Az előző bejegyzésemmel elindítottam egy olyan sorozatot,
amelyben azzal foglalkozom, hogyan lehet a digitális tér nyújtotta
lehetőségeket kihasználni, hogyan lehet releváns, a kutatói munkához
használható és elengedhetetlen információ birtokába jutni. Az előző bejegyzés a
hagyományosnak nevezhető kutató blogok olvasásáról, és arról szólt, hogyan
követek blogokat, hogyan rendszerezem, raktározom a később felhasználható
bejegyzéseket. A mostani bejegyzésben a másik nagy információ forrásomról, a
Twitter használatomról számolok be. A Twitterről, pontosabban egyes
Twitter-eseményekről már előző bejegyzéseimben írtam, vagy utaltam rájuk. Most
azonban maga a Twitter lesz az elmélkedés tárgya.
A Twitter—az egyik legnépszerűbb mikroblog szolgáltatás—két nagy
eltérése információszerzés és megőrzés tekintetében a hagyományos blogokhoz
képest a következő. A Twitter, mint referencia eszköz, a rövid bejegyzések
miatt (max. 140 karakter), nem arra való, hogy alapos és mélyenszántó
elmélkedéseknek adjon helyet, hanem arra, hogy elvezesse a felhasználót olyan
blogokhoz, könyvekhez, eseményekhez, ahol magát a mélyenszántó elmélkedést találhatja
meg. Másfelől pedig ezek az utalások, bejegyzések nem maradnak meg feltétlenül,
hanem eltűnnek, illetve nehezen lesznek visszakereshetőek. Míg tehát a
hagyományos blogok valamennyire statikusak, azaz mint egy email üzenet
megmaradnak és egyszerűen visszakereshetőek magában a felhőben, addig a
Twitter, mint üzenet folyam, mérhetetlenül tünékeny.
A Twitter dinamikus volta az előnye és egyszerre a hátránya
is ennek a szolgáltatás fajtának. Előnye, hogy az információ azonos időben jut
el a felhasználóhoz, azaz egy kolléga elküld egy bejegyzést, én, aki követem,
abban a pillanatban meglátom a képernyőmön. Ennek előnye, hogy az
időtapasztalat szempontjából az azonnaliságot élhetem át, nem várok az
információra, hanem publikussá tétele pillanatában már a képernyőn villan.
Bizonyos esetekben, bizonyos diskurzusok kialakulásánál ez a szempont nagyon
jól jöhet. Ugyanakkor ez az erénye, a folyamszerű időtlenség, egyszerre hátrány
is. Ugyanis a képernyőn megjelenő üzenetet azonnal követi a másik, az
idővonalban tolja lejjebb, és perceken belül eltűnik az első üzenet a
képernyőről, és percek esetleg órák múlva már végleg eltűnik, egyszerű
eszközökkel visszakereshetetlenül. További problémát okoz az, hogy az időzónák
eltérése miatt előfordulhat az is, hogy egy kolléga bejegyzéseit soha nem tudom
olvasni, ha olyankor ír a Twitteren, amikor magam nem olvasok Twittert, mert
éppen akkor alszom, tanítok etc. Tehát egyszerre ünneplem az információ
folyamatos áramlását, de közben átélem a végesség fájdalmát, amennyiben
lemaradok sok-sok információról. Mit lehet ilyen helyzetben tenni?
Először a beérkező bejegyzéseket nem érdemes magán a Twitter
online felületén figyelemmel kísérni, sokkal inkább a számos ingyenesen
letölthető Twitterhez írt alkalmazás egyikét kiválasztani, és így magán a
számítógépen követni az eseményeket. Magam a Tweetdecket használom, mert
egyszerre több oszlopba rendezi a beömlő bejegyzéseket, eleve osztályozva őket
adott szempontok alapján, másfelől pedig az éppen beérkező nemcsak letolja az
előzőeket, hanem egy előreugró ablakban külön meg is jeleníti, valamint
hangjelzéssel is figyelmeztet a beérkező információra. Ez azért szerencsés,
mert nem kell állandóan figyelni, történt-e valami, hiszen előreugrik, és
magától eltűnik egy kis ablakban az új bejegyzés, másfelől pedig a hangjelzést
akkor is hallom, ha éppen néhány méterre megyek a géptől. Az új bejegyzés ilyetén
jelzése akkor is működik, ha nem éppen a Tweetdeck felületét nézem, hanem csak
a háttérben működik. Persze ez az előny azzal a hátránnyal is jár, hogy
gyakorlást igényel az, hogy ne zavarjon az állandó csipogás és előreugró ablak,
hiszen a bejegyzések átlagosan fél-egy percenként jönnek.
A Tweetdeck másik előnye, hogy oszlopba rendezi a beérkező
bejegyzéseket, segítve a tájékozódást, és ezek az oszlopokból körülbelül négyet
lehet látni egyszerre. Az oszlopokba rendezés lehet adott szempontok alapján: ezek
közül én a következő módokat és sorrendet használom. Az első oszlopba érkeznek
azok az üzenetek, amelyek magát a folyamatos információ, bejegyzés áramlást
jeleníti meg, mégpedig azok tollából, akiket követek. A második oszlop azokat a
bejegyzéseket tartalmazza, amelyek megemlítik a nevemet, itt már lehet olyantól
bejegyzés is, akit egyébként nem követek. A harmadik oszlop a követőket mutatja
meg, a negyedik pedig egy tematikus kereső-oszlop, ahol a #digitalhumanities
jelölésű bejegyzések jelennek meg. Az utóbbi azért fontos, mert így olyanok
bejegyzéseit is olvasom, akiket éppen nem követek, de olyan témában
tevékenykednek, amelyek érdekelhetnek. Ez az oszlopos megoldás kiterjeszti a
visszakereshetőséget, ugyanis minden oszlopban 100 bejegyzésig lehet visszamenni
az idővonalon. Az oszlopok száma nem tűnik korlátozottnak, tehát mindig lehet
egy külön oszlopot szentelni egy hashtag-es keresésének. Nagyon hasznos volt ez
az #askshakespeare nap alkalmával, amelyről egy előző
bejegyzésemben írtam.
A bejegyzések kérészéletűségét azonban a Tweetdeck sem oldja
meg, hiszen a 100-as visszakereshetőség nem elegendő. Mi van akkor ugyanis, ha
napokra, évekre szeretne valaki visszatekinteni? Erre a következő nem egészen
tökéletes ingyenes megoldások mutatkoznak. A Google speciális keresési
lehetőségei között be lehet állítani dátumot, és forrást, tehát beállítható
forrásnak a Twitter oldala, és akkor csak tweeteket gyűjthetünk. Ez a megoldás
meglehetősen bizonytalan eredményekkel szolgál, ha valaki nem szeretné
végignyálazni az összes keresési eredményt. A Twatterkeeper is jó szolgáltatás volt, bár
az ingyenes verzió csak két archiválási projektet tett lehetővé, viszont
megszűnik 2012. január 6-tól. Ugyan a Twitteren átfolyó teljes bejegyzéshalmazt
archiválja a Library of Congress, ez mégsem hozzáférhető kívülről. Egyelőre a
legegyszerűbb archiválási módnak az tűnik nekem, hogy beállítottam a IFTTT felületen, hogy archiválódjon az összes
tweetem és engem megemlítő tweet az Evernote
jegyzetfüzetemben, tehát minden fontos tweetet újratweetelek. Persze ez a
módszer nem megfelelő trendek, statisztikák, témák archiválásához, csak arra
jó, hogy bizonyos tweeteket elmentsek magamnak. Saját bejegyzések archiválására
még jó alkalmazás a Twournal, amely
szolgáltatás bármeddig visszamegy az időben, összegyűjti a bejegyzéseimet, és
szépen egy pdf formátumú digitális könyvvé formázza őket időrendben, mely
könyvet ingyenesen le lehet tölteni. A szolgáltatás akkor válik fizetőssé, ha
nyomtatott példányt szeretnénk, vagy szép külső borítót szeretnénk hozzáadni a
digitális könyvhöz.
Amikor a Twitteren keresztül eljutok egy cikkhez, jó
blogbejegyzéshez vagy adatbázishoz, akkor ezeket megpróbálom archiválni. Ha
blogbejegyzés vagy cikk, akkor Zoteroban mentem el, tematikus mappába és
címkézve. A Zoteroról is már írtam egy régebbi
bejegyzésemben, most is csak ajánlani tudom a bejegyzést, meg a Zoterot. Ha
blogbejegyzés, akkor még megnézem a blog többi bejegyzését, és ha tetszik,
beszerelem a Google Olvasómba, és onnatól kezdve ott is olvasom, címkézem. Ha
pedig hasznos adatbázis, akkor a Google Bookmarks-ban mentem el, felcímkézve,
hogy később több szálon is visszakereshető legyen.
Egyébiránt itt jegyzem meg azt is, hogy a retweetelés, azaz
az újra megosztása egy-egy jó bejegyzésnek két okból is fontos. Egyfelől talán
jól esik az eredeti bejegyzés írójának, hogy amit megosztott másokkal, azt más
is olyan hasznosnak találja, hogy újra megosztja a saját követőivel is. Azaz az
eredeti szerző szempontjából az újra megosztás egyfajta elismerést jelent. Másfelől
pedig a saját követőknek is jól jöhet az információ, remélhetőleg ők is
örülnek, hogy esetleg egy általuk nem követett embertől származó információ
birtokába jutottak, valamint esetleg követésre érdemesnek is találhatják.
Ha már a követésről volt szó, meg kell jegyezni valamit.
Sokan azon mérik le a másikat, hogy hány embert követnek és hány ember követi
őket. Bizonyos esetben ennek lehet, hogy van jelentősége, gondolok itt a
celebekre, de a kutatás világában félek ez nem mérvadó. A kutatás egyébként sem
a népszerűségről szól, tehát nem feltétlenül a számok jelentenek valamit. Talán
fontosabb, hogy a szakmán belül kik kíváncsiak valakire, és nem hogy hányan.
Továbbá a követésnél az is fontos szempont, hogy nem érdemes túl sok embert
követni, különösen olyanokat, akik rengeteg, de nem túl jelentős információkat
osztanak meg, ugyanis az ilyenek kitolják az idővonalból az esetleg fontos
bejegyzéseket. Tehát nem érdemes udvariasságból követni valakit, csak azért,
mert ő követ engem, sőt esetenként abba is kell hagyni bizonyos emberek
követését. A Twitter ugyanis nekem szakmáról szól, haverkodásra, barátkozásra a
Facebook sokkal alkalmasabb, kézhezállóbb, tehát nálam a Twitter marad korai
modern és digitális bölcsészet tematikában szakmai, kutatói médium.
A Twitterrel azonban nem zárul le a digitális tért
strukturáló, átláthatóvá tevő eszközök bemutatása, még akkor sem, ha most ezt a
szolgáltatást tartom a leghasznosabb információforrásnak. Annyira így van ez,
hogy nem tudom nem megállni, hogy ide ne szereljem egy prezi előadásomat a
Twitterről, melyet az egyetemen tartottam angol szakos kollégáimnak és
hallgatóknak. Az információ szerzésnek és továbbadásnak azonban a Twitter
mellett 2011 júniusa óta van egy újabb felülete, ez pedig a Google +, úgyhogy a
következő bejegyzésem ez utóbbiról fog szólni. Még akkor is így lesz ez, ha nem
tudtam mindent elmondani a Twitterről ebben az egy, amúgy is hosszúra nyúlt
bejegyzésben.
