehet. Ez azt jelenti, hogy az Olvasó eleve a blogok neve alá rendezi, mintegy mappába a blogban megjelent bejegyzéseket. Ez a módszer azt teszi lehetővé, hogy meg tudom nézni egy bizonyos blogban milyen bejegyzések születtek a későbbiekben is, és így vissza lehet keresni információkat. Ezzel párhuzamosan a címkézés egy másik, tematikus rendezést és keresést tesz lehetővé. Egy-egy bejegyzéshez számos címkét lehet ragasztani, és így az adott bejegyzés olyan mappákba is bekerül, ahol egy témával foglalkozó bejegyzések vannak származási helyüktől függetlenül. A címkézés tehát tematikus rendezést, rendezéseket tesz lehetővé. A címkézés nagy előnye, hogy ha nincs rá idő, csak gyorsan átfutom a bejegyzést, majd felcímkézem, és amikor majd szükségem lesz rá, akkor olvasom el alaposan.

A Google Olvasó tehát megkönnyíti, könnyen megoszthatóvá teszi, és különböző rendezési szempontjai (eredet, fontosság, tematika) miatt nagyon megkönnyíti akár nagyszámú blog követését is. A hagyományos blogok követésének és a Google Olvasónak persze van néhány hátránya is. Talán a legnagyobb az, hogy előre kell tudni, kit szeretnék követni, és ezért csak annak az új bejegyzéseiről értesülök, akit már eleve követek. Ennek az a hátránya, hogy nem egyszerű nem eredet vagy szerző révén újdonságokkal találkozni. Persze az egyes blogbejegyzésekben találhatunk hiperhivatkozásokat más blogokra, tehát a blogbejegyzésekben benne van az új irány lehetősége is, de talán vannak más módszerek is. Ez lesz talán a következő bejegyzésnek a témája.