2013. február 24.

A teljes kép


Cathy N. Davidson Now You See it: How the Brain Science of Attention Will Transform the Way We Live,Work, and Learn című könyve már régóta, 2011-es megjelenése óta várakozik az elolvasandó könyvek sorában. Nemcsak azért, mert szinte hétről-hétre olvasni arról, hogy a szerző éppen merre utazik a világban az USA-tól Japánig, Dél-Koreától az Egyesült Királyságig bemutatni a könyvet, nem is azért, mert sorra kap különböző díjakat érte, hanem azért, mert izgalmas, lelkesítő olvasmánynak tűnik az első beleolvasás után. Persze az első beleolvasás még nem jelent sokat, hiszen az első oldalak még nem mondanak el mindent, a fejezetcímek nem egészen bizonyítják, hogy az érvelés koherens és meggyőző erejű, a tetemes bibliográfia és végjegyzet tömeg nem szükségszerűen mutatja, hogy bele lehet majd feledkezni a mű olvasásába. A szerző eddigi pozíciói és eredményei sem lennének elegendőek, még akkor sem, ha Cathy N. Davidson bővelkedik címekben és eredményekben. Egy 350 oldalas könyvnek, csak úgy, próba szerencse alapon, nem kezd neki senki. Végül azért kezdtem bele az alaposabb olvasásba, mert szerettem volna megtudni, hogy Cathy N. Davidson, hogyan látja a világot, elsősorban a digitális világot a tanár, kutató és a felfedező szemével. No meg azért, hogy a segítségével fejlődni tudjak tanárként, kutatóként. És nem kellett csalódnom.

Cathy N. Davidson nagyon izgalmasan, közérthetően, hosszú és számos anekdotával fűszerezve tálalja mondandóját. A könyvből megtudhatjuk a szerző érdekes sikereit és betegségét, és azokkal való küzdelmek tanúságait, megismerkedhetünk életének idevágó történeteivel. A személyes tapasztalatokon túl megismerkedhetünk olyan híres vagy egyáltalán nem ismert tanárokkal, kutatókkal, innovatív emberekkel és sportolókkal, akik hatást gyakoroltak kicsiben vagy nagyban a jelen világ alakulására. Találkozunk tanárokkal, akik kisiskolás gyerekeket sikeresen motiválnak a tanulásra, a Wikipédia alapítójával, amint öregecskedő laptopjával bajlódik, miközben megváltoztatja a világot, vezető multicégek vezetőivel, akik a Second Life nevű virtuális valóságban tartják az értekezleteiket izgalmas avatárokat használva. Olvashatunk egy nyugdíjasról, aki, ahelyett hogy munkájából kiöregedve a halálra készülne, Twitter celebbé tette magát úgy, hogy innovatív és érdekes találmányokról, érdekességekről tájékoztatja a világot. Összefutunk olyan sportsztárral, aki, ha egyes sportolói készségek alapján vizsgálják, nem tűnik kiemelkedőnek, mégis, ha a pályára lép csapatot kovácsol a társaiból, és mindig nyernek. Ismert és ismeretlen emberek történeteivel ismerkedünk meg, akik saját hatóterükön belül jobbá, izgalmasabbá alakítják a világot. Történetekkel találkozunk, amelyek mind egy témára variációk: változik a világ, a 21. század más, mint a 20. volt, és eldönthetjük, maradunk a 20. században, vagy pedig magunk is változunk.

A mű retorikai aspektusán túl az érvelése és központi állítása is magával ragad. A könyv egyik központi tézise szerint az oktatás a 20. század ipari társadalmának munkaerőpiacára készítette fel a fiatalokat. Ebben a kontextusban a preferált elvárások a munkafolyamatok szétválasztása, operacionalizálása, a folyamatosan egy tevékenységre fókuszált figyelem voltak. Az iskolarendszer érthető módon a standardizált elvárások, az önálló munka, a tesztelhetőség és az egy dologra összpontosított figyelem fogalmai köré építkezett, és ez az örökség a mai napig tartja magát. Az ipari paradigma erősen tartja magát még akkor is, amikor a világ, a munkatevékenységek mind megváltoztak, változóban vannak. Ennek a paradigmatikus változásnak egyik fő mozgatórugója az internet térnyerése, az internetnek a magánélettől az iskoláig, a szórakozástól a munkavégzésig történő befolyása. A szeparáció ontológiája helyett, azaz a munkafolyamatok szétválasztása, a magánélet és munkahely különbsége helyett az összefonódásnak vagyunk tanúi. (Ennek az írásnak az első verziója kórházban keletkezett, amikor egyik gyerekemet műtötték, a második verzió írása közben pedig folyamatosan érkeznek a Twitter üzenetek és emailek, órákra készülök.) Az önálló tevékenység mellett egyre fontosabb az együttműködés, a különböző képességekkel rendelkező emberek, munkavállalók összekapcsolása, hiszen együtt jobban tudják megoldania feladatokat a több szem többet lát elve alapján.

A több szem többet lát elvét támasztja alá a mű központi metaforája, a gorilla a kosárlabdapályán. A metafora egy kísérleten alapul, amely a figyelem, az összpontosítás visszáját bizonyítja. A kísérletben résztvevőknek egy videófilmet vetítenek, amelyben kosárlabda meccset kísérhetnek figyelemmel. Nemcsak nézniük kell a filmet, hanem számolni, hogy a fehér játékosok és a fekete játékosok hányszor passzolnak a csapaton belül. A kísérlet végén be kell mondani a számot. Miután pedig kiderül mennyit tévedtek, vagy nem tévedtek a kísérletben résztvevők, mellékesen megkérdezik őket, hogy hányan látták a pályán a gorillát, ugyanis a meccs közben egy gorillának öltözött ember sétál végig a pályán, végez különböző mozgásokat. A válasz egészen meglepő, vagy egészen érthető, ugyanis a felmérések szerint 70%-a résztvevőknek nem vette észre a gorillát. A kísérlet a tudósok szerint a figyelemnek azt a sötét oldalát hozzá napvilágra, hogy a figyelem egyszerre vakságot is eredményez, az összpontosítás visszáján ott áll a vakfolt. Amikor a kultúránk az összpontosításra tanít, érvel Davidson, azaz felhívja a figyelmet a fontos és irreleváns részletek megkülönböztetésére, akkor egyszerre vakká is tesz. Figyelünk egy bizonyos részletre azáltal, hogy kizárjuk a világ millió más eseményét, és ezáltal esetleg fontos aspektusokat hagyunk figyelmen kívül, a gorillát nem vesszük észre. Persze észrevehetjük, csak nem szükségszerűen egyedül, hanem a film nézőinek 30 %-át is bevonva a megfigyelésbe.

Az észre nem vett, de mégis jelenlevő, gorilla és Cathy N. Davidson segítségével bepillanthatunk az agy működésébe, a motiváció, a változó körülmények jellemzőibe. Az agy kiváló adaptációs képességét csodálhatjuk meg betegségekkor, vagy munka- és életkörülmények változásakor. Megtanulhatunk olyan szlogeneket, amelyek az új évezredben, a digitális korban a helytállást segíthetik. Ilyenek például a „learn, unlearn, relearn” (tanulj, tanulj felejteni, újratanulni) hármasa, az ismeretek átadás mellett az adaptációs képesség fejlesztése, az egy tevékenység végzése („monotasking”) helyett/ mellett a párhuzamosan egyszerre több tevékenység végzése (multitasking), a figyelem új fogalma, amely megfelel a jelen kihívásainak, a részvétel és együttműködés fontossága. Ezekkel párhuzamosan a gyorsuló változáshoz is hozzá kell szokni, hiszen, amikor egy hallgató elkezdi a tanulmányait a felsőoktatásban, még nem is létezik az a fajta munka, amely majd végzéskor a munkaerőpiacon várni fogja.

Mit tanít, hát, a gorilla a kosárpályán? Davidson így zárja a könyvét: „Ha csak egyetlen és egyszerű tanulságot kellene leszűrnöm a könyvben említett tudományos vizsgálatokból és történetekből, azt mondanám, hogy a megfelelő gyakorlatok és eszközök segítségével megláthatjuk azt is, ami eddig elkerülte a figyelmünket. A megfelelő eszközök és a megfelelő emberek segítségével, akikkel megoszthatjuk ezeket, új lehetőségek tárulnak fel” (300.o.).

És mi marad nekünk, magyar olvasóknak és tanároknak? Az új készségeket, azaz multitasking, megosztott figyelem, együttműködés, és a mindezeket elősegítő digitális eszközök használatát is tanítani, használni, erősíteni kell. Legyünk, hát, bátrak, hogy láthassuk, láttathassuk a teljes képet!

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése