The Man Who Shot
Liberty Valance (1962) onnan
veszi fel a fonalat, ahol a My Darling
Clementine befejezi. Induljunk ki abból, hogy a civilizált infrastruktúra
már létrejött, és szépen működik. Éspedig olyan szépen működik, hogy ugyan van börtön,
de a lakat eltört, és a seriff lakik benne. (Kérem, olyan rend uralkodik
Shinbone városában, hogy börtön egyetlen lakója a talpig becsületes rendőr.) Nincs
rossz, vagy ha van is, akkor is a város határain kívül ügyködik, ahova a város,
a seriff jogköre már nem terjed ki.
Itt, ebben az újabb helyzetben már
másfajta értelmiségre van szükség. Eleddig az értelmiség orvosolta a már
megtörtént bajokat, itt előre megpróbálja kiküszöbölni, megpróbálja megoldani.
Az orvost felváltja az egyik új értelmiségi alak: a jogász, Ransom „Ranse”
Stoddard (James Stewart), akiből majdan szenátor lesz, aki az
ügyek, a vitás ügyek civilizált intézését biztosítja a jog és rend által. A
film elején azonban ez a paradigmaváltó még csak érkezik, és a város elérése előtt,
az úton megfosztják mindenétől, félholtra is verik, mégpedig a városban
retteget Liberty Valance nevű útonálló. A másik új értelmiségi alak az
újságíró, szerkesztő, aki a médiát képviseli, Dutton Peabody (Edmond
O'Brien). A továbbiakban az angol reneszánsz miatt elsősorban az utóbbi
szereplővel fogok foglalkozni.
Liberty Valance-ben akkor horgad fel a méreg a média embere, a Shinbone Star sztárriportere iránt, aki
egy személyben a világlap szerkesztője, kiadója, nyomdásza és a szerkesztőség
takarítója is, amikor utóbbi egy olyan cikket szeretne közölni, ami Valance
egyik vesztes csatájáról szól. Peabody, a média helyi és ezért univerzális
megtestesítője persze nem buta ember, tudja, hogy Valance nem örül az
ilyesminek, úgyhogy rendszeresen inába száll a bátorsága, ám ezen tud segíteni
egy kis alkohollal. Az alkohol azonban fogyó eszköz, mint ahogy el is fogy a
cikk megjelentetése előtt. Ám az alkohol pótolható, Peabody el is hagyja a
szerkesztőséget egy rövid időre, hogy bátorságát megvásárolja. Ebben a pillanatban
hirtelen belép a képbe Liberty Valance mellett Shakespeare is.
Az újonnan megszerzett bátorsággal
a szívében (gyomrában) a szerkesztőség előtt a bátorságot erősítendő Peabody Shakespeare V. Henrikjéből az Agincourt-i csata
előtt elmondott bátorító beszéd szavalásába kezd. Reményt és bátorságot merít
ebből a beszédből, hiszen egy kilátástalan helyzetben tölti el reménnyel a
hallgatókat V. Henrik lelkesítő beszéde egy olyan csata előtt, amelyet
papírforma szerint el kellene veszteniük, és mégis megnyerik. Hasonlóan kilátástalan
a józanésszel szemlélve Peabody helyzete is, hiszen a megjelentetendő cikk
biztosan bosszúra fogja ösztökélni Liberty Valance, és ugyanilyen biztos az is,
hogy az újságíró-szerkesztő csak vesztese lehet a Libertyvel vívandó csatának.
A beszédrészlettől fölbátorodva, egy győztes csata reménytelen kilátásával
Peabody belép a nyomdaként is működő szerkesztőségbe. A helyiségben nemcsak a megszokott
berendezési tárgyak várják a szerkesztőt, hanem Liberty Valance is pajtásaival,
hogy megleckéztesse a vele szembeszállni merő firkászt, illetve hogy lerombolja
a nyomdát.
Peabody átlátja helyzetének
kritikus természetét, és ismét Shakespeare-hez folyamodik, de most már az újabb
helyzethez igazítva az idézetet, azaz a dicsőséges király alakjától elmozdul
egy híres áldozat irányába. Meglátva a bűnözőket így szól: „Liberty Valance és
myrmidonjai!” Az idézet egy másik világba repíti a nézőt, a Troilus és Cressida hősietlen,
kellemetlen világába, egy híres párviadal demitologizált jelenetébe. Shakespeare
keserű komédiájában a tíz éve tartó trójai háború kilátástalansága felőrölte a
héroszok lelkesedését. A kilátástalan háborúban a harcosok úgy mennek a
csatatérre, mintha munkába indulnának, ahol ebédidőben megpihennek, leteszik a
fegyvereket, és nyugodtan fogyasztják el a hazait. Így tesz Hektor is, amikor
delelőre hág a nap: leteszi fegyvereit, pihen és táplálkozik, erőt gyűjtve a
délutáni menethez. A napi rutin nemcsak a hatalmas hősöket degradálja a
mindennap hőseivé, hanem a rutin, az időbeosztás miatt a hős kiszámíthatóvá
válik, és így kiszolgáltatottá is. Ellenfele, Akhilleusz a déli pihenőre
számítva szolgáival, myrmidonjaival megtámadja a gyanútlan és védtelen hőst, és
maga részt sem vesz a mészárlásban, csak szolgáival végezteti el a piszkos
munkát. Ezt a hősietlen, kiszolgáltatott és végzetes helyzetet jelenítni meg
Peabody a helyzethez igazított utalással: tudja nincs értelme védekezni sem, a
sorsa megpecsételődött, Liberty Valance-Akhilleusz nem fog kegyelmezni neki.
Nem is küzd, hanem hagyja, hogy a véres bosszú leperegjen, és hogy nem hal meg,
csak a véletlennek köszönhető: itt a hősietlen verőemberek még gyilkolni sem tudnak.
Mindent összevetve a The Man who Shot Liberty Valance új
összefüggésbe helyezi a (vad)nyugati értelmiséget és Shakespeare-t is. Az új
értelmiség, aki szerepet játszik a valóság formálásában, a civilizált nyugaton
nem utána megy a bajnak, hanem előre lehetetlenné próbálja tenni a bajt, vagy
pedig a civilizáció eszközeivel, a betű erejével hívja fel rá a figyelmet. Az
új értelmiségi a jogász és az újságíró-szerkesztő, akik közül az újságíró idézi
meg Shakespeare-t az adott helyzet minél pontosabb megfogalmazására: a vesztes
helyzetből a dicsőséges nyereség előrejelzésére, majd a vesztes helyzet
megragadására demitologizálva, dedémonizálva az ellenséget. Bár az új
értelmiségi győzedelmeskedik, meghalhatna, és mégis életben marad, semmi sem az
ő érdeme. Az újságíró esetében a gyilkosok megállnak, mielőtt megölnék áldozatukat.
A jogász esetében pedig amikor Liberty Valance párviadalra hívja ki, és
elfogadja azt, akkor a saját halálos ítéletét írja alá a racionális rend embere.
A jogász rálő ugyan Libertyre, valószínűleg nem találja el, de egy ember, a
jogászt tudta nélkül lesből lelövi a bűnözőt. A felszínen jól működő
civilizációt folyamatosan fenyegeti a városon kívül tanyázó elementáris
erőszak, és ezt a civilizációt nem tudja megvédeni az új értelmiség sem. Hogy életben
maradnak talán vagy azzal magyarázható, hogy a városon belül irracionálisan
erős a civilizáció ereje és a főgonoszt a segédek gyengesége befolyásolja, hogy
a gyilkosság ne sikerüljön, vagy pedig a rendező gondviselő hatalma.
