Ez a poszt sem az angol reneszánszról fog szólni hasonlóan az előző néhány bejegyzéshez. Nem azért nem az angol reneszánszról, mert ne lenne mit mondanom ebben a tárgykörben, hiszen a nyáron néhány dolog történt ezügyben is, hanem mert megosztásra érdemesnek gondolom Bertrand Russell Önéletrajzához fűzött "Prológusát", pontosabban annak magyar fordítását, amit még egy júniusi reggelen 6-7 között követtem el.
Nagyon szeretem ezt az öt bekezdés hosszú, pontosabban rövid szöveget, amely nagyon szépen összefoglal egy életet, talán az enyémet is. Minden évben egyszer felolvasom diákjaimnak az angol eredetit, és bár évek óta teszem ezt, még mindig megborzongok olvasás közben. Remélem, másnak is tetszeni fog, bár a fordításom bukdácsol, s inkább az eredetit javaslom, de olyan pontos, fontos, ahogy, amit megfogalmaz, hogy nem szeretném a gépemen rejtegetni tovább. Íme:
Amiért éltem
Három szenvedély—egyszerű, de
mindent elsöprő erejű—vezérelte az életem: a szerelem utáni vágy, a tudásszomj
és az elviselhetetlen szánalom az emberi szenvedés miatt. Ezek a szenvedélyek,
mint hatalmas szelek, vetettek ide-oda csökönyösen a fájdalom hatalmas tengerén
néha a kétségbeesés határáig.
A szerelmet kerestem először is,
mert eksztázist hozott—eksztázist, mely oly hatalmas volt, hogy gyakran e
gyönyör néhány órájáért szívesen feláldoztam volna az egész életem. Azért is
kerestem továbbá, mert enyhíti a magányt—azt a rettenetes magányt, amelyben egy
reszkető tudat túltekint a világ szélén a hideg, kifürkészhetetlen, élettelen mélységbe.
Azért kerestem végül, mert a szerelemben egyesülve megláttam misztikus miniatűrként
megelőlegezett látomásban a szentek és költők megénekelte mennyet. Ez az, amit
kerestem, és bár túl jónak tűnhet az emberi élet számára, ez az,
amit—végülis—megtaláltam.
Ugyanekkora szenvedéllyel szomjúhoztam
a tudást is. Vágytam megérteni az emberek szívét. Vágytam megtudni, miért ragyognak
a csillagok. Vágytam felfogni a Pythagoreus erőt, amely révén a számok kordában
tartják az örök változást. Egy kicsit ebből, ha nem is sokat, sikerült
megszereznem.
A szerelem és tudás, már amennyire
megadattak nekem, a mennyek felé vezetettek. De mindig a szánalom hozott vissza
a földre. A fájdalom kiáltásai visszhangzanak a szívemben. Gyerekek, akik
éheznek; áldozatok, akiket elnyomóik kínoznak; magatehetetlen idősek, akik csak
terhek gyermekeik számára, s a magány, szegénység és fájdalom nevetségessé teszik
mindazt, aminek az emberi életnek lennie kellene. Vágyom enyhíteni ezt a rosszat,
de nem tudom, szenvedek hát én is.
Ez az életem. Érdemesnek találom
élni ezt, és örömmel élném újra, ha úgy adódna.
