Előző posztomban már írtam a
RaspberryPi vásárlásról, és beüzemeléséről, az örömről, meg arról, hogy nem
sikerült néhány dolgot megoldani, például hogy a hálózaton keresztül be tudjak
lépni más számítógépekbe. A poszt egészen meglepő érdeklődést váltott ki,
többen írtak Facebookon, megosztották, a Twitteren is néhányan elkezdtek
követni emiatt. Ami még érdekes, hogy az érdeklődésen túl, voltak, akik azért
írtak, hogy elmondják saját tapasztalataikat, illetve hogy ötleteket adjanak az
otthoni hálózat használatára.
Az érdeklődés nagyon jól esett, a
segítő szándék szintúgy. Mindezek ellenére az öröm mellett maradt egy kis üröm
is, ugyanis a probléma nem oldódott meg. Nagyon gyengén próbálkozgattam még, de
sehogy sem sikerült a másik számítógépekbe való belépés, állandóan
felhasználónevet és jelszót kért a belépéshez, pedig a másik gépeken
beállítottam, hogy ne kérjen. Nem nagyon mutatkozott előrelépés, hát félig
feladva azt gondoltam, hogy a Ted Talkok, YouTube és egyéb csatornák nézését
lehetővé teszi a RaspberryPi; a félig okos TV, valamennyivel okosabb lett,
tehát a nyereség, ha nem is tökéletes, mégis nyereség. A vasalási idő így is
jól használódott fel.
A probléma megoldását
hátráltatta, hogy nem nagyon tudtam az utóbbi hónapokban időt szakítani erre. Amint elkezdődött a vizsgaidőszak hirtelen nagyon
feszítetté vált az időbeosztásom, ugyanis egyre-másra cikkek leadási
határidejei fenyegettek. Egy angol nyelvű cikknek január 1-jén volt a leadási
határideje, az ünnepeket is bekezdésről bekezdésre éltem meg. A második
határidő január 20-ra esett, tehát amint leadtam az egyiket, jött a másik.
Amikor ezt is leadtam, már várt a február elejei elküldése egy harmadik
cikknek. A cikkek szépen-küzdelmesen íródtak, gyarapodtak, újraíródtak, és a
határidőkre sikerült elkészülnöm velük. Amikor pedig elszakadtam az írástól,
akkor vizsgáztattam, meglehetősen sokat, hiszen a téli vizsgaidőszakra esnek a
nagyobb évfolyam előadásaim és a hozzátartozó vizsgák is. Nagyon hasznos volt
hát a vizsgaidőszak, sokat dolgoztam, tanultam, és ezért a RaspberryPi, mint
Media Center (OSMC) nem tudott fejlődni.
A fejlesztésben áttörést aztán a
véletlen hozott. Olvasgattam ugyanis sokat a Google keresőmotorjáról, az
algoritmusokról. A keresést meghatározó sok tényező között a kontextus
kialakítással való játék hozta meg végül is a megfelelő találatokat, amelyek
végül is segítettek megoldani a másik számítógépekről történő lejátszás
problémáját. Sikerült így ugyanis megtudni, hogy a Windows (SMB)-n keresztül
csak részlegesen lehet megközelíteni az OSMC segítségével egy másik
számítógépet, ugyanis az OSMC alapverziójából hiányzik még egy alkalmazás a
tökéletes működéshez. Tehát csak ezt a programot kellett beépíteni néhány
nagyon felhasználóbarát kattintás segítségével. Azt kellett ugyanis tenni, hogy
a myOSMC ablakból eljutva, az OSMC storeból egyszerűen le kellett tölteni a
SAMBA alkalmazást. Amint ezzel végeztem, már nagyon simán lehetett böngészni a
másik számítógép könyvtáraiban.
Gondoltam, hogy a pudding próbája
mégiscsak a kóstolás, tehát érdemes egy filmbe belenézni. Az újonnan megvett Ex
Machina DVD-t tehát betettem egy számítógépünkbe, és megpróbáltam a családi
TV-n a RaspberryPi segítségével lejátszani Wifi-n keresztül. Az adatátvitel korlátozott
sebessége, inkább lassúsága miatt háromszor 2-3 másodpercre megakadt a
lejátszás, ám ezen kívül nagyon szépen vetített. Az OSMC menüjéből könnyű volt
nyelvet, feliratot választani, onnan indítani, ahol legutóbb leállítottam a
filmet, azaz ténylegesen egy média center benyomását keltette az eszköz. Ja és
még egy előnye volt, ti. hogy nem kellett a RaspberryPihoz csatlakoztatott
egérrel dolgozni, hanem a TV távirányítója is alkalmasnak mutatkozott minden
lehetőség elérésére.
A befogadói élmény fokozásához
már csak egy lépést kell tenni, azaz a wifiről át kell állni az adatkábeles
megoldásra. Az adatkábelt még a házunk építésekor kihúztam erre a helyre, csak
akkor még nem volt szükség arra, hogy a TV-t, amink akkor éppen még nem is
volt, bekössem a hálózatba, tehát nem készült el a kiállás. Most az a terv,
hónapok óta valójában, hogy egyszerűen csak egy RJ45 csatlakozót szerezzek be,
amit ráépítek a vezeték végére, és így beleköthetem a RaspberryPiba. Még
november végén beugrottam egy számítógépes boltba, ahol megrendeltem a
csatlakozókat, ám még nem sikerült beszerezniük. Értem én persze, hogy nem egy
nagy üzlet ez nekik, de ez a hitegetés, hogy „mindjárt megérkezik, de
telefonszámot nem adnak, menjek csak be hozzájuk” nóta egy kicsit már fáraszt. Interneten
is rendelhetnék, de 50 db alatt nem lehet, az meg egy kicsit azért sok, még ha
nem is sikerül elsőre rátenni a kábelre. Ez azonban valószínűleg egy következő
bejegyzés témája lesz.
Talán egy kicsit stílusosan a
próbához az Ex Machina-ra esett a választás, hiszen disztopikus műfajú filmről
van szó, amelynek középpontjában a mesterséges intelligencia áll. A film a gép
és ember kibékíthetetlen ellentétéről mesél, és arról hogy az ember megpróbál
túljárni a gép eszén, a másik ember eszén, ám a csatározásból a gép kerül ki
győztesen. A sematikus témát azonban a színészi játék, a kamera történetmondása
színezi ki az élvezhetőségig: a próbából végül filmnézés lett. A két főszereplő
arcjátéka, az emberi érzelmek és azok megjelenítése az arcon különlegesé teszik
az élményt. A sok közeli képben a színész eléri, hogy azt higgye a néző, úgy
érez, amint éppen kell. A géppel együtt értelmezünk, a gép is eljátssza az
érzelem fizikai manifesztációját, és mindezt persze a színész is eljátssza. Az
átverések, a látszat tudatos manipulációja, amikor egy pillanatra az ember is
azt hiszi, hogy gép, és megpróbálja bizonyítani emberségét, a film különböző
szintjein mintha alátámasztani látszana azt a fájdalmasnak ható elvet, hogy
végső soron túl sok jellemzője az embernek algoritmizálható. Minden leképezhető
a számítógép nyelvére, és a leképezhetőségtől már csak egy pici lépés a
tökéletes imitációja. Ha algoritmizálható, akkor olvasható és eljátszható,
végeredményben pedig manipulálható, a figyelmes olvasó az arcról, apró
mozdulatairól mindent le tud olvasni, és maga is meg tudja ugyanezeket
jeleníteni a saját arcán. Innentől kezdve beállhat a regressio ad infinitum, minden reflektálható, kétségbevonhatóvá
válik. Az algoritmizálhatóság moralitáson túli, előtti következményeit a kamera
pompásan mutatja meg a különlegesen színészi játékon és alaphangulaton
keresztül.
