2012. június 1.

Első hét a Notre Dame Egyetemen


Régen jelentkeztem itt, úgyhogy most visszatérek egy poszt, talán posztsorozat erejéig. Az eltelt időt sem láblógatással töltöttem: írtam az angol blogomat, majd írtam ide-oda. Ami a visszatérésre alkalmat ad, az az, hogy megjöttem Amerikába, és már el is telt az első hét itt a Notre Dame Egyetem, ideje számot vetni tehát az eltöltött idővel. Ahhoz képest, hogy milyen világos tervekkel érkeztem, két cikk tervével, illetve egy könyvfejezet befejezésével, nem állok túl jól. Az egyik cikkről azt hittem, hogy csak gyors átfésülésre lesz szükség, mégsincsen kész, és egyre távolibbnak tűnik a befjezés. A másikkal régóta foglalkozgatok a fejemben, a repülőúton aztán megszállt az ihlet, és amíg bírta a laptop akkuja, írtam is—időm volt a 8 óra 50 perces úton. Ehhez a cikkhez megérkezésem óta hozzá sem nyúltam. A könyvfejezet—itt még nem említettem, de az angol nyelvű blogomból kiderülhetett, hogy Shakespeare digitális befogadástörténetéről írok egy könyvet—is csak lekerekítésre várt, ám ehhez sem tettem hozzá egyetlen leütést sem. Mondhatnám, tehát, hogy siralmas a helyzet, és ezen még az sem segítene, ha arra hivatkoznék, hogy az első hét az új környezet megértésével, megszokásával telt el.

Azért sem telhetett igazából ezzel, mert ideális környezet ez a kutatáshoz—itt tényleg semmiben hiányt nem lehet szenvedni, semmi mással nem kell, és nem is tudok foglalkozni, mint a munkámmal. Ideális ez a környezet, hiszen rendelkezésemre áll egy 14 emeletes könyvtár akár a szobámból is elérhető digitális adatbázisok tömegével. A könyvtárban könnyen el lehet igazodni, gyorsan lehet közlekedni, papír, toll, de még papírzsebkendő is ki van készítve. Az otthoni könyvtárakhoz képest azonban nekem a legnagyobb újdonság a szkennerek tömege, amelyekről egyetlen mozdulattal lementhető a beolvasott anyag a pendrive-omra, persze ingyen, mint minden más is. A könyvtárkatalógus könnyen kezelhető, gyorsan megtalálható, amire szükségem lehet, és a lelőhelyet nem kell lemásolni kézzel, hanem egyetlen kattintással elküldöm magamnak emailban, és máris ott van a telefonomon, úgyhogy ezzel sem kell bajlódni. Mondanom sem kell wifi mindenütt hozzáférhető. Hogy minél gyorsabban menjen az anyaggyűjtés, összehoztak egy könyvtárossal, aki megmutatta a katalógushasználat rejtettebb módjait, bemutatott a régi könyvek gyűjteménye igazgatójának. (Eddig azt hittem, hogy a könyvtáros feladata kiadni és bevenni a könyveket—nem is értettem, minek ehhez diploma.). Persze nem tudott olyan könyvet ajánlani a témáimhoz, amelyeket ne olvastam volna már eleve, sőt tudtam neki mutatni nyílt hozzáférésű Shakespeare szövegeket az interneten, de azért így is hasznosnak találtam ezt a beszélgetést.

Ideális még a környezet azért is, mert az intézet, ahova jöttem, nagyon kedvesen bőkezű. Adtak egy irodát, ahol dolgozhatok, és magamra csukva az ajtaját kizárhatom a külvilágot. Ha megszomjazom, kávéra vágyom, rágcsálni szeretnék valamit, rendelkezésemre áll az intézet konyhája—nem szűkmarkú készleteivel. Az étkezéseket a kampuszon napi 20 dollárig állják, amely összeg lehetne kevés is, de nekem bőven elég—Angliában 10 éve heti 1,5 fontból is ki tudtam hozni az élelmezésemet. Mindenben a rendelkezésemre állnak, nem tudtam még olyat kérni, amit ne teljesítettek volna—jó nem is kértem sok mindent. Különleges feladatuknak érzik, hogy összehozzanak olyan kutatókkal, akikkel hasonló témákon dolgozunk, persze ez most meglehetősen nehéz feladat, hiszen itt már régen véget ért a félév, mindenki elviharzott pihenni, nyaralni, kikapcsolódni. A könyvtároson kívül még egy emberrel szeretnék beszélni, az ebédet szervezik az intézetben, remélem, még a kampuszon található az illető.

Hogy mégsem tudtam eddig radikális haladást felmutatni, részben a bőséggel magyarázható. Minden egyes témához ugyanis hihetetlen szakirodalomra bukkanok, és minden egyes résztémához is. Ami talán a legrosszabb—hatékonyság szempontjából—az, hogy rendkívül érdekes dolgokba botlok bele, és az egyik érdekes dolog elvezet egy másik könyvhöz, és így tovább. Persze elég néha csak beleszagolni a könyvbe, és rájövök, nem fogom tudni használni, és rakom is félre. Szűrök kiadás éve és kiadó, valamint szerző neve alapján, mégis sok olvasnivaló marad. Őszintén szólva, gondolhattam volna, hiszen 10 éve jártam normális könyvtár közelében utoljára. Azóta pedig változott a világ, sokat és jókat írtak, változott az érdeklődésem is, tehát a jelenség inkább érthető, mint sem, mégis a hiányérzetem ettől még megmarad.

Eltelt tehát az első hét, és alig haladtam a tervezett munkával. Közben pedig világokat fedeztem fel ebben a kutatásra kitalált világban. Hogy milyen világokra is leltem? Legyen ez az elkövetkező posztok témája.