Előrehozott gyászjelentés: Az Olvasó halála

Sajnálattal tudatom mindenkivel, aki szeretette és használta, hogy (a) Google Reader július elsején elhalálozik. Két okom is van arra, hogy ennek kapcsán klaviatúrát ragadjak. Először is, mert már írtam a Google Reader-ről ezen a blogon. Másodszor, mert talán abból a bejegyzésből is kitűnt mennyire hasznosnak találom a Readert, és hogy kutatóként mennyit használom. Ebben a bejegyzésben nemcsak bejelentem a hírt, hanem utalok arra, mit mond a Google a szolgáltatás beszüntetéséről, aztán arra, hogy mit tehetünk, hogy ne vesszenek el az ott felhalmozott adataink, milyen alternatív lehetőségek mutatkoznak a Reader helyettesítésére. Ha mindez még nem riasztott el mindenkit, és valaki kitart a bejegyzés végéig, talán egy kis humorra is akadhat arrafelé.

Alen Green március 13-i két érvet hozott fel a döntés indokául blogbejegyzésében, amelyben bejelentette a Google Reader hivatalos blogján a hírolvasó megszüntetését. Elsőkét azt állítja, hogy az utóbbi időben drasztikusan csökkent a Google Reader felhasználók száma, második érve pedig arról szólt, hogy a Google kevesebb szolgáltatásra szeretne fókuszálni, hogy növeljék a felhasználói elégedettséget. Ezen a két szikárra sikeredett érven kívül nem árult el semmi további okot, nem mutatott statisztikát, hogy mennyivel csökkent a felhasználók száma az utóbbi időben, és nem írt arról, hogy mely szolgáltatások felhasználói élményét növelné, és hogyan. Nem mintha megnyugtatott volna bárminemű további érvelés, illusztráció, mégis jól esett volna, ha kicsit elfogadhatóbbá teszi a döntést.

Még akkor is fájdalmasan érint a hír, ha lementhető a teljes tartalom a Data Liberation szolgálaton keresztül a Google Takeout segítségével. Az ígéret szerint az összes Reader adatunk másolatához hozzájuthatunk. A feliratkozásainkat egy xml fájlban tölthetjük le, illetve a listát azokról, akiket követtünk, illetve azokról, akik minket követtek, a csillagozott, tetszett (like-olt) és megosztott tételeinket, azokat a tételeket, amelyeket általunk követettek osztottak meg, illetve a kommentált tételeket, valamint a megjegyzéseinket json fájlban kaphatjuk meg. Ez mind nagyon szépen hangzik, csakhogy nekem a címkézett tételek megőrzése is fontos lenne, remélem ez is benne van, benne lesz a megőrzött adatok között.

Természetesen nem egyedüli versenyző a Google Reader a hírolvasók világában. Gyűjtöttem egy listát arról, hogy mely Readerhez hasonló szolgáltatások léteznek, ahova majd migráltathatjuk az adatainkat, ha sikerül. Íme a lista azokról a hírolvasókról, amelyeket a leginkább javasolnak az általam olvasott fórumokon: Blogline, Netvibes, Feedly, The Old Reader. Állandóan bővülő listát találhatunk ebben a Google táblázatban, amely még azért is jól használható, mert megjelöli, vajon a szolgáltatás könnyen tudja-e fogadni a Google Readerből a Takeout segítségével kimentett adatokból készített xml fájlt.

Egyelőre azonban nem kapkodom el az áttérést egy másik hírolvasóra. Először is azért nem sietek, mert egy kicsit reménykedem, hátha valamiféle nyomást lehet gyakorolni a Google-ra. A reményt az táplálja, hogy elkészült egy petíció „Ne szüntessék meg a Google Readert 2013 július elsejével”, és ha elég sokan aláírjuk, talán a Google jobban átgondolja a döntést. A másik ok az, hogy még nagyon közeli a bejelentés. Július elsejéig még van idő, sok minden történhet, új szolgáltatások indulhatnak, a Google áthelyezheti a Readert egy másik, működő szolgáltatásába. Ne siessünk tehát, majd június közepe táján érdemes visszatérni a témára!

Addig is nézzük meg, hogyan reagált (volna) Hitler a Google bejelentésére (csak erős idegzetűeknek!): 

A teljes kép

Cathy N. Davidson Now You See it: How the Brain Science of Attention Will Transform the Way We Live,Work, and Learn című könyve már régóta, 2011-es megjelenése óta várakozik az elolvasandó könyvek sorában. Nemcsak azért, mert szinte hétről-hétre olvasni arról, hogy a szerző éppen merre utazik a világban az USA-tól Japánig, Dél-Koreától az Egyesült Királyságig bemutatni a könyvet, nem is azért, mert sorra kap különböző díjakat érte, hanem azért, mert izgalmas, lelkesítő olvasmánynak tűnik az első beleolvasás után. Persze az első beleolvasás még nem jelent sokat, hiszen az első oldalak még nem mondanak el mindent, a fejezetcímek nem egészen bizonyítják, hogy az érvelés koherens és meggyőző erejű, a tetemes bibliográfia és végjegyzet tömeg nem szükségszerűen mutatja, hogy bele lehet majd feledkezni a mű olvasásába. A szerző eddigi pozíciói és eredményei sem lennének elegendőek, még akkor sem, ha Cathy N. Davidson bővelkedik címekben és eredményekben. Egy 350 oldalas könyvnek, csak úgy, próba szerencse alapon, nem kezd neki senki. Végül azért kezdtem bele az alaposabb olvasásba, mert szerettem volna megtudni, hogy Cathy N. Davidson, hogyan látja a világot, elsősorban a digitális világot a tanár, kutató és a felfedező szemével. No meg azért, hogy a segítségével fejlődni tudjak tanárként, kutatóként. És nem kellett csalódnom.

Cathy N. Davidson nagyon izgalmasan, közérthetően, hosszú és számos anekdotával fűszerezve tálalja mondandóját. A könyvből megtudhatjuk a szerző érdekes sikereit és betegségét, és azokkal való küzdelmek tanúságait, megismerkedhetünk életének idevágó történeteivel. A személyes tapasztalatokon túl megismerkedhetünk olyan híres vagy egyáltalán nem ismert tanárokkal, kutatókkal, innovatív emberekkel és sportolókkal, akik hatást gyakoroltak kicsiben vagy nagyban a jelen világ alakulására. Találkozunk tanárokkal, akik kisiskolás gyerekeket sikeresen motiválnak a tanulásra, a Wikipédia alapítójával, amint öregecskedő laptopjával bajlódik, miközben megváltoztatja a világot, vezető multicégek vezetőivel, akik a Second Life nevű virtuális valóságban tartják az értekezleteiket izgalmas avatárokat használva. Olvashatunk egy nyugdíjasról, aki, ahelyett hogy munkájából kiöregedve a halálra készülne, Twitter celebbé tette magát úgy, hogy innovatív és érdekes találmányokról, érdekességekről tájékoztatja a világot. Összefutunk olyan sportsztárral, aki, ha egyes sportolói készségek alapján vizsgálják, nem tűnik kiemelkedőnek, mégis, ha a pályára lép csapatot kovácsol a társaiból, és mindig nyernek. Ismert és ismeretlen emberek történeteivel ismerkedünk meg, akik saját hatóterükön belül jobbá, izgalmasabbá alakítják a világot. Történetekkel találkozunk, amelyek mind egy témára variációk: változik a világ, a 21. század más, mint a 20. volt, és eldönthetjük, maradunk a 20. században, vagy pedig magunk is változunk.

A mű retorikai aspektusán túl az érvelése és központi állítása is magával ragad. A könyv egyik központi tézise szerint az oktatás a 20. század ipari társadalmának munkaerőpiacára készítette fel a fiatalokat. Ebben a kontextusban a preferált elvárások a munkafolyamatok szétválasztása, operacionalizálása, a folyamatosan egy tevékenységre fókuszált figyelem voltak. Az iskolarendszer érthető módon a standardizált elvárások, az önálló munka, a tesztelhetőség és az egy dologra összpontosított figyelem fogalmai köré építkezett, és ez az örökség a mai napig tartja magát. Az ipari paradigma erősen tartja magát még akkor is, amikor a világ, a munkatevékenységek mind megváltoztak, változóban vannak. Ennek a paradigmatikus változásnak egyik fő mozgatórugója az internet térnyerése, az internetnek a magánélettől az iskoláig, a szórakozástól a munkavégzésig történő befolyása. A szeparáció ontológiája helyett, azaz a munkafolyamatok szétválasztása, a magánélet és munkahely különbsége helyett az összefonódásnak vagyunk tanúi. (Ennek az írásnak az első verziója kórházban keletkezett, amikor egyik gyerekemet műtötték, a második verzió írása közben pedig folyamatosan érkeznek a Twitter üzenetek és emailek, órákra készülök.) Az önálló tevékenység mellett egyre fontosabb az együttműködés, a különböző képességekkel rendelkező emberek, munkavállalók összekapcsolása, hiszen együtt jobban tudják megoldania feladatokat a több szem többet lát elve alapján.

A több szem többet lát elvét támasztja alá a mű központi metaforája, a gorilla a kosárlabdapályán. A metafora egy kísérleten alapul, amely a figyelem, az összpontosítás visszáját bizonyítja. A kísérletben résztvevőknek egy videófilmet vetítenek, amelyben kosárlabda meccset kísérhetnek figyelemmel. Nemcsak nézniük kell a filmet, hanem számolni, hogy a fehér játékosok és a fekete játékosok hányszor passzolnak a csapaton belül. A kísérlet végén be kell mondani a számot. Miután pedig kiderül mennyit tévedtek, vagy nem tévedtek a kísérletben résztvevők, mellékesen megkérdezik őket, hogy hányan látták a pályán a gorillát, ugyanis a meccs közben egy gorillának öltözött ember sétál végig a pályán, végez különböző mozgásokat. A válasz egészen meglepő, vagy egészen érthető, ugyanis a felmérések szerint 70%-a résztvevőknek nem vette észre a gorillát. A kísérlet a tudósok szerint a figyelemnek azt a sötét oldalát hozzá napvilágra, hogy a figyelem egyszerre vakságot is eredményez, az összpontosítás visszáján ott áll a vakfolt. Amikor a kultúránk az összpontosításra tanít, érvel Davidson, azaz felhívja a figyelmet a fontos és irreleváns részletek megkülönböztetésére, akkor egyszerre vakká is tesz. Figyelünk egy bizonyos részletre azáltal, hogy kizárjuk a világ millió más eseményét, és ezáltal esetleg fontos aspektusokat hagyunk figyelmen kívül, a gorillát nem vesszük észre. Persze észrevehetjük, csak nem szükségszerűen egyedül, hanem a film nézőinek 30 %-át is bevonva a megfigyelésbe.

Az észre nem vett, de mégis jelenlevő, gorilla és Cathy N. Davidson segítségével bepillanthatunk az agy működésébe, a motiváció, a változó körülmények jellemzőibe. Az agy kiváló adaptációs képességét csodálhatjuk meg betegségekkor, vagy munka- és életkörülmények változásakor. Megtanulhatunk olyan szlogeneket, amelyek az új évezredben, a digitális korban a helytállást segíthetik. Ilyenek például a „learn, unlearn, relearn” (tanulj, tanulj felejteni, újratanulni) hármasa, az ismeretek átadás mellett az adaptációs képesség fejlesztése, az egy tevékenység végzése („monotasking”) helyett/ mellett a párhuzamosan egyszerre több tevékenység végzése (multitasking), a figyelem új fogalma, amely megfelel a jelen kihívásainak, a részvétel és együttműködés fontossága. Ezekkel párhuzamosan a gyorsuló változáshoz is hozzá kell szokni, hiszen, amikor egy hallgató elkezdi a tanulmányait a felsőoktatásban, még nem is létezik az a fajta munka, amely majd végzéskor a munkaerőpiacon várni fogja.

Mit tanít, hát, a gorilla a kosárpályán? Davidson így zárja a könyvét: „Ha csak egyetlen és egyszerű tanulságot kellene leszűrnöm a könyvben említett tudományos vizsgálatokból és történetekből, azt mondanám, hogy a megfelelő gyakorlatok és eszközök segítségével megláthatjuk azt is, ami eddig elkerülte a figyelmünket. A megfelelő eszközök és a megfelelő emberek segítségével, akikkel megoszthatjuk ezeket, új lehetőségek tárulnak fel” (300.o.).

És mi marad nekünk, magyar olvasóknak és tanároknak? Az új készségeket, azaz multitasking, megosztott figyelem, együttműködés, és a mindezeket elősegítő digitális eszközök használatát is tanítani, használni, erősíteni kell. Legyünk, hát, bátrak, hogy láthassuk, láttathassuk a teljes képet!

Tömegkommunkáció, háború és a könyv

Több, mint egy hét telt el az előző bejegyzésem óta, pedig szerettem volna minden héten tájékoztatást nyújtani arról, mivel is töltöm a University of Notre Dame-en az időmet. Az elmúlt időszakban több bejegyzés témája is forgott a fejemben: egy túra a Notre Dame-en, aztán szívesen elmélkedtem volna arról, hogy hogyan működik ez az egyetem, amely az 1960-as években még szinte csak említésre sem volt méltó, ma pedig a vezető kutatóegyetemek közé tartozik, továbbá arról, hogy hol is tartok most a kutatásban a terveimhez képest. Mivel a blog leginkább szakmai, kutatói blog szeretne lenni, ezért mindenképpen prioritást élvez a kutatás. Tehát, leginkább ez utóbbiról írtam volna, hogy azonban ezt mégsem tettem meg, annak az volt az oka, hogy minden erőmet és időmet a terveim megvalósítására szántam. Azt határoztam el ugyanis, hogy az egyik cikknek ezen a héten el kell készülnie, ha törik, ha szakad, és addig mással nem foglalkozhatom. A cikk, most szombat koradélutánra legalábbis első verziójában elkészült, úgyhogy megengedem magamnak, hogy egy kicsit mást is írjak. Ugyan most mást írok, de nem fog nagyon másról szólni, hiszen a cikkről szeretnék írni.

A cikkben egy régi témámat melegítettem fel, ugyanis már többször is írtam René de Lucinge: The Beginning, Continuance and Decay of Estates ford. John Finet (London: Eliot’s Court Press for John Bill, 1606), azaz Az Államok létrejöttéről, fennmaradásáról és pusztulásáról szóló könyvéről. Most azonban a könyvnek azt a jelentésrétegét dolgoztam föl, amely a könyvet, a korabeli tömegkommunikáció eszközét veszi górcső alá. Ezt a jelentésréteget pedig kiegészítettem, pontosabban párbeszédbe hoztam ennek a könyvnek a szövegen, a főszövegen kívüli jellegzetességeivel. Tehát két, de nagyon is összefüggő téma alkotta az elmélkedéseim gerincét: a könyv, mint téma a műben, és a mű, mint könyv. Ennek a két témának az egymással való szóba elegyítésével egészen érdekes jelentésrétegek felszínre hozatala kerekedett ki a cikkben.

A könyvet olvasva legelőször is az ragadja meg a figyelmet, hogy Lucinge milyen komoly szerepet szán a könyvnek, a korabeli tömegkommunikációs eszköznek a törökök legyőzése érdekében. A szöveg elsősorban történeti-stratégiai elemzést tartalmaz arról, hogy hogyan jött létre, mi is teszi olyan hatékonnyá a törököket. Mindent, minden addigi csatát elemezve arra a sanyarú következtetésre jut, hogy igazából nincs túl sok esélye a keresztény seregeknek legyűrni a hitetleneket. Ennek elsősorban az az oka, hogy a törökök nagyon jól harcolnak, engedelmeskednek a parancsoknak, sőt szeretik is egymást, és ezért tudnak legyőzni minden akadályt, szemben a keresztény seregekkel, akiket inkább az önérdek, széthúzás, harctéri engedetlenség jellemez. Mitől is ilyenek a keresztény seregek? A sok ok közül azért, mert testgyakorlás helyett olvasással, művészetekkel, szép hölgyekkel múlatják az időt. Hogyan lehetne mégis győzelmet aratni a törökökön? Azt kell használni, ami a keresztényeket is tönkretette: könyveket kell csempészni a birodalomba, amelyek címűkkel félrevezetik az olvasókat, és történeteik révén szépen megmérgezik a működő, virágzó egységet, ami a törököket jellemezte. (Itt talán nem nehéz párhuzamokat felfedezni korunk módszerei és az akkori módszertan között: nem véletlen az állandó hadakozás Kína és a Google között, a Facebookon meghirdetett erőszak Angliában, amire Cameron első reakciója a Facebook lezárása volt, a Twitter szerepe az Arab Tavasz során, amikor Egyiptom levágta magát az internetről…)

A katonai helyzetelemzés testet egy nagyon különleges könyvben kapott. Különlegesen szépen elkészített könyv ez. Kisméretű 19 cm-es kvartó kiadvány, egy kivételével minden fejezet szép dekorált iniciáléval kezdődik, az olvasót modern oldalszámok segítik, minden fejezethez vázlatos összefoglaló tartozik, tudatosan használt betűtípusok különítik el a különböző részeket. Látványosan delux kiadványról van szó. Ehhez tartozik még az is, hogy egy relatíve híres nyomda, az Eliot’s Court Press készítette a kiadványt. A nyomda egyik névjegye az az iniciálé, amelyiket már előttük is használtak, a szakirodalom Eliot’s Court „Apostoli” iniciálénak nevez. Azért nevezik ezeket az iniciálékat Apostolinak, mert egészen egyedi emberalakokat tartalmaznak, glóriával a fejük körül, néha apostolok, néha mások köröcskékkel díszített kerettel a kép körül. Ez az Apostoli iniciálé köti össze a fordító Dedikációját a szerző művével talán bonyolultabb jelentést kölcsönözve a műnek, mint az elsőre látszik. Érdemes még a kiadó személyét megnézni. John Bill az egyik legizgalmasabb könyvkiadó Jakab király Angliájában, élvezi a király bizalmát, bizonyos monopóliumokat szerzett magának, a Könyvkiadók Társaságának egyik meghatározó tagja, különlegessége, hogy a Kontinenssel nagyon jó könyvkiadói kapcsolatokat tartott fönn. Tehát a 17. század jeles tagjai álltak össze, hogy megjelentessék egy francia szerző könyvét a törökök megállításáról. Vajon miért?

ég van egy érdekes jellegzetessége a könyvnek, még pedig a Dedikáció. Finet a Dedikációt Richard Bancroft-nak, Canterbury érsekének, a király után az Anglikán egyház fejének címezte. Nyilván nem azért, mert Finet (pénzbeli) támogatást remélt volna. Inkább egy újabb kontextualizálásról lehet szó. Az ajánlásban Finet azzal érvel, hogy azért ajánlja a könyvet Bancroft-nak, mert ő össze tudja fogni a keresztényeket, hogy megállítsák a törökök előretörését. Ezt a nem éppen visszafogott elképzelést még megerősíti, hogy a Dedikáció nyitó iniciáléja nem egy apostolt ábrázol, hanem egy szárnyas angyalt trombitákkal. Úgy indul tehát az ajánlás, mintha Isten szavát hozná, amely az angol kontinentális ambícióra hívna fel, vallási és politikai feladatot is adna az angol népnek. Ezzel az ajánlással és az iniciáléval, amely transzcendentális nyitottságot és mélységet ad a szövegnek, illetve összekapcsolja a dedikációt a főszöveggel, a könyv más olvasatoknak is keretet teremt, mint a csak törökökkel foglalkozó főszöveg.

A könyv tehát, mint szöveg, és mint produktum együttesen vesznek részt a jelentésrétegek kialakításában, együttesen tágítják az olvasatok kereteit, hoznak létre olvasó elvárásokat és felelnek meg azoknak, vagy éppen frusztrálják őket. A mű ténylegesen nem egyetlen szerző céljaira korlátozza, vagy szeretné korlátozni a jelentést, hanem több ember közreműködésének az eredménye a jelentés megvalósulása. Ennek a könyvnek a jelentésében ugyanis akarva-akaratlanul vesz részt a francia szerző, angol fordítója, és Dedikáció és az „Olvasóhoz” szerzője, a nyomdai munkások és a kiadó személye. A kollaboráció eredménye pedig egy nagyon szép és szépsége által meggyőző könyv csupa díszítéssel és kellemmel.

Első hét a Notre Dame Egyetemen

Régen jelentkeztem itt, úgyhogy most visszatérek egy poszt, talán posztsorozat erejéig. Az eltelt időt sem láblógatással töltöttem: írtam az angol blogomat, majd írtam ide-oda. Ami a visszatérésre alkalmat ad, az az, hogy megjöttem Amerikába, és már el is telt az első hét itt a Notre Dame Egyetem, ideje számot vetni tehát az eltöltött idővel. Ahhoz képest, hogy milyen világos tervekkel érkeztem, két cikk tervével, illetve egy könyvfejezet befejezésével, nem állok túl jól. Az egyik cikkről azt hittem, hogy csak gyors átfésülésre lesz szükség, mégsincsen kész, és egyre távolibbnak tűnik a befjezés. A másikkal régóta foglalkozgatok a fejemben, a repülőúton aztán megszállt az ihlet, és amíg bírta a laptop akkuja, írtam is—időm volt a 8 óra 50 perces úton. Ehhez a cikkhez megérkezésem óta hozzá sem nyúltam. A könyvfejezet—itt még nem említettem, de az angol nyelvű blogomból kiderülhetett, hogy Shakespeare digitális befogadástörténetéről írok egy könyvet—is csak lekerekítésre várt, ám ehhez sem tettem hozzá egyetlen leütést sem. Mondhatnám, tehát, hogy siralmas a helyzet, és ezen még az sem segítene, ha arra hivatkoznék, hogy az első hét az új környezet megértésével, megszokásával telt el.

Azért sem telhetett igazából ezzel, mert ideális környezet ez a kutatáshoz—itt tényleg semmiben hiányt nem lehet szenvedni, semmi mással nem kell, és nem is tudok foglalkozni, mint a munkámmal. Ideális ez a környezet, hiszen rendelkezésemre áll egy 14 emeletes könyvtár akár a szobámból is elérhető digitális adatbázisok tömegével. A könyvtárban könnyen el lehet igazodni, gyorsan lehet közlekedni, papír, toll, de még papírzsebkendő is ki van készítve. Az otthoni könyvtárakhoz képest azonban nekem a legnagyobb újdonság a szkennerek tömege, amelyekről egyetlen mozdulattal lementhető a beolvasott anyag a pendrive-omra, persze ingyen, mint minden más is. A könyvtárkatalógus könnyen kezelhető, gyorsan megtalálható, amire szükségem lehet, és a lelőhelyet nem kell lemásolni kézzel, hanem egyetlen kattintással elküldöm magamnak emailban, és máris ott van a telefonomon, úgyhogy ezzel sem kell bajlódni. Mondanom sem kell wifi mindenütt hozzáférhető. Hogy minél gyorsabban menjen az anyaggyűjtés, összehoztak egy könyvtárossal, aki megmutatta a katalógushasználat rejtettebb módjait, bemutatott a régi könyvek gyűjteménye igazgatójának. (Eddig azt hittem, hogy a könyvtáros feladata kiadni és bevenni a könyveket—nem is értettem, minek ehhez diploma.). Persze nem tudott olyan könyvet ajánlani a témáimhoz, amelyeket ne olvastam volna már eleve, sőt tudtam neki mutatni nyílt hozzáférésű Shakespeare szövegeket az interneten, de azért így is hasznosnak találtam ezt a beszélgetést.

Ideális még a környezet azért is, mert az intézet, ahova jöttem, nagyon kedvesen bőkezű. Adtak egy irodát, ahol dolgozhatok, és magamra csukva az ajtaját kizárhatom a külvilágot. Ha megszomjazom, kávéra vágyom, rágcsálni szeretnék valamit, rendelkezésemre áll az intézet konyhája—nem szűkmarkú készleteivel. Az étkezéseket a kampuszon napi 20 dollárig állják, amely összeg lehetne kevés is, de nekem bőven elég—Angliában 10 éve heti 1,5 fontból is ki tudtam hozni az élelmezésemet. Mindenben a rendelkezésemre állnak, nem tudtam még olyat kérni, amit ne teljesítettek volna—jó nem is kértem sok mindent. Különleges feladatuknak érzik, hogy összehozzanak olyan kutatókkal, akikkel hasonló témákon dolgozunk, persze ez most meglehetősen nehéz feladat, hiszen itt már régen véget ért a félév, mindenki elviharzott pihenni, nyaralni, kikapcsolódni. A könyvtároson kívül még egy emberrel szeretnék beszélni, az ebédet szervezik az intézetben, remélem, még a kampuszon található az illető.

Hogy mégsem tudtam eddig radikális haladást felmutatni, részben a bőséggel magyarázható. Minden egyes témához ugyanis hihetetlen szakirodalomra bukkanok, és minden egyes résztémához is. Ami talán a legrosszabb—hatékonyság szempontjából—az, hogy rendkívül érdekes dolgokba botlok bele, és az egyik érdekes dolog elvezet egy másik könyvhöz, és így tovább. Persze elég néha csak beleszagolni a könyvbe, és rájövök, nem fogom tudni használni, és rakom is félre. Szűrök kiadás éve és kiadó, valamint szerző neve alapján, mégis sok olvasnivaló marad. Őszintén szólva, gondolhattam volna, hiszen 10 éve jártam normális könyvtár közelében utoljára. Azóta pedig változott a világ, sokat és jókat írtak, változott az érdeklődésem is, tehát a jelenség inkább érthető, mint sem, mégis a hiányérzetem ettől még megmarad.

Eltelt tehát az első hét, és alig haladtam a tervezett munkával. Közben pedig világokat fedeztem fel ebben a kutatásra kitalált világban. Hogy milyen világokra is leltem? Legyen ez az elkövetkező posztok témája.

Konferencia-jelentés Sevillából

Tegnap előtt éjszaka, azaz március 17-én, szombaton érkeztem haza a SEDERI (spanyol koramodern angol irodalommal foglalkozó társaság) XXIII. konferenciájáról, amelyet ebben az évben Spanyolországban, Sevilla-ban rendeztek meg. Ebben a bejegyzésben az érdeklődőknek, és magamnak is összefoglalom a konferencia-élményeimet.

Először is arról, hogy milyen volt maga a konferencia. Mivel spanyol társaság szervezte, nagy hangsúly volt a spanyol kollégák tevékenységén, illetve egy közös projekten, amit statisztikailag legnagyobb számban spanyolok, illetve portugálok, továbbá kevesen Angliából és Amerikából futtanak. A projekt témája pedig a Stuart-kori drámák. A projektorientáltság és munkakapcsolatok miatt leginkábbis egymás iránt érdeklődtek, az olyanok mint én, akik nem tartoznak a társaságba, és nem is törekedtek bekerülni, egy kicsit a margóra szorultak.

Maga a konferencia témája "Manuscript, Print, Film, Hypertext: Formatting Early Modern Culture" volt, azaz elég tág ahhoz, hogy médiumtól függetlenül bármilyen koramodern angol szöveghez kapcsolódó előadással meg lehessen jelenni. Nagy választék is volt előadásokban, sok érdekes témával nagyon változó színvonalon. Ami viszont nagyon élvezetessé tette nekem az egészet az az, hogy minden előadásnál találtam olyan gondolatot, amit tovább tudtam fűzni, a magam kutatásaihoz tudtam kötni, majd kérdést, észrevételt tudtam megfogalmazni. Igazából nagyon sokat gondolkoztam, tanultam tehát a konferencián, és már ezért is érdemes volt elmennem.

A másik nagy érdeme a konferenciának a plenáris előadókhoz és előadásaiknoz kapcsolódik. Négy nagyobb plenáris előadást hallgattunk meg, és mindegyik érdekes volt a maga nemében. Ezek közül hármat emelnék ki az egyiket az előadó személye, a másik kettőt pedig a nekem nagyon izgalmas témák miatt. Peter Holland előadása nem vágott az én kutatásaim témakörébe: fényképek Shakespeare karakterekről, színházi előadások laza fonalára épült, viszont a kitűnő előadó gondolatébresztőre faragta az előadást, kénytelen is voltam hozzászólni. Egy másik előadás viszont jelenlegi érdeklődésem vonalába beleillett, és az előadó is rendkívüli volt. Henry Woudhuysen könyvtörténeti előadása papírfajtákról és minőségekről, technológiákról és a könyv szerepéről Gabriel Harvey írásaiban-ról szólt. Rendkívül száraz téma, rendkívül jól felépített előadásban, igazi csemege volt. Catherine Duncan-Jones előadása pedig a bolondok, Richard Tarlton és a Hamlet első kvartójáról szólt. Izgalmas téma, rendkívüli mennyiségű információ, nem is kell ennél több egy jó előadáshoz. Mindkét előadóval hosszabb-rövidebb beszélgetésekre is volt alkalmam, és jó volt megtapasztalni, hogy az engem most fogalakoztató könyvtörténeti kérdések jelentős részére ők sem tudják a választ. Tehát ezért a három előadásért és az előadókért már érdemes volt elutaznia konferenciára.

A saját előadásom ebből a környezetből egy kicsit kilógott. Az előadásom olyan digitális adatbázisokkal foglalkozott, amelyek Shakespeare szövegeket tartalmaznak. Huszonöt ilyen adatbázist vizsgáltam meg a szövegek minősége, formátuma és kereshetősége szempontjából. Leegyszerűsítve arra a következtetésre jutottam, hogy az adatbázisok szinte kizárólag a szövegek nyelvi aspektusára koncentrálnak, tehát más irányú kutatásokat nem tesznek lehetővé, például a szöveg materialitás jellegzetességeire nem lehet keresni, mégha a szöveg egyébiránt ilyen tekintetben is kódolva van. Az a szekció, amelyben én adtam elő, a SEDERI tagság vezetőinek előadásait tömörítő szekcióval párhuzamosan volt, aminek lehangoló következménye lett, hogy a másik szekcióra mentek általában a SEDERI-s emberek. Persze utána folyamatosan jöttek bocsánatot kérni, és utána is kérdeztek, beszélgettünk az előadásomról, de mégis hiányérzet maradt bennem. Egyetlen fiatal, spanyol PhD hallgató tette azt meg, hogy bejött pusztán érdeklődésből az előadásomra, majd utána visszament a tanáraihoz a másik szekcióba.

Mindent összevetve érdemes volt elmenni a konferenciára. Nagyon jó, szakmailag magasszíntű előadásokat hallgathattam meg. Intenzíven vettem részt a beszélgetésekben, talán még tudtam néhány jó ötletet adni más kutatóknak is. Az előadásom pedig mindenféle backchanelen keresztül lemérve, nem maradt az észre sem vett, az érdektelenség homályába vesző munkák egyike. Talán amit leginkább sajnálok az az, hogy Sevillaból nem sokat láttam, de talán majd még egyszer vissza tudok menni.

Ekönyv-olvasó és kutatómunka III: Az „oldal” fogalmáról

A múltkori blogbejegyzésben arról a folyamatról gondolkodtam, amit homogenizációnak neveztem, azaz arról, ahogy a könyv materialitása tekintetében elveszteni látszik egyediségét a digitális könyvek megjelenése óta. A mostani bejegyzésben egy lépéssel továbbmegyek ezt a folyamatot vizsgálva egy szűkebb szempontra összpontosítva a figyelmet, és csak arról fogok elmélkedni, hogy mi történik a nyomtatott könyv oldal-fogalmával az ekönyv-olvasók megjelenése tekintetében.

A nyomtatott könyv esetében az „oldal” fogalma hosszú története során meglehetősen kikristályosodott. Egy nyomtatott könyv oldala bár sok mindenben különbözi egy másik nyomtatott könyv oldalától, mégis egy elvont szinten sok közös jellemző állapítható meg. Egy nyomtatott könyv oldala egy szemléletben átfogható, és meghatározott elemekkel rendelkezik. Az oldal jelentős részét az információt hordozó jelrendszer fedi le, azaz szöveg vagy kép. A szöveget vagy képet változó méretű, de mindig jelenlevő üres rész veszi körül, azaz a margó, ahova akár az olvasó elhelyezheti saját megjegyzéseit is. Az egyes oldalakat oldalszámokkal azonosítunk, amely számok szinte kivétel nélkül minden egyes oldalon meg is találhatóak. Az oldalak közötti mozgást lapozó mozdulattal visszük véghez, amely lapozás mozdulat is meglehetősen komplex, hiszen lapozhatunk kimódoltan, megnedvesített ujjal, akár az oldal belső részén, megkockáztatva ezzel, hogy beleszakítunk az oldalba, vagy a lap külső szélén, lassan vagy gyorsan.

Az oldal, mint azonosítható, adott egységek elsősorban az internet megjelenésével kezdett feloldódni, hiszen bár internetes „oldalak”-ról beszéltünk, valójában nem a nyomtatott könyvekben megszokott oldalra gondolunk, hiszen egy internetes oldal tartalmazhat egy egész cikket, könyvet. Ennélfogva az internetes oldalaknál az olvasó nem lapoz, hanem görget, mintegy visszatekintve a középkori adathordozókat, azaz a kódexeket megelőző információtároló egységekre, a tekercsekre. A tekercseket az Alexandriai könyvtárban nem lapozták, amikor olvasták, vagy kerestek bennük valamit, hanem legörgették, széthajtogatták, hiszen az oldal, a speciális módszerekkel összeragasztott hosszú tekercs egyszerre tartalmazta, egyetlen összefüggő egészként tárta az olvasó elé a művet, vagy annak úgynevezett egységeit, a könyveket.

A középkori kolostorok felfedezése volt a sokkal egyszerűbben kezelhető kódexformátum, amely előkészítette az utat a mai értelemben vett könyvhöz, az oldal fogalmához. A kódexeknél azonban az oldalak azonosítása még nem jelent meg, hiszen nem volt szükség az utalások pontosítására, az idézetek visszakereshetőségére. Az oldalak jelrendszerrel való azonosítása csak a könyvnyomtatással jelenik meg, de ekkor sem az olvasást, az olvasót segítendő. A késő 15. 16. századokban a nyomdászok kezdték el azonosítani az oldalakat azzal a céllal, hogy megkönnyítsék maguknak elhelyezni a leendő könyv oldalait a nyomdai íven. Ehhez az azonosításhoz nemcsak számokat használtak, hanem betűkkel jelölték a nyomdai ívet, az íven belül számmal a lapot, amelynek volt a majdani könyvben jobb és bal oldala. Ezek szerint az alábbi oldalazonosítás mint például „D4^r” azt jelenti, hogy a „D” nevű nyomdai íven a 4. könyvlap jobb oldaláról van szó. Ez az azonosítási jelrendszer azonban nem jelent meg minden könyvoldalon, azaz ha a mai olvasó azonosítani szeretne egy oldalt, akkor általában vissza kell lapozni a könyvben, ahol utoljára jelenik meg egy betű, majd onnan kezdve mikor jelenik meg először egy szám, és innen visszaszámolhat az adott oldalig, ahol még eldönti, vajon jobb- vagy baloldalról van-e szó. Ez a jelölési rendszer aztán lassan és folyamatosan adta át a helyét az olvasókat segítő oldalszámoknak, először párhuzamosan használva a két módszert, majd teljesen átállva a mai is használt azonosítási módra.

Bár az internet a tekercsektől örökölt görgetést állította vissza, ez nem jellemző mégsem minden digitális szöveghordozóra, például az ekönyv-olvasóra sem. Az ekönyv-olvasó oldalszámokkal is dolgozik, de ez a módszer nem egészen azonos a nyomtatott könyvekben megszokott rögzített jelölési rendszerrel. Ha az ekönyv-olvasón megtartjuk az eredeti oldalméretet, a kijelző mérete miatt valószínűleg olyan kicsi betűméretet fogunk látni, amely nagyon megnehezíti az olvasást. Ha tehát megtartjuk az oldalméretet, ugyan ragaszkodunk az eredeti oldalfogalomhoz, azaz az oldalt teljesen át tudjuk tekinteni egyetlen pillantással, ugyanakkor a betűméret nagyban akadályozni fogja magát az olvasást.

Amint megváltoztatjuk a betűméretet, az oldalfogalmunk hirtelen megtörik, és különböző lehetséges megoldásokat kapunk. Egyik lehetőség, hogy az oldalszám és az ekönyv-olvasó saját maga generálta oldalszám eltér egymástól: egy tegyük fel 500 oldalas könyv egyszercsak 1000 oldalassá válik, mert a kétszeresére növelt betűméret megduplázta a lapozható, egyszerre pillantásunkkal átfogható oldalak számát. Ebben az esetben az oldal definíciója maradt az egy szemléletben való átfoghatóság. Másik lehetőség az lehet, hogy az ekönyv-olvasó ragaszkodik az eredeti oldalszámozáshoz, azaz amikor a nyomtatott könyv 325.oldalát nézzük, akkor az ekönyv-olvasó számlálója is 325-öt mutat bármennyire is növeltük meg a betűméretet. Ebben az esetben azonban akár háromszor is megnyomhatjuk a lapozó gombot, és még mindig ugyanazt a számot olvashatjuk az eszköz oldalszámlálóján. Ebben az esetben az egy pillantással átfoghatóság helyett a nyomtatott könyvhöz való ragaszkodás kapott nagyobb szerepet. A harmadik lehetőség az, amikor az oldal azonosíthatóságának ideáljáról teljesen lemond a digitális tartalom készítője, és ezáltal feladja az objektív azonosíthatóságot a szerkesztő: nincsen eleve adott oldalszámok, amelyekhez igazodni, vagy attól eltérni szeretne, hanem csak az adott eszköz oldalszámlálója működik változtatva az oldalszámot eszközről-eszközre, nagyításról nagyításra.

Az oldal-fogalom számmal azonosíthatóságának fellazulásával oldódik fel a margó kötött fogalma. A hagyományos, nyomtatott könyv oldalon a margó információval szolgál a kiadás minőségéről, hiszen egy nagyobb margóval rendelkező könyvnél nem spóroltak a papírral a kiadóban, valószínűleg a könyv minőségét is bizonyítandó. A széles margó továbbá a kényelem-érzetet is növeli, hiszen gyorsabban lehet elolvasni egy oldalt, nagyobb a sikerélmény olvasás közben, továbbá a levegősebb oldal könnyedséggel tölti el az olvasót, szemben mondjuk egy lapszélig húzott sorokkal rendelkező oldalfelépítésből adódó bezártság érzettel. A tollal, ceruzával olvasó embernek pedig a margó alkalmat ad arra, hogy kiemeljen, megjegyzést fűzzön a szöveghez. Az így kipreparált oldal tovább növeli az otthonosság érzetét, hiszen a saját hozzájárulásommal egyedivé vált maga a tőlem idegen szöveg is, valamint a könyv használhatóságát is, hiszen a sajáttá tett könyvben könnyebb tájékozódni a későbbiekben, könnyebb visszakeresni fontos részleteket, valamint a visszaemlékezést is segíti, hiszen a saját hozzájárulás révén jobban beleépül a szöveg az olvasó emlékeibe.

Az ekönyv-olvasó kijelzőjén azonban a margó marginalizálódik vagy teljesen eltűnik. A kijelző relatívan kicsi mérete miatt magán a kijelzőn mindenképpen az a cél, hogy minél kisebb legyen az üres felület, aminek egyenesági következménye, hogy a margó mindinkább eltűnik, minél inkább nagyítható a szöveg. A margó, az üres margó egy bizonyos értelemben megmarad, azonban minden funkció nélkül, ugyanis maga az ekönyv-olvasó kijelzőt keretező széle valamiféle margót helyettesít. Erre a margóra azonban nem lehet írni, nem lehet megjegyzéseket rögzíteni, hiszen ez a margó független a könyvoldaltól. A széljegyzetek ettől természetesen nem tűnnek el, új helyre kerülnek, de nem a lap szélére. Azaz az ekönyv-olvasó lehetőséget teremt arra, hogy az egyes oldalakhoz megjegyzéseket fűzzön az olvasó, de ez már nem látszik az oldal megtekintésekor, hanem csak egy ikon jelzi az adott oldalon, hogy ehhez az oldalhoz megjegyzést fűztek, amely megjegyzéshez néhány kattintás segítségével lehet eljutni. Az így megnyitott jegyzet olvasásakor azonban eltűnik maga az eredeti szöveg, amelyhez a jegyzetet fűzték.

Az oldal-fogalom tehát változáson megy át az ekönyv-olvasók használata miatt. Az oldal adott részei átalakulnak, amennyiben a nyomtatott könyv oldal-fogalmának tükrében nézzük, hiszen a szöveg méretezhetősége miatt az egy szemléletben való átláthatóság más mennyiségű információt foglalhat magában. A nyomtatott könyvoldalak azonosító számai is relativizálódnak a nagyítástól, fájlformátumtól és beállításoktól függően. Az oldal margói is vagy eltűnőben vannak, vagy funkciójukat tekintve megváltoznak, hiszen a kis kijelző ökonómiája az üres felület minimalizálására törekszik, illetve a szöveget kiegészítő olvasói margináliák más helyre költöznek. Mindezek a változások, bár szembetűnők, több irodalomelméleti megközelítésben nincs jelentőségük, ugyanakkor nyomot hagynak a szöveg materialitását is szem előtt tartó szövegértelmezési gyakorlatokon és elméleteken. Sajnos minden nyomát nem tudtam feltérképezni az átalakulási folyamatnak, ugyanakkor a legjelentősebbeket talán sikerült szemügyre venni.

Ekönyv-olvasó és kutatómunka II: materialitás és homogenizáció

Az előző bejegyzés bevezetésszerűen vetett számot az ekönyv-olvasók előnyeivel és hátrányaival a nyomtatott könyvekkel összehasonlítva. A jelen bejegyzés egy lépéssel továbbmegy az ekönyv-olvasók kulturális hatásainak elemzésében, és egyetlen, de jóval elvontabb szempontot vizsgál meg, amit úgy fogalmazhatnék meg, hogy az olvasási tapasztalattal összefüggő jellegzetesség a nyomtatott könyvek egyediségének elvesztése, és egyfajta homogenizációs folyamat beteljesedése is. Az ekönyv-olvasó megjelenésével a nyomtatott kultúrában szocializált hatásmechanizmusok kiküszöbölődnek, megszűnik az információ-értékű egyedi materialitása a könyveknek. Ez a veszteség persze történetileg nézve már elkezdődött a 20. század végén, ám a folyamat most látszik beteljesedni. Ezt a folyamatot szeretném ebben a bejegyzésben körüljárni.

Egy könyv olvasási tapasztalatát, az elvárásaimat vele kapcsolatban, és így az alkalmazandó olvasási és értelmezési stratégiát is befolyásolják a kézbe vett könyv materiális tulajdonságai. Máshogy fogok olvasni és értelmezni egy keménykötésű, fólió méretű, vastag papírra szép és méretes betűkkel nyomtatott könyvet, meg egy látványosan olcsó és egyszeri olvasásra szánt könyvet, illetve egy illusztrációkkal teletűzdelt szép mesekönyvet, egy kis sortávval és betűmérettel, keskeny margójú konferencia-kötetet. Hat az olvasóra a papír érdessége vagy simasága, a papír minősége, a könyv illata, súlya, valamint a tördelés módja is. Ugyancsak befolyásolja az olvasást a könyv kora is, hiszen máshogy veszek kezembe egy 16. századi korai nyomtatványt, és máshogy érintem meg a még ropogósan meleg tegnap a nyomdából megérkezett kiadványt. A könyv egyedi materialitása tehát jelentős tényező az olvasáskor.

A könyv materialitásából származó egyediség azonban az ekönyv-olvasó megjelenésével elvész vagy legalábbis átalakul. Maga a kézbevétel szinte semmilyen információval sem szolgál, a könyv homogénné vált: ugyanazt érzékelem, amikor Ishiguro Never Let Me Go-ját veszem a kezembe, vagy Shakespeare első fólióját, Agatha Christie egyik regényét. Nincs tapintásbeli, nincs illatbeli, nincs súlybeli különbség, nem látszik, milyen olvasási stratégiára készítették, hiszen ugyanazt az eszközt, ugyanazt a dolgot, adott súllyal, adott simasággal, felépítéssel, adott illattal, veszem a kezembe. A kezem, a szemem ezen a szinten mindig ugyanaz érzékeli. Ehhez járul hozzá a homogenizált, mechanizált lapozás is, hiszen máshogy lapoztam egy nagyobb méretű könyvet, mint egy kis kiadványt, néha megnedvesítettem az ujjam, lehetett lassan vagy hirtelen lapozni, lehetett kiélvezni a lapozást. Ezzel ellentétben az ekönyv-olvasónál a lapozás mindig ugyanolyan mozdulatsort hív elő, azaz egyetlen gomb megnyomását, amelyre reagálva a kijelzőn adott idő alatt átalakul az oldal a következővé.

A nyomtatott könyv egyedisége adódik abból is, hogy egy nyomtatott könyv esetében adott és változtathatatlan például a betűméret és betűtípus, mely adottság feloldódik az ekönyvüolvasók esetében a fájl formátumától függően. Ha kinyitom valamelyik könyvespolcról levett könyvemet, mindig ugyanazt a betűméretet és betűtípust látom, arra számítok, és örülök vagy sajnálom előre. A könyv ilyen meghatározott egyedisége azonban átalakul, rugalmassá válik az ekönyv-olvasók esetében, hiszen olvashatom ugyanazt az ekönyvet különböző betűmérettel, betűtípussal is attól függően, éppen mihez van kedvem, mire ad lehetőséget a fájl formátuma.  Sőt egy ekönyv-olvasó alapbeállításainál megadhatok egy betűtípust és betűméretet, hogy az azt lehetővé tevő fájlformátumoknál a szöveg mindig abban a méretben és típusban jelenjen meg. Bár ez a módszer talán kényelmesebbé, otthonosabbá teszi az olvasást, mégis a fájl formátuma nem azonos a nyomtatott könyv szerkesztési, tipográfiai minőségével, nem jelöl olvasás-stratégiai döntéseket. A fájl formátuma azonban nem ad információt a könyv tartalmi minőségéről, hiszen egy éppen beszkennelt könyv, amelynek eddig nem volt digitális verziója, lehet sokkal jobb, mint egy jó minőségben elkészített egyébként csapnivaló könyv. Az olvasására használt eszköz sem ad eligazítást az olvasásra szánt könyv tekintetében: attól nem érdemes alaposabban, máshogy olvasni egy könyvet, mert egy nagyon drága eszközön olvassuk. A könyv tehát változáson megy át, és ez a változás valamiféle homogenizálódás irányába mutat.

A könyv homogenizálódásának folyamata természetesen nem az ekönyv-olvasók megjelenésével kezdődött, de ez mindenképpen új fordulatot hozott. A könyvek homogenizálódása a könyvek digitalizálódásával kezdődött az 1990-es években, vagyis akkor, amikor könyveket a számítógép kijelzőjén kezdtünk el olvasni. Ekkor, ha nem képformátumú könyvekről beszélünk, valójában eltűnőben volt a könyvek materialitás egyedisége, hiszen ugyanazon a materiális közeg felületén jelentek meg a különböző könyvek: számítógépek képernyőjén, ahol már a könyvek közötti materiális különbséget az adott digitális eszközök különbsége hozta létre. A környezet változott attól függően, hogy melyik számítógépet, melyik laptopot használta az olvasó, míg a könyv maradt hasonló.

Nagyon fontos azonban a pontosság kedvéért azt is megvilágítani, hogy csak hasonló maradt ugyanaz a könyv, de nem azonos. A számítógépen, laptopon vagy táblagépen megjelenő könyv ugyanis nem más, mint egy dokumentum, egy fájl, aminek megjelenése csak részben múlik a fájlban található információn. A fájl-könyv adott vizuális megjelenését ugyanis nagymértékben befolyásolja az, ahogy a fájlban tárolt információ eljut addig, hogy a szem számára feldolgozható vizuális információvá váljon. Mint minden a digitális világban a 0 1 sorozatok kombinációján múlik, és ez természetesen igaz a könyvfájlokra is. Amíg 0 1 sorozatok kombinációja vizuális élménnyé válik rengeteg tényező határozza meg a végeredményt. Nem mindegy, hogy ugyanazt a fájlt milyen szoftverrel, milyen fizikai adottságokkal rendelkező gépen alakítjuk át olyan adatokká, amelyeket az eszköz kijelzője meg tud érteni, majd pedig maga a kijelző is hozzáteszi a megjelenő képhez a saját adottságait. A könyv-fájl egyediségét tehát nem kizárólag a fájlban található információ határozza meg, hanem az egyediség immár a szoftveres és hardveres környezetben ragadható meg, de ez az egyediség már nem a könyv sajátja.

Mégis a homogenizációs folyamat történetében az ekönyv-olvasók hozták el a radikálisabb változást a számítógépekhez képest. Amennyire én látom a digitális könyvolvasókat, ezeknél az eszközöknél sokkal hangsúlyosabb a könyv-fájlban tárolt információ a könyv megjelenése tekintetében, mint maga a szoftveres és hardveres környezet. Bármilyen olvasón nézem meg ugyanazt a könyv-fájlt, lényegi kérdésekben nem volt eltérés, hacsak nem abban az esetben, amikor az alapbeállítások meghatározzák a betűtípust és méretet bizonyos fájlformátumok esetében. Valószínűleg ennek az lehet az oka, hogy a fekete-fehér e-ink technológia sem a kijelző méretében, sem pedig színvilágban nem tesz lehetővé információértékű különbségeket.

Lehetne merengeni azon, vajon jót tesz-e a könyviparnak, pontosabban a könyvszakmának ez a homogenizációs folyamat. A könyvszakma, sőt talán az olvasók jelentős részének mindenképpen igaza van abban, hogy ez már nem az a könyvvilág, könyvkultúra. Ugyanakkor azt is látni érdemes, hogy az ekönyv-kultúra nem kel versenyre a nyomtatott könyv-kultúrával, hanem mellette alakít ki helyet önmagának. A két kultúra párhuzamosan él egymás mellett, talán más igényeknek történő megfelelés az, ami létrehívta és tartja életben az egyiket-másikat, és mindkét elvárási horizont mellett legitim érvek hozhatók fel. Az elemzés tehát nem értékel, hanem bizonyos fogalmak mentén tájékozódik. Ilyen fogalom lehet a homogenizálódási folyamat, amellyel ebben a bejegyzésben foglalkoztam, míg egy másik lehet az „oldal” fogalma, amellyel a következő alkalommal fogok számot vetni.