Beszélgetés Mácsai Pállal (MSB)

Március 9-én pénteken beszélgetésre hívtuk a Magyar Shakespeare Bizottság ülésére Mácsai Pált, hogy az általa rendezett, Örkény Színházban játszott IV. Henrik 1-2-ről beszélgessünk. Az egyik beszélgetőpartner magam lettem, Pikli Natália kollégám mellett, és beállt még a sorba Nádasdy Ádám is, aki a fordítója volt a szövegnek. A beszélgetés nagyon jól sikerült, nem miattam, és remélem, még lesz alkalom beszélgetni magyar Shakespeare-előadásokról. A beszélgetésre készülve összegyűjtöttem néhány kérdést, észrevételt, amik jó részét végül nem tudtam megkérdezni, de itt megosztom, hátha valakinek felkelti az érdeklődését, vagy egy kis ízelítőt adhat abból, milyen is volt a beszélgetés.

Kérdések a Mácsai Pálhoz és reflexiók az előadáshoz:

1. kérdéskör: általános bevezető

• Nem túl népszerű darab, eleve az angol világban sem tartozik a legnépszerűbbek közé, és itthon sem. Az OSZMI adatbázisa szerint 1845 és 2014 között 15 előadás volt. Miért választotta?
• Miért vonta össze az egyébként 2 estét is kitöltő darabokat egyetlenné? Valójában érdekes vállalkozás, hiszen a két mű együtt is jelenthet, és mivel összevonta, az egység, az egymáshoz beszélés, az egymásra utalások sokkal szembetűnőbbek.
• Miért nem felelt meg Vas István fordítása? Miért kért Nádasdy Ádámtól egy új fordítást?
• Mi volt az a központi gondolat, jelenet, részlet, kép, ami köré építette az előadást?

2. kérdéskör: a Néző

• 3 és fél órás előadás, azaz 3 óra majdnem tiszta játékidő. Nem félt, hogy a közönség hogyan fogja végigülni az előadást?
• Szerepkettőzés (45 szereplő 16 színésszel), nők férfinek, férfi-nőnek, nők fiatal fiúknak, gyereknek öltöztetése nem zavarja össze a nézőt?
• Milyennek képzelte el az ideális nézőt?
• Az előadás a nézőről is vall?

3. kérdéskör: a rendezés

• Szerepkettőzések, Cross-dressing: néha csak technikai okai vannak, nincs elég színész etc, sok esetben azonban jelentése van annak, hogy egy színész két-három szerepet játszik. Különösen izgalmas ez, ha a szerepek ellentétes táborhoz tartoznak. Mintha a mű arról szólna, hogy valójában senkinek sincsenek különösen nagy tervei, mindenki lehet bárki, sőt saját ellensége is ebben az előadásban. A király az első pillanattól a halálára készül, Riki elfogadja az ölébe hulló trónt, de nem tervez, a király ellenes vezetők csak megdönteni szeretnék a jelen uralkodó hatalmát, de nincs ennél távolabbi céljuk.
• A IV. Henrik és Falstaff szerepösszevonására miért került sor? Csuja Imre szenzációs mindkét szerepben, a szerepváltása a színpadon is fenomenális. Ugyanakkor amennyire magam utána tudtam járni, ez nem igazán jellemző a magyar előadásokra. AZ OSZMI adatbázis szerint egyetlen példa sincs erre. Tehát miért?
• Csuja Imre Henrikje: Gabnai Katalin. a Revozor on írja: "Sötétkék káderöltönyökben járkál a hatalommal rendelkezők java része, élükön a nyitáskor épp pártértekezletet tartó IV. Henrikkel (Csuja Imre), aki mióta – mostani ellenfelei segítségével – lemondatta a trónra méltatlan II. Richárdot, saját gyöngesége tudatában, aggodalmakkal teli kormányozza a birodalmat". Tényleg ilyen Henrik? Szerintem éppen azért erős Henrik, mert uralma (számunkra látható) első pillanatától a halálra készül, hogy az utódja már tiszta lappal indulhasson. (http://www.revizoronline.com/hu/cikk/6899/shakespeare-iv-henrik-i-ii-orkeny-istvan-szinhaz/)
• Metateátrális elemek, önreflexív színház: a szereplők több ízben a tevékenységükről, mint szerepjátékról beszélnek, a díszlet állandósága és mozgathatósága, a feliratok, hogy éppen hol vagyunk, a reflektorok, mintha a színházról is szólna az előadás: mindenki mindent el tud játszani, minden játszható, eljátszható.

4. kérdéskör: Politikai színház (ízlésesen)

• Talán nem annyira napi politikai ez az előadás, mint ahogy azt Muchichka László állítja: "A kettészakadt ország, ahol mindent a propaganda határoz meg" (https://24.hu/kultura/2017/10/18/a-ketteszakadt-orszag-ahol-mindent-a-propaganda-hataroz-meg/), ugyanakkor van valami sokkal mélyebb politikai ebben az előadásban.
• Vajda Milán (York érsekeként) a közönségnek mondja: "A nép már megbánta a választását: / az imádatuk átfordult csömörbe. / Mert bizony ingatag lakhelyet épít, / aki a nép szívére alapoz. / Te, ostoba tömeg! Micsoda zajjal / áldottad Bolingbroke-ot, mielőtt / az lett, amivé tenni te akartad! / És most, hogy az lett, teljesült a vágyad, / te, primitív, zabáló sokaság, / úgy érzed: túltöltötted a hasad, / s ingerled magad, hogy kihányjad őt…. A múlt s a jövő: szép; a jelen: undok."
• Másfelől pedig Falstaff lejön a nézőtérre a nagy megtagadási jelenetben. A Nagypolitika, a hatalom mindig az ember megtagadásáról is szól: itt már nincs helye múltnak, közös múltnak, érzelmeknek, kötődéseknek és lojalitásnak. A Nagypolitika szempontjából az ember nem cél, hanem eszköz, nem egyén, hanem tárgy, használati tárgy, és ezáltal eldobható, sőt eldobandó, amikor már nem szolgálja a célt, hiszen a cél elérése után már csak teher, visszahúzó erő.

Mágikus Toldi a Pestiben

Kamaszkoromban, az 1980-as évek elején, az általános iskolás éveim alatt egyszer elvittek Arany János Toldijára színházba. Kamaszként nem nagyon hangolódtam az izgalomra, hogy milyen is lesz ez az előadás, biztosan unalmas, mégha maga a szöveget szerettem is. Koncz Gábor neve persze sokat jelentett a mozivászonról, de még az ő neve sem töltött el határtalan lelkesedéssel. Az előadás maga ezen elvárásoknak, vagy azok hiányának megfelelően zajlott le, azaz Koncz Gábor kiállt a színpadra, és elszavalta a művet elejétől a végéig. Mi tagadás, nem élveztem, a memoritereket, szép részeket felismertem, örültem, de a nagy része semmit nem jelentett, sem hozzám nem szólt, se nem mondott semmi különöset azon túl, hogy a szöveg elhangzott. Egyetlen örömöt abban leltem, hogy vagy fél órával előbb fejeződött be az előadás, állítólag a művész sietett valahova, és egy kicsit felpörgette a műsort. Toldit ledarálta, aztán vette kalapját, és ment a dolgára, ahogy mi, nézők is.

Most, felnőttként, marginálisan színháztörténészként, színházba járóként, véletlenek sorozata miatt összeszedtem magam, és elmentem a Pesti Színházba, Csőre Gábor Toldijára, és elvittem magammal kamasz fiaimat. Valójában nem néztem utána, hogy mit írnak az előadásról, nem készültem, és nem készítettem fel a fiúkat, csak úgy ártatlanul elmentünk egy hirtelen ötlettől vezetve. Egyetlen saját motiváció az volt, hogy a nagyon közelmúltban Csőre Gáborral volt egy közös projektünk, és Gábor ott nagyon magával ragadó profizmussal dolgozott. Reménykedtem hát, hogy itt sem lesz ez másképpen. Reményemben nem kellett csalódnom, egy olyan Toldival találkozhattunk, aki, ami hozzánk szólt, különböző korosztályokhoz, mai módon, frissen, szórakoztatóan, érthetően, játékosan, ironikusan és gondolatébresztően. Mi is tette ilyenné az előadást? Az okos rendezés és különleges színészi játék, amelyek révén a múlt és a jelen mágikusan összeforrt.

A rendezés célja talán a mű sokszínűségének, ma is érvényes mondanivalójának, érdekességének és mozgalmasságának megjelenítése volt. A helyszín egy buszmegálló, amit mozgalmassá a jobb oldalon elhelyezett kivetítő tesz, amely nemcsak esteleges reklámfelületként funkcionál, hanem a teret változtatja, a rónától a pesti utcákig, a temetőtől a szigetig, vagy nagyobb kellékek megjelenítőjeként itt látjuk a petrencésrudat, a malomkövet, a bikával való harcot és a farkasok legyőzését. A dinamizmust növeli, hogy Csőre Gábor nem csak a színpadon szerepel, hanem néha mögé megy, és árnyjátékot ad elő, vagy a nézőtért is bejárja. Az életszerűséget növeli, hogy a színművész mellett két zenész szolgáltatja a háttérzenét. A színpad dinamizmusát izgalmasan ellenpontozza a kellékek minimalizmusa: az összes valóságos kellék elfér egy kis hátizsákban, amit a színész a darab elején behoz magával. Persze ez a minimalizmus azért is van, hogy minél nagyobb teret kapjon a színész, aki megérdemli, és kihasználja a lehetőségeket.

Csőre Gábor előadása modern, sziporkázó és nagyon hiteles. Hihetetlen intenzitással dolgozza végig a darabot: rohan, ugrál, elcsendesedik, húzódzkodik, mászik, harcol és mereng, leül és megoszt a nézőkkel eseményeket, mint barátaival, és ha kell, ki is szól a közönségnek. Végig magával ragadja a közönséget, és így minden mondat, minden csönd, minden fütty egyszerre a legintimebb és a legpublikusabb is. Minden szereplőnek saját karaktert teremt, más hangon szólaltatja meg őket, más testtartással, más arckifejezéssel. A Toldit leparasztozó nádor mondata a buszmegállóban egyszerre idézi a szöveget, és lesz nagyon modernen mindennapi, mint ahogy a selfiet készítve is egyszerre lesz a színház és színész mágiájának következtében múlt és jelen olvasztótégelye. Minden kis kellék életre kel Csőre Gábor a kezében, sokszor számos életet élve: egyetlen sörösdoboz lesz a cipóba rejtett szelence, amelyben az arany a sör, máskor meg ez lesz a cseh vitéz keze, amit összesajtol, és a kicsurranó sör hirtelen vérré válik. A színész hitelesen eljátszott teremtő erejének köszönhetően a szereplők és tárgyak folyamatos metamorfózisának lehet a közönség tanúja. Egyetlen melegítőfölső idézi meg a cseh vitéz agresszivitását a modern focidrukker képében, Lajos király hazaszeretetét és bölcsességét, miközben a mai politikai elitnek mutat játékosan, könnyed eleganciával fügét.

A meggyőző, magával ragadó színészi játék, a szereplők, az idők és tárgyak metamorfózisa a közönséget egyszerre nyűgözi le és vonja be a darabba. Lenyűgözi a sziporkázó színészi teljesítmény, és a darab utolsó pillanatáig kitartó játékos ötletesség az egész közönséget, a gyerekeken és kamaszokon keresztül a felnőttekig, az idősebbektől a fiatalabb felnőttekig, hiszen nem egy klasszikus művel találkozunk, hanem azzal, ahogy ez a műalkotás megszületik és életre kel a színpadon. És a születés és élet élménye belevonja a közönséget a darabba, ha nem is direkt módon: a közönség bár nem szólíttatik meg, nem kell senkinek felmennie a színpadra, csak egyszerűen a darabbal együtt lélegzik, nevet, amikor nevetni kell, szomorú, amikor szomorúnak kell lennie, lenézi Györgyöt, és zavart, amikor nem tudja, örüljön-e királynak vagy sem. Sőt van, amikor nagy önkontrollra van szüksége, hogy ne beszéljen bele a darabba, és van, amikor ez az önkontroll hirtelen megszűnik: egyszer legalábbis az előadáson, legalábbis amelyiken részt vettem, valaki beleszólt az előadásba, megakasztva ezzel a színészt, aki hihetetlen játékossággal, még ezt is belevette az előadásba.

Milyen hát ez az előadás? Talán olyan mint egy ünnep. Egy olyan ünnep, ahol a régmúlt elevenedik fel, de nem távolságában megjelenítve, hanem időtlenségében. Ez az időtlenség azonban nem az elvont és ezért semmitmondó időtlenség, hanem az az időtlenség, ahol a múlt, amelyik itt van, amelyik a jelent befolyásolja, amely egyszerre maga a jelenvaló. Az ünnep, ahol egyetlen ember mindenki lehet, ahol a tárgyak sem meghatározottságukban állandóak, hanem használatuk közvetlenségében jönnek létre. Olyan ünnep ez az előadás, amire a legjobb színház képes csak, a közvetlenségében, mindennapiságában mágikus színház.