Miért kezdtem építeni a Magyar Shakespeare Archívumot?

Miért kezdtem el építeni a Magyar Shakespeare Archívumot? A rövid válasz a kérdésre az, hogy mert nem létezik hasonló vállalkozás egyelőre, és engem nagyon érdekel, hogyan lehet Shakespeare-t elérhetővé tenni a digitális térben. A hosszabb válasz, inkább azt a kérdést foglalja magában, hogy miért én, miért most? Őszintén szólva már több éve tervezem egy olyan digitális felület kialakítását, amely Shakespeare magyar befogadóit szolgálhatja. A tervezéskor állandóan figyeltem a külföldi adatbázisokat, elemeztem őket a befogadó szempontjából, kidolgoztam egy kategória rendszert, amely leírhatóvá, elemezhetővé, összehasonlíthatóvá teszi az egyes adatbázisokat. A tervezés után OTKA pályázatokat nyújtottunk be a PPKE Reneszánsz Kutatócsoportjával, és bár a bírálatok mindig nagyon pozitívak voltak, forráshiányra hivatkozva egyszer sem kaptunk támogatást. A kudarc az első hetekben, hónapokban mindig letört, de aztán erőt vettem magamon, hogy újra felvegyem a szálakat, és végül az elején egyedül, majd hallgatói segítséggel pénzügyi források nélkül elkezdtem építeni a Magyar Shakespeare Archívumot.

Az adatbázis azt kívánja bemutatni, hogy a shakespeare-i drámai életmű csak medializálva létezik. A medializáltság azt jelenti, hogy egy drámai mű, például a Lear király nem férhető hozzá a megvalósulásától, materializációjától függetlenül, hanem csak valamilyen médiumon, közvetítő közegen keresztül. Például a Lear királlyal csak akkor kerülhetünk kapcsolatba, amikor a tradicionális médiumokon keresztül, azaz a könyv lapjain olvassuk, a színház játékterén vagy a filmvásznon nézzük-hallgatjuk. A tradicionális médiumok mellé pedig el kell helyezni a digitális médiumot, azaz magát az adatbázist is, hiszen ez egy egészen más természetű mediáltságot jelöl, mint a tradicionális médiumok.

A könyv médiumából következik sok egyéb mellett az, hogy a shakespeare-i szövegek bizonytalanok. Az adatbázis a Shakespeare szövegek rugalmasságát, instabilitását szeretné kommunikálni a befogadónak. Persze mindenki tudja, hogy nincs egy végleges szövegváltozat, mégis még az egyetemen is úgy beszélek magam is az órákon, hogy Shakespeare-nek van egy tragédiája, aminek az a címe hogy Lear király, pedig nyilván nincs egy ilyen szöveg, hanem csak szövegváltozataiban él a drámai mű. A befogadót tehát az adatbázis abban szeretné segíteni, hogy a drámák esetében teljes szövegtörténetre lehessen rálátása, azaz a különböző szövegváltozatok elérhetőek és kereshetőek legyenek, továbbá a metaadatok, könyvészeti, bibliográfiai, szerkesztéstörténeti leírások is kereshetővé váljanak. Valójában ilyen típusú nyílt hozzáférésű adatbázis nem létezik, tehát ezzel még az angol adatbázisok talán újdonság lehet a Magyar Shakespeare Archívum. A szöveges megnyilvánulások, a szöveg bizonytalanságához hozzájárul még a fordítások szorzója is, hiszen az amúgy is bizonytalan szövegeknek újabb variánsai a különböző korokban készült fordítások is. Ideális esetben talán színházi szövegkönyvek is bekerülhetnek az adatbázisba tovább növelve a textuális sokszínűséget.

A drámai művek materializációja, megvalósulása nem korlátozódik azonban kizárólag szöveges változatokra, hanem a színház és a filmes megvalósulások is benne foglaltatnak. Éppen ezért az adatbázis a hozzáférhetőségtől függően legalább utalni, de amennyiben lehetséges színházi és filmes adaptációkat is kereshetővé, megtekinthetővé próbál tenni. Bizonyos esetekben tehát a befogadó találhat szabadon megtekinthető adaptációt, esetenként utalást a filmre vagy színházi előadásra, amelyet csak előfizetéssel tekinthet meg, időnként csak a metaadatok (lesznek) megtalálhatóak az adatbázisban. A digitális médium erénye az elérhetőség, a kereshetőség, a manipulálhatóság, a gépi elemezhetőség, és mindezt maga az adatbázis is szeretné teljesíteni.

Az archívum tehát annyiban és úgy szeretné a Shakespeare-befogadást szolgálni, hogy megjeleníti azt a sokszínűséget, ahogy egyes drámák egyáltalán befogadhatóak a medializáltságuk révén. Nyilván ezt a sok megvalósulást nehéz így magánúton egy adatbázisba foglalni, ám talán csak így érdemes nekikezdeni a munkának. Remélhetőleg a kezdetet látva másnak is megteszik a munka, és esetleg bekapcsolódik. Ettől nem függetlenül pedig még az is megtörténhet, hogy a pénzforrások gazdái is egyszer megnyitják a forrásokat, hogy nagyobb léptékben, esetleg egy más technológiára konvertálva az eredményeket egy újabb szintet lehessen megugrani. Addig is építgetem az adatbázist, és a következő bejegyzésben az adatbázis jelenlegi technológiájáról fogok írni.

Első hét a Notre Dame Egyetemen

Régen jelentkeztem itt, úgyhogy most visszatérek egy poszt, talán posztsorozat erejéig. Az eltelt időt sem láblógatással töltöttem: írtam az angol blogomat, majd írtam ide-oda. Ami a visszatérésre alkalmat ad, az az, hogy megjöttem Amerikába, és már el is telt az első hét itt a Notre Dame Egyetem, ideje számot vetni tehát az eltöltött idővel. Ahhoz képest, hogy milyen világos tervekkel érkeztem, két cikk tervével, illetve egy könyvfejezet befejezésével, nem állok túl jól. Az egyik cikkről azt hittem, hogy csak gyors átfésülésre lesz szükség, mégsincsen kész, és egyre távolibbnak tűnik a befjezés. A másikkal régóta foglalkozgatok a fejemben, a repülőúton aztán megszállt az ihlet, és amíg bírta a laptop akkuja, írtam is—időm volt a 8 óra 50 perces úton. Ehhez a cikkhez megérkezésem óta hozzá sem nyúltam. A könyvfejezet—itt még nem említettem, de az angol nyelvű blogomból kiderülhetett, hogy Shakespeare digitális befogadástörténetéről írok egy könyvet—is csak lekerekítésre várt, ám ehhez sem tettem hozzá egyetlen leütést sem. Mondhatnám, tehát, hogy siralmas a helyzet, és ezen még az sem segítene, ha arra hivatkoznék, hogy az első hét az új környezet megértésével, megszokásával telt el.

Azért sem telhetett igazából ezzel, mert ideális környezet ez a kutatáshoz—itt tényleg semmiben hiányt nem lehet szenvedni, semmi mással nem kell, és nem is tudok foglalkozni, mint a munkámmal. Ideális ez a környezet, hiszen rendelkezésemre áll egy 14 emeletes könyvtár akár a szobámból is elérhető digitális adatbázisok tömegével. A könyvtárban könnyen el lehet igazodni, gyorsan lehet közlekedni, papír, toll, de még papírzsebkendő is ki van készítve. Az otthoni könyvtárakhoz képest azonban nekem a legnagyobb újdonság a szkennerek tömege, amelyekről egyetlen mozdulattal lementhető a beolvasott anyag a pendrive-omra, persze ingyen, mint minden más is. A könyvtárkatalógus könnyen kezelhető, gyorsan megtalálható, amire szükségem lehet, és a lelőhelyet nem kell lemásolni kézzel, hanem egyetlen kattintással elküldöm magamnak emailban, és máris ott van a telefonomon, úgyhogy ezzel sem kell bajlódni. Mondanom sem kell wifi mindenütt hozzáférhető. Hogy minél gyorsabban menjen az anyaggyűjtés, összehoztak egy könyvtárossal, aki megmutatta a katalógushasználat rejtettebb módjait, bemutatott a régi könyvek gyűjteménye igazgatójának. (Eddig azt hittem, hogy a könyvtáros feladata kiadni és bevenni a könyveket—nem is értettem, minek ehhez diploma.). Persze nem tudott olyan könyvet ajánlani a témáimhoz, amelyeket ne olvastam volna már eleve, sőt tudtam neki mutatni nyílt hozzáférésű Shakespeare szövegeket az interneten, de azért így is hasznosnak találtam ezt a beszélgetést.

Ideális még a környezet azért is, mert az intézet, ahova jöttem, nagyon kedvesen bőkezű. Adtak egy irodát, ahol dolgozhatok, és magamra csukva az ajtaját kizárhatom a külvilágot. Ha megszomjazom, kávéra vágyom, rágcsálni szeretnék valamit, rendelkezésemre áll az intézet konyhája—nem szűkmarkú készleteivel. Az étkezéseket a kampuszon napi 20 dollárig állják, amely összeg lehetne kevés is, de nekem bőven elég—Angliában 10 éve heti 1,5 fontból is ki tudtam hozni az élelmezésemet. Mindenben a rendelkezésemre állnak, nem tudtam még olyat kérni, amit ne teljesítettek volna—jó nem is kértem sok mindent. Különleges feladatuknak érzik, hogy összehozzanak olyan kutatókkal, akikkel hasonló témákon dolgozunk, persze ez most meglehetősen nehéz feladat, hiszen itt már régen véget ért a félév, mindenki elviharzott pihenni, nyaralni, kikapcsolódni. A könyvtároson kívül még egy emberrel szeretnék beszélni, az ebédet szervezik az intézetben, remélem, még a kampuszon található az illető.

Hogy mégsem tudtam eddig radikális haladást felmutatni, részben a bőséggel magyarázható. Minden egyes témához ugyanis hihetetlen szakirodalomra bukkanok, és minden egyes résztémához is. Ami talán a legrosszabb—hatékonyság szempontjából—az, hogy rendkívül érdekes dolgokba botlok bele, és az egyik érdekes dolog elvezet egy másik könyvhöz, és így tovább. Persze elég néha csak beleszagolni a könyvbe, és rájövök, nem fogom tudni használni, és rakom is félre. Szűrök kiadás éve és kiadó, valamint szerző neve alapján, mégis sok olvasnivaló marad. Őszintén szólva, gondolhattam volna, hiszen 10 éve jártam normális könyvtár közelében utoljára. Azóta pedig változott a világ, sokat és jókat írtak, változott az érdeklődésem is, tehát a jelenség inkább érthető, mint sem, mégis a hiányérzetem ettől még megmarad.

Eltelt tehát az első hét, és alig haladtam a tervezett munkával. Közben pedig világokat fedeztem fel ebben a kutatásra kitalált világban. Hogy milyen világokra is leltem? Legyen ez az elkövetkező posztok témája.

Konferencia-jelentés Sevillából

Tegnap előtt éjszaka, azaz március 17-én, szombaton érkeztem haza a SEDERI (spanyol koramodern angol irodalommal foglalkozó társaság) XXIII. konferenciájáról, amelyet ebben az évben Spanyolországban, Sevilla-ban rendeztek meg. Ebben a bejegyzésben az érdeklődőknek, és magamnak is összefoglalom a konferencia-élményeimet.

Először is arról, hogy milyen volt maga a konferencia. Mivel spanyol társaság szervezte, nagy hangsúly volt a spanyol kollégák tevékenységén, illetve egy közös projekten, amit statisztikailag legnagyobb számban spanyolok, illetve portugálok, továbbá kevesen Angliából és Amerikából futtanak. A projekt témája pedig a Stuart-kori drámák. A projektorientáltság és munkakapcsolatok miatt leginkábbis egymás iránt érdeklődtek, az olyanok mint én, akik nem tartoznak a társaságba, és nem is törekedtek bekerülni, egy kicsit a margóra szorultak.

Maga a konferencia témája "Manuscript, Print, Film, Hypertext: Formatting Early Modern Culture" volt, azaz elég tág ahhoz, hogy médiumtól függetlenül bármilyen koramodern angol szöveghez kapcsolódó előadással meg lehessen jelenni. Nagy választék is volt előadásokban, sok érdekes témával nagyon változó színvonalon. Ami viszont nagyon élvezetessé tette nekem az egészet az az, hogy minden előadásnál találtam olyan gondolatot, amit tovább tudtam fűzni, a magam kutatásaihoz tudtam kötni, majd kérdést, észrevételt tudtam megfogalmazni. Igazából nagyon sokat gondolkoztam, tanultam tehát a konferencián, és már ezért is érdemes volt elmennem.

A másik nagy érdeme a konferenciának a plenáris előadókhoz és előadásaiknoz kapcsolódik. Négy nagyobb plenáris előadást hallgattunk meg, és mindegyik érdekes volt a maga nemében. Ezek közül hármat emelnék ki az egyiket az előadó személye, a másik kettőt pedig a nekem nagyon izgalmas témák miatt. Peter Holland előadása nem vágott az én kutatásaim témakörébe: fényképek Shakespeare karakterekről, színházi előadások laza fonalára épült, viszont a kitűnő előadó gondolatébresztőre faragta az előadást, kénytelen is voltam hozzászólni. Egy másik előadás viszont jelenlegi érdeklődésem vonalába beleillett, és az előadó is rendkívüli volt. Henry Woudhuysen könyvtörténeti előadása papírfajtákról és minőségekről, technológiákról és a könyv szerepéről Gabriel Harvey írásaiban-ról szólt. Rendkívül száraz téma, rendkívül jól felépített előadásban, igazi csemege volt. Catherine Duncan-Jones előadása pedig a bolondok, Richard Tarlton és a Hamlet első kvartójáról szólt. Izgalmas téma, rendkívüli mennyiségű információ, nem is kell ennél több egy jó előadáshoz. Mindkét előadóval hosszabb-rövidebb beszélgetésekre is volt alkalmam, és jó volt megtapasztalni, hogy az engem most fogalakoztató könyvtörténeti kérdések jelentős részére ők sem tudják a választ. Tehát ezért a három előadásért és az előadókért már érdemes volt elutaznia konferenciára.

A saját előadásom ebből a környezetből egy kicsit kilógott. Az előadásom olyan digitális adatbázisokkal foglalkozott, amelyek Shakespeare szövegeket tartalmaznak. Huszonöt ilyen adatbázist vizsgáltam meg a szövegek minősége, formátuma és kereshetősége szempontjából. Leegyszerűsítve arra a következtetésre jutottam, hogy az adatbázisok szinte kizárólag a szövegek nyelvi aspektusára koncentrálnak, tehát más irányú kutatásokat nem tesznek lehetővé, például a szöveg materialitás jellegzetességeire nem lehet keresni, mégha a szöveg egyébiránt ilyen tekintetben is kódolva van. Az a szekció, amelyben én adtam elő, a SEDERI tagság vezetőinek előadásait tömörítő szekcióval párhuzamosan volt, aminek lehangoló következménye lett, hogy a másik szekcióra mentek általában a SEDERI-s emberek. Persze utána folyamatosan jöttek bocsánatot kérni, és utána is kérdeztek, beszélgettünk az előadásomról, de mégis hiányérzet maradt bennem. Egyetlen fiatal, spanyol PhD hallgató tette azt meg, hogy bejött pusztán érdeklődésből az előadásomra, majd utána visszament a tanáraihoz a másik szekcióba.

Mindent összevetve érdemes volt elmenni a konferenciára. Nagyon jó, szakmailag magasszíntű előadásokat hallgathattam meg. Intenzíven vettem részt a beszélgetésekben, talán még tudtam néhány jó ötletet adni más kutatóknak is. Az előadásom pedig mindenféle backchanelen keresztül lemérve, nem maradt az észre sem vett, az érdektelenség homályába vesző munkák egyike. Talán amit leginkább sajnálok az az, hogy Sevillaból nem sokat láttam, de talán majd még egyszer vissza tudok menni.