Kutatást segítő digitális eszközök: Evernote és Chrome kiegészítők

Az előző bejegyzéseim arról szóltak, hogyan gyűjtöm az információt, illetve hogyan raktározom és rendezem őket. A mostani bejegyzésemben azt szeretném bemutatni, milyen eszközöket használok a jegyzeteléshez és megosztáshoz, pontosabban arról, hogyan is lehet ezeket a tevékenységeket a legegyszerűbben elvégezni. Szó lesz webes, és egyéb jegyzeteléshez kialakított, és a böngészőbe beépített alkalmazásokról.

Kezdem először is a jegyzeteléssel. Meglehetősen sokáig az igazán szikár Google Notes-ot használtam. Ez a szolgáltatás azonban kb. egy éve már megszűnőben van, először nem lehetett új felhasználóként bejelentkezni, majd folyamatosan figyelmeztettek, hogy mentsük a dolgainkat, végül teljesen leállt, és a jegyzetfüzeteket átmentették a Google Dokumentumokba. Bár a Google Notes jól használható szolgáltatás volt, sok szempontból kényelmetlen volt, úgyhogy, amikor jóval a megszűnése előtt találkoztam az Evernote-tal, szinte azonnal is álltam az utóbbi használatára.

Az Evernote előnye, hogy nagyon könnyen lehet vele jegyzeteket készíteni, a felhőben tárolt jegyzetek szinkronizálódnak a számítógépre és az okostelefonra telepített alkalmazásokkal, és nagyon jó a címkézés a mappák mellett. Az Evernote olyan ingyenes alkalmazás—persze van fizetős verziója is, csak azt nem ismerem—, amely ötletek lejegyzésére, érdekes honlapok, blogbejegyzések, online cikkek kivágására, akár pdf dokumentumok tárolására, esetleg fényképek készítésére és tárolására, katalogizálására is alkalmas eszköz. Az is előnye, hogy internetes hozzáféréssel vagy anélkül a jegyzeteim mindenhol hozzáférhetőek, a számítógépeken és a telefonomon, ahova telepítettem az Evernote-ot, és ahova nem, hiszen a felhőben ott található minden, azaz majdnem bárhol és bármikor. A jegyzeteket eleve mappákba lehet rendezni, amely primér katalogizálás feszességét puhítja az egyes jegyzetek címkézése, mint másodlagos katalogizálás.

Kutatási témáim szerint készítettem jegyzetfüzeteket, ahova aztán az egyes jegyzeteket helyezem el. Utazom az egyetemre, eszembe jut valami fontos valamelyik témával kapcsolatban, előveszem a telefont, és az Evernote androidos alkalmazását megnyitva a megfelelő mappába készítek egy jegyzetet. Amint beérek az egyetemre, a telefon wifi-n keresztül automatikusan szinkronizál a felhőben tárolt jegyzeteimmel, bekapcsolom a számítógépet az irodámban, és amire minden fontos alkalmazást megnyitok, a gépre telepített Evernote-ban már ott is van az utazás közben készített jegyzet. Vagy a múltkor a harmadik gyerekünkkel mentem fogászatra, 3 órás várakozás, a hajamat is téphettem volna, helyette olvastam, az érdekes részeket hogy ne kelljen gépelni a telefonnal az Evernote-ban lefényképeztem, betettem a megfelelő mappába (meg kell jegyeznem, a gyerkőc is el tudta magát tanulással foglalni, úgyhogy volt időm dolgozni). Hazaérve a telefon automatikusan szinkronizált a felhős alkalmazással, majd a laptop bekapcsolása után néhány perccel már minden ott volt a gépen is. Mindkét alkalom lehetett volna időveszteség és ötletveszteséggel járó kihasználatlanul maradt alkalom, de az Evernote értelmessé tette a gondolkodást és olvasást is.

Erről eszembe jut egyik legjobb egyetemi tanárom tanácsa. Dávidházi Péter azt mondta nekünk a doktoris program egyik első óráján, hogy a kutatói tevékenység életforma is. Soha nem tudjuk, mikor jön az isteni szikra, és sokszor nem akkor, amikor az íróasztalunknál ülünk jegyzetpapírjainkkal körülvéve, hanem amikor a 7-es buszon utazunk, a moziban ülünk etc, ezt tehát nem lehet befolyásolni. Az viszont már a mi felelősségünk, hogy ezeket az adományokat ne vesztegessük el, hanem azonnal jegyezzük le. Ezeknek a lejegyzésére bármi alkalmas, a buszjegytől kezdve a papírzsebkendőig, viszont sokkal praktikusabb egy kis, zsebre tehető, kapcsos jegyzetfüzetet beszerezni, amibe aztán szépen bevezetjük a jó ötleteket, majd otthon kivehetjük a füzetkéből a lapot, amely innentől cédulaként működve bekerülhet a szépen katalogizált társai közé. Másnap be is szereztem ilyen füzetet, és hosszú éveken át használtam, javasoltam immár saját tanítványaimnak is a módszert. Aztán évek alatt kikopott a cédulázás a kutatói gyakorlatomból, és így a jegyzetfüzet is lassan eltűnt. Az okostelefon és az Evernote pontosan ezt az űrt tölti be.

Az Evernote előnye még, hogy a három, nagy internetes böngészőhöz letölthető kiegészítőjét is elkészítették, ami nagyon megkönnyíti weblapok, online cikkek vagy blogbejegyzések, képek elmentését. Az Evernote kiegészítője beépíthető az Internet Explorerbe, a Firefoxba és a Google Chrome-ba is. Mivel magam az utóbbit használom általában, ezért ebbe szereltem bele a zöld elefántfejes ikont. Amikor egy blogbejegyzést, újságcikket, képet találok az interneten, és aktuális kutatásaim valamelyikéhez fontosnak találom, akkor csak rákattintok a böngészőben az Evernote ikonra, és legördül egy menüsor néhány kérdéssel a mentés előtt, például, hogy az egész oldalt, csak egy részletét, csak az url címet szeretném menteni, melyik mappába.  A válaszok után aztán a kiválasztott opciók alapján elmenti a felhőbe, majd a gépekkel, telefonnal is szinkronizálódik, és a későbbiekben könnyen beépíthető lesz a készülő cikkbe, blogbejegyzésbe, előadásba, akárhova. Enélkül a kiegészítő nélkül más programokat kellene nyitogatni, kijelölni, másolgatni majd elmenteni. Ezzel a kiegészítővel azonban megússzuk a nehézkes megoldásokat, és egyszerűen, kényelmesen megtehetjük mindezt. Talán ennyiből is látszik, hogy az Evernote nagyon kézre-, kézhezálló eszköz a kutatói munka során.

Talán nem is írok többet az Evernote-ról, inkább áttérek az egyéb kiegészítőkre, amelyeket a Chrome-ba építettem bele. Először is megemlítem azt a kiegészítő alkalmazást, ami azt teszi lehetővé, hogy az olyan adatbázisokba is bele tudjak nézni, amelyeket nem optimalizáltak a Chrome-ra, de erre az ikonra kattintva a célalkalmazás azt hiszi, hogy Internet Explorerrel keresgélek benne. A második nagyon hasznos kiegészítő a Google Alerter, amely arról értesít, hogy a különböző Google alkalmazásaimban—Gmail, Reader, Voice és Wave—mennyi olvasatlan elem található. Az ikonra kattintva legördül a menüsor, ahol az egyes szolgáltatásoknál megjelenő szám mutatja az olvasatlan elemeket. A menüsorból aztán egyetlen kattintással megnyílik a kívánt szolgáltatás. Tehát nem kell állandóan nyitogatni ezeket a szolgáltatásokat ahhoz, hogy megtudjam, érkezett-e valamilyen újdonság. A harmadik a Shareaholic kiegészítő, amit megintcsak sokat használok, és amely arra való, hogy egy honlapon tartózkodva könnyen meg tudjam osztani az érdekes tartalmat. A Shareaholic több száz közösségi hálózatot foglal magában, amik közül én csak a Twittert, Google Pluszt, Facebookot, a Google Bookmarks-t és a Tumblr-t választottam ki állandóan látható elemnek. A megosztás pedig nagyon egyszerű: az adott oldalt nézve, egyetlent kattintás a Shareaholicra, majd kiválasztom, melyik hálózaton osztanám meg a látott oldalt, egy újabb kattintás után megjelenő ablakba beírhatom a bevezetőt a megosztani kívánt tartalomhoz, végül egy OK után megjelenik a tartalom a kiválasztott helyen. Mindezek a kiegészítők időt takarítanak meg, és egyszerűbbé teszik az adott művelet elvégzését.

A jegyzetelés és a megosztás egyszerűségéről szóltam eddig. Persze ez még nem elég a kutatómunkához, hiszen ha nincsenek ötleteink, nem találunk archiválandó internetes tartalmat, nincs mit megosztanunk, akkor mindezek az alkalmazások nem sokat érnek. Ezen utóbbi problémán ezek az eszközök nem tudnak segíteni. Amire viszont nagyon jók, hogy megkönnyítik a jegyzetelést és megosztást, és a könnyűségük, egyszerűségük miatt még stimulálják is ezeket a tevékenységeket. Amire tehát valók, arra nagyon jók, és ezért nyugodtan ajánlom őket másoknak is, akik szeretik az ilyen technikára épülő eszközöket. Mindemellett azért azt is hozzáteszem, hogy hagyományos jegyzetfüzetem is van, és nagyon szívesen készítek bele jegyzeteket a 40. születésnapomra ajándékba kapott Parker töltőtollammal.

Google+ és Facebook

Múltkori ígéretemhez híven a mai bejegyzésben tovább folytatom a közösségi portálokról szóló elmélkedésemet, és most hosszabban a Google+ról és rövidebben a Facebookról fogok szólni. Azért hagytam utoljára ezt a két közösségi szolgáltatást, mert az utóbbit igazából nem használom kutatóként, az előbbit pedig azért, mert nagyon új ahhoz, hogy ténylegesen arról tudnék beszámolni, hogy milyen nagy a gyakorlati haszna az eddig említett digitális szolgáltatásokkal összevetve. A szempontok, amelyeket figyelembe veszek, a következők lesznek: a kapcsolatok formája, célközönség, a bejegyzések formája, kereshetőség, profil, oldalak és hangout.

Kezdem a Facebookkal, mert egyfelől rövidebb lesz, másfelől mert inkább viszonyítási pontul fog szolgálni a Google Pluszhoz. Tehát bár a Facebook is alkalmas lenne kutatói barátságok, kapcsolatok tartására, információszerzésre, hiszen vannak kifejezetten a korszakommal foglalkozó felhasználók, mégis a Facebook nekem inkább tág értelemben véve magánjellegű alkalmazás. Itt a kölcsönösségről és a digitális tér értelmében vett barátságokról, kapcsolatokról van szó. Persze itt is posztolok, akár szakmai témájú írásokra utalásokat is, de szigorúan csak könnyedebb, szórakoztatóbb jellegűeket. Teszem ezt azért, mert itt ténylegesen a tágabb ismeretségi körömet tartom szem előtt. Továbbá mert az itteni ismeretségi köröm nem szakmai, valamint 95 %-ban magyarok, tehát nem is fárasztanám őket angolos bejegyzésekkel. Ha vannak is szakmai kapcsolataim itt is, nehézkes csak nekik küldeni bejegyzéseket, az üzenőfalra pedig nagyon egyszerű kirakni valamit, de az macerás, hogy csak az lássa, akit szerintem érdekelhet.

A Google+ néhány a Facebookkal kapcsolatos problémát szem előtt tartva tud egyszerűbben szakmai jelleget ölteni, ezért is használom elsősorban szakmai céllal. Először is, a Facebook a kölcsönösségre alapul: akkor látjuk egymást bejegyzéseit, ha kölcsönösen elfogadjuk egymást barátnak. Ezzel szemben a szakmai kapcsolatok nem szükségszerűen alapulnak kölcsönösségre. Hasonlóan a Twitterhez, a Google + is megelégszik az egyirányú kapcsolattal. A Twitter és a Google Plusz azonban ellentétes irányultságú kapcsolatokat tesz lehetővé. A Twitter az információ szerzésre összpontosít, míg a Google Plusz az információ továbbadására, ugyanis a Twitternél azt szabályozom, hogy kinek a bejegyzéseit olvasom, az utóbbinál azonban azt szabályozom, hogy ki olvassa az én bejegyzéseimet. Persze mindkét platformon előbb-utóbb kölcsönössé is válnak a kapcsolatok, de nem szükségszerűen.

Az előzőekből következik, hogy Google Plusz esetében célközönségekben kell gondolkodni, azaz megoldást kínál arra, ami a Facebook esetében előfordulhat, ti. hogy az üzenőfalra kitett bejegyzést olyan is elolvassa, akire esetleg nem tartozna a bejegyzés. A Facebook üzenőfalas megoldása az információ széleskörű megosztását teszi egyszerűvé, hiszen alapesetben az üzenőfalra kitett bejegyzést minden barátom láthatja. Az írás, különösen a szakmai jellegű írás, bejegyzés azonban általában egy bizonyos közönséget céloz meg, és ebben segít a Google Plusz. Itt ugyanis minden követett ismerőst be lehet, be kell rendezni körökbe, és minden megosztás bizonyos köröknek szól. Persze ugyanaz az ember szerepelhet több körben is, illetve egy bejegyzést több körrel is meg lehet osztani, mégis az alapötlet az az, hogy nem feltétlenül érdekel mindenkit mindenfajta információ, illetve hogy a bejegyzés írója, vagy aki meg szeretne valamit osztani, az bizonyos emberekkel szeretné megosztani az információt, és ebbe jó, ha minden vargabetű nélkül beleszólása legyen.

Ezzel kapcsolatban azonban egyfajta probléma is felmerülhet. A felhasználó ugyanis csak arra van befolyással, hogy kivel oszt meg információt, arra azonban nincs hatással, hogy kinek a bejegyzéseit olvassa. Annak a bejegyzéseit lehet ugyanis csak olvasni, aki beleteszi valamelyik körébe, és csak az azzal a körrel megosztott bejegyzéseket lehet olvasni. Megtörténhet tehát az, hogy van egy szakmailag nagyon izgalmas felhasználó, akinek jó lenne olvasni a bejegyzéseit, hiszen sok minden a szakmában az ő kezében fut össze. Én azonban csak annyit tudok tenni, hogy belerakom a releváns körömbe, és megoszthatom vele (is), ami abban a témában érdekes lehet. Ugyanakkor csak akkor olvashatom azt, amit ő ír, ha ő ugyancsak beletesz az egyik körébe, viszont, mivel ő nem ismer, ezért nem szerel bele egyetlen körbe sem, következésképpen nem olvashatom a bejegyzéseit. Igazából ez a peches forgatókönyv nem szokott előfordulni, mégis elméletileg megtörténhet, és ez nagyon frusztráló lehetne.

A Google Plusz ötvözi a Twitter valósidejűségét viszont nem szorítkozik a Twitter 140 leütésére. A Google Plusz is folyamszerű, valósidejű szolgáltatás, azaz a bejegyzések azonnal és egymást hátrábbtolva az idővonalon jelennek meg. Ez a valósidejűség azonban nem szorítkozik a rövidségre és csak a leütésekre. Egy bejegyzés gyakorlatilag bármilyen hosszú lehet, persze hasonlóan a Facebookhoz, egy hosszú bejegyzést nem mutat meg teljesen, hanem kattintani kell az egész megjelenítéséhez. Továbbá hasonlóan a Facebookhoz képek és videók is beilleszthetőek a bejegyzésbe nemcsak link formájában. Mindezt segíti az, hogy összekapcsolták a Google egyéb szolgáltatásaival, mint a Picassa-val illetve a Youtube-bal, mint fénykép vagy videómegosztó oldalakkal.

Ami probléma a Twitterrel, például a visszakereshetőség, a Google Plusznál nem jelent nehézséget. A Twitterről szóló posztomban írtam arról, hogy az első néhány száz bejegyzésnél régebbiek visszakereshetősége meglehetősen körülményes. A Google Plusz azonban egészében visszakeresető, az információ nem vész el, hónapokra visszamenőleg egyszerű és alapos, nagyjából megbízható módon a Google kereső szemantika segítségével hozható vissza az idővonalból kifolyó információ, bejegyzés.

A Profil is sokkal kidolgozottabb, mint a Twitteré, és itt közelebb van a Facebookhoz. A Google Plusz profiloldalán sok szakmai információ osztható meg, a Picassával összekapcsolva minden publikus fényképmappa és videó is bekerül a profilba. A Facebookhoz hasonlóan itt is oda kell figyelni, mi kerül más alkalmazásainkból publikussá. Viszont mindez hasznos is lehet, hiszen nem nehéz kitalálni egy felhasználóról, vajon megéri-e követni.

Hasznos szolgáltatás még az úgynevezett oldal elkészítése is. Persze a hirdetés szerint ennek cégekre nézve van előnye, tudniillik reklámcélok szempontjából. A marketing azonban intézmények, egyéb csapatok szempontjából is előnyös. Számos kutatóközpont, szakmai csoportosulás készített magának ilyen oldalt a Google Pluszon belül. Az ilyen oldalaknak a létrehozója persze csak google plusz felhasználó lehet, aki aztán meghívhat más felhasználókat is az oldal szerkesztéséhez, fenntartásához. Továbbá egy felhasználó több oldalt is megalkothat, ami megintcsak előnyös lehet olyan esetekben, amikor valaki több kutatócsoportnak is tagja.

A csoportos együttműködést segíti a „hangout” alkalmazás. A Hangout hang- vagy videókonferenciát tesz lehetővé szinte bármennyi felhasználóval, meglehetősen jó minőségben. Nem kell más, mint hangszóró, mikrofon és webkamera, és máris meg lehet tartani egy ülést, konferenciaszerű találkozót a földrajzi korlátok legyőzésével.

Mindent összevetve tehát a Facebook is alkalmas lehetne szakmai kapcsolatok kiépítésére, én mégis inkább a Google Pluszt használom munkára és a Facebookot magánjellegű tevékenységekre. A Google Plusz meglehetősen összetett környezetet biztosít szakmai tevékenységekhez a kapcsolatok, körök, kereshetőség, oldalak és a hang-, videókonferencia lehetőségei miatt. Egyelőre azonban ezek még csak lehetőségek szintjén működnek, ami magyarázható azzal, hogy nagyon új szolgáltatásról van szó, 2011 júniusában indult, akkor még meghívásos alapon, majd szeptemberben nyílt meg teljesen. A szakmai körök, különösen a reneszánsz angol témákkal foglalkozó kutatók, egyelőre kevesen használják, hiszen a Twitter és a hagyományos blogok elegendőnek tűnhetnek, nem lelvén helyet a digitális térben egyelőre a G+nak. Bár érthető, hogy sokan csak egy újabb időigényes szolgáltatásnak találják, és ezért nem használják, mégis reménykedem benne, hogy a kollégáim az elkövetkezendő évek folyamán majd kihasználják a Google+ nyújtotta lehetőségeket.

Twitter és kutatás

Az előző bejegyzésemmel elindítottam egy olyan sorozatot, amelyben azzal foglalkozom, hogyan lehet a digitális tér nyújtotta lehetőségeket kihasználni, hogyan lehet releváns, a kutatói munkához használható és elengedhetetlen információ birtokába jutni. Az előző bejegyzés a hagyományosnak nevezhető kutató blogok olvasásáról, és arról szólt, hogyan követek blogokat, hogyan rendszerezem, raktározom a később felhasználható bejegyzéseket. A mostani bejegyzésben a másik nagy információ forrásomról, a Twitter használatomról számolok be. A Twitterről, pontosabban egyes Twitter-eseményekről már előző bejegyzéseimben írtam, vagy utaltam rájuk. Most azonban maga a Twitter lesz az elmélkedés tárgya.

A Twitter—az egyik legnépszerűbb mikroblog szolgáltatás—két nagy eltérése információszerzés és megőrzés tekintetében a hagyományos blogokhoz képest a következő. A Twitter, mint referencia eszköz, a rövid bejegyzések miatt (max. 140 karakter), nem arra való, hogy alapos és mélyenszántó elmélkedéseknek adjon helyet, hanem arra, hogy elvezesse a felhasználót olyan blogokhoz, könyvekhez, eseményekhez, ahol magát a mélyenszántó elmélkedést találhatja meg. Másfelől pedig ezek az utalások, bejegyzések nem maradnak meg feltétlenül, hanem eltűnnek, illetve nehezen lesznek visszakereshetőek. Míg tehát a hagyományos blogok valamennyire statikusak, azaz mint egy email üzenet megmaradnak és egyszerűen visszakereshetőek magában a felhőben, addig a Twitter, mint üzenet folyam, mérhetetlenül tünékeny.

A Twitter dinamikus volta az előnye és egyszerre a hátránya is ennek a szolgáltatás fajtának. Előnye, hogy az információ azonos időben jut el a felhasználóhoz, azaz egy kolléga elküld egy bejegyzést, én, aki követem, abban a pillanatban meglátom a képernyőmön. Ennek előnye, hogy az időtapasztalat szempontjából az azonnaliságot élhetem át, nem várok az információra, hanem publikussá tétele pillanatában már a képernyőn villan. Bizonyos esetekben, bizonyos diskurzusok kialakulásánál ez a szempont nagyon jól jöhet. Ugyanakkor ez az erénye, a folyamszerű időtlenség, egyszerre hátrány is. Ugyanis a képernyőn megjelenő üzenetet azonnal követi a másik, az idővonalban tolja lejjebb, és perceken belül eltűnik az első üzenet a képernyőről, és percek esetleg órák múlva már végleg eltűnik, egyszerű eszközökkel visszakereshetetlenül. További problémát okoz az, hogy az időzónák eltérése miatt előfordulhat az is, hogy egy kolléga bejegyzéseit soha nem tudom olvasni, ha olyankor ír a Twitteren, amikor magam nem olvasok Twittert, mert éppen akkor alszom, tanítok etc. Tehát egyszerre ünneplem az információ folyamatos áramlását, de közben átélem a végesség fájdalmát, amennyiben lemaradok sok-sok információról. Mit lehet ilyen helyzetben tenni?

Először a beérkező bejegyzéseket nem érdemes magán a Twitter online felületén figyelemmel kísérni, sokkal inkább a számos ingyenesen letölthető Twitterhez írt alkalmazás egyikét kiválasztani, és így magán a számítógépen követni az eseményeket. Magam a Tweetdecket használom, mert egyszerre több oszlopba rendezi a beömlő bejegyzéseket, eleve osztályozva őket adott szempontok alapján, másfelől pedig az éppen beérkező nemcsak letolja az előzőeket, hanem egy előreugró ablakban külön meg is jeleníti, valamint hangjelzéssel is figyelmeztet a beérkező információra. Ez azért szerencsés, mert nem kell állandóan figyelni, történt-e valami, hiszen előreugrik, és magától eltűnik egy kis ablakban az új bejegyzés, másfelől pedig a hangjelzést akkor is hallom, ha éppen néhány méterre megyek a géptől. Az új bejegyzés ilyetén jelzése akkor is működik, ha nem éppen a Tweetdeck felületét nézem, hanem csak a háttérben működik. Persze ez az előny azzal a hátránnyal is jár, hogy gyakorlást igényel az, hogy ne zavarjon az állandó csipogás és előreugró ablak, hiszen a bejegyzések átlagosan fél-egy percenként jönnek.

A Tweetdeck másik előnye, hogy oszlopba rendezi a beérkező bejegyzéseket, segítve a tájékozódást, és ezek az oszlopokból körülbelül négyet lehet látni egyszerre. Az oszlopokba rendezés lehet adott szempontok alapján: ezek közül én a következő módokat és sorrendet használom. Az első oszlopba érkeznek azok az üzenetek, amelyek magát a folyamatos információ, bejegyzés áramlást jeleníti meg, mégpedig azok tollából, akiket követek. A második oszlop azokat a bejegyzéseket tartalmazza, amelyek megemlítik a nevemet, itt már lehet olyantól bejegyzés is, akit egyébként nem követek. A harmadik oszlop a követőket mutatja meg, a negyedik pedig egy tematikus kereső-oszlop, ahol a #digitalhumanities jelölésű bejegyzések jelennek meg. Az utóbbi azért fontos, mert így olyanok bejegyzéseit is olvasom, akiket éppen nem követek, de olyan témában tevékenykednek, amelyek érdekelhetnek. Ez az oszlopos megoldás kiterjeszti a visszakereshetőséget, ugyanis minden oszlopban 100 bejegyzésig lehet visszamenni az idővonalon. Az oszlopok száma nem tűnik korlátozottnak, tehát mindig lehet egy külön oszlopot szentelni egy hashtag-es keresésének. Nagyon hasznos volt ez az #askshakespeare nap alkalmával, amelyről egy előző bejegyzésemben írtam.

A bejegyzések kérészéletűségét azonban a Tweetdeck sem oldja meg, hiszen a 100-as visszakereshetőség nem elegendő. Mi van akkor ugyanis, ha napokra, évekre szeretne valaki visszatekinteni? Erre a következő nem egészen tökéletes ingyenes megoldások mutatkoznak. A Google speciális keresési lehetőségei között be lehet állítani dátumot, és forrást, tehát beállítható forrásnak a Twitter oldala, és akkor csak tweeteket gyűjthetünk. Ez a megoldás meglehetősen bizonytalan eredményekkel szolgál, ha valaki nem szeretné végignyálazni az összes keresési eredményt. A Twatterkeeper is jó szolgáltatás volt, bár az ingyenes verzió csak két archiválási projektet tett lehetővé, viszont megszűnik 2012. január 6-tól. Ugyan a Twitteren átfolyó teljes bejegyzéshalmazt archiválja a Library of Congress, ez mégsem hozzáférhető kívülről. Egyelőre a legegyszerűbb archiválási módnak az tűnik nekem, hogy beállítottam a IFTTT felületen, hogy archiválódjon az összes tweetem és engem megemlítő tweet az Evernote jegyzetfüzetemben, tehát minden fontos tweetet újratweetelek. Persze ez a módszer nem megfelelő trendek, statisztikák, témák archiválásához, csak arra jó, hogy bizonyos tweeteket elmentsek magamnak. Saját bejegyzések archiválására még jó alkalmazás a Twournal, amely szolgáltatás bármeddig visszamegy az időben, összegyűjti a bejegyzéseimet, és szépen egy pdf formátumú digitális könyvvé formázza őket időrendben, mely könyvet ingyenesen le lehet tölteni. A szolgáltatás akkor válik fizetőssé, ha nyomtatott példányt szeretnénk, vagy szép külső borítót szeretnénk hozzáadni a digitális könyvhöz.

Amikor a Twitteren keresztül eljutok egy cikkhez, jó blogbejegyzéshez vagy adatbázishoz, akkor ezeket megpróbálom archiválni. Ha blogbejegyzés vagy cikk, akkor Zoteroban mentem el, tematikus mappába és címkézve. A Zoteroról is már írtam egy régebbi bejegyzésemben, most is csak ajánlani tudom a bejegyzést, meg a Zoterot. Ha blogbejegyzés, akkor még megnézem a blog többi bejegyzését, és ha tetszik, beszerelem a Google Olvasómba, és onnatól kezdve ott is olvasom, címkézem. Ha pedig hasznos adatbázis, akkor a Google Bookmarks-ban mentem el, felcímkézve, hogy később több szálon is visszakereshető legyen.

Egyébiránt itt jegyzem meg azt is, hogy a retweetelés, azaz az újra megosztása egy-egy jó bejegyzésnek két okból is fontos. Egyfelől talán jól esik az eredeti bejegyzés írójának, hogy amit megosztott másokkal, azt más is olyan hasznosnak találja, hogy újra megosztja a saját követőivel is. Azaz az eredeti szerző szempontjából az újra megosztás egyfajta elismerést jelent. Másfelől pedig a saját követőknek is jól jöhet az információ, remélhetőleg ők is örülnek, hogy esetleg egy általuk nem követett embertől származó információ birtokába jutottak, valamint esetleg követésre érdemesnek is találhatják.

Ha már a követésről volt szó, meg kell jegyezni valamit. Sokan azon mérik le a másikat, hogy hány embert követnek és hány ember követi őket. Bizonyos esetben ennek lehet, hogy van jelentősége, gondolok itt a celebekre, de a kutatás világában félek ez nem mérvadó. A kutatás egyébként sem a népszerűségről szól, tehát nem feltétlenül a számok jelentenek valamit. Talán fontosabb, hogy a szakmán belül kik kíváncsiak valakire, és nem hogy hányan. Továbbá a követésnél az is fontos szempont, hogy nem érdemes túl sok embert követni, különösen olyanokat, akik rengeteg, de nem túl jelentős információkat osztanak meg, ugyanis az ilyenek kitolják az idővonalból az esetleg fontos bejegyzéseket. Tehát nem érdemes udvariasságból követni valakit, csak azért, mert ő követ engem, sőt esetenként abba is kell hagyni bizonyos emberek követését. A Twitter ugyanis nekem szakmáról szól, haverkodásra, barátkozásra a Facebook sokkal alkalmasabb, kézhezállóbb, tehát nálam a Twitter marad korai modern és digitális bölcsészet tematikában szakmai, kutatói médium.

A Twitterrel azonban nem zárul le a digitális tért strukturáló, átláthatóvá tevő eszközök bemutatása, még akkor sem, ha most ezt a szolgáltatást tartom a leghasznosabb információforrásnak. Annyira így van ez, hogy nem tudom nem megállni, hogy ide ne szereljem egy prezi előadásomat a Twitterről, melyet az egyetemen tartottam angol szakos kollégáimnak és hallgatóknak. Az információ szerzésnek és továbbadásnak azonban a Twitter mellett 2011 júniusa óta van egy újabb felülete, ez pedig a Google +, úgyhogy a következő bejegyzésem ez utóbbiról fog szólni. Még akkor is így lesz ez, ha nem tudtam mindent elmondani a Twitterről ebben az egy, amúgy is hosszúra nyúlt bejegyzésben.