Jó egy hete lezajlott a Jágónak 4
konferencia. Mint az előzőek, a mostani is óriási élmény volt, ám kérdés,
meddig tudjuk emlékezetünkben tartani az azóta örvénylő hétköznapok
forgatagában. Hogy megálljt parancsoljak az elmúlásnak, néhány szóban (pontosabban
855-ben) összeszedem, mit is éltem át a konferencia három napja alatt. A
konferencia élményszerűségének négy okát sorolom fel a teljesség igénye nélkül:
az előadások, a szervezés, a szünetek és a konferencia vége.
Az előadásokat különleges
sokszínűség jellemezte. Az előadások műfaja meglehetősen változatos volt,
hiszen a doktori disszertáció vázlatos projektjétől a kiérlelt dolgozatig, a 20
perces konferencia előadástól a 45 perces plenáris előadásig, a felolvasott
dolgozattól a szabad előadásig, a szekcióülésektől a kerekasztal beszélgetésig
a konferencia a lehetőségek széles palettáját fedte le. A műfajok sokszínűségét
csak a témák sokszínűsége múlta felül: a metafizikai olvasattól a
könyvtörténetig, a filmtől a színházig, a 16. századtól a 21-ig, a
súgópéldánytól a digitális szövegig, a vizualitástól a textualitásig, a
könyvlaptól a színészig, a retorikai alakzattól a testképzetig, a kerttől a
theatrumig, Robin Hoodtól Arany Jánosig, a vesszőparipától a képregényig, a
nyomdásztól a színészig utazgattunk a Shakespeare életművön belül és azon
kívül. Az információ- és megközelítés-cunami engem mindenképpen inspirált:
ötleteket adott a kutatásaimhoz, perspektívába helyezte azokat. A sokszínűség
az elméleti és gyakorlati törésvonalakat is kétségtelenül felszínre hozta,
talán azt is, hogy ezeket a törésvonalakat nem is olyan könnyű áthidalni. Ám az
is figyelemreméltó volt, hogy ezek a megjelenő törésvonalak nem háborús
övezetté alakították a konferencia terét, hanem alkalmat adtak a
nagylelkűségre, az elfogadásra, a barátságok erősítésére.
A barátságos hangulatot az is
elősegítette, hogy a szervezők óriási, alapos és lelkes munkát végeztek, amikor
megteremtették a konferencia körülményeit. Hogy is lehetne barátságtalanul
viselkedni egy olyan konferencián, ahol öleléssel fogadják az érkezőket, ahol
borfesztiválra lehet menni a nehéz nap után, ahol gyönyörűséges reneszánsz
koncert a második esti program, ahol az egyik Svédországban élő angol
Shakespeare-ológus úgy nyilatkozik, hogy Szeged neki inkább otthon, mint az
egyetem, ahol dolgozik, a város, ahol lakik? Ki is tudna rosszindulatú
megjegyzéseket tenni, amikor a szervezők, kitalálják és meg is oldják a
konferencia-résztvevőinek problémáit, mielőtt meghallanák őket? Hogy is lehetne
valakinek rossz kedve egy olyan konferencián, ahol minden zökkenőmentesen
zajlik le, ahol nincs porszem a gépezetben, legfeljebb a szervezők rossz
álmaiban, de sohasem a valóságban? Ahol a kérdések további kutatásra
ösztönöznek, és nem a földbe döngölnek, ahol mindenki mindenkit meghallgat, és
engedi, hogy az aktuális előadás magával ragadja? Ahol a kerekasztal
beszélgetés az összes résztvevőt megmozgatja, és mindenkit saját területe, érdeklődése
szerint arra ösztönöz, hogy továbbgondolja a hallottakat. Mindezekért köszönet
a két szervezőnek, Matuska Ágnesnek és Kiss Attilának, valamint a háttérben
csendesen és keményen dolgozó hallgatóknak.
Harmadikként a szüneteket kell
említeni. A szünetekről egy kívülálló azt gondolná, hogy az végre a pihenés
ideje, a szakma háttérbe szorul. Ezen a konferencián azonban egyáltalán nem
erről szóltak a szünetek. Alig lehetett magányosan álló embert látni, hiszen
mindenki az előadókkal beszélgetett, kérdezett, fűzte tovább a gondolatokat.
Elképesztő volt látni a lelkesedést, az egymás iránti tiszteletet, érdeklődést
és tapintatosságot. Ami esetleg máshol rosszul is kivehette volna magát, mint
sorban állás a büfénél, édes és sós sütik hiánya, itt fel sem tűnt, hiszen a
sorban állás pillanatoknak tűnt a beszélgetés közben, a hiányt nem lehetett
észrevenni, hiszen annyi érdekes ember, érdekes téma, érdekes beszélgetésre
volt lehetőség. A szünetekben, a borfesztiválon, a konferencia vacsorán a
finomságok fogyasztása mellett a magyar Shakespeare-befogadás kutatói oldala
alakult, formálódott, és mivel reményeim szerint utóbbitól nem egészen
függetlenek a befogadás más oldalai sem, így az egész magyar Shakespeare
kultúra alakult ott, Szegeden a konferencia szüneteiben.
Egy konferencia értékelésénél
talán az is számít, hogyan is ér véget. Általában nekem az a tapasztalatom,
hogy persze lelkesedéssel, új ötletekkel megyek haza egy konferenciáról, talán
még új ismeretségekkel is. Mindez, ahogy fentebb is említettem, most is
beigazolódott, azonban egészen meglepő módon, vagy nem is annyira meglepő
módon, ennél több is történt. A konferencia utolsó programja egy kerekasztal
beszélgetés volt. Kiss Attila vitaindító bevezetője a metafizikai és
historizáló Shakespeare olvasatok viszonyát, a Shakespeare-tanítás problémáit taglalta,
majd megnyitotta a beszélgetést. Innentől kezdve Attila dolga meglehetősen
nehéz lett, hiszen moderálni és mederben kellett tartani egy olyan
beszélgetést, ami minden résztvevőnek az elevenébe vágott, és így hozzászólásra
sarkallt. Az eszmecsere közben szóba került a Shakespeare-ológusok társadalmi
felelőssége és kötelességei, egyetemi órán a szöveg és adaptáció kapcsolata,
metafizikai és relativizáló megközelítés, az „aha”-élmény és a tananyag
viszonya. És mi lett a konklúzió? Mi lehetett a konklúzió, amikor a budapesti
résztvevők az utolsó pillanatokig kitoltuk a vonat eléréséhez nagyon bátran
számolt időhatárt, és irtózatosan kényelmetlenül érezve magunkat reménykedtünk,
hogy nem késsük le? Annyiban maradhattunk csak, hogy a szelep kinyílt, most
abba kell hagynunk a beszélgetést, de meg kell találni a fórumot, ahol tovább
beszélhetjük a mindannyiunkat érintő problémákat. A konferencia vége tehát egy
új beszélgetés nyitánya lett, mint ahogy egy tökéletes konferencia esetében el
is várható.
Eljutottunk hát a múltból a
jelenbe, a végtől a kezdethez. Mit mondhatnék még? Egy Jágónak címzett
konferenciáról szóló beszámoló stílusosan Jágó utolsó mondatával is
befejeződhetne: „Ne kérdjetek. Tudjátok, amit tudtok. / E pillanattól fogva egy
szavam sincs.” Mégsem így szeretném lezárni ezt a bejegyzést, hiszen nekem
igenis van több szavam, ha azok csak kérdőszavak is. Érdekelne ugyanis, nektek milyen
tapasztalat volt ez a konferencia? Volt máskor is hasonló
konferencia-élményetek?
