Tömegkommunkáció, háború és a könyv

Több, mint egy hét telt el az előző bejegyzésem óta, pedig szerettem volna minden héten tájékoztatást nyújtani arról, mivel is töltöm a University of Notre Dame-en az időmet. Az elmúlt időszakban több bejegyzés témája is forgott a fejemben: egy túra a Notre Dame-en, aztán szívesen elmélkedtem volna arról, hogy hogyan működik ez az egyetem, amely az 1960-as években még szinte csak említésre sem volt méltó, ma pedig a vezető kutatóegyetemek közé tartozik, továbbá arról, hogy hol is tartok most a kutatásban a terveimhez képest. Mivel a blog leginkább szakmai, kutatói blog szeretne lenni, ezért mindenképpen prioritást élvez a kutatás. Tehát, leginkább ez utóbbiról írtam volna, hogy azonban ezt mégsem tettem meg, annak az volt az oka, hogy minden erőmet és időmet a terveim megvalósítására szántam. Azt határoztam el ugyanis, hogy az egyik cikknek ezen a héten el kell készülnie, ha törik, ha szakad, és addig mással nem foglalkozhatom. A cikk, most szombat koradélutánra legalábbis első verziójában elkészült, úgyhogy megengedem magamnak, hogy egy kicsit mást is írjak. Ugyan most mást írok, de nem fog nagyon másról szólni, hiszen a cikkről szeretnék írni.

A cikkben egy régi témámat melegítettem fel, ugyanis már többször is írtam René de Lucinge: The Beginning, Continuance and Decay of Estates ford. John Finet (London: Eliot’s Court Press for John Bill, 1606), azaz Az Államok létrejöttéről, fennmaradásáról és pusztulásáról szóló könyvéről. Most azonban a könyvnek azt a jelentésrétegét dolgoztam föl, amely a könyvet, a korabeli tömegkommunikáció eszközét veszi górcső alá. Ezt a jelentésréteget pedig kiegészítettem, pontosabban párbeszédbe hoztam ennek a könyvnek a szövegen, a főszövegen kívüli jellegzetességeivel. Tehát két, de nagyon is összefüggő téma alkotta az elmélkedéseim gerincét: a könyv, mint téma a műben, és a mű, mint könyv. Ennek a két témának az egymással való szóba elegyítésével egészen érdekes jelentésrétegek felszínre hozatala kerekedett ki a cikkben.

A könyvet olvasva legelőször is az ragadja meg a figyelmet, hogy Lucinge milyen komoly szerepet szán a könyvnek, a korabeli tömegkommunikációs eszköznek a törökök legyőzése érdekében. A szöveg elsősorban történeti-stratégiai elemzést tartalmaz arról, hogy hogyan jött létre, mi is teszi olyan hatékonnyá a törököket. Mindent, minden addigi csatát elemezve arra a sanyarú következtetésre jut, hogy igazából nincs túl sok esélye a keresztény seregeknek legyűrni a hitetleneket. Ennek elsősorban az az oka, hogy a törökök nagyon jól harcolnak, engedelmeskednek a parancsoknak, sőt szeretik is egymást, és ezért tudnak legyőzni minden akadályt, szemben a keresztény seregekkel, akiket inkább az önérdek, széthúzás, harctéri engedetlenség jellemez. Mitől is ilyenek a keresztény seregek? A sok ok közül azért, mert testgyakorlás helyett olvasással, művészetekkel, szép hölgyekkel múlatják az időt. Hogyan lehetne mégis győzelmet aratni a törökökön? Azt kell használni, ami a keresztényeket is tönkretette: könyveket kell csempészni a birodalomba, amelyek címűkkel félrevezetik az olvasókat, és történeteik révén szépen megmérgezik a működő, virágzó egységet, ami a törököket jellemezte. (Itt talán nem nehéz párhuzamokat felfedezni korunk módszerei és az akkori módszertan között: nem véletlen az állandó hadakozás Kína és a Google között, a Facebookon meghirdetett erőszak Angliában, amire Cameron első reakciója a Facebook lezárása volt, a Twitter szerepe az Arab Tavasz során, amikor Egyiptom levágta magát az internetről…)

A katonai helyzetelemzés testet egy nagyon különleges könyvben kapott. Különlegesen szépen elkészített könyv ez. Kisméretű 19 cm-es kvartó kiadvány, egy kivételével minden fejezet szép dekorált iniciáléval kezdődik, az olvasót modern oldalszámok segítik, minden fejezethez vázlatos összefoglaló tartozik, tudatosan használt betűtípusok különítik el a különböző részeket. Látványosan delux kiadványról van szó. Ehhez tartozik még az is, hogy egy relatíve híres nyomda, az Eliot’s Court Press készítette a kiadványt. A nyomda egyik névjegye az az iniciálé, amelyiket már előttük is használtak, a szakirodalom Eliot’s Court „Apostoli” iniciálénak nevez. Azért nevezik ezeket az iniciálékat Apostolinak, mert egészen egyedi emberalakokat tartalmaznak, glóriával a fejük körül, néha apostolok, néha mások köröcskékkel díszített kerettel a kép körül. Ez az Apostoli iniciálé köti össze a fordító Dedikációját a szerző művével talán bonyolultabb jelentést kölcsönözve a műnek, mint az elsőre látszik. Érdemes még a kiadó személyét megnézni. John Bill az egyik legizgalmasabb könyvkiadó Jakab király Angliájában, élvezi a király bizalmát, bizonyos monopóliumokat szerzett magának, a Könyvkiadók Társaságának egyik meghatározó tagja, különlegessége, hogy a Kontinenssel nagyon jó könyvkiadói kapcsolatokat tartott fönn. Tehát a 17. század jeles tagjai álltak össze, hogy megjelentessék egy francia szerző könyvét a törökök megállításáról. Vajon miért?

ég van egy érdekes jellegzetessége a könyvnek, még pedig a Dedikáció. Finet a Dedikációt Richard Bancroft-nak, Canterbury érsekének, a király után az Anglikán egyház fejének címezte. Nyilván nem azért, mert Finet (pénzbeli) támogatást remélt volna. Inkább egy újabb kontextualizálásról lehet szó. Az ajánlásban Finet azzal érvel, hogy azért ajánlja a könyvet Bancroft-nak, mert ő össze tudja fogni a keresztényeket, hogy megállítsák a törökök előretörését. Ezt a nem éppen visszafogott elképzelést még megerősíti, hogy a Dedikáció nyitó iniciáléja nem egy apostolt ábrázol, hanem egy szárnyas angyalt trombitákkal. Úgy indul tehát az ajánlás, mintha Isten szavát hozná, amely az angol kontinentális ambícióra hívna fel, vallási és politikai feladatot is adna az angol népnek. Ezzel az ajánlással és az iniciáléval, amely transzcendentális nyitottságot és mélységet ad a szövegnek, illetve összekapcsolja a dedikációt a főszöveggel, a könyv más olvasatoknak is keretet teremt, mint a csak törökökkel foglalkozó főszöveg.

A könyv tehát, mint szöveg, és mint produktum együttesen vesznek részt a jelentésrétegek kialakításában, együttesen tágítják az olvasatok kereteit, hoznak létre olvasó elvárásokat és felelnek meg azoknak, vagy éppen frusztrálják őket. A mű ténylegesen nem egyetlen szerző céljaira korlátozza, vagy szeretné korlátozni a jelentést, hanem több ember közreműködésének az eredménye a jelentés megvalósulása. Ennek a könyvnek a jelentésében ugyanis akarva-akaratlanul vesz részt a francia szerző, angol fordítója, és Dedikáció és az „Olvasóhoz” szerzője, a nyomdai munkások és a kiadó személye. A kollaboráció eredménye pedig egy nagyon szép és szépsége által meggyőző könyv csupa díszítéssel és kellemmel.