The Man Who Shot Liberty Valance és a Shakespeare-i hősies hősietlenség

The Man Who Shot Liberty Valance (1962) onnan veszi fel a fonalat, ahol a My Darling Clementine befejezi. Induljunk ki abból, hogy a civilizált infrastruktúra már létrejött, és szépen működik. Éspedig olyan szépen működik, hogy ugyan van börtön, de a lakat eltört, és a seriff lakik benne. (Kérem, olyan rend uralkodik Shinbone városában, hogy börtön egyetlen lakója a talpig becsületes rendőr.) Nincs rossz, vagy ha van is, akkor is a város határain kívül ügyködik, ahova a város, a seriff jogköre már nem terjed ki.

Itt, ebben az újabb helyzetben már másfajta értelmiségre van szükség. Eleddig az értelmiség orvosolta a már megtörtént bajokat, itt előre megpróbálja kiküszöbölni, megpróbálja megoldani. Az orvost felváltja az egyik új értelmiségi alak: a jogász, Ransom „Ranse” Stoddard (James Stewart), akiből majdan szenátor lesz, aki az ügyek, a vitás ügyek civilizált intézését biztosítja a jog és rend által. A film elején azonban ez a paradigmaváltó még csak érkezik, és a város elérése előtt, az úton megfosztják mindenétől, félholtra is verik, mégpedig a városban retteget Liberty Valance nevű útonálló. A másik új értelmiségi alak az újságíró, szerkesztő, aki a médiát képviseli, Dutton Peabody (Edmond O'Brien). A továbbiakban az angol reneszánsz miatt elsősorban az utóbbi szereplővel fogok foglalkozni.

Liberty Valance-ben akkor horgad fel a méreg a média embere, a Shinbone Star sztárriportere iránt, aki egy személyben a világlap szerkesztője, kiadója, nyomdásza és a szerkesztőség takarítója is, amikor utóbbi egy olyan cikket szeretne közölni, ami Valance egyik vesztes csatájáról szól. Peabody, a média helyi és ezért univerzális megtestesítője persze nem buta ember, tudja, hogy Valance nem örül az ilyesminek, úgyhogy rendszeresen inába száll a bátorsága, ám ezen tud segíteni egy kis alkohollal. Az alkohol azonban fogyó eszköz, mint ahogy el is fogy a cikk megjelentetése előtt. Ám az alkohol pótolható, Peabody el is hagyja a szerkesztőséget egy rövid időre, hogy bátorságát megvásárolja. Ebben a pillanatban hirtelen belép a képbe Liberty Valance mellett Shakespeare is.

Az újonnan megszerzett bátorsággal a szívében (gyomrában) a szerkesztőség előtt a bátorságot erősítendő Peabody Shakespeare V. Henrikjéből az Agincourt-i csata előtt elmondott bátorító beszéd szavalásába kezd. Reményt és bátorságot merít ebből a beszédből, hiszen egy kilátástalan helyzetben tölti el reménnyel a hallgatókat V. Henrik lelkesítő beszéde egy olyan csata előtt, amelyet papírforma szerint el kellene veszteniük, és mégis megnyerik. Hasonlóan kilátástalan a józanésszel szemlélve Peabody helyzete is, hiszen a megjelentetendő cikk biztosan bosszúra fogja ösztökélni Liberty Valance, és ugyanilyen biztos az is, hogy az újságíró-szerkesztő csak vesztese lehet a Libertyvel vívandó csatának. A beszédrészlettől fölbátorodva, egy győztes csata reménytelen kilátásával Peabody belép a nyomdaként is működő szerkesztőségbe. A helyiségben nemcsak a megszokott berendezési tárgyak várják a szerkesztőt, hanem Liberty Valance is pajtásaival, hogy megleckéztesse a vele szembeszállni merő firkászt, illetve hogy lerombolja a nyomdát.

Peabody átlátja helyzetének kritikus természetét, és ismét Shakespeare-hez folyamodik, de most már az újabb helyzethez igazítva az idézetet, azaz a dicsőséges király alakjától elmozdul egy híres áldozat irányába. Meglátva a bűnözőket így szól: „Liberty Valance és myrmidonjai!” Az idézet egy másik világba repíti a nézőt, a Troilus és Cressida hősietlen, kellemetlen világába, egy híres párviadal demitologizált jelenetébe. Shakespeare keserű komédiájában a tíz éve tartó trójai háború kilátástalansága felőrölte a héroszok lelkesedését. A kilátástalan háborúban a harcosok úgy mennek a csatatérre, mintha munkába indulnának, ahol ebédidőben megpihennek, leteszik a fegyvereket, és nyugodtan fogyasztják el a hazait. Így tesz Hektor is, amikor delelőre hág a nap: leteszi fegyvereit, pihen és táplálkozik, erőt gyűjtve a délutáni menethez. A napi rutin nemcsak a hatalmas hősöket degradálja a mindennap hőseivé, hanem a rutin, az időbeosztás miatt a hős kiszámíthatóvá válik, és így kiszolgáltatottá is. Ellenfele, Akhilleusz a déli pihenőre számítva szolgáival, myrmidonjaival megtámadja a gyanútlan és védtelen hőst, és maga részt sem vesz a mészárlásban, csak szolgáival végezteti el a piszkos munkát. Ezt a hősietlen, kiszolgáltatott és végzetes helyzetet jelenítni meg Peabody a helyzethez igazított utalással: tudja nincs értelme védekezni sem, a sorsa megpecsételődött, Liberty Valance-Akhilleusz nem fog kegyelmezni neki. Nem is küzd, hanem hagyja, hogy a véres bosszú leperegjen, és hogy nem hal meg, csak a véletlennek köszönhető: itt a hősietlen verőemberek még gyilkolni sem tudnak.

Mindent összevetve a The Man who Shot Liberty Valance új összefüggésbe helyezi a (vad)nyugati értelmiséget és Shakespeare-t is. Az új értelmiség, aki szerepet játszik a valóság formálásában, a civilizált nyugaton nem utána megy a bajnak, hanem előre lehetetlenné próbálja tenni a bajt, vagy pedig a civilizáció eszközeivel, a betű erejével hívja fel rá a figyelmet. Az új értelmiségi a jogász és az újságíró-szerkesztő, akik közül az újságíró idézi meg Shakespeare-t az adott helyzet minél pontosabb megfogalmazására: a vesztes helyzetből a dicsőséges nyereség előrejelzésére, majd a vesztes helyzet megragadására demitologizálva, dedémonizálva az ellenséget. Bár az új értelmiségi győzedelmeskedik, meghalhatna, és mégis életben marad, semmi sem az ő érdeme. Az újságíró esetében a gyilkosok megállnak, mielőtt megölnék áldozatukat. A jogász esetében pedig amikor Liberty Valance párviadalra hívja ki, és elfogadja azt, akkor a saját halálos ítéletét írja alá a racionális rend embere. A jogász rálő ugyan Libertyre, valószínűleg nem találja el, de egy ember, a jogászt tudta nélkül lesből lelövi a bűnözőt. A felszínen jól működő civilizációt folyamatosan fenyegeti a városon kívül tanyázó elementáris erőszak, és ezt a civilizációt nem tudja megvédeni az új értelmiség sem. Hogy életben maradnak talán vagy azzal magyarázható, hogy a városon belül irracionálisan erős a civilizáció ereje és a főgonoszt a segédek gyengesége befolyásolja, hogy a gyilkosság ne sikerüljön, vagy pedig a rendező gondviselő hatalma.