RaspberryPi Ex Machina

Előző posztomban már írtam a RaspberryPi vásárlásról, és beüzemeléséről, az örömről, meg arról, hogy nem sikerült néhány dolgot megoldani, például hogy a hálózaton keresztül be tudjak lépni más számítógépekbe. A poszt egészen meglepő érdeklődést váltott ki, többen írtak Facebookon, megosztották, a Twitteren is néhányan elkezdtek követni emiatt. Ami még érdekes, hogy az érdeklődésen túl, voltak, akik azért írtak, hogy elmondják saját tapasztalataikat, illetve hogy ötleteket adjanak az otthoni hálózat használatára.

Az érdeklődés nagyon jól esett, a segítő szándék szintúgy. Mindezek ellenére az öröm mellett maradt egy kis üröm is, ugyanis a probléma nem oldódott meg. Nagyon gyengén próbálkozgattam még, de sehogy sem sikerült a másik számítógépekbe való belépés, állandóan felhasználónevet és jelszót kért a belépéshez, pedig a másik gépeken beállítottam, hogy ne kérjen. Nem nagyon mutatkozott előrelépés, hát félig feladva azt gondoltam, hogy a Ted Talkok, YouTube és egyéb csatornák nézését lehetővé teszi a RaspberryPi; a félig okos TV, valamennyivel okosabb lett, tehát a nyereség, ha nem is tökéletes, mégis nyereség. A vasalási idő így is jól használódott fel.

A probléma megoldását hátráltatta, hogy nem nagyon tudtam az utóbbi hónapokban időt szakítani erre. Amint elkezdődött a vizsgaidőszak hirtelen nagyon feszítetté vált az időbeosztásom, ugyanis egyre-másra cikkek leadási határidejei fenyegettek. Egy angol nyelvű cikknek január 1-jén volt a leadási határideje, az ünnepeket is bekezdésről bekezdésre éltem meg. A második határidő január 20-ra esett, tehát amint leadtam az egyiket, jött a másik. Amikor ezt is leadtam, már várt a február elejei elküldése egy harmadik cikknek. A cikkek szépen-küzdelmesen íródtak, gyarapodtak, újraíródtak, és a határidőkre sikerült elkészülnöm velük. Amikor pedig elszakadtam az írástól, akkor vizsgáztattam, meglehetősen sokat, hiszen a téli vizsgaidőszakra esnek a nagyobb évfolyam előadásaim és a hozzátartozó vizsgák is. Nagyon hasznos volt hát a vizsgaidőszak, sokat dolgoztam, tanultam, és ezért a RaspberryPi, mint Media Center (OSMC) nem tudott fejlődni.

A fejlesztésben áttörést aztán a véletlen hozott. Olvasgattam ugyanis sokat a Google keresőmotorjáról, az algoritmusokról. A keresést meghatározó sok tényező között a kontextus kialakítással való játék hozta meg végül is a megfelelő találatokat, amelyek végül is segítettek megoldani a másik számítógépekről történő lejátszás problémáját. Sikerült így ugyanis megtudni, hogy a Windows (SMB)-n keresztül csak részlegesen lehet megközelíteni az OSMC segítségével egy másik számítógépet, ugyanis az OSMC alapverziójából hiányzik még egy alkalmazás a tökéletes működéshez. Tehát csak ezt a programot kellett beépíteni néhány nagyon felhasználóbarát kattintás segítségével. Azt kellett ugyanis tenni, hogy a myOSMC ablakból eljutva, az OSMC storeból egyszerűen le kellett tölteni a SAMBA alkalmazást. Amint ezzel végeztem, már nagyon simán lehetett böngészni a másik számítógép könyvtáraiban.

Gondoltam, hogy a pudding próbája mégiscsak a kóstolás, tehát érdemes egy filmbe belenézni. Az újonnan megvett Ex Machina DVD-t tehát betettem egy számítógépünkbe, és megpróbáltam a családi TV-n a RaspberryPi segítségével lejátszani Wifi-n keresztül. Az adatátvitel korlátozott sebessége, inkább lassúsága miatt háromszor 2-3 másodpercre megakadt a lejátszás, ám ezen kívül nagyon szépen vetített. Az OSMC menüjéből könnyű volt nyelvet, feliratot választani, onnan indítani, ahol legutóbb leállítottam a filmet, azaz ténylegesen egy média center benyomását keltette az eszköz. Ja és még egy előnye volt, ti. hogy nem kellett a RaspberryPihoz csatlakoztatott egérrel dolgozni, hanem a TV távirányítója is alkalmasnak mutatkozott minden lehetőség elérésére.

A befogadói élmény fokozásához már csak egy lépést kell tenni, azaz a wifiről át kell állni az adatkábeles megoldásra. Az adatkábelt még a házunk építésekor kihúztam erre a helyre, csak akkor még nem volt szükség arra, hogy a TV-t, amink akkor éppen még nem is volt, bekössem a hálózatba, tehát nem készült el a kiállás. Most az a terv, hónapok óta valójában, hogy egyszerűen csak egy RJ45 csatlakozót szerezzek be, amit ráépítek a vezeték végére, és így beleköthetem a RaspberryPiba. Még november végén beugrottam egy számítógépes boltba, ahol megrendeltem a csatlakozókat, ám még nem sikerült beszerezniük. Értem én persze, hogy nem egy nagy üzlet ez nekik, de ez a hitegetés, hogy „mindjárt megérkezik, de telefonszámot nem adnak, menjek csak be hozzájuk” nóta egy kicsit már fáraszt. Interneten is rendelhetnék, de 50 db alatt nem lehet, az meg egy kicsit azért sok, még ha nem is sikerül elsőre rátenni a kábelre. Ez azonban valószínűleg egy következő bejegyzés témája lesz.

Talán egy kicsit stílusosan a próbához az Ex Machina-ra esett a választás, hiszen disztopikus műfajú filmről van szó, amelynek középpontjában a mesterséges intelligencia áll. A film a gép és ember kibékíthetetlen ellentétéről mesél, és arról hogy az ember megpróbál túljárni a gép eszén, a másik ember eszén, ám a csatározásból a gép kerül ki győztesen. A sematikus témát azonban a színészi játék, a kamera történetmondása színezi ki az élvezhetőségig: a próbából végül filmnézés lett. A két főszereplő arcjátéka, az emberi érzelmek és azok megjelenítése az arcon különlegesé teszik az élményt. A sok közeli képben a színész eléri, hogy azt higgye a néző, úgy érez, amint éppen kell. A géppel együtt értelmezünk, a gép is eljátssza az érzelem fizikai manifesztációját, és mindezt persze a színész is eljátssza. Az átverések, a látszat tudatos manipulációja, amikor egy pillanatra az ember is azt hiszi, hogy gép, és megpróbálja bizonyítani emberségét, a film különböző szintjein mintha alátámasztani látszana azt a fájdalmasnak ható elvet, hogy végső soron túl sok jellemzője az embernek algoritmizálható. Minden leképezhető a számítógép nyelvére, és a leképezhetőségtől már csak egy pici lépés a tökéletes imitációja. Ha algoritmizálható, akkor olvasható és eljátszható, végeredményben pedig manipulálható, a figyelmes olvasó az arcról, apró mozdulatairól mindent le tud olvasni, és maga is meg tudja ugyanezeket jeleníteni a saját arcán. Innentől kezdve beállhat a regressio ad infinitum, minden reflektálható, kétségbevonhatóvá válik. Az algoritmizálhatóság moralitáson túli, előtti következményeit a kamera pompásan mutatja meg a különlegesen színészi játékon és alaphangulaton keresztül.

A vasaló és a Málna pite

A vasalás nagyon szükséges, ám nekem meglehetősen monoton tevékenység, visszafogott hát a lelkesedésem iránta. Sokaktól hallom, a monotonitást azzal oldják, hogy vasalás közben filmeket néznek. Náluk ez működik, nálam, sajnos, nem. Filmeket ugyanis a vizuális élményért nézek, ha azonban a vasalnivaló inget nézem, nem tudok a filmre, mint filmre figyelni. Másfelől, amikor végre ráveszem magam, hogy lecsökkentsem a halmozódó gyűrött ruhakiállítást, akkor többet és hosszabban vasalok, mint amennyi filmet érdemes „együltő” helyben megnézni. Persze, lehetne rádiót hallgatni, hangos könyvre figyelni, de most mással próbálkoztam.

Két hete ugyanis megérkezett a Raspberry Pi-om, és eleddig alig tudtam vele foglalkozni. Feltelepítettem a Raspbian operációs rendszert, tweeteket küldtem róla, nézegettem az eleve hozzáadott programokat, próbáltam testre szabni. Ez persze mind időigényes tevékenység, tehát érthető, hogy nem volt ennél sokkal többre lehetőségem. Ugyanakkor a családtagok meg-megfogalmazták, hogy most mire jó ez az eszköz: egy újabb számítógépecske, ami méretéhez alkalmazkodva meglehetősen gyenge? A helyzet az, hogy magam is pont ilyeneken gondolkodtam már egy ideje. Mire is lesz ez jó?

Mert persze azzal nem nyugtathattam magam, hogy az open hardware már önérték, és már ennyi is elegendő magyarázat a kiadásokra. Az "open" ugyanis nem jelent ingyenességet. Persze olcsón vettem, de mégiscsak kb. 16 000 Ft-ba került az eBay-en keresztül Kínából rendelt kezdőcsomag, ami tartalmazta a Raspberry Pi 2 B+-t, egy tokot, amibe beleépítettek egy hűtő ventillátort, egy 8 Gb-os micro SD kártyát, egy USB Wifi eszközt, egy tápegységet és egy HDMI kábelt. Mindez 16 ezer Ft-ért nagyon jó vásárnak tűnik, mégis ha csak egy újabb kütyü, aminél jóval erősebb eszközeim vannak, akkor szinte pénzkidobásnak látszhat. Továbbá vennem kellett egy adaptert, amivel sikerült összekötnöm a HDMI bemenettel nem rendelkező monitort a Raspberry Pi-jal, ami az összköltségvetéshez képest sokat dobott az áron, hiszen 8 ezer Ft-ra rúgott a MédiaMarktban. A költségek tehát megindokoltak volna valamiféle értelmes felhasználást.

Szombaton aztán elhatároztam, hogy készítek a Raspberry Pi-ból egy MediaCentert, aminek a segítségével a félig smart TV-nket okosabbá tehetem. Ha a Samsung protokollt jártam volna végig, akkor kb 30-40 Eft-ba került volna ez az upgrade-elés. A Raspberry Pi-jal azonban megoldható volt az átállás bármiféle további költség nélkül. Mielőtt azonban az átállást írnám le, ami egyébként kb. 1-2 órás tevékenység lett, el kell mondanom, hogyan épül fel a Rasberry Pi, hogy érthető legyen az eszköz sokszínűsége.

A Raspberry Pi azért open hardware, mert több különböző eszközként funkcionálhat. Kialakítható belőle egy kamera és ezáltal egy lakáshoz épített felügyeleti rendszer alapja, amelyet internetről irányíthatunk, amikor nem tartózkodunk otthon. Építhető belőle egy távirányító kisautóhoz, drónhoz, akár automatika az öntözőrendszerhez, az önműködő garázsajtóhoz, nagyon intelligens ébresztőóra stb. Ami talán még nyíltabbá teszi az eszközt, hogy nem kell leredukálni egyetlen tevékenységre, hanem egyszerűen a micro SD kártya váltogatásával lehet a Raspberry PI ez aztán az, amire éppen szükség van. A Raspberry Pi-ban ugyanis merevlemezként a micro SD kártya funkcionál. Tehát a Micro SD kártya cseréjével, valójában a merevlemezt cserélem, az operációs rendszert és vele minden programot. Ezáltal magát az eszközt lehet célirányosra alakítani, nem kell mindent egyszerre beletenni. Pontosan ezt szerettem volna én is megtenni, tudniillik egy céleszközzé alakítsam. Véletlenül még aznap belefutottam egy hánykolódó micro SD kártyába az egyik fiókban, ami éppen kapóra jött a MediaCenter kialakításához.

Hogy is készült el hát a céleszköz. Még szombaton megnéztem egy videót arról, hogyan kell elkészíteni a MediaCentert. Másnap reggel, korábban keltem, mint a többiek, úgyhogy alkalmasnak mutatkozott az idő a munkára. A laptopon felmásztam az Internetre, megkerestem a videóban ajánlott programot (OSMC), letöltöttem a micro SD kártyára. Minden simán, a tegnapi videónak megfelelően működött. Miután az SD kártya készen állt, betettem a Raspberry Pi-ba, beizzítottam az eszközt, és vártam, hogy történjen valami. De nem történt semmi. Már ismét az Internet felé kacsingattam, hogy most mi lehet, de nagysokára elkezdett életjeleket adni a Raspberry Pi a monitoron, és elindult a program, bootolt és sorban jöttek a kérdések a személyre szabáshoz, az eszköz hangolásához. Végül indításra készen állt az eszköz. Ekkor átmentem a Tv-nkhez, összekötöttem a Raspberry Pi-jal, és kipróbáltam. Először minden lassan ment, hiszen mindenhez telepíteni kellett egy kis programocskát, külön a Youtube-hoz, külön a TED talkhoz.

Amint a programok szépen feltelepültek, onnantól kezdve minden félelmem ellenére nagyon jól működött az eszköz. Féltem, hogy rossz lesz a kép minősége, hogy akadozni fog, hiszen nem adatkábelen, hanem Wifin keresztül érkezett a jel. A pozitív csalódás azért volt, mert semmi ilyesmit sem tapasztaltam: semmi akadozás, sőt ha tűhegyes, jó felbontású videót indítottam el, a TV-n megjelenő kép is ilyen volt (ha rosszat, a TV-n is rossz maradt, sajnos). Egyetlen hibája van még az eszköznek, ugyanis eleddig nem sikerült rácsatlakoznom a többi gépre, hogy az ott tárolt tartalmakat is le tudjuk játszani. Mindig jelszót kér, és anélkül nem enged tovább, jóllehet a célszámítógépen az adott mappák nincsenek jelszóval levédve. Ez a probléma azonban biztosan megoldható, Google ebben is rendelkezésre fog állni, ha lesz egy kicsivel több időm.

Egyelőre azonban annyi is elegendő volt a boldogsághoz, amennyit sikerült beállítani. A TED talks pontosan elegendő volt a délutáni vasaláshoz, és mindenki jól járt, de leginkább is én. Nem haltam bele a vasalásba, pontosabban az unalomba, sőt sok mindent tanultam, miközben vasaltam. Továbbá a gyűrött ruhahalom is szépen lefogyott, alig-alig maradt néhány vasalatlan ing. Ami azonban a legfontosabb, hogy sikerült értelmes céleszközzé varázsolni a Raspberry Pit, ami már majdnem hogy visszahozta az árát. És mindez még csak a kezdet: talán egy egész egyetemi kurzust szentelek a Raspberry Pi-nak, ha egyszer a Digitális Bölcsészetet újra meg lehet hirdetni.