Miért kezdtem építeni a Magyar Shakespeare Archívumot?

Miért kezdtem el építeni a Magyar Shakespeare Archívumot? A rövid válasz a kérdésre az, hogy mert nem létezik hasonló vállalkozás egyelőre, és engem nagyon érdekel, hogyan lehet Shakespeare-t elérhetővé tenni a digitális térben. A hosszabb válasz, inkább azt a kérdést foglalja magában, hogy miért én, miért most? Őszintén szólva már több éve tervezem egy olyan digitális felület kialakítását, amely Shakespeare magyar befogadóit szolgálhatja. A tervezéskor állandóan figyeltem a külföldi adatbázisokat, elemeztem őket a befogadó szempontjából, kidolgoztam egy kategória rendszert, amely leírhatóvá, elemezhetővé, összehasonlíthatóvá teszi az egyes adatbázisokat. A tervezés után OTKA pályázatokat nyújtottunk be a PPKE Reneszánsz Kutatócsoportjával, és bár a bírálatok mindig nagyon pozitívak voltak, forráshiányra hivatkozva egyszer sem kaptunk támogatást. A kudarc az első hetekben, hónapokban mindig letört, de aztán erőt vettem magamon, hogy újra felvegyem a szálakat, és végül az elején egyedül, majd hallgatói segítséggel pénzügyi források nélkül elkezdtem építeni a Magyar Shakespeare Archívumot.

Az adatbázis azt kívánja bemutatni, hogy a shakespeare-i drámai életmű csak medializálva létezik. A medializáltság azt jelenti, hogy egy drámai mű, például a Lear király nem férhető hozzá a megvalósulásától, materializációjától függetlenül, hanem csak valamilyen médiumon, közvetítő közegen keresztül. Például a Lear királlyal csak akkor kerülhetünk kapcsolatba, amikor a tradicionális médiumokon keresztül, azaz a könyv lapjain olvassuk, a színház játékterén vagy a filmvásznon nézzük-hallgatjuk. A tradicionális médiumok mellé pedig el kell helyezni a digitális médiumot, azaz magát az adatbázist is, hiszen ez egy egészen más természetű mediáltságot jelöl, mint a tradicionális médiumok.

A könyv médiumából következik sok egyéb mellett az, hogy a shakespeare-i szövegek bizonytalanok. Az adatbázis a Shakespeare szövegek rugalmasságát, instabilitását szeretné kommunikálni a befogadónak. Persze mindenki tudja, hogy nincs egy végleges szövegváltozat, mégis még az egyetemen is úgy beszélek magam is az órákon, hogy Shakespeare-nek van egy tragédiája, aminek az a címe hogy Lear király, pedig nyilván nincs egy ilyen szöveg, hanem csak szövegváltozataiban él a drámai mű. A befogadót tehát az adatbázis abban szeretné segíteni, hogy a drámák esetében teljes szövegtörténetre lehessen rálátása, azaz a különböző szövegváltozatok elérhetőek és kereshetőek legyenek, továbbá a metaadatok, könyvészeti, bibliográfiai, szerkesztéstörténeti leírások is kereshetővé váljanak. Valójában ilyen típusú nyílt hozzáférésű adatbázis nem létezik, tehát ezzel még az angol adatbázisok talán újdonság lehet a Magyar Shakespeare Archívum. A szöveges megnyilvánulások, a szöveg bizonytalanságához hozzájárul még a fordítások szorzója is, hiszen az amúgy is bizonytalan szövegeknek újabb variánsai a különböző korokban készült fordítások is. Ideális esetben talán színházi szövegkönyvek is bekerülhetnek az adatbázisba tovább növelve a textuális sokszínűséget.

A drámai művek materializációja, megvalósulása nem korlátozódik azonban kizárólag szöveges változatokra, hanem a színház és a filmes megvalósulások is benne foglaltatnak. Éppen ezért az adatbázis a hozzáférhetőségtől függően legalább utalni, de amennyiben lehetséges színházi és filmes adaptációkat is kereshetővé, megtekinthetővé próbál tenni. Bizonyos esetekben tehát a befogadó találhat szabadon megtekinthető adaptációt, esetenként utalást a filmre vagy színházi előadásra, amelyet csak előfizetéssel tekinthet meg, időnként csak a metaadatok (lesznek) megtalálhatóak az adatbázisban. A digitális médium erénye az elérhetőség, a kereshetőség, a manipulálhatóság, a gépi elemezhetőség, és mindezt maga az adatbázis is szeretné teljesíteni.

Az archívum tehát annyiban és úgy szeretné a Shakespeare-befogadást szolgálni, hogy megjeleníti azt a sokszínűséget, ahogy egyes drámák egyáltalán befogadhatóak a medializáltságuk révén. Nyilván ezt a sok megvalósulást nehéz így magánúton egy adatbázisba foglalni, ám talán csak így érdemes nekikezdeni a munkának. Remélhetőleg a kezdetet látva másnak is megteszik a munka, és esetleg bekapcsolódik. Ettől nem függetlenül pedig még az is megtörténhet, hogy a pénzforrások gazdái is egyszer megnyitják a forrásokat, hogy nagyobb léptékben, esetleg egy más technológiára konvertálva az eredményeket egy újabb szintet lehessen megugrani. Addig is építgetem az adatbázist, és a következő bejegyzésben az adatbázis jelenlegi technológiájáról fogok írni.

Tömegkommunkáció, háború és a könyv

Több, mint egy hét telt el az előző bejegyzésem óta, pedig szerettem volna minden héten tájékoztatást nyújtani arról, mivel is töltöm a University of Notre Dame-en az időmet. Az elmúlt időszakban több bejegyzés témája is forgott a fejemben: egy túra a Notre Dame-en, aztán szívesen elmélkedtem volna arról, hogy hogyan működik ez az egyetem, amely az 1960-as években még szinte csak említésre sem volt méltó, ma pedig a vezető kutatóegyetemek közé tartozik, továbbá arról, hogy hol is tartok most a kutatásban a terveimhez képest. Mivel a blog leginkább szakmai, kutatói blog szeretne lenni, ezért mindenképpen prioritást élvez a kutatás. Tehát, leginkább ez utóbbiról írtam volna, hogy azonban ezt mégsem tettem meg, annak az volt az oka, hogy minden erőmet és időmet a terveim megvalósítására szántam. Azt határoztam el ugyanis, hogy az egyik cikknek ezen a héten el kell készülnie, ha törik, ha szakad, és addig mással nem foglalkozhatom. A cikk, most szombat koradélutánra legalábbis első verziójában elkészült, úgyhogy megengedem magamnak, hogy egy kicsit mást is írjak. Ugyan most mást írok, de nem fog nagyon másról szólni, hiszen a cikkről szeretnék írni.

A cikkben egy régi témámat melegítettem fel, ugyanis már többször is írtam René de Lucinge: The Beginning, Continuance and Decay of Estates ford. John Finet (London: Eliot’s Court Press for John Bill, 1606), azaz Az Államok létrejöttéről, fennmaradásáról és pusztulásáról szóló könyvéről. Most azonban a könyvnek azt a jelentésrétegét dolgoztam föl, amely a könyvet, a korabeli tömegkommunikáció eszközét veszi górcső alá. Ezt a jelentésréteget pedig kiegészítettem, pontosabban párbeszédbe hoztam ennek a könyvnek a szövegen, a főszövegen kívüli jellegzetességeivel. Tehát két, de nagyon is összefüggő téma alkotta az elmélkedéseim gerincét: a könyv, mint téma a műben, és a mű, mint könyv. Ennek a két témának az egymással való szóba elegyítésével egészen érdekes jelentésrétegek felszínre hozatala kerekedett ki a cikkben.

A könyvet olvasva legelőször is az ragadja meg a figyelmet, hogy Lucinge milyen komoly szerepet szán a könyvnek, a korabeli tömegkommunikációs eszköznek a törökök legyőzése érdekében. A szöveg elsősorban történeti-stratégiai elemzést tartalmaz arról, hogy hogyan jött létre, mi is teszi olyan hatékonnyá a törököket. Mindent, minden addigi csatát elemezve arra a sanyarú következtetésre jut, hogy igazából nincs túl sok esélye a keresztény seregeknek legyűrni a hitetleneket. Ennek elsősorban az az oka, hogy a törökök nagyon jól harcolnak, engedelmeskednek a parancsoknak, sőt szeretik is egymást, és ezért tudnak legyőzni minden akadályt, szemben a keresztény seregekkel, akiket inkább az önérdek, széthúzás, harctéri engedetlenség jellemez. Mitől is ilyenek a keresztény seregek? A sok ok közül azért, mert testgyakorlás helyett olvasással, művészetekkel, szép hölgyekkel múlatják az időt. Hogyan lehetne mégis győzelmet aratni a törökökön? Azt kell használni, ami a keresztényeket is tönkretette: könyveket kell csempészni a birodalomba, amelyek címűkkel félrevezetik az olvasókat, és történeteik révén szépen megmérgezik a működő, virágzó egységet, ami a törököket jellemezte. (Itt talán nem nehéz párhuzamokat felfedezni korunk módszerei és az akkori módszertan között: nem véletlen az állandó hadakozás Kína és a Google között, a Facebookon meghirdetett erőszak Angliában, amire Cameron első reakciója a Facebook lezárása volt, a Twitter szerepe az Arab Tavasz során, amikor Egyiptom levágta magát az internetről…)

A katonai helyzetelemzés testet egy nagyon különleges könyvben kapott. Különlegesen szépen elkészített könyv ez. Kisméretű 19 cm-es kvartó kiadvány, egy kivételével minden fejezet szép dekorált iniciáléval kezdődik, az olvasót modern oldalszámok segítik, minden fejezethez vázlatos összefoglaló tartozik, tudatosan használt betűtípusok különítik el a különböző részeket. Látványosan delux kiadványról van szó. Ehhez tartozik még az is, hogy egy relatíve híres nyomda, az Eliot’s Court Press készítette a kiadványt. A nyomda egyik névjegye az az iniciálé, amelyiket már előttük is használtak, a szakirodalom Eliot’s Court „Apostoli” iniciálénak nevez. Azért nevezik ezeket az iniciálékat Apostolinak, mert egészen egyedi emberalakokat tartalmaznak, glóriával a fejük körül, néha apostolok, néha mások köröcskékkel díszített kerettel a kép körül. Ez az Apostoli iniciálé köti össze a fordító Dedikációját a szerző művével talán bonyolultabb jelentést kölcsönözve a műnek, mint az elsőre látszik. Érdemes még a kiadó személyét megnézni. John Bill az egyik legizgalmasabb könyvkiadó Jakab király Angliájában, élvezi a király bizalmát, bizonyos monopóliumokat szerzett magának, a Könyvkiadók Társaságának egyik meghatározó tagja, különlegessége, hogy a Kontinenssel nagyon jó könyvkiadói kapcsolatokat tartott fönn. Tehát a 17. század jeles tagjai álltak össze, hogy megjelentessék egy francia szerző könyvét a törökök megállításáról. Vajon miért?

ég van egy érdekes jellegzetessége a könyvnek, még pedig a Dedikáció. Finet a Dedikációt Richard Bancroft-nak, Canterbury érsekének, a király után az Anglikán egyház fejének címezte. Nyilván nem azért, mert Finet (pénzbeli) támogatást remélt volna. Inkább egy újabb kontextualizálásról lehet szó. Az ajánlásban Finet azzal érvel, hogy azért ajánlja a könyvet Bancroft-nak, mert ő össze tudja fogni a keresztényeket, hogy megállítsák a törökök előretörését. Ezt a nem éppen visszafogott elképzelést még megerősíti, hogy a Dedikáció nyitó iniciáléja nem egy apostolt ábrázol, hanem egy szárnyas angyalt trombitákkal. Úgy indul tehát az ajánlás, mintha Isten szavát hozná, amely az angol kontinentális ambícióra hívna fel, vallási és politikai feladatot is adna az angol népnek. Ezzel az ajánlással és az iniciáléval, amely transzcendentális nyitottságot és mélységet ad a szövegnek, illetve összekapcsolja a dedikációt a főszöveggel, a könyv más olvasatoknak is keretet teremt, mint a csak törökökkel foglalkozó főszöveg.

A könyv tehát, mint szöveg, és mint produktum együttesen vesznek részt a jelentésrétegek kialakításában, együttesen tágítják az olvasatok kereteit, hoznak létre olvasó elvárásokat és felelnek meg azoknak, vagy éppen frusztrálják őket. A mű ténylegesen nem egyetlen szerző céljaira korlátozza, vagy szeretné korlátozni a jelentést, hanem több ember közreműködésének az eredménye a jelentés megvalósulása. Ennek a könyvnek a jelentésében ugyanis akarva-akaratlanul vesz részt a francia szerző, angol fordítója, és Dedikáció és az „Olvasóhoz” szerzője, a nyomdai munkások és a kiadó személye. A kollaboráció eredménye pedig egy nagyon szép és szépsége által meggyőző könyv csupa díszítéssel és kellemmel.

Ekönyv-olvasó és kutatómunka III: Az „oldal” fogalmáról

A múltkori blogbejegyzésben arról a folyamatról gondolkodtam, amit homogenizációnak neveztem, azaz arról, ahogy a könyv materialitása tekintetében elveszteni látszik egyediségét a digitális könyvek megjelenése óta. A mostani bejegyzésben egy lépéssel továbbmegyek ezt a folyamatot vizsgálva egy szűkebb szempontra összpontosítva a figyelmet, és csak arról fogok elmélkedni, hogy mi történik a nyomtatott könyv oldal-fogalmával az ekönyv-olvasók megjelenése tekintetében.

A nyomtatott könyv esetében az „oldal” fogalma hosszú története során meglehetősen kikristályosodott. Egy nyomtatott könyv oldala bár sok mindenben különbözi egy másik nyomtatott könyv oldalától, mégis egy elvont szinten sok közös jellemző állapítható meg. Egy nyomtatott könyv oldala egy szemléletben átfogható, és meghatározott elemekkel rendelkezik. Az oldal jelentős részét az információt hordozó jelrendszer fedi le, azaz szöveg vagy kép. A szöveget vagy képet változó méretű, de mindig jelenlevő üres rész veszi körül, azaz a margó, ahova akár az olvasó elhelyezheti saját megjegyzéseit is. Az egyes oldalakat oldalszámokkal azonosítunk, amely számok szinte kivétel nélkül minden egyes oldalon meg is találhatóak. Az oldalak közötti mozgást lapozó mozdulattal visszük véghez, amely lapozás mozdulat is meglehetősen komplex, hiszen lapozhatunk kimódoltan, megnedvesített ujjal, akár az oldal belső részén, megkockáztatva ezzel, hogy beleszakítunk az oldalba, vagy a lap külső szélén, lassan vagy gyorsan.

Az oldal, mint azonosítható, adott egységek elsősorban az internet megjelenésével kezdett feloldódni, hiszen bár internetes „oldalak”-ról beszéltünk, valójában nem a nyomtatott könyvekben megszokott oldalra gondolunk, hiszen egy internetes oldal tartalmazhat egy egész cikket, könyvet. Ennélfogva az internetes oldalaknál az olvasó nem lapoz, hanem görget, mintegy visszatekintve a középkori adathordozókat, azaz a kódexeket megelőző információtároló egységekre, a tekercsekre. A tekercseket az Alexandriai könyvtárban nem lapozták, amikor olvasták, vagy kerestek bennük valamit, hanem legörgették, széthajtogatták, hiszen az oldal, a speciális módszerekkel összeragasztott hosszú tekercs egyszerre tartalmazta, egyetlen összefüggő egészként tárta az olvasó elé a művet, vagy annak úgynevezett egységeit, a könyveket.

A középkori kolostorok felfedezése volt a sokkal egyszerűbben kezelhető kódexformátum, amely előkészítette az utat a mai értelemben vett könyvhöz, az oldal fogalmához. A kódexeknél azonban az oldalak azonosítása még nem jelent meg, hiszen nem volt szükség az utalások pontosítására, az idézetek visszakereshetőségére. Az oldalak jelrendszerrel való azonosítása csak a könyvnyomtatással jelenik meg, de ekkor sem az olvasást, az olvasót segítendő. A késő 15. 16. századokban a nyomdászok kezdték el azonosítani az oldalakat azzal a céllal, hogy megkönnyítsék maguknak elhelyezni a leendő könyv oldalait a nyomdai íven. Ehhez az azonosításhoz nemcsak számokat használtak, hanem betűkkel jelölték a nyomdai ívet, az íven belül számmal a lapot, amelynek volt a majdani könyvben jobb és bal oldala. Ezek szerint az alábbi oldalazonosítás mint például „D4^r” azt jelenti, hogy a „D” nevű nyomdai íven a 4. könyvlap jobb oldaláról van szó. Ez az azonosítási jelrendszer azonban nem jelent meg minden könyvoldalon, azaz ha a mai olvasó azonosítani szeretne egy oldalt, akkor általában vissza kell lapozni a könyvben, ahol utoljára jelenik meg egy betű, majd onnan kezdve mikor jelenik meg először egy szám, és innen visszaszámolhat az adott oldalig, ahol még eldönti, vajon jobb- vagy baloldalról van-e szó. Ez a jelölési rendszer aztán lassan és folyamatosan adta át a helyét az olvasókat segítő oldalszámoknak, először párhuzamosan használva a két módszert, majd teljesen átállva a mai is használt azonosítási módra.

Bár az internet a tekercsektől örökölt görgetést állította vissza, ez nem jellemző mégsem minden digitális szöveghordozóra, például az ekönyv-olvasóra sem. Az ekönyv-olvasó oldalszámokkal is dolgozik, de ez a módszer nem egészen azonos a nyomtatott könyvekben megszokott rögzített jelölési rendszerrel. Ha az ekönyv-olvasón megtartjuk az eredeti oldalméretet, a kijelző mérete miatt valószínűleg olyan kicsi betűméretet fogunk látni, amely nagyon megnehezíti az olvasást. Ha tehát megtartjuk az oldalméretet, ugyan ragaszkodunk az eredeti oldalfogalomhoz, azaz az oldalt teljesen át tudjuk tekinteni egyetlen pillantással, ugyanakkor a betűméret nagyban akadályozni fogja magát az olvasást.

Amint megváltoztatjuk a betűméretet, az oldalfogalmunk hirtelen megtörik, és különböző lehetséges megoldásokat kapunk. Egyik lehetőség, hogy az oldalszám és az ekönyv-olvasó saját maga generálta oldalszám eltér egymástól: egy tegyük fel 500 oldalas könyv egyszercsak 1000 oldalassá válik, mert a kétszeresére növelt betűméret megduplázta a lapozható, egyszerre pillantásunkkal átfogható oldalak számát. Ebben az esetben az oldal definíciója maradt az egy szemléletben való átfoghatóság. Másik lehetőség az lehet, hogy az ekönyv-olvasó ragaszkodik az eredeti oldalszámozáshoz, azaz amikor a nyomtatott könyv 325.oldalát nézzük, akkor az ekönyv-olvasó számlálója is 325-öt mutat bármennyire is növeltük meg a betűméretet. Ebben az esetben azonban akár háromszor is megnyomhatjuk a lapozó gombot, és még mindig ugyanazt a számot olvashatjuk az eszköz oldalszámlálóján. Ebben az esetben az egy pillantással átfoghatóság helyett a nyomtatott könyvhöz való ragaszkodás kapott nagyobb szerepet. A harmadik lehetőség az, amikor az oldal azonosíthatóságának ideáljáról teljesen lemond a digitális tartalom készítője, és ezáltal feladja az objektív azonosíthatóságot a szerkesztő: nincsen eleve adott oldalszámok, amelyekhez igazodni, vagy attól eltérni szeretne, hanem csak az adott eszköz oldalszámlálója működik változtatva az oldalszámot eszközről-eszközre, nagyításról nagyításra.

Az oldal-fogalom számmal azonosíthatóságának fellazulásával oldódik fel a margó kötött fogalma. A hagyományos, nyomtatott könyv oldalon a margó információval szolgál a kiadás minőségéről, hiszen egy nagyobb margóval rendelkező könyvnél nem spóroltak a papírral a kiadóban, valószínűleg a könyv minőségét is bizonyítandó. A széles margó továbbá a kényelem-érzetet is növeli, hiszen gyorsabban lehet elolvasni egy oldalt, nagyobb a sikerélmény olvasás közben, továbbá a levegősebb oldal könnyedséggel tölti el az olvasót, szemben mondjuk egy lapszélig húzott sorokkal rendelkező oldalfelépítésből adódó bezártság érzettel. A tollal, ceruzával olvasó embernek pedig a margó alkalmat ad arra, hogy kiemeljen, megjegyzést fűzzön a szöveghez. Az így kipreparált oldal tovább növeli az otthonosság érzetét, hiszen a saját hozzájárulásommal egyedivé vált maga a tőlem idegen szöveg is, valamint a könyv használhatóságát is, hiszen a sajáttá tett könyvben könnyebb tájékozódni a későbbiekben, könnyebb visszakeresni fontos részleteket, valamint a visszaemlékezést is segíti, hiszen a saját hozzájárulás révén jobban beleépül a szöveg az olvasó emlékeibe.

Az ekönyv-olvasó kijelzőjén azonban a margó marginalizálódik vagy teljesen eltűnik. A kijelző relatívan kicsi mérete miatt magán a kijelzőn mindenképpen az a cél, hogy minél kisebb legyen az üres felület, aminek egyenesági következménye, hogy a margó mindinkább eltűnik, minél inkább nagyítható a szöveg. A margó, az üres margó egy bizonyos értelemben megmarad, azonban minden funkció nélkül, ugyanis maga az ekönyv-olvasó kijelzőt keretező széle valamiféle margót helyettesít. Erre a margóra azonban nem lehet írni, nem lehet megjegyzéseket rögzíteni, hiszen ez a margó független a könyvoldaltól. A széljegyzetek ettől természetesen nem tűnnek el, új helyre kerülnek, de nem a lap szélére. Azaz az ekönyv-olvasó lehetőséget teremt arra, hogy az egyes oldalakhoz megjegyzéseket fűzzön az olvasó, de ez már nem látszik az oldal megtekintésekor, hanem csak egy ikon jelzi az adott oldalon, hogy ehhez az oldalhoz megjegyzést fűztek, amely megjegyzéshez néhány kattintás segítségével lehet eljutni. Az így megnyitott jegyzet olvasásakor azonban eltűnik maga az eredeti szöveg, amelyhez a jegyzetet fűzték.

Az oldal-fogalom tehát változáson megy át az ekönyv-olvasók használata miatt. Az oldal adott részei átalakulnak, amennyiben a nyomtatott könyv oldal-fogalmának tükrében nézzük, hiszen a szöveg méretezhetősége miatt az egy szemléletben való átláthatóság más mennyiségű információt foglalhat magában. A nyomtatott könyvoldalak azonosító számai is relativizálódnak a nagyítástól, fájlformátumtól és beállításoktól függően. Az oldal margói is vagy eltűnőben vannak, vagy funkciójukat tekintve megváltoznak, hiszen a kis kijelző ökonómiája az üres felület minimalizálására törekszik, illetve a szöveget kiegészítő olvasói margináliák más helyre költöznek. Mindezek a változások, bár szembetűnők, több irodalomelméleti megközelítésben nincs jelentőségük, ugyanakkor nyomot hagynak a szöveg materialitását is szem előtt tartó szövegértelmezési gyakorlatokon és elméleteken. Sajnos minden nyomát nem tudtam feltérképezni az átalakulási folyamatnak, ugyanakkor a legjelentősebbeket talán sikerült szemügyre venni.

Ekönyv-olvasó és kutatómunka II: materialitás és homogenizáció

Az előző bejegyzés bevezetésszerűen vetett számot az ekönyv-olvasók előnyeivel és hátrányaival a nyomtatott könyvekkel összehasonlítva. A jelen bejegyzés egy lépéssel továbbmegy az ekönyv-olvasók kulturális hatásainak elemzésében, és egyetlen, de jóval elvontabb szempontot vizsgál meg, amit úgy fogalmazhatnék meg, hogy az olvasási tapasztalattal összefüggő jellegzetesség a nyomtatott könyvek egyediségének elvesztése, és egyfajta homogenizációs folyamat beteljesedése is. Az ekönyv-olvasó megjelenésével a nyomtatott kultúrában szocializált hatásmechanizmusok kiküszöbölődnek, megszűnik az információ-értékű egyedi materialitása a könyveknek. Ez a veszteség persze történetileg nézve már elkezdődött a 20. század végén, ám a folyamat most látszik beteljesedni. Ezt a folyamatot szeretném ebben a bejegyzésben körüljárni.

Egy könyv olvasási tapasztalatát, az elvárásaimat vele kapcsolatban, és így az alkalmazandó olvasási és értelmezési stratégiát is befolyásolják a kézbe vett könyv materiális tulajdonságai. Máshogy fogok olvasni és értelmezni egy keménykötésű, fólió méretű, vastag papírra szép és méretes betűkkel nyomtatott könyvet, meg egy látványosan olcsó és egyszeri olvasásra szánt könyvet, illetve egy illusztrációkkal teletűzdelt szép mesekönyvet, egy kis sortávval és betűmérettel, keskeny margójú konferencia-kötetet. Hat az olvasóra a papír érdessége vagy simasága, a papír minősége, a könyv illata, súlya, valamint a tördelés módja is. Ugyancsak befolyásolja az olvasást a könyv kora is, hiszen máshogy veszek kezembe egy 16. századi korai nyomtatványt, és máshogy érintem meg a még ropogósan meleg tegnap a nyomdából megérkezett kiadványt. A könyv egyedi materialitása tehát jelentős tényező az olvasáskor.

A könyv materialitásából származó egyediség azonban az ekönyv-olvasó megjelenésével elvész vagy legalábbis átalakul. Maga a kézbevétel szinte semmilyen információval sem szolgál, a könyv homogénné vált: ugyanazt érzékelem, amikor Ishiguro Never Let Me Go-ját veszem a kezembe, vagy Shakespeare első fólióját, Agatha Christie egyik regényét. Nincs tapintásbeli, nincs illatbeli, nincs súlybeli különbség, nem látszik, milyen olvasási stratégiára készítették, hiszen ugyanazt az eszközt, ugyanazt a dolgot, adott súllyal, adott simasággal, felépítéssel, adott illattal, veszem a kezembe. A kezem, a szemem ezen a szinten mindig ugyanaz érzékeli. Ehhez járul hozzá a homogenizált, mechanizált lapozás is, hiszen máshogy lapoztam egy nagyobb méretű könyvet, mint egy kis kiadványt, néha megnedvesítettem az ujjam, lehetett lassan vagy hirtelen lapozni, lehetett kiélvezni a lapozást. Ezzel ellentétben az ekönyv-olvasónál a lapozás mindig ugyanolyan mozdulatsort hív elő, azaz egyetlen gomb megnyomását, amelyre reagálva a kijelzőn adott idő alatt átalakul az oldal a következővé.

A nyomtatott könyv egyedisége adódik abból is, hogy egy nyomtatott könyv esetében adott és változtathatatlan például a betűméret és betűtípus, mely adottság feloldódik az ekönyvüolvasók esetében a fájl formátumától függően. Ha kinyitom valamelyik könyvespolcról levett könyvemet, mindig ugyanazt a betűméretet és betűtípust látom, arra számítok, és örülök vagy sajnálom előre. A könyv ilyen meghatározott egyedisége azonban átalakul, rugalmassá válik az ekönyv-olvasók esetében, hiszen olvashatom ugyanazt az ekönyvet különböző betűmérettel, betűtípussal is attól függően, éppen mihez van kedvem, mire ad lehetőséget a fájl formátuma.  Sőt egy ekönyv-olvasó alapbeállításainál megadhatok egy betűtípust és betűméretet, hogy az azt lehetővé tevő fájlformátumoknál a szöveg mindig abban a méretben és típusban jelenjen meg. Bár ez a módszer talán kényelmesebbé, otthonosabbá teszi az olvasást, mégis a fájl formátuma nem azonos a nyomtatott könyv szerkesztési, tipográfiai minőségével, nem jelöl olvasás-stratégiai döntéseket. A fájl formátuma azonban nem ad információt a könyv tartalmi minőségéről, hiszen egy éppen beszkennelt könyv, amelynek eddig nem volt digitális verziója, lehet sokkal jobb, mint egy jó minőségben elkészített egyébként csapnivaló könyv. Az olvasására használt eszköz sem ad eligazítást az olvasásra szánt könyv tekintetében: attól nem érdemes alaposabban, máshogy olvasni egy könyvet, mert egy nagyon drága eszközön olvassuk. A könyv tehát változáson megy át, és ez a változás valamiféle homogenizálódás irányába mutat.

A könyv homogenizálódásának folyamata természetesen nem az ekönyv-olvasók megjelenésével kezdődött, de ez mindenképpen új fordulatot hozott. A könyvek homogenizálódása a könyvek digitalizálódásával kezdődött az 1990-es években, vagyis akkor, amikor könyveket a számítógép kijelzőjén kezdtünk el olvasni. Ekkor, ha nem képformátumú könyvekről beszélünk, valójában eltűnőben volt a könyvek materialitás egyedisége, hiszen ugyanazon a materiális közeg felületén jelentek meg a különböző könyvek: számítógépek képernyőjén, ahol már a könyvek közötti materiális különbséget az adott digitális eszközök különbsége hozta létre. A környezet változott attól függően, hogy melyik számítógépet, melyik laptopot használta az olvasó, míg a könyv maradt hasonló.

Nagyon fontos azonban a pontosság kedvéért azt is megvilágítani, hogy csak hasonló maradt ugyanaz a könyv, de nem azonos. A számítógépen, laptopon vagy táblagépen megjelenő könyv ugyanis nem más, mint egy dokumentum, egy fájl, aminek megjelenése csak részben múlik a fájlban található információn. A fájl-könyv adott vizuális megjelenését ugyanis nagymértékben befolyásolja az, ahogy a fájlban tárolt információ eljut addig, hogy a szem számára feldolgozható vizuális információvá váljon. Mint minden a digitális világban a 0 1 sorozatok kombinációján múlik, és ez természetesen igaz a könyvfájlokra is. Amíg 0 1 sorozatok kombinációja vizuális élménnyé válik rengeteg tényező határozza meg a végeredményt. Nem mindegy, hogy ugyanazt a fájlt milyen szoftverrel, milyen fizikai adottságokkal rendelkező gépen alakítjuk át olyan adatokká, amelyeket az eszköz kijelzője meg tud érteni, majd pedig maga a kijelző is hozzáteszi a megjelenő képhez a saját adottságait. A könyv-fájl egyediségét tehát nem kizárólag a fájlban található információ határozza meg, hanem az egyediség immár a szoftveres és hardveres környezetben ragadható meg, de ez az egyediség már nem a könyv sajátja.

Mégis a homogenizációs folyamat történetében az ekönyv-olvasók hozták el a radikálisabb változást a számítógépekhez képest. Amennyire én látom a digitális könyvolvasókat, ezeknél az eszközöknél sokkal hangsúlyosabb a könyv-fájlban tárolt információ a könyv megjelenése tekintetében, mint maga a szoftveres és hardveres környezet. Bármilyen olvasón nézem meg ugyanazt a könyv-fájlt, lényegi kérdésekben nem volt eltérés, hacsak nem abban az esetben, amikor az alapbeállítások meghatározzák a betűtípust és méretet bizonyos fájlformátumok esetében. Valószínűleg ennek az lehet az oka, hogy a fekete-fehér e-ink technológia sem a kijelző méretében, sem pedig színvilágban nem tesz lehetővé információértékű különbségeket.

Lehetne merengeni azon, vajon jót tesz-e a könyviparnak, pontosabban a könyvszakmának ez a homogenizációs folyamat. A könyvszakma, sőt talán az olvasók jelentős részének mindenképpen igaza van abban, hogy ez már nem az a könyvvilág, könyvkultúra. Ugyanakkor azt is látni érdemes, hogy az ekönyv-kultúra nem kel versenyre a nyomtatott könyv-kultúrával, hanem mellette alakít ki helyet önmagának. A két kultúra párhuzamosan él egymás mellett, talán más igényeknek történő megfelelés az, ami létrehívta és tartja életben az egyiket-másikat, és mindkét elvárási horizont mellett legitim érvek hozhatók fel. Az elemzés tehát nem értékel, hanem bizonyos fogalmak mentén tájékozódik. Ilyen fogalom lehet a homogenizálódási folyamat, amellyel ebben a bejegyzésben foglalkoztam, míg egy másik lehet az „oldal” fogalma, amellyel a következő alkalommal fogok számot vetni.