Mi jöhet még? Jobb híján elölről kezdhetjük ez egész letelepedést, civilizációépítést, énekelve, dalolva, boldogan úgy, hogy minden a helyére kerül, minden klappol, még a rossz is, része az ünnepi egésznek. A Wagon Master (1950.) éppen ilyen film. Vegyünk egy mormon közösséget, egy radikális vallási csoportot. Tegyük őket ki a vadnyugatra, ahol kereshetnek maguknak egy olyan helyet, ahol nem háborgatják egyszerű mindennapjaikat. Vagy inkább mégse, kezdjük a filmet formabontó módon, úgy hogy bemutatjuk, a vadnyugat az erőszak helye, s a film címe és szereplők, munkatársak felsorolása elé tegyünk be egy jelentet, ahol a Cleggs klán rabol és gyilkol. Ezzel megalapozva a hangulatot kezdjük újra az utópisztikus kísérletet.
Tehát adott egy vallási közösség, akik el szeretnének jutni a földi paradicsomba, és ezért velük együtt útra kelünk mi is. A célt ismerik, de az odavezető utat kevésbé, és bár bíznak az Úrban, szeretnének Neki segítséget adni, és felbérelnek két lókereskedőt, hogy vezessék őket. A lókufár fiúk azonban inkább szerencsejátékokkal próbálnak pénzre szert tenni. Amikor azonban a mormonok elvonulnak reménykedve a vezetők pálfordulásában, egy csinos mormonlány pillantását követően a fiatal lókereskedők dalra fakadnak, és csatlakoznak a mormon közösséghez. Az úton belebotlanak a Cleggs klánba, és befogadják őket, ami persze nem más, mint kígyót melengetni a keblükön. A wagon mesterek elveszítik a pisztolyaikat, a mormonok csapatához később csatlakozó csinos művészlányt látszólag elveszítik, ám a hirtelen bandita öntudatukra ébredő Cleggs fivérek nemcsak a mormonokat ejtik foglyul, hanem az eltévedő báránykát és társait is visszakényszerítik a mormoncsapathoz. Amikor igazán kritikussá válik a helyzet, mivel a Cleggs fivérek lelőnek egy mormon fiatalembert, akkor egyszer csak előkerül egy pisztoly, és a wagonmesterek győzedelmeskednek a rosszon, és mindenki együtt, mindenki párját megtalálva folytathatja útját a reményteli cél felé. Gyönyörű szép háttérénekre egy folyón átkelve, szimbolikusan megtisztulva örömünk a szereplőkkel együtt teljes lehet.
Teljes lehet az örömünk tényleg? Kinek a kezében is található itt a megoldás? Semmiképpen sem a szereplőkében, hiszen itt mindenki inkompetens. Isten? Persze igen, de nagyon érdekes, hogy a mormonokat sohasem látjuk imádkozni, semmiféle vallási rituálét nem mutatnak be. Mintha vallástalan fundamentalisták lennének, akiknek puritán élvezetmentességükben merülne ki a hitük. Akkor ki a felelős, hogy a gépezet még a porszemeket is felhasználva kitűnően működik. Kérdés megválaszolásában érdemes arra elindulni, amit metacinematikus eszközöknek nevezhetünk a filmben.
Metacinematikus eszköznek nevezem
azokat az eseményeket, amikor a valóság és az illúzió világa között eltűnik a
biztos választóvonal, amikor a film mintha önnön magára, mint filmre mutatna.
Metacinematikus eszközökre számos példát szolgáltat a film, ám most csak
egyetlenegyre hívom fel a figyelmet. Egyik alakommal, amikor boldogan kocsiznak
a szereplők, a mormon csapatért felelős mormon vezető adja végszót, pontosabban
a kezdőszót a háttérdalnak. A háttérdal és a film elbeszélői világa két különböző
világ, amelyek között nincs átjárás. Itt van, hiszen a szereplő, a film fiktív
világának képviselője elindítja a másik világ dalát. Ezzel azonban nem ér véget
az átjárás, ugyanis a háttérének egyszer csak a szereplők előadta dal lesz, végül
visszakerül a háttérvilágba. Az inkompatibilis világok között tehát mégiscsak
lehet, hiszen van átjárás.
Az átjárásra az lehet a
magyarázat, hogy ennek a filmes világnak talán mégsem Isten az ura, hanem a
rendező. A filmben minden szépen klappol, minden konfliktus egy vegytiszta,
kontrollált világban, kísérleti laboratóriumban zajlik, ahol a rendező
mindenhatóságának nincs korlátja. Azt akarjuk, hogy legyen szép a világ,
különösen ez az új világ, hát legyen szép. Adjunk egy kis, nagy konfliktust is,
többet is, és szépen oldjuk meg őket, fájdalommentesen. Ahol meg egy kicsi
fájdalom lehetne, például a meggyilkolt mormon férfi esetében, hiszen ő volt az
egyik mormon, akit megismertünk, ott se legyen, és kegyesen feledkezzünk el
róla. El is feledkezünk, hiszen senki sem gyászolja, említi, mindenki csak
boldog, hogy szép ez az új világ, és ez a boldogság olyan határtalan, hogy
elfeledtet minden mást.
De tényleg elfeledtet? Már volt
egy hasonló kísérletre példa, és ebben a cikkben nem meglepő módon éppen
Shakespeare-nél, mégpedig a Viharban.
A Vihar is egy ilyen stilizált,
metateátrális eszközökkel szépre pingált világba vezet el bennünket. Legyen
végre egy mű, ahol a hely és az idő és a szereplők egysége pontosan teljesül
(korábbi műveiben Shakespeare nem volt nagy híve ennek a klasszicizáló
beállítódásnak): egyetlen helyen játszódik a cselekmény, kevesebb idő alatt,
mint egy nap, mint egy félnap, a szereplők pedig nem öregszenek meg. Legyen
három cselekményszál, mindegyik a saját konfliktusával, de folyamatosan Ariel
és Prospero emberfeletti hatalmának kontrollja alatt. Aztán pedig a mű végén
legyen egy óriási megbocsájtási jelenet, hogy minden a helyére, harmonikus,
körzővel és vonalzóval megrajzolt helyére kerüljön, hogy aztán a boldog
társaság a nagy vízen keresztül elinduljon a szép új világba.
Mint
ahogy a Viharban, úgy a Wagon Masterben sem illik
megkérdőjelezni a szép új világba indulók végtelen boldogságát. A dekórum
diktátuma az öröm, a megharcolt, de ki nem érdemelt győzelem öröme, ahol nem
lehet ünneprontóként, öröműzőként megkérdezni, hogy jó, de mi lesz, ha Prospero
eldobja varázspálcáját és könyveit, ha a wagon mester elhajítja az önvédelem
egyetlen eszközét, a vadnyugat mágikus hatalmával bíró emblematikus tárgyát, a
hatlövetű pisztolyt? És ha nem illik, akkor ne is erőltessük, hiszen éppen a
civilizáció megteremtésén fáradozunk, amelynek egyik alapvető eleme a dekórum,
az illő és nemillő megkülönböztetése. Örüljünk hát, és ne kapargassuk
rosszakaróként a boldogság tűnő, gyenge buborékában örvendezőket. Hagyjuk, hogy
minden pompásan illeszkedjen, mint az óramű fogaskerekei, ne keressük a kákán a
csomót, hiszen a világ csupa boldogtalanság, szenvedés és veszteség. Fogadjuk
hát a boldogságot, ahogy adatik, pontosabban ahogy adják! De tényleg.
