A következő címkéjű bejegyzések mutatása: digitális recepció. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: digitális recepció. Összes bejegyzés megjelenítése

2018. június 17.

Miért kezdtem építeni a Magyar Shakespeare Archívumot?

Miért kezdtem el építeni a Magyar Shakespeare Archívumot? A rövid válasz a kérdésre az, hogy mert nem létezik hasonló vállalkozás egyelőre, és engem nagyon érdekel, hogyan lehet Shakespeare-t elérhetővé tenni a digitális térben. A hosszabb válasz, inkább azt a kérdést foglalja magában, hogy miért én, miért most? Őszintén szólva már több éve tervezem egy olyan digitális felület kialakítását, amely Shakespeare magyar befogadóit szolgálhatja. A tervezéskor állandóan figyeltem a külföldi adatbázisokat, elemeztem őket a befogadó szempontjából, kidolgoztam egy kategória rendszert, amely leírhatóvá, elemezhetővé, összehasonlíthatóvá teszi az egyes adatbázisokat. A tervezés után OTKA pályázatokat nyújtottunk be a PPKE Reneszánsz Kutatócsoportjával, és bár a bírálatok mindig nagyon pozitívak voltak, forráshiányra hivatkozva egyszer sem kaptunk támogatást. A kudarc az első hetekben, hónapokban mindig letört, de aztán erőt vettem magamon, hogy újra felvegyem a szálakat, és végül az elején egyedül, majd hallgatói segítséggel pénzügyi források nélkül elkezdtem építeni a Magyar Shakespeare Archívumot.

Az adatbázis azt kívánja bemutatni, hogy a shakespeare-i drámai életmű csak medializálva létezik. A medializáltság azt jelenti, hogy egy drámai mű, például a Lear király nem férhető hozzá a megvalósulásától, materializációjától függetlenül, hanem csak valamilyen médiumon, közvetítő közegen keresztül. Például a Lear királlyal csak akkor kerülhetünk kapcsolatba, amikor a tradicionális médiumokon keresztül, azaz a könyv lapjain olvassuk, a színház játékterén vagy a filmvásznon nézzük-hallgatjuk. A tradicionális médiumok mellé pedig el kell helyezni a digitális médiumot, azaz magát az adatbázist is, hiszen ez egy egészen más természetű mediáltságot jelöl, mint a tradicionális médiumok.

A könyv médiumából következik sok egyéb mellett az, hogy a shakespeare-i szövegek bizonytalanok. Az adatbázis a Shakespeare szövegek rugalmasságát, instabilitását szeretné kommunikálni a befogadónak. Persze mindenki tudja, hogy nincs egy végleges szövegváltozat, mégis még az egyetemen is úgy beszélek magam is az órákon, hogy Shakespeare-nek van egy tragédiája, aminek az a címe hogy Lear király, pedig nyilván nincs egy ilyen szöveg, hanem csak szövegváltozataiban él a drámai mű. A befogadót tehát az adatbázis abban szeretné segíteni, hogy a drámák esetében teljes szövegtörténetre lehessen rálátása, azaz a különböző szövegváltozatok elérhetőek és kereshetőek legyenek, továbbá a metaadatok, könyvészeti, bibliográfiai, szerkesztéstörténeti leírások is kereshetővé váljanak. Valójában ilyen típusú nyílt hozzáférésű adatbázis nem létezik, tehát ezzel még az angol adatbázisok talán újdonság lehet a Magyar Shakespeare Archívum. A szöveges megnyilvánulások, a szöveg bizonytalanságához hozzájárul még a fordítások szorzója is, hiszen az amúgy is bizonytalan szövegeknek újabb variánsai a különböző korokban készült fordítások is. Ideális esetben talán színházi szövegkönyvek is bekerülhetnek az adatbázisba tovább növelve a textuális sokszínűséget.

A drámai művek materializációja, megvalósulása nem korlátozódik azonban kizárólag szöveges változatokra, hanem a színház és a filmes megvalósulások is benne foglaltatnak. Éppen ezért az adatbázis a hozzáférhetőségtől függően legalább utalni, de amennyiben lehetséges színházi és filmes adaptációkat is kereshetővé, megtekinthetővé próbál tenni. Bizonyos esetekben tehát a befogadó találhat szabadon megtekinthető adaptációt, esetenként utalást a filmre vagy színházi előadásra, amelyet csak előfizetéssel tekinthet meg, időnként csak a metaadatok (lesznek) megtalálhatóak az adatbázisban. A digitális médium erénye az elérhetőség, a kereshetőség, a manipulálhatóság, a gépi elemezhetőség, és mindezt maga az adatbázis is szeretné teljesíteni.

Az archívum tehát annyiban és úgy szeretné a Shakespeare-befogadást szolgálni, hogy megjeleníti azt a sokszínűséget, ahogy egyes drámák egyáltalán befogadhatóak a medializáltságuk révén. Nyilván ezt a sok megvalósulást nehéz így magánúton egy adatbázisba foglalni, ám talán csak így érdemes nekikezdeni a munkának. Remélhetőleg a kezdetet látva másnak is megteszik a munka, és esetleg bekapcsolódik. Ettől nem függetlenül pedig még az is megtörténhet, hogy a pénzforrások gazdái is egyszer megnyitják a forrásokat, hogy nagyobb léptékben, esetleg egy más technológiára konvertálva az eredményeket egy újabb szintet lehessen megugrani. Addig is építgetem az adatbázist, és a következő bejegyzésben az adatbázis jelenlegi technológiájáról fogok írni.

2017. október 11.

Felhívás: Digitális Bölcsészet folyóirat

Megosztom ezennel a most induló Digitális Bölcsészet folyóirat felhívását szerzőknek. Azért is mert én is szerkesztőségi tag vagyok, és remélem ezáltal a megosztás által kitűnő szövegek olvasásához jutok. Tehát a felhívás szövege:

A digitális bölcsészet egyesek szerint paradigmaváltást jelent a bölcsészettudományok területén. Mások szerint a számítógép pusztán új eszközöket biztosít a bölcsészettudományi kutatások számára. Számunkra a Digitális Bölcsészet mindkét irányzat közös fóruma.

A folyóiratot azzal a céllal hoztuk létre, hogy lehetőséget teremtsen a magyarországi számítógépes bölcsészeti kutatások eredményeinek közzétételére.

Feladatunknak tekintjük a digitális bölcsészeti adatforrások, szolgáltatások és a vonatkozó szakirodalom kritikai ismertetését, valamint a szakterülettel kapcsolatos tudományos hírek közlését. Célunk, hogy elősegítsük a különféle intézmények, műhelyek és kutatók közti tudományos párbeszédet.

Az évente megjelenő folyóirat nyitott: nyílt hozzáférésű és tartalmai – a CC-BY-NC-SA licencnek megfelelően – szabadon felhasználhatók. Nyitott a különféle tudomány- és szakterületek felé, és egyaránt befogadó a hazai és külföldi műhelyek tevékenysége iránt. A Digitális Bölcsészet ennek szellemében várja a kéziratokat az alábbi rovatokba: 

Tanulmányok: Átfogó elméleti kerettel rendelkező, összefüggéseket megvilágító, szakmai tudományos kérdéseket kellő alapossággal taglaló hosszabb lélegzetű elemzések.

Műhely: Projektbeszámolók, digitális feldolgozás és elemzés gyakorlata a bölcsészettudományokban.

Kritika: Könyvek, cikkek, honlapok, online szolgáltatások kritikai élű, elemző bemutatása; illetve leíró jellegű, rövid szemléje a számítógépes bölcsészettudomány témakörében.

A kéziratokat folyamatosan várjuk a Digitális Bölcsészet folyóirat honlapján elérhető regisztrációs felületen: http://ojs.elte.hu/index.php/digitalisbolcseszet/information/authors

Kapcsolat: dbfolyoirat@gmail.com

2014. november 23.

Shakespeare 450 Wikipédia szerkesztőmaraton

A Magyar Shakespeare Bizottság 2014. januári elnökségi ülésén felvetettem, mi lenne, ha szerveznénk egy Wikipédia cikkíró konferencia-szerűséget, új nevén nevezve „szerkesztőmaratont”. Mivel az MSB tevékenységi körébe, továbbá a jubileumi év programsorozatába is beleillik egy ilyen esemény, az elnökség beleegyezett. Ekkor elkezdődött a lázas szervezés, majd eljött maga az alkalom is. Most az esemény lezajlása után összefoglalom, honnan hová is jutott ez a program

Először is mi a szerkesztőmaraton? Az angolszász világban szinte bevett gyakorlat, hogy bizonyos aktuális okból és célból az adott témához értő emberek két-három napot áldoznak az életükből, hogy összejöjjenek és együtt a téma egy-egy fontos oldalát wikipédia szócikk formájában megírják, és a publikum elé tárják. Az eseményt edit-a-thonnak nevezik. Magyarországon azonban nem bevett műfaja a szócikkek írásának ez, ha valami, akkor inkább szócikkíró versenyek vannak, azaz mindenki dolgozik otthon, és beküldi a cikkeit, amelyeket megfelelő kritériumok alapján egy zsűri elbírál. Az eseménynek ezért még nevet is kellett adni, hiszen az edit-a-thon név magyarul nem hangzik elég magyarázó erejűnek. Sok variáció közül (szerkaton, cikkaton) végül is a Wikipédisták a „szerkesztőmaraton”-t javasolták, amit örömmel fogadtunk. A szerkesztőmaraton tehát olyan esemény, ahol a témához értő írástudók egy adott helyen összejönnek néhány napra, és együtt illetve külön-külön, de egymással konzultálva egy adott téma köré építkezve szócikkeket írnak.

A „Shakespeare 450 Wikipédiszerkesztőmaraton” tehát egy szócikk író eseménynek indult. Ám hamar rá kellett ébredni, hogy talán jelentősebb lenne az esemény, ha a megfelelő helyen, megfelelő technikai segítséggel jönne létre. Ezért helyszín tekintetében a választás a veretes Petőfi Irodalmi Múzeumra esett, míg a nemcsak technikai oldal miatt érdemes volt a Wikimédia Magyarország Egyesülettel is felvenni a kapcsolatot. A kapcsolatfelvétel meglepően egyszerű volt, mindkét helyen meglehetősen nagy érdeklődés mutatkozott az akkor még edit-a-thonnak nevezett rendezvény iránt. A Wikimédia részéről Viczián Balázs, míg a PIM részéről Bánki Zsolt Istvánnal kezdtük meg a munkát. A szervezés folyamán hamar kiderült, hogy a PIM és a Wikimédia jelenléte mellett az esemény még vonzóbbá tehető párhuzamos programok szervezésével. Az első alkalmakkor szó volt slammerek meghívásáról, színművész hallgatók közreműködéséről, tudományos előadásról, valamint festőnövendékek alkotásairól is. Végül a programban maradtak a festőnövendékek, akik Révész László vezetésével Macbeth kompozíciókat hoztak létre, illetve Dr. Pikli Natália, az ELTE Angol-Amerikai Intézetének adjunktusának tudományos előadása. Visszatekintve pont elegendő volt ennyi esemény, különben nagyon kevés idő maradt volna a szócikkek szerkesztésére.

A szervezéshez hozzátartozik az is, hogy körbekérdezve a világon azoktól, akik szerveztek hasonló alkalmat, megtudtam, emberek csak úgy nem jönnek. Ami működik, az a személyes meghívás. Ebből kiindulva, bár remélve, hogy talán másként lesz Magyarországon, hogy a reklámozás hatékonyabban fog működni, a biztonság kedvéért első éves anglisztika mesterképzésen résztvevő hallgatókat szerveztem az alkalomra. A szerkesztőmaraton előtti hónapokban a hallgatókkal készültünk cikkekkel, ötletekkel arról, hogy milyen cikkeket szeretnének írni, valamint elkezdtünk tanulni wikiül is. A tényszerűség, az objektív tónus, a világos nyelvezet, a wiki szócikkek áttekinthető struktúrája írástechnikai gyakorlatnak is pompás volt. Magára az eseményre néhány 80%-os készültségi fokon megírt szócikkel mentünk. Itt már nem maradt más dolgunk, mint véglegesíteni a már meglévő anyagot, és végül felszerelni a Wikipédiára. Munkánkat végig segítették technikai és strukturális ötletekkel a Wikimédia képviselői.

A két nap első látásra félelmetesen hosszúnak tűnt, végül azonban pont elegendőnek bizonyult, hiszen nem kellett folyamatosan dolgozni a gyakori egyéb tevékenységek miatt. Ilyen események voltak a megnyitó beszédek, a rövid kávészünetek, az ebédidő, a tudományos előadás, a lezáró ceremónia. A megnyitó ünnepi beszédek kontextusba helyezték az eseményt: Palkó Gábor, a PIM tudományos főmunkatársa a PIM és a Wikipédia szócikkek kapcsolatát világította meg, Tóth Andrea, a Wikimédia Magyarország Egyesület irodavezetője a Wikimédia célját fogalmazta meg, míg magam a Magyar Shakespeare Bizottság és a Wikipédiában megtestesülő tudásanyag összefüggéseiről beszéltem. A tudományos előadást Dr. Pikli Natália tartotta, aki pop- és magas kultúra közötti átjárhatóságról, átjárásokról beszélt természetesen Shakespeare kapcsán egy filmmel, egy színházi és egy slampoetry előadással illusztrálva mondandóját. A kávészüneteket folyamatosan halasztottuk, az ebédidőket csökkentettük, hogy az érdemi munka haladjon. Ez a rend alól a második nap ebédideje bizonyult kivételnek, amikor is Nádasdy Ádám nézett be a Petőfi Irodalmi Múzeumba, saját maga kínálta meg a dolgozó-írókat a süteményekkel, amiket hozott. Természetesen nagyon gyorsan körülvették a hallgatók, hogy vidám, szórakoztató és informatív beszélgetés kezdődjön.

A szócikkek véglegesítése nemcsak időigényesnek bizonyult, hanem rendkívül érdekfeszítőnek és izgalmasnak. Először is a leendő szócikkek nyelvi és tematikus pontosításait érdekes volt Google dokumentumokban elvégezni, amikor is mindenki belenézett a másik szócikkébe, javaslatokat tett, beleírt. Mindent felülírt a helyszín, egyik hallgató meg is jegyezte, hogy a Petőfi Irodalmi Múzeum könyvtára a lehető leginspirálóbb hangulatot teremti meg az intellektuális munkához, olyannyira hogy alig volt kedvük a kávészünetre kimenni a teremből. A nyelvi és tematikus polírozást követte az a munkafázis, amikor Wikioldalt készítettek a szövegből a Wikipédia megkívánta kóddal. Ez annyira új volt, hogy még ezt is lelkesen elvégezhető feladatnak éltük meg. Amikor ezzel is elkészültünk, már meg lehetett nézni, hogyan fog kinézni a végleges szócikk. Érdemes volt a reakciókat figyelni az arcokon, hogy, ami addig káosznak tűnt, az a wikioldalon szép, letisztult és igényes képet mutatott, és ez igazán megelégedéssel és örömmel töltötte el a szerzőket.

A szerkesztőmaratont lezáró ceremónia méltó befejezésének bizonyult a kétnapos eseménynek. Itt már nem a szervezők szerepeltek, hanem az alkotók vették át a szót. A hangulatot fokozta talán, hogy a festőművész hallgatók eddigre az elkészült kompozíciókból megalkották a kiállításukat, kitettük a kekszeket, sós és édes süteményeket, ásványvíz és bor is került az asztalra. Először a festők mutatták be az elkészült műveket utalva a módszerre, ahogy készültek az alkotások, segítségül hívva a technikát, azaz egy werkfilmet is bemutattak. A szócikk szerzők ugyanígy elmondták, hogyan készültek a szócikkek, és végül is milyen szócikkeket írtak. Különös volt hallani, hogy mindkét társaságnál milyen hangsúlyt kapott az együttdolgozás öröme. A festők sem egyenként készítették a képeiket, hanem egyetlen nagy kompozíción többen dolgoztak, és ez meglepő hatással volt az egyébként önálló munkára szocializálódó festőkre. Kiemelték, hogy nemcsak az eredmény lett izgalmas, hanem a munka összehozta őket is: együtt kellett gondolkodni, tiszteletben tartották az ecsetvonást, amelyiket egy társuk húzott, hasonlóan ahhoz, ahogy a szócikkek szerzői is megélték az együttes munka örömteli hatásait. A beszédek után a kötetlen beszélgetések, a tudomány és művészet keveredése követte, majd a búcsú.


Ezek után érdemes felenni a kérdést, hogy érdemes volt a szervezőmunka, az anyagi hozzájárulás, amikor számszerűsítve talán kevés eredményről adhatunk számot. Kevés az eredmény, hiszen a Wikipédia magyar nyelvű 269 872 szócikkéből 10 alakult ki a két nap alatt. A festők megfeszítetve dolgoztak négy kompozíció megalkotásán. Az egész rendezvényen összesen maximum 40 ember vett részt, ami egy Petőfi irodalmi Múzeumos rendezvényhez képest elenyésző szám. A számok tükrében talán nem érte meg, de egyéb tényezőket is érdemes figyelembe venni. Mindezt a tevékenységet el lehetett volna végezni kizárólag tantermi körülmények között is, és mégis a kimozdulás öröme, a csapatépítés, az együttmunkálkodás izgalma, az esemény súlya indokolhatják a rendezvény jogosultságát. Még tovább menve talán az is, hogy minden részről valamiképpen perspektívák nyíltak meg, nyílhattak meg. Intézmények tettek egymás irányába lépéseket, emberi kapcsolatok alakulhattak ki, hallgatók különböző stílusú egyetemekről találkozhattak egymással, felfedezhették egymásban az értékeket. A szócikkíró hallgatók nem csak beadtak egy dolgozatot a félév végén, amit egyetlen tanár olvas el, hanem publikálhattak. Amit írtak, azt olvasóknak szánták, és olvasók azonnal reagáltak a cikkekhez tartozó vitalapokon. Nem utolsó sorban pedig ezen a két napon nagyon sokat lehetett hallani Shakespeare-ről, a műveiről. Megérte? Talán, talán igen.

2014. november 8.

"Shakespeare 450 Wikipédia szerkesztőmaraton" köszöntőm

Tisztelt Tudományos titkár Úr, Irodavezető Asszony, kedves wikipédia cikk író maratonisták!

Köszöntőmet Macbeth megrázó és félelmetes, költői soraival kezdem.

Holnap, holnap és holnap: tipegve
Vánszorog létünk a kimért idő
Végső szótagjáig, s tegnapjaink
Csak bolondok utilámpása voltak
A por halálba. Húnyj  ki,kurta láng!
Az élet csak egy tűnő árny, csak egy
Szegény ripacs, aki egy óra hosszat
Dúl-fúl, és elnémul: egy félkegyelmü
Meséje, zengő tombolás, de semmi
Értelme sincs. (Szabó Lőrinc ford.)

Azért idéztem ezeket a sorokat, mert úgy gondolom éppen ezt a rémisztően semmibe tekintő, fájdalmasan lemondó gondolat pontosan ellenpontozza a „Shakespeare 450 Wikipédia szerkesztőmaraton”-t, hiszen ez az esemény éppen nem a lemondásról, a feladásról, hanem az örömről és építésről mesél.

A Magyar Shakespeare Bizottság ügyvezető titkáraként és a magam nevében is nagy örömömre szolgál, hogy köszönthetem önöket, illetve részt vehetek ezen az izgalmasnak ígérkező eseményen. Örömöm egyszerre intézményi öröm, másfelől egészen személyes.

Intézményi, amennyiben a Magyar Shakespeare Bizottságot képviselhetem, és többed magammal jeleníthetem meg. Azt a Magyar Shakespeare Bizottságot, amely 2013-ban újraalakult, újra elindult. Újraalakulásról van szó, hiszen a Magyar Shakespeare Bizottság már több mint 150 éve fel-fel bukkan a magyar Shakespeare-befogadás horizontján. Az első Bizottság 1860-ban alakult meg a Kisfaludy Társaság projektbizottságaként Arany János elnökletével. A második 1907-ben, majd a harmadik 1987-ben Fabiny Tibor szervezői tevékenysége révén.

A három bizottság különböző célokat fogalmazott meg magának. Az első célja az első magyar nyelvű Shakespeare összes megjelentetése volt, a másodiknak újabb fordítások elkészíttetése, és a Shakespeare-kutatások hazai erősítése, a harmadiknak a hazai kutatások nemzetköziesítése és a Shakespeare-befogadás egyik nagy területével, ti. a színházzal, való gyümölcsöző kapcsolatfelvétel voltak. A jelenlegi bizottság tanulva az elődöktől egy kicsit másképpen fogalmazta meg saját identitását.

Továbbra is fontosnak tartja a Bizottság a kutatást, a nemzetköziséget, a fordításokat, a színház világával való kapcsolatot. A magyar Shakespeare kutatás talán erősebb ma, mint valaha, a kutatás nemzetközivé válásával nincs kifejezett dolga a Bizottságnak, a kutatók, kutatócsoportok külföldön is publikálnak, külföldi konferenciákra járnak, ösztöndíjakkal utaznak, kutatói és személyes kapcsolataink behálózzák a világot. A színházzal is egyre jobb a kapcsolatunk, fordítások pedig folyamatosan készülnek elsősorban színházi megrendelésekre.

Ami irányba a Bizottság továbblépett azt úgy nevezhetnénk, hogy nyitás a meglehetősen zárt kutatói és színházi világból a Shakespeare-befogadás egyéb területei felé. Például a közoktatást is megpróbáljuk belekapcsolni a MSB-be, elnökségbe is beválasztottunk középiskolai tanárt. Illetve a nagyobb közönség felé is: félévente két ingyenes és nyílt előadást szervezünk, tudományos mégis populáris műfajban. A mostani jubileumi évben egy teltházas Shakespeare gálaműsort szerveztünk az Uráni Nemzeti Filmszínházzal együtt. A jelen esemény, „Shakespeare 450 Wikipédia szerkesztőmaraton” is pontosan ezt a nyitást jelképezi és valósítja meg, tehát ezért az intézményes öröm.

A személyes öröm pedig abból adódik, hogy látom megvalósulni azt, ami a 21. század nagy feladata, kihívása, amit a digitális világ ma „collaboration”-nek, együtt munkálkodásnak és crowdsourcingnak, jelen esetben laikus érdeklődők bevonásának nevez. Mindkét kifejezés a 21. században az Internet fejlődésének egy új szakaszához kötődik. A szakma ezt az új szakaszt, a web 2.0-nak, azaz annak a szakasznak nevezi, amikor az Internet nemcsak forrása az ismereteknek, hanem tere az egyéni hozzájárulásnak, a blogok világa, a közösségi hálózatoké, a Youtube-é, amely jelenségnek egyik ikonikus példája a Wikipédia. A Collaboration szükségességét magyarázza az, hogy a tudás, a kultúra történeti okokból kompartmentalizálódik, intézményekbe záródik, és ezek az intézmények nem találnak egykönnyen kaput egymás felé. A tudás, a kultúra szegmenseinek elzártsága ellen teszünk akkor, amikor olyan intézmények, mint a Magyar Shakespeare Bizottság, a Petőfi Irodalmi Múzeum és a Wikipédia együtt tud tenni valamit a digitális kultúra polírozásáért. És miközben együttdolgozunk, egyszerre másoknak is teret engedünk, hagyunk arra, hogy mindenki a magáét, idejét, ügyességét, tudását hozzáadja ennek a hatalmas digitális enciklopédiának a fejlesztéséhez. Különösen izgalmas ebben, hogy az együttmunkálkodás nemcsak a digitális térben, hanem a Petőfi Irodalmi Múzeum falai által meghatározott gyönyörű analóg térben jöhet létre. Ez az esemény, amely Magyarországon talán úttörőjellegű, hiszen nem nagyon voltak még szerkesztőmaratonok, és hogy részese lehetek ennek, személyes örömmel tölt.

Miközben pedig erről az örömről beszélek, nem szeretnék megfeledkezni arról, hogy ez az örömre okot adó esemény nem csak úgy magától jött létre. Ehhez számos ember lelkesedésére és munkájára volt szükség, ezért most nekik szeretném megköszönni, hogy a „Shakespeare 450 Wikipédia szerkesztőmaraton” létrejöhetett. Először is a Petőfi Irodalmi Múzeum munkatársainak: E. Csorba Csilla, főigazgató asszonynak, Bánki Zsolt Istvánnak és Palkó Gábornak, a Wikimédia Magyarország Egyesülettől pedig Viczián Balázsnak és Tóth Andreának. Továbbá pedig a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Anglisztika mesterszakos hallgatóinak, akik lelkesen az ügy mellé álltak, és itt vannak most is, hogy együtt dolgozzunk Shakespeare és kortársaival kapcsolatos szócikkeken. Dolgozzunk hát!

Dolgozzunk hát, hogy a mindig kísértő macbethi semmi, üresség nehogy hatalmába kerítsen, hanem hihetetlen módon barátunk legyen, és inspiráljon.

Holnap, holnap és holnap: tipegve
Vánszorog létünk a kimért idő
Végső szótagjáig, s tegnapjaink
Csak bolondok utilámpása voltak
A por halálba. Húnyj ki, kurta láng!
Az élet csak egy tűnő árny, csak egy
Szegény ripacs, aki egy óra hosszat
Dúl-fúl, és elnémul: egy félkegyelmü
Meséje, zengő tombolás, de semmi
Értelme sincs.


Köszönöm a figyelmüket!

2013. április 17.

Tervezett elavulás avagy a tudományos publikáció


A téma ebben a bejegyzésben is hasonló, mint az előző blogbejegyzésemben volt: mi is a jövő, hogyan mehetünk elébe a jövőnek, amely részben már az orrunkat érinti. Előre kell-e, lehet-e menni, vagy nincs is jövő, hanem csak jelen tetteinknek a következményeiként jön létre az, amit most jövőnek nevezünk? A jövő tartogat-e nekünk valamit, vagy mi vagyunk a felelősök, akik a jövőt alakítják? Ezeknek az ellentéteknek a dinamizmusában fogalmazódik meg Kathleen Fitzpatrick: Planned Obsolescence: publishing, technology, and the future of the academy (New York: New York University Press, 2011, 245 old.) című könyvében a szomorú észrevétel, hogy a haldokló tudományos publikációs infrastruktúra a tudományt nemcsak régiessé, hanem irrelevánssá teszi (196.o.). Van-e jövője hát a tudományos publikációnak?

A tudomány, különösen a bölcsészettudomány a fizetési fal mögött hatástalanul és ezért egyre haszontalanabbul működik. A 2011-es recesszió éveinek USA-ja hasonló gondokkal küzd, mint a magyar kultúra (na jó, egy kicsit más szinten): egyszerű és kilátástalan forráshiány. A könyvtárak nem maradnak felhasználók, a könyvtárbajárók egyre kevésbé találják meg a tudományuk műveléséhez szükséges szakirodalmat. Közben pedig a nagy könyvkiadók, itt most nem a magyar kiadókra gondolok, pedig profitot termelnének, és igazság szerint termelnek is: egyre kisebb példányszámban eladható könyvek egyre magasabb áron, egyre kisebb példányszámban megjelenő folyóiratok, egyre elérhetetlenebb áron. Így pedig az olvasók könyv nélkül maradnak, ami aztán az írásra nézve is fájó következményekkel jár: az írók kimaradnak a tudományos diskurzusból, egyre távolabb kerülnek a kortárs vitáktól, egyre kevésbé tudnak jelen lenni a folyóiratok hasábjain, a könyvespolcokon.

Kathleen Fitzpatrick könyve ezekkel a nehézségekkel néz szembe, gondolja végig szisztematikusan a lehetőségeket. A szerző a digitális bölcsészek csapatának nagy játékosa, tehát nem véletlen, hogy a digitális tér, az internet adta lehetőségek terében veti fel a tudományos publikáció kérdését, veszi figyelembe a jelen változásokat. Mikor a haldokló publikációs rendszerrel vet számot, illetve a keresi a kiutat a szerző szerencsére nem (fél)kész megoldásokat javasol, hanem lehetőségeket, amelyből kiindulva gondolkodni és megoldásokat keresni lehet és érdemes.

Fitzpatrick logikusan felépített témák és elemezések köré építkezve jut el a konklúzióhoz, azaz ahhoz, hogy a változásnak oda kell vezetnie, hogy a tudomány produktív, kommunikatív és releváns lehessen. A jelen gyakorlata szerint a tudományos publikációk minőségének megőrzése a „peer-review”-n, azaz azon múlik, hogy tudóstársak olvassák egymás cikkeit, bírálják el, esetenként utasítják vissz. Fitzpatrick amellett érvel, hogy ennek a folyamatnak a nyílttá tétele, és nemcsak publikáció előtt, hanem publikáció után is a tudományos diskurzust segítené elő, ami mégiscsak a tudományos közösség célja, és annak javát szolgálná. Ezzel szorosan összefügg a szerzőség, copyright kérdése, amely a második fejezetét képezi a könyvnek. Ebben a részben is történeti perspektívából tekinti a szerzőség kérdését, és az egyedi szerző fogalmától eljut az együttműködésig, a produktum-központúságtól a folyamat-központúságig. Az így felfogott írások megőrzését tárgyalja a következő fejezet, míg az utolsó a non-profit egyetemi kiadók lehetőségét vázolja.

Bár szigorúan érvel, történeti s jelen perspektívából tárgyalja Kathleen Fitzpatrick a tudományos publikációk helyzetét s lehetséges jövőjét, és nagyon hatásosan érvel a változások mellett, mégis számos kérdés nyitva marad. Először is, hogy tudományos ranglétrán való előrejutás az Egyesült Államoktól Magyarországig azon (is) múlik, hogy valaki megjelentet-e cikket vagy könyvet a minőségi folyóiratokban vagy minőségi kiadóknál. Azaz a haldokló rendszer tökéletesen önfenntartó: csak az a publikáció számit, ami a fizetési fal mögött eltemetődik, tehát nagyon nehéz lesz lebontani ezt a rendszert. Ebből következik, hogy a nem értékes publikációk, például rövid, közérthető írások, mint például a blogbejegyzések, felesleges időpazarlásnak tűnnek, senki sem fog ilyeneket írni.

Fitzpatrick bemutat nagyon hasznos digitális környezeteket, ahol kísérleti jelleggel, a megjelenés előtti és megjelenés utáni kommentformában történő diskurzus kialakítható, mint például a Media Commons, vagy pedig a Wordpress oldalakhoz kialakított CommpentPress beépülő modul. A kérdés ezekkel kapcsolatban, hogy a tudományos közösség vajon ténylegesen kommentál-e, hogy mindegy-e vajon a szerző egy befutott szerző-e vagy kezdő, a kommentálás bármelyik esetben megmarad-e a tiszta tudomány szintjén, vagy egyéb érdekek is motivációként szolgálnak (különösen kérdés ez Magyarországon, ahol a kis-ország effektus miatt az egyéb tényezők talán erősebben hathatnak). Mivel lehet motiválni a tudományos közösséget a kommentálásra, hiszen ezt nem számítja be a szakma sem publikációnak, sem tanításnak? Hogyan lehet az internetre szöveget majd publikálni, hiszen a kiadó mondhatja, hogy ezek után nem adja ki a könyvet, hiszen akit érdekel, elolvashatja ingyen is?

Fitzpatrick persze nem megy el ezek a kérdések és nehézségek mellett szó nélkül, sőt megtesz mindent, hogy lehetőségeket, sőt kipróbált lehetőségeket munkáljon ki, amelyek produktívvá, kommunikatívvá és relevánssá tehetik a tudományos publikációt. Mégis a könyv olvasása után nyilvánvaló, hogy a megoldások megvalósítása, a profitorientáltság kivonása a tudományos publikálásból nem fog menni nagyobb társadalmi nyomás nélkül. Szerencsére a könyv megjelenésekor és azóta is számos komoly lépést tettek illetékesek. A brit kormány 2011-es bejelentette, hogy minden közpénzzel támogatott kutatás eredményének nyílt hozzáférésű folyóiratokban kell megjelennie. Különösen fontos az ún. Budapest Open Access Initiative, amely ugyancsak a nyílt hozzáférést javasolja a tudományos publikációk terén.  Aaron Hillel Swartz 2013-as tragikus halála újra megerősítette az Open Access mozgalom szerepét. Fitzpatrick könyvének megjelenése óta tehát egyre nagyobb a társadalmi nyomás a tudományos művek hozzáférhetővé tétele ügyében, és ezért egyre nagyobb a valószínűsége, hogy könyvben szereplő jól végiggondolt tervek egyszer csak valóságossá válhatnak.

2012. június 1.

Első hét a Notre Dame Egyetemen


Régen jelentkeztem itt, úgyhogy most visszatérek egy poszt, talán posztsorozat erejéig. Az eltelt időt sem láblógatással töltöttem: írtam az angol blogomat, majd írtam ide-oda. Ami a visszatérésre alkalmat ad, az az, hogy megjöttem Amerikába, és már el is telt az első hét itt a Notre Dame Egyetem, ideje számot vetni tehát az eltöltött idővel. Ahhoz képest, hogy milyen világos tervekkel érkeztem, két cikk tervével, illetve egy könyvfejezet befejezésével, nem állok túl jól. Az egyik cikkről azt hittem, hogy csak gyors átfésülésre lesz szükség, mégsincsen kész, és egyre távolibbnak tűnik a befjezés. A másikkal régóta foglalkozgatok a fejemben, a repülőúton aztán megszállt az ihlet, és amíg bírta a laptop akkuja, írtam is—időm volt a 8 óra 50 perces úton. Ehhez a cikkhez megérkezésem óta hozzá sem nyúltam. A könyvfejezet—itt még nem említettem, de az angol nyelvű blogomból kiderülhetett, hogy Shakespeare digitális befogadástörténetéről írok egy könyvet—is csak lekerekítésre várt, ám ehhez sem tettem hozzá egyetlen leütést sem. Mondhatnám, tehát, hogy siralmas a helyzet, és ezen még az sem segítene, ha arra hivatkoznék, hogy az első hét az új környezet megértésével, megszokásával telt el.

Azért sem telhetett igazából ezzel, mert ideális környezet ez a kutatáshoz—itt tényleg semmiben hiányt nem lehet szenvedni, semmi mással nem kell, és nem is tudok foglalkozni, mint a munkámmal. Ideális ez a környezet, hiszen rendelkezésemre áll egy 14 emeletes könyvtár akár a szobámból is elérhető digitális adatbázisok tömegével. A könyvtárban könnyen el lehet igazodni, gyorsan lehet közlekedni, papír, toll, de még papírzsebkendő is ki van készítve. Az otthoni könyvtárakhoz képest azonban nekem a legnagyobb újdonság a szkennerek tömege, amelyekről egyetlen mozdulattal lementhető a beolvasott anyag a pendrive-omra, persze ingyen, mint minden más is. A könyvtárkatalógus könnyen kezelhető, gyorsan megtalálható, amire szükségem lehet, és a lelőhelyet nem kell lemásolni kézzel, hanem egyetlen kattintással elküldöm magamnak emailban, és máris ott van a telefonomon, úgyhogy ezzel sem kell bajlódni. Mondanom sem kell wifi mindenütt hozzáférhető. Hogy minél gyorsabban menjen az anyaggyűjtés, összehoztak egy könyvtárossal, aki megmutatta a katalógushasználat rejtettebb módjait, bemutatott a régi könyvek gyűjteménye igazgatójának. (Eddig azt hittem, hogy a könyvtáros feladata kiadni és bevenni a könyveket—nem is értettem, minek ehhez diploma.). Persze nem tudott olyan könyvet ajánlani a témáimhoz, amelyeket ne olvastam volna már eleve, sőt tudtam neki mutatni nyílt hozzáférésű Shakespeare szövegeket az interneten, de azért így is hasznosnak találtam ezt a beszélgetést.

Ideális még a környezet azért is, mert az intézet, ahova jöttem, nagyon kedvesen bőkezű. Adtak egy irodát, ahol dolgozhatok, és magamra csukva az ajtaját kizárhatom a külvilágot. Ha megszomjazom, kávéra vágyom, rágcsálni szeretnék valamit, rendelkezésemre áll az intézet konyhája—nem szűkmarkú készleteivel. Az étkezéseket a kampuszon napi 20 dollárig állják, amely összeg lehetne kevés is, de nekem bőven elég—Angliában 10 éve heti 1,5 fontból is ki tudtam hozni az élelmezésemet. Mindenben a rendelkezésemre állnak, nem tudtam még olyat kérni, amit ne teljesítettek volna—jó nem is kértem sok mindent. Különleges feladatuknak érzik, hogy összehozzanak olyan kutatókkal, akikkel hasonló témákon dolgozunk, persze ez most meglehetősen nehéz feladat, hiszen itt már régen véget ért a félév, mindenki elviharzott pihenni, nyaralni, kikapcsolódni. A könyvtároson kívül még egy emberrel szeretnék beszélni, az ebédet szervezik az intézetben, remélem, még a kampuszon található az illető.

Hogy mégsem tudtam eddig radikális haladást felmutatni, részben a bőséggel magyarázható. Minden egyes témához ugyanis hihetetlen szakirodalomra bukkanok, és minden egyes résztémához is. Ami talán a legrosszabb—hatékonyság szempontjából—az, hogy rendkívül érdekes dolgokba botlok bele, és az egyik érdekes dolog elvezet egy másik könyvhöz, és így tovább. Persze elég néha csak beleszagolni a könyvbe, és rájövök, nem fogom tudni használni, és rakom is félre. Szűrök kiadás éve és kiadó, valamint szerző neve alapján, mégis sok olvasnivaló marad. Őszintén szólva, gondolhattam volna, hiszen 10 éve jártam normális könyvtár közelében utoljára. Azóta pedig változott a világ, sokat és jókat írtak, változott az érdeklődésem is, tehát a jelenség inkább érthető, mint sem, mégis a hiányérzetem ettől még megmarad.

Eltelt tehát az első hét, és alig haladtam a tervezett munkával. Közben pedig világokat fedeztem fel ebben a kutatásra kitalált világban. Hogy milyen világokra is leltem? Legyen ez az elkövetkező posztok témája.

2012. március 19.

Konferencia-jelentés Sevillából


Tegnap előtt éjszaka, azaz március 17-én, szombaton érkeztem haza a SEDERI (spanyol koramodern angol irodalommal foglalkozó társaság) XXIII. konferenciájáról, amelyet ebben az évben Spanyolországban, Sevilla-ban rendeztek meg. Ebben a bejegyzésben az érdeklődőknek, és magamnak is összefoglalom a konferencia-élményeimet.

Először is arról, hogy milyen volt maga a konferencia. Mivel spanyol társaság szervezte, nagy hangsúly volt a spanyol kollégák tevékenységén, illetve egy közös projekten, amit statisztikailag legnagyobb számban spanyolok, illetve portugálok, továbbá kevesen Angliából és Amerikából futtanak. A projekt témája pedig a Stuart-kori drámák. A projektorientáltság és munkakapcsolatok miatt leginkábbis egymás iránt érdeklődtek, az olyanok mint én, akik nem tartoznak a társaságba, és nem is törekedtek bekerülni, egy kicsit a margóra szorultak.

Maga a konferencia témája "Manuscript, Print, Film, Hypertext: Formatting Early Modern Culture" volt, azaz elég tág ahhoz, hogy médiumtól függetlenül bármilyen koramodern angol szöveghez kapcsolódó előadással meg lehessen jelenni. Nagy választék is volt előadásokban, sok érdekes témával nagyon változó színvonalon. Ami viszont nagyon élvezetessé tette nekem az egészet az az, hogy minden előadásnál találtam olyan gondolatot, amit tovább tudtam fűzni, a magam kutatásaihoz tudtam kötni, majd kérdést, észrevételt tudtam megfogalmazni. Igazából nagyon sokat gondolkoztam, tanultam tehát a konferencián, és már ezért is érdemes volt elmennem.

A másik nagy érdeme a konferenciának a plenáris előadókhoz és előadásaiknoz kapcsolódik. Négy nagyobb plenáris előadást hallgattunk meg, és mindegyik érdekes volt a maga nemében. Ezek közül hármat emelnék ki az egyiket az előadó személye, a másik kettőt pedig a nekem nagyon izgalmas témák miatt. Peter Holland előadása nem vágott az én kutatásaim témakörébe: fényképek Shakespeare karakterekről, színházi előadások laza fonalára épült, viszont a kitűnő előadó gondolatébresztőre faragta az előadást, kénytelen is voltam hozzászólni. Egy másik előadás viszont jelenlegi érdeklődésem vonalába beleillett, és az előadó is rendkívüli volt. Henry Woudhuysen könyvtörténeti előadása papírfajtákról és minőségekről, technológiákról és a könyv szerepéről Gabriel Harvey írásaiban-ról szólt. Rendkívül száraz téma, rendkívül jól felépített előadásban, igazi csemege volt. Catherine Duncan-Jones előadása pedig a bolondok, Richard Tarlton és a Hamlet első kvartójáról szólt. Izgalmas téma, rendkívüli mennyiségű információ, nem is kell ennél több egy jó előadáshoz. Mindkét előadóval hosszabb-rövidebb beszélgetésekre is volt alkalmam, és jó volt megtapasztalni, hogy az engem most fogalakoztató könyvtörténeti kérdések jelentős részére ők sem tudják a választ. Tehát ezért a három előadásért és az előadókért már érdemes volt elutaznia konferenciára.

A saját előadásom ebből a környezetből egy kicsit kilógott. Az előadásom olyan digitális adatbázisokkal foglalkozott, amelyek Shakespeare szövegeket tartalmaznak. Huszonöt ilyen adatbázist vizsgáltam meg a szövegek minősége, formátuma és kereshetősége szempontjából. Leegyszerűsítve arra a következtetésre jutottam, hogy az adatbázisok szinte kizárólag a szövegek nyelvi aspektusára koncentrálnak, tehát más irányú kutatásokat nem tesznek lehetővé, például a szöveg materialitás jellegzetességeire nem lehet keresni, mégha a szöveg egyébiránt ilyen tekintetben is kódolva van. Az a szekció, amelyben én adtam elő, a SEDERI tagság vezetőinek előadásait tömörítő szekcióval párhuzamosan volt, aminek lehangoló következménye lett, hogy a másik szekcióra mentek általában a SEDERI-s emberek. Persze utána folyamatosan jöttek bocsánatot kérni, és utána is kérdeztek, beszélgettünk az előadásomról, de mégis hiányérzet maradt bennem. Egyetlen fiatal, spanyol PhD hallgató tette azt meg, hogy bejött pusztán érdeklődésből az előadásomra, majd utána visszament a tanáraihoz a másik szekcióba.

Mindent összevetve érdemes volt elmenni a konferenciára. Nagyon jó, szakmailag magasszíntű előadásokat hallgathattam meg. Intenzíven vettem részt a beszélgetésekben, talán még tudtam néhány jó ötletet adni más kutatóknak is. Az előadásom pedig mindenféle backchanelen keresztül lemérve, nem maradt az észre sem vett, az érdektelenség homályába vesző munkák egyike. Talán amit leginkább sajnálok az az, hogy Sevillaból nem sokat láttam, de talán majd még egyszer vissza tudok menni.

2011. szeptember 20.

Shakespeare és a szerzőség kérdése


A Shakespeare Birthplace Trust úgy tűnik fél évente kitalál egy digitális mókát, amellyel missziójukhoz híven megpróbálják összekötni a Shakespeare-kutatókat az érdeklődő lelkes emberekkel. A legutolsó ilyen alkalomra szeptember 1-én került sor, amely alkalom ugyan csak egyetlen órára korlátozódott eredetileg, de még másnap is találkozhattunk vele. Az esemény a „Shakespeare Bites Back” címet viselte, és egy audió webinárium formáját öltötte. Hogy én is bekapcsolódtam, az elsősorban ismét a Twitteren keresztüli információáramlásnak köszönhető.

Az esemény a Citrix Online GoTO Webinar környezetében zajlott magyar idő szerint szeptember 1-én délután 5-6 között. A környezet lehetővé tette, hogy meghallgassunk Stanley Wells és Paul Edmondson közös előadását, amit PowerPoint prezentáció kísért, illetve hogy kérdéseket lehessen feltenni a kezelőpanelen elhelyezett „kérdés” ablak segítségével. Mint azt az előadók világossá tették az előadásuk elején a közvetlen oka annak, hogy felveszik a szerzőség kérdését illető kesztyűt az, hogy nemsokára látható lesz egy kosztümös film a mozikban Anonymous (trailer) címmel, amely éppen arról szól nagyon hatásosan, nagy színészekkel, sőt Shakespeare színészekkel (Derek Jacobi, mint narrátor például), hogy nem Shakespeare írta Shakespeare műveit, hanem Oxford grófja. Az előadók nem szeretnék, ha a közvéleményt csak a filmek befolyásolnák, különösen akkor, ha a filmek, illetve az adott film téves premisszákon nyugszik. A rövid előadás után az előadók válaszoltak az időközben feltett kérdésekre.

Az előadás és a kérdés-válaszok körülbelül három témát dolgoztak fel: a szerzőség kérdésének eredete, a szerzőség kérdésének természetrajza, és az érvek, ellenérvek felsorakoztatása. A szerzőség kérdése nagyjából az 1840-es években jelent meg, és azóta is lapulva vagy a felszínen szépen továbbél. Különlegessége talán a kérdésnek, hogy máig már 77 jelölt kerekedett Shakespeare helyett, akik között még Defoe és Dickens is helyet kaptak. A kérdés természetrajza nagyjából megegyezik az összeesküvés-elméletek jellegzetességeivel: azaz keressünk valamiféle hézagot az életrajzban, találjunk ki hozzá egy nagy politikai összeesküvést, végül megkaphatunk szerzőnek I. Erzsébettől kezdve Francis Baconig, vagy Dickensig bárkit. Az összeesküvés-elméletek célja, ahogy az előadók szépen megfogalmazták általában az, hogy „fenéken billentsék a rendszert.” Ehhez az érvek pedig általában ingatagok, történelmietlenek, zavarosak és bombasztikusak. Ezek után néhány kiválasztott érvről bemutatták azok gyengeségeit, majd könyv-, színház- továbbá kultúrtörténeti érveket sorakoztattak fel Shakespeare szerzősége mellett.

Az előadás hátterének készítettek egy honlapot „Sixty minutes with Shakespeare” címmel. Erre a honlapra, adatbázisba bejelentkezve további minielőadásokat lehetett hallgatni neves Shakespeare kutatóktól (Stanley Wells, Michael Dobson, Peter Holland), vagy érdekes irodalmi, színházi emberektől (Margaret Drabble, regényírónő, Harriet Walter, színésznő, Simon Callow, színész-író, Janet Suzman, színésznő-rendező). Ezek a minielőadások nagyjából egypercesek voltak (60 előadó, hatvan perc), és a szerzőségi vita egy-egy részletkérdését világították meg a beszélők sajátos szempontjai alapján. Ezek az előadások nem élőben hallgathatóak, hanem a bejelentkezett érdeklődő az előadásra kattintva bármilyen sorrendben bármikor meghallgathatja azokat. Ha ez sem lenne elegendő, az egyes előadások szövegét pdf formátumban le is töltheti a kíváncsi hallgató, hogy saját gépén, lassan olvasva is elsajátítsa a hallottakat.

A Webinárium és a minielőadások nem álltak meg önmagukban, még akkor sem, ha meg is állhattak volna. Mint rendes visszacsatolási csatorna a háttérben érdekfeszítő beszélgetések alakultak ki a webináriummal párhuzamosan a hallottakkal kapcsolatban a Twitteren. Elég volt csak beindítani a 60mins hashtaggal ellátott üzenetekre a keresést, és záporoztak a 140 karakteres szösszenetek. Egyelőre statisztikai adatokkal nem szolgálhatok, de az egy óra alatt folyamatosan érkeztek az észrevételek, kérdések, reakciók az előadásokra, a válaszokra, illetve a tweetekre. Nehéz is valódi adatokkal szolgálni, mert a 60mins hashtag-et mások is használják, tehát az erre a hashtagre beállított keresés téves adatokkal szolgálna, másfelől három nappal az esemény után is érkeztek még relevánsak tweetek. Mindenesetre a Blogging Shakespeare blogban összegyűjtött tweetek 114-en vannak

Maga az esemény azonban nem korlátozódott erre a napra, ugyanis az elkövetkező napokban több angol nyelvű médiumban reflektáltak az eseményre. A BBC4 rádióban másnap, azaz szeptember 2-án reggel Stanley Wells szólalt meg a 7.40-es reggeli műsorban, a stratfordi TV ugyanővele készítettek riportot, míg egy másik TV adó Paul Edmondsonnal, továbbá a Guardian is szánt egy rövid hírt az eseménynek. A hagyományos média mellett a webinárium teljes órás adását rögzítette a Shakespeare Birthplace Trust, és feltöltötte a Youtube-ra, ahol hallgatni lehet az előadókat, valamint olvasni a diákat, illetve a 34. perctől a kérdés-válaszokat. Az esemény folyományaként Paul Edmondson írt egy cikket a szerzőség kérdéséről a Guardianben (szeptember 5.), ahol a hozzászólások özöne—253 megjegyzést fűztek a cikkhez—kifejezi az érdeklődést a téma iránt.

A „Shakespeare Bites Back” azt bizonyította, hogy a digitális tér, jól használva hihetetlenül gyümölcsöző. Egyfelől az információáramlás és a kapcsolatok építése-ápolása szinte a tér-idő korlátokon már nem múlik, maximum az internet-kapcsolaton, ami ma talán nem elérhetetlen álom errefelé. Vagyis nem kellett elutazni semmilyen konferenciára ahhoz, hogy a konferenciák lelkesültség és érdeklődés-élménye tapasztalhatóvá váljon. Másfelől hihetetlenül lebilincselő volt, ahogy három-négy csatornára kellett egyszerre figyelni, hiszen hallgatni kellett, amit az előadók mondtak, írni a kérdéseket, figyelni a válaszra, reagálni rá Twitteren és mindeközben olvasni a hallgatóság reakcióit megintcsak a Twitteren, valamint esetenként egy spontál kialakuló „beszélgetés”-ben aktívan részt venni. Jó gyakorlatnak bizonyult tehát a megosztott figyelem és tevékenységek gyakorlatba történő átültetésére. Harmadrészt kitűnő példa volt ez az alkalom arra, hogy össze lehet kötni az akadémiai világot az érdeklődő nagyobb közönséggel: persze kellett a technológia, a reklám, a közérdeklődésre számottartó témaválasztás, valamint a lelkesedés mindkét oldalon. Negyedrészt pedig további gondolkodásra ösztönzött, ösztönöz, hogy hogyan lehetne az ilyen sikeres eseményeket a tanítási gyakorlatba átültetni, hiszen a lebilincselő és egyszerre jelentős kihívást jelentő multitasking-ból adódó folyamatos s kreatív koncentrálás és erőfeszítés nemcsak sikerélményt nyújthat, hanem egyszerre a tanulási folyamatot is erősíti.