Stanley Wells lovagi címe

Stanley Wells professzort lovaggá ütötte az angol királynő. Megérdemelte. Stanley Wells olyan Shakespeare-tudós, akihez hasonlót keveset hordott hátán a Föld. A királynőnek rengeteg oka lehetett lovaggá ütni őt, ezzel a különleges érdemmel kitüntetni Stanley Wellst, ám ezeket itt és most nem fogom felsorolni. Bárcsak én is kitüntethetném, de mivel nem tehetem, hát írok arról, én miért gondolom utolérhetetlen tudósnak és embernek.

Tudósként először is a kortárs Shakespeare-filológia megteremtője ő. Minden mai szövegkiadás alapjául a Garry Taylorral szerkesztett 1986-os Oxford Shakespeare és a hozzá tartozó szövegmagyarázat (1987) szolgál, amelyekben nemcsak megbízható szövegvariánsokat adtak közre, hanem megteremtették a mai napig is élő paradigmáját a szövegkiadásoknak a saját „bátor és revizionista” módszertanukkal—hogy Andrew Murphy szavait idézzem a Shakespeare in Print című könyvéből. A szövegkiadás és elméleti megfontolásaik máig példát állítanak minden szövegkiadó, szerkesztő számára.

Stanley Wells nemcsak filológusként hanem tudományos könyvek szerzőjeként is maradandót alkotott. Hatalmas publikációs listája több mint egy tucat könyvet és rengeteg tudományos folyóiratban közzétett tanulmányt foglal magában. Shakespeare élete és művei mind megelevenednek ezen a több ezer oldalon meghatározva ezzel a mai Shakespeare-kutatást. Talán nincs olyan aspektusa Shakespeare életének—már ami tudható belőle—és műveinek, amiről Stanley Wells ne írt, mondott volna olyat, amely befolyásolta volna kutatók generációinak gondolkodását.

Stanley Wells nem csak a tudományos publikációk révén gyakorol hatást a kortárs Shakespeare-befogadásra, hanem a befogadás más területein is hallatja hangját. Leginkább természetesen Shakespeare életével, szerzőségével kapcsolatos vitákban vesz részt, hiszen a közvéleményt talán ez izgatja a legjobban. Részt vett abban a híres vitában, amikor az Oxfordiánusok bírósági ítéletben szerették volna látni, hogy a Shakespeare-nek tulajdonított műveket valójában Oxford grófja írta—a pert elvesztették köszönhetően Stanley Wellsnek. Legutóbb az Anonymous című film kapcsán írt könyvet, tartott digitális szemináriumot a szerzőség kérdéséről. Ugyanide sorolhatóak azok a viták, amelyek Shakespeare-ábrázolásokhoz köthetőek. A vitákon kívül aktív életet él a közösségi hálókon, elsősorban a Twitteren, ahol néhány éve elnyerte a „legmenőbb tudós” címet.

Kitüntetési természetesen a Twitteren kiérdemelt mellett nagy számban gyülekezhetnek a polcán. Stanley Wells a tiszteletbeli elnöke a stratfordi Shakespeare Birthplace Trusnak, igazgatósági tagja a Rose Színháznak, tanácstagja a Globe Színháznak. 2007-ben a Brit Birodalom parancsnoka kitüntetést kapta meg. Tiszteletbeli tanára a University College of Londonnak, díszdoktora a South Carolina-i Furman University-nek, valamint a Müncheni, Hulli, Durhami, Warwicki, Craiovai és Marburgi Egyetemeknek.

Stanley Wells mindezek mellett azonban az egyik legkedvesebb ember is, akit szerencsém van ismerni a Shakespeare-tudósok között. Máig élénken él bennem az emlék, amikor először találkoztam vele doktoris hallgatóként, és olyan lelkesen beszélgetett velem, olyan fontosnak találta a gondolataimat, mintha valaki lettem volna. Azóta is bármikor találkozunk, barátként beszélgetünk. Hogy magam is Shakespeare-rel foglalkozom, neki is köszönhető, és példaképül gondolok rá. Bárcsak én is ilyen lelkesítően beszélgetnék hallgatóimmal, hogy nekik is kedvük legyen Shakespeare-rel foglalkozni, hogy ők is kitüntetettnek érezhessék magukat.

Mindezt a tudományos és emberi kiválóságot tükrözi, amit a lovagi cím átvételekor mondott. Álljon itt hát néhány részlet a beszédéből. „Szerencsésnek érzem magam, hogy olyan társaságban tölthettem az életem, mint Shakespeare és az ő műveit elismerő és értékelő emberek.” „Karrierem során tanárként és tudósként is örömömre szolgált és nagyon tanulságos volt együttdolgozni tudóstársakkal a világ számos pontjáról, és remélem, osztoznak az örömömben, hogy átvehetem ezt az elismerést”.

Igen, Stanley, együtt örülök veled!

Az idézetek forrása: http://www.bbc.com/news/uk-england-coventry-warwickshire-36500546

A fénykép forrása: http://stratfordobserver.co.uk/news/stanley-wells-awarded-knighthood-queens-90th-birthday-honours/

Mi van akkor, amikor belefáradok?

A kérdés, "Mi van akkor, amikor belefáradok?", minden tavasszal az április kérdése. Nem tréfából, inkább ürességből, talán mert április végére apadnak el a tartalékok. Bárcsak egyszerű kémia lenne ez, hiszen akkor könnyen lehetne segíteni rajta. Valami más lehet ez. Pedig annyi, annyi jó dolog történik körülöttem, itt a tavasz közepe táján, és mindennek csúcspontja április harmadiki hete volt.

Talán az egyik első ilyen élmény volt, amikor Péter Róbert meghívott a Szegedi Tudományegyetemre doktori mestertkurzust tartani digitális bölcsészet témában. Az egész nap maga volt a tökély: az előadás időre elkészült, a déleőttbe belefért még egy kiadós futás is, majd a Nyugatinál ebéd, szuper, végig dolgozott vonatút, előadás, ahova tanár barátaim is eljöttek a diákokon és Róberten kívül. Az előadást figyelmesen hallgatták, utána kérdés-felelet. Talán sikerült néhány érdekes, váratlan dolgot is megosztanom. Végül Róbert kikisért a vonathoz, rengeteg időnk volt még az indulásig, de olyan jót beszélgettünk, hogy majdnem lekéstem a vonatot, a jegyet is vonaton kellett már megvennem. Hazafelé az utat sikerült ismét végigdolgoznom, szerencse, hogy a laptopok akkumulátorai jól bírták. Hogy mi volt felemelő ebben a napban? A szabadság, hogy megtehetem értelmiségiként, hogy egy egész napot egy másfél órás előadásért feláldozhassak, és mindez nem tűnt áldoztanak.

Másnap kezdődött a Shakespeare halálának 400. évfordulójára rendezett jubileumi konferencia, amit Fabiny Tiborral (KGRE), aki egyébként az ötletgazda, és Pikli Natáliával (ELTE) szerveztünk. A pénteket a Károlin, a szombatot pedig a Pázmányon töltöttük. Pénteken nekem csak a másnapért és a vacsoráért kellett idegeskednem, ezen kívül csak egy szekcióelnökségem volt. Ezeken túl az előadásokra kellett figyelnem, ami nem volt különösebben nagy teher, sőt!, hiszen az előadások nagyobb része intellektuális élményben részesített. A szombattól tartottam egy kicsit jobban, hiszen itt már minden az én vállamra került, persze tökéletesen előkészítettek mindent, nekünk már csak végig kellett élni a napot. Ez persze mindig a végére válik ilyen pompássá, közben a következő pillanat pontos lefolyása a rémület, érdeklődés oka.

Aztán eljött a számomra legizgalmasabb szekció, ahol két szerepet is játszhattam. Először is tartottam egy előadást, ami végül belülről nézve jól sikerült--kellett már ez az élmény, mert az utóbbi időben tartottam rettenetes előadásokat, egyszer-egyszer lefagytam mint Windows 95 alatt a GTA. Most azonban nyugodtan, talán érthetően-követhetően, picit szórakoztatóan sikerült beszélnem, majd a kérdés-felelet résznél is meglepően nagy lett az érdeklődés, talán itt is a tudomány és szórakozás megfelelő arányban elegyedett. A szekció utolsó részében pedig Ágoston Katalin színművésznővel beszélgettem utolérhetetlen Shakespeare alakításairól. Először a Horgas Ádám rendezte Macbethről, ahol egyedül alakította a vészbanyákat, és gyakorlatilag állandó jelenlétével, a gonosz folymatos hatalmát sok arccal, néha a kapusként, néha a koronázási partin dizőzként jelenítette meg. Ezután pedig a Centrál Színház mostani Sok hűhó semmiértjéről. A beszélgetésbe aztán a közönség is bekapcsolódott, még oldottabbá téve így az alkalmat. A szekció után már csak a közös ebéd maradt, amely szépen lezárta konferencia-programot.

A konferencia után néhány nappal került sor az ELTE-n Kállay Géza főszerkesztésével megjelentetett Shakespeare kritikatörténeti kötetetek bemutatójára. A kötetek hiánypótlóak, hiszen három kötetben kísérik végig a Shakespeare befogadás érdekes korszakait a kezdetektől a kortárs elméleti írókig. Három felkért olvasó vezette be a könyveket, hogy aztán a közönség is hozzászólhasson a beszélgetéshez. A két posztstrukturalista könyvet Reuss Gabriella és Ruttkay Veronika vezették fel, magam pedig a 18. századdal foglalkozó kezdetekről szóló kötetet. A hölgyek pompásan dolgoztak, én meg valamelyest bénábban láttam a munkához, talán egy kicsit a kritikai elem több lett, mint amit az alkalom megkívánt  volna. A kötetek nagyon jól fognak jönni a tanításhoz, hiszen az Irodalomtudományi Intézetben és a doktoris óráimom nem lehet kötelezővé tenni angolos szakirodalmat, ezek a tanulmányok pedig haszonnal forgathatóak ott is.

Mindez tehát mutatja, hogy nagyon izgalmas élményekkel telt meg az április vége, amelyek feldolgozására még időt kell szánnom. Számos témát idehozhatnék a blogba, mint például az ingyenesen hozzáférhető tartalmak megtalálhatósága,  a színház és filológia kapcsolata, a recepciótörténet fontossága és még számos egyéb, ami mostanság foglalkoztat. Ha mégsem jutnak el ide, az annak leszt betudható, hogy most éppen a félévzárás drámájában játszom szerepem, esszéket olvasgatok leginkábbis. De ha mégis lenne egy-egy félórácskám, jöhetnek ezek e témák. Csak sikerüljön egy kis belső energiát feltöltenem a meglehetősen kiürült tankjaimba.

RaspberryPi Ex Machina

Előző posztomban már írtam a RaspberryPi vásárlásról, és beüzemeléséről, az örömről, meg arról, hogy nem sikerült néhány dolgot megoldani, például hogy a hálózaton keresztül be tudjak lépni más számítógépekbe. A poszt egészen meglepő érdeklődést váltott ki, többen írtak Facebookon, megosztották, a Twitteren is néhányan elkezdtek követni emiatt. Ami még érdekes, hogy az érdeklődésen túl, voltak, akik azért írtak, hogy elmondják saját tapasztalataikat, illetve hogy ötleteket adjanak az otthoni hálózat használatára.

Az érdeklődés nagyon jól esett, a segítő szándék szintúgy. Mindezek ellenére az öröm mellett maradt egy kis üröm is, ugyanis a probléma nem oldódott meg. Nagyon gyengén próbálkozgattam még, de sehogy sem sikerült a másik számítógépekbe való belépés, állandóan felhasználónevet és jelszót kért a belépéshez, pedig a másik gépeken beállítottam, hogy ne kérjen. Nem nagyon mutatkozott előrelépés, hát félig feladva azt gondoltam, hogy a Ted Talkok, YouTube és egyéb csatornák nézését lehetővé teszi a RaspberryPi; a félig okos TV, valamennyivel okosabb lett, tehát a nyereség, ha nem is tökéletes, mégis nyereség. A vasalási idő így is jól használódott fel.

A probléma megoldását hátráltatta, hogy nem nagyon tudtam az utóbbi hónapokban időt szakítani erre. Amint elkezdődött a vizsgaidőszak hirtelen nagyon feszítetté vált az időbeosztásom, ugyanis egyre-másra cikkek leadási határidejei fenyegettek. Egy angol nyelvű cikknek január 1-jén volt a leadási határideje, az ünnepeket is bekezdésről bekezdésre éltem meg. A második határidő január 20-ra esett, tehát amint leadtam az egyiket, jött a másik. Amikor ezt is leadtam, már várt a február elejei elküldése egy harmadik cikknek. A cikkek szépen-küzdelmesen íródtak, gyarapodtak, újraíródtak, és a határidőkre sikerült elkészülnöm velük. Amikor pedig elszakadtam az írástól, akkor vizsgáztattam, meglehetősen sokat, hiszen a téli vizsgaidőszakra esnek a nagyobb évfolyam előadásaim és a hozzátartozó vizsgák is. Nagyon hasznos volt hát a vizsgaidőszak, sokat dolgoztam, tanultam, és ezért a RaspberryPi, mint Media Center (OSMC) nem tudott fejlődni.

A fejlesztésben áttörést aztán a véletlen hozott. Olvasgattam ugyanis sokat a Google keresőmotorjáról, az algoritmusokról. A keresést meghatározó sok tényező között a kontextus kialakítással való játék hozta meg végül is a megfelelő találatokat, amelyek végül is segítettek megoldani a másik számítógépekről történő lejátszás problémáját. Sikerült így ugyanis megtudni, hogy a Windows (SMB)-n keresztül csak részlegesen lehet megközelíteni az OSMC segítségével egy másik számítógépet, ugyanis az OSMC alapverziójából hiányzik még egy alkalmazás a tökéletes működéshez. Tehát csak ezt a programot kellett beépíteni néhány nagyon felhasználóbarát kattintás segítségével. Azt kellett ugyanis tenni, hogy a myOSMC ablakból eljutva, az OSMC storeból egyszerűen le kellett tölteni a SAMBA alkalmazást. Amint ezzel végeztem, már nagyon simán lehetett böngészni a másik számítógép könyvtáraiban.

Gondoltam, hogy a pudding próbája mégiscsak a kóstolás, tehát érdemes egy filmbe belenézni. Az újonnan megvett Ex Machina DVD-t tehát betettem egy számítógépünkbe, és megpróbáltam a családi TV-n a RaspberryPi segítségével lejátszani Wifi-n keresztül. Az adatátvitel korlátozott sebessége, inkább lassúsága miatt háromszor 2-3 másodpercre megakadt a lejátszás, ám ezen kívül nagyon szépen vetített. Az OSMC menüjéből könnyű volt nyelvet, feliratot választani, onnan indítani, ahol legutóbb leállítottam a filmet, azaz ténylegesen egy média center benyomását keltette az eszköz. Ja és még egy előnye volt, ti. hogy nem kellett a RaspberryPihoz csatlakoztatott egérrel dolgozni, hanem a TV távirányítója is alkalmasnak mutatkozott minden lehetőség elérésére.

A befogadói élmény fokozásához már csak egy lépést kell tenni, azaz a wifiről át kell állni az adatkábeles megoldásra. Az adatkábelt még a házunk építésekor kihúztam erre a helyre, csak akkor még nem volt szükség arra, hogy a TV-t, amink akkor éppen még nem is volt, bekössem a hálózatba, tehát nem készült el a kiállás. Most az a terv, hónapok óta valójában, hogy egyszerűen csak egy RJ45 csatlakozót szerezzek be, amit ráépítek a vezeték végére, és így beleköthetem a RaspberryPiba. Még november végén beugrottam egy számítógépes boltba, ahol megrendeltem a csatlakozókat, ám még nem sikerült beszerezniük. Értem én persze, hogy nem egy nagy üzlet ez nekik, de ez a hitegetés, hogy „mindjárt megérkezik, de telefonszámot nem adnak, menjek csak be hozzájuk” nóta egy kicsit már fáraszt. Interneten is rendelhetnék, de 50 db alatt nem lehet, az meg egy kicsit azért sok, még ha nem is sikerül elsőre rátenni a kábelre. Ez azonban valószínűleg egy következő bejegyzés témája lesz.

Talán egy kicsit stílusosan a próbához az Ex Machina-ra esett a választás, hiszen disztopikus műfajú filmről van szó, amelynek középpontjában a mesterséges intelligencia áll. A film a gép és ember kibékíthetetlen ellentétéről mesél, és arról hogy az ember megpróbál túljárni a gép eszén, a másik ember eszén, ám a csatározásból a gép kerül ki győztesen. A sematikus témát azonban a színészi játék, a kamera történetmondása színezi ki az élvezhetőségig: a próbából végül filmnézés lett. A két főszereplő arcjátéka, az emberi érzelmek és azok megjelenítése az arcon különlegesé teszik az élményt. A sok közeli képben a színész eléri, hogy azt higgye a néző, úgy érez, amint éppen kell. A géppel együtt értelmezünk, a gép is eljátssza az érzelem fizikai manifesztációját, és mindezt persze a színész is eljátssza. Az átverések, a látszat tudatos manipulációja, amikor egy pillanatra az ember is azt hiszi, hogy gép, és megpróbálja bizonyítani emberségét, a film különböző szintjein mintha alátámasztani látszana azt a fájdalmasnak ható elvet, hogy végső soron túl sok jellemzője az embernek algoritmizálható. Minden leképezhető a számítógép nyelvére, és a leképezhetőségtől már csak egy pici lépés a tökéletes imitációja. Ha algoritmizálható, akkor olvasható és eljátszható, végeredményben pedig manipulálható, a figyelmes olvasó az arcról, apró mozdulatairól mindent le tud olvasni, és maga is meg tudja ugyanezeket jeleníteni a saját arcán. Innentől kezdve beállhat a regressio ad infinitum, minden reflektálható, kétségbevonhatóvá válik. Az algoritmizálhatóság moralitáson túli, előtti következményeit a kamera pompásan mutatja meg a különlegesen színészi játékon és alaphangulaton keresztül.