Cathy N. Davidson Now You See it: How the Brain Science of Attention Will Transform the Way We Live,Work, and Learn című könyve már régóta, 2011-es megjelenése óta várakozik
az elolvasandó könyvek sorában. Nemcsak azért, mert szinte hétről-hétre olvasni
arról, hogy a szerző éppen merre utazik a világban az USA-tól Japánig,
Dél-Koreától az Egyesült Királyságig bemutatni a könyvet, nem is azért, mert
sorra kap különböző díjakat érte, hanem azért, mert izgalmas, lelkesítő
olvasmánynak tűnik az első beleolvasás után. Persze az első beleolvasás még nem
jelent sokat, hiszen az első oldalak még nem mondanak el mindent, a fejezetcímek
nem egészen bizonyítják, hogy az érvelés koherens és meggyőző erejű, a tetemes
bibliográfia és végjegyzet tömeg nem szükségszerűen mutatja, hogy bele lehet
majd feledkezni a mű olvasásába. A szerző eddigi pozíciói és eredményei sem
lennének elegendőek, még akkor sem, ha Cathy N. Davidson
bővelkedik címekben és eredményekben. Egy 350 oldalas könyvnek, csak úgy, próba
szerencse alapon, nem kezd neki senki. Végül azért kezdtem bele az alaposabb
olvasásba, mert szerettem volna megtudni, hogy Cathy N. Davidson, hogyan látja
a világot, elsősorban a digitális világot a tanár, kutató és a felfedező
szemével. No meg azért, hogy a segítségével fejlődni tudjak tanárként,
kutatóként. És nem kellett csalódnom.
Cathy N. Davidson nagyon
izgalmasan, közérthetően, hosszú és számos anekdotával fűszerezve tálalja
mondandóját. A könyvből megtudhatjuk a szerző érdekes sikereit és betegségét,
és azokkal való küzdelmek tanúságait, megismerkedhetünk életének idevágó
történeteivel. A személyes tapasztalatokon túl megismerkedhetünk olyan híres vagy
egyáltalán nem ismert tanárokkal, kutatókkal, innovatív emberekkel és
sportolókkal, akik hatást gyakoroltak kicsiben vagy nagyban a jelen világ
alakulására. Találkozunk tanárokkal, akik kisiskolás gyerekeket sikeresen
motiválnak a tanulásra, a Wikipédia alapítójával, amint öregecskedő laptopjával
bajlódik, miközben megváltoztatja a világot, vezető multicégek vezetőivel, akik
a Second Life nevű virtuális
valóságban tartják az értekezleteiket izgalmas avatárokat használva.
Olvashatunk egy nyugdíjasról, aki, ahelyett hogy munkájából kiöregedve a
halálra készülne, Twitter celebbé tette magát úgy, hogy innovatív és érdekes
találmányokról, érdekességekről tájékoztatja a világot. Összefutunk olyan
sportsztárral, aki, ha egyes sportolói készségek alapján vizsgálják, nem tűnik
kiemelkedőnek, mégis, ha a pályára lép csapatot kovácsol a társaiból, és mindig
nyernek. Ismert és ismeretlen emberek történeteivel ismerkedünk meg, akik saját
hatóterükön belül jobbá, izgalmasabbá alakítják a világot. Történetekkel
találkozunk, amelyek mind egy témára variációk: változik a világ, a 21. század
más, mint a 20. volt, és eldönthetjük, maradunk a 20. században, vagy pedig
magunk is változunk.
A mű retorikai aspektusán túl az
érvelése és központi állítása is magával ragad. A könyv egyik központi tézise
szerint az oktatás a 20. század ipari társadalmának munkaerőpiacára készítette
fel a fiatalokat. Ebben a kontextusban a preferált elvárások a munkafolyamatok
szétválasztása, operacionalizálása, a folyamatosan egy tevékenységre fókuszált
figyelem voltak. Az iskolarendszer érthető módon a standardizált elvárások, az
önálló munka, a tesztelhetőség és az egy dologra összpontosított figyelem
fogalmai köré építkezett, és ez az örökség a mai napig tartja magát. Az ipari
paradigma erősen tartja magát még akkor is, amikor a világ, a munkatevékenységek
mind megváltoztak, változóban vannak. Ennek a paradigmatikus változásnak egyik
fő mozgatórugója az internet térnyerése, az internetnek a magánélettől az
iskoláig, a szórakozástól a munkavégzésig történő befolyása. A szeparáció
ontológiája helyett, azaz a munkafolyamatok szétválasztása, a magánélet és
munkahely különbsége helyett az összefonódásnak vagyunk tanúi. (Ennek az
írásnak az első verziója kórházban keletkezett, amikor egyik gyerekemet
műtötték, a második verzió írása közben pedig folyamatosan érkeznek a Twitter
üzenetek és emailek, órákra készülök.) Az önálló tevékenység mellett egyre
fontosabb az együttműködés, a különböző képességekkel rendelkező emberek,
munkavállalók összekapcsolása, hiszen együtt jobban tudják megoldania
feladatokat a több szem többet lát elve alapján.
A több szem többet lát elvét
támasztja alá a mű központi metaforája, a gorilla a kosárlabdapályán. A
metafora egy kísérleten alapul, amely a figyelem, az összpontosítás visszáját
bizonyítja. A kísérletben résztvevőknek egy videófilmet vetítenek, amelyben
kosárlabda meccset kísérhetnek figyelemmel. Nemcsak nézniük kell a filmet,
hanem számolni, hogy a fehér játékosok és a fekete játékosok hányszor
passzolnak a csapaton belül. A kísérlet végén be kell mondani a számot. Miután
pedig kiderül mennyit tévedtek, vagy nem tévedtek a kísérletben résztvevők,
mellékesen megkérdezik őket, hogy hányan látták a pályán a gorillát, ugyanis a
meccs közben egy gorillának öltözött ember sétál végig a pályán, végez
különböző mozgásokat. A válasz egészen meglepő, vagy egészen érthető, ugyanis a
felmérések szerint 70%-a résztvevőknek nem vette észre a gorillát. A kísérlet a
tudósok szerint a figyelemnek azt a sötét oldalát hozzá napvilágra, hogy a
figyelem egyszerre vakságot is eredményez, az összpontosítás visszáján ott áll
a vakfolt. Amikor a kultúránk az összpontosításra tanít, érvel Davidson, azaz felhívja
a figyelmet a fontos és irreleváns részletek megkülönböztetésére, akkor
egyszerre vakká is tesz. Figyelünk egy bizonyos részletre azáltal, hogy
kizárjuk a világ millió más eseményét, és ezáltal esetleg fontos aspektusokat
hagyunk figyelmen kívül, a gorillát nem vesszük észre. Persze észrevehetjük,
csak nem szükségszerűen egyedül, hanem a film nézőinek 30 %-át is bevonva a
megfigyelésbe.
Az észre nem vett, de mégis
jelenlevő, gorilla és Cathy N. Davidson segítségével bepillanthatunk az agy
működésébe, a motiváció, a változó körülmények jellemzőibe. Az agy kiváló
adaptációs képességét csodálhatjuk meg betegségekkor, vagy munka- és
életkörülmények változásakor. Megtanulhatunk olyan szlogeneket, amelyek az új
évezredben, a digitális korban a helytállást segíthetik. Ilyenek például a
„learn, unlearn, relearn” (tanulj, tanulj felejteni, újratanulni) hármasa, az
ismeretek átadás mellett az adaptációs képesség fejlesztése, az egy tevékenység
végzése („monotasking”) helyett/ mellett a párhuzamosan egyszerre több
tevékenység végzése (multitasking), a figyelem új fogalma, amely megfelel a
jelen kihívásainak, a részvétel és együttműködés fontossága. Ezekkel
párhuzamosan a gyorsuló változáshoz is hozzá kell szokni, hiszen, amikor egy
hallgató elkezdi a tanulmányait a felsőoktatásban, még nem is létezik az a
fajta munka, amely majd végzéskor a munkaerőpiacon várni fogja.
Mit tanít, hát, a gorilla a
kosárpályán? Davidson így zárja a könyvét: „Ha csak egyetlen és egyszerű tanulságot
kellene leszűrnöm a könyvben említett tudományos vizsgálatokból és történetekből,
azt mondanám, hogy a megfelelő gyakorlatok és eszközök segítségével
megláthatjuk azt is, ami eddig elkerülte a figyelmünket. A megfelelő eszközök
és a megfelelő emberek segítségével, akikkel megoszthatjuk ezeket, új lehetőségek
tárulnak fel” (300.o.).
És mi marad nekünk, magyar
olvasóknak és tanároknak? Az új készségeket, azaz multitasking, megosztott
figyelem, együttműködés, és a mindezeket elősegítő digitális eszközök
használatát is tanítani, használni, erősíteni kell. Legyünk, hát, bátrak, hogy
láthassuk, láttathassuk a teljes képet!
