Több, mint egy hét telt el az előző bejegyzésem óta, pedig
szerettem volna minden héten tájékoztatást nyújtani arról, mivel is töltöm a
University of Notre Dame-en az időmet. Az elmúlt időszakban több bejegyzés
témája is forgott a fejemben: egy túra a Notre Dame-en, aztán szívesen
elmélkedtem volna arról, hogy hogyan működik ez az egyetem, amely az 1960-as
években még szinte csak említésre sem volt méltó, ma pedig a vezető
kutatóegyetemek közé tartozik, továbbá arról, hogy hol is tartok most a
kutatásban a terveimhez képest. Mivel a blog leginkább szakmai, kutatói blog
szeretne lenni, ezért mindenképpen prioritást élvez a kutatás. Tehát, leginkább
ez utóbbiról írtam volna, hogy azonban ezt mégsem tettem meg, annak az volt az
oka, hogy minden erőmet és időmet a terveim megvalósítására szántam. Azt
határoztam el ugyanis, hogy az egyik cikknek ezen a héten el kell készülnie, ha
törik, ha szakad, és addig mással nem foglalkozhatom. A cikk, most szombat
koradélutánra legalábbis első verziójában elkészült, úgyhogy megengedem
magamnak, hogy egy kicsit mást is írjak. Ugyan most mást írok, de nem fog
nagyon másról szólni, hiszen a cikkről szeretnék írni.
A cikkben egy régi témámat melegítettem fel, ugyanis már
többször is írtam René de Lucinge: The
Beginning, Continuance and Decay of Estates ford. John Finet (London:
Eliot’s Court Press for John Bill, 1606), azaz Az Államok létrejöttéről, fennmaradásáról és pusztulásáról szóló
könyvéről. Most azonban a könyvnek azt a jelentésrétegét dolgoztam föl, amely a
könyvet, a korabeli tömegkommunikáció eszközét veszi górcső alá. Ezt a
jelentésréteget pedig kiegészítettem, pontosabban párbeszédbe hoztam ennek a
könyvnek a szövegen, a főszövegen kívüli jellegzetességeivel. Tehát két, de
nagyon is összefüggő téma alkotta az elmélkedéseim gerincét: a könyv, mint téma
a műben, és a mű, mint könyv. Ennek a két témának az egymással való szóba
elegyítésével egészen érdekes jelentésrétegek felszínre hozatala kerekedett ki
a cikkben.
A könyvet olvasva legelőször is az ragadja meg a figyelmet,
hogy Lucinge milyen komoly szerepet szán a könyvnek, a korabeli
tömegkommunikációs eszköznek a törökök legyőzése érdekében. A szöveg elsősorban
történeti-stratégiai elemzést tartalmaz arról, hogy hogyan jött létre, mi is
teszi olyan hatékonnyá a törököket. Mindent, minden addigi csatát elemezve arra
a sanyarú következtetésre jut, hogy igazából nincs túl sok esélye a keresztény
seregeknek legyűrni a hitetleneket. Ennek elsősorban az az oka, hogy a törökök
nagyon jól harcolnak, engedelmeskednek a parancsoknak, sőt szeretik is egymást,
és ezért tudnak legyőzni minden akadályt, szemben a keresztény seregekkel,
akiket inkább az önérdek, széthúzás, harctéri engedetlenség jellemez. Mitől is
ilyenek a keresztény seregek? A sok ok közül azért, mert testgyakorlás helyett
olvasással, művészetekkel, szép hölgyekkel múlatják az időt. Hogyan lehetne
mégis győzelmet aratni a törökökön? Azt kell használni, ami a keresztényeket is
tönkretette: könyveket kell csempészni a birodalomba, amelyek címűkkel
félrevezetik az olvasókat, és történeteik révén szépen megmérgezik a működő,
virágzó egységet, ami a törököket jellemezte. (Itt talán nem nehéz párhuzamokat
felfedezni korunk módszerei és az akkori módszertan között: nem véletlen az
állandó hadakozás Kína és a Google között, a Facebookon meghirdetett erőszak
Angliában, amire Cameron első reakciója a Facebook lezárása volt, a Twitter
szerepe az Arab Tavasz során, amikor Egyiptom levágta magát az internetről…)
A katonai helyzetelemzés testet egy nagyon különleges
könyvben kapott. Különlegesen szépen elkészített könyv ez. Kisméretű 19 cm-es
kvartó kiadvány, egy kivételével minden fejezet szép dekorált iniciáléval
kezdődik, az olvasót modern oldalszámok segítik, minden fejezethez vázlatos
összefoglaló tartozik, tudatosan használt betűtípusok különítik el a különböző
részeket. Látványosan delux
kiadványról van szó. Ehhez tartozik még az is, hogy egy relatíve híres nyomda, az
Eliot’s Court Press készítette a kiadványt. A nyomda egyik névjegye az az iniciálé,
amelyiket már előttük is használtak, a szakirodalom Eliot’s Court „Apostoli”
iniciálénak nevez. Azért nevezik ezeket az iniciálékat Apostolinak, mert
egészen egyedi emberalakokat tartalmaznak, glóriával a fejük körül, néha
apostolok, néha mások köröcskékkel díszített kerettel a kép körül. Ez az
Apostoli iniciálé köti össze a fordító Dedikációját a szerző művével talán
bonyolultabb jelentést kölcsönözve a műnek, mint az elsőre látszik. Érdemes még
a kiadó személyét megnézni. John Bill az egyik legizgalmasabb könyvkiadó Jakab
király Angliájában, élvezi a király bizalmát, bizonyos monopóliumokat szerzett
magának, a Könyvkiadók Társaságának egyik meghatározó tagja, különlegessége,
hogy a Kontinenssel nagyon jó könyvkiadói kapcsolatokat tartott fönn. Tehát a
17. század jeles tagjai álltak össze, hogy megjelentessék egy francia szerző
könyvét a törökök megállításáról. Vajon miért?
ég van egy érdekes
jellegzetessége a könyvnek, még pedig a Dedikáció. Finet a Dedikációt Richard Bancroft-nak,
Canterbury érsekének, a király után az Anglikán egyház fejének címezte. Nyilván
nem azért, mert Finet (pénzbeli) támogatást remélt volna. Inkább egy újabb
kontextualizálásról lehet szó. Az ajánlásban Finet azzal érvel, hogy azért
ajánlja a könyvet Bancroft-nak, mert ő össze tudja fogni a keresztényeket, hogy
megállítsák a törökök előretörését. Ezt a nem éppen visszafogott elképzelést
még megerősíti, hogy a Dedikáció nyitó iniciáléja nem egy apostolt ábrázol,
hanem egy szárnyas angyalt trombitákkal. Úgy indul tehát az ajánlás, mintha Isten
szavát hozná, amely az angol kontinentális ambícióra hívna fel, vallási és
politikai feladatot is adna az angol népnek. Ezzel az ajánlással és az
iniciáléval, amely transzcendentális nyitottságot és mélységet ad a szövegnek,
illetve összekapcsolja a dedikációt a főszöveggel, a könyv más olvasatoknak is
keretet teremt, mint a csak törökökkel foglalkozó főszöveg.
A könyv tehát, mint szöveg, és mint produktum együttesen
vesznek részt a jelentésrétegek kialakításában, együttesen tágítják az
olvasatok kereteit, hoznak létre olvasó elvárásokat és felelnek meg azoknak,
vagy éppen frusztrálják őket. A mű ténylegesen nem egyetlen szerző céljaira
korlátozza, vagy szeretné korlátozni a jelentést, hanem több ember közreműködésének
az eredménye a jelentés megvalósulása. Ennek a könyvnek a jelentésében ugyanis
akarva-akaratlanul vesz részt a francia szerző, angol fordítója, és Dedikáció
és az „Olvasóhoz” szerzője, a nyomdai munkások és a kiadó személye. A
kollaboráció eredménye pedig egy nagyon szép és szépsége által meggyőző könyv
csupa díszítéssel és kellemmel.
