Tervezett elavulás avagy a tudományos publikáció

A téma ebben a bejegyzésben is hasonló, mint az előző blogbejegyzésemben volt: mi is a jövő, hogyan mehetünk elébe a jövőnek, amely részben már az orrunkat érinti. Előre kell-e, lehet-e menni, vagy nincs is jövő, hanem csak jelen tetteinknek a következményeiként jön létre az, amit most jövőnek nevezünk? A jövő tartogat-e nekünk valamit, vagy mi vagyunk a felelősök, akik a jövőt alakítják? Ezeknek az ellentéteknek a dinamizmusában fogalmazódik meg Kathleen Fitzpatrick: Planned Obsolescence: publishing, technology, and the future of the academy (New York: New York University Press, 2011, 245 old.) című könyvében a szomorú észrevétel, hogy a haldokló tudományos publikációs infrastruktúra a tudományt nemcsak régiessé, hanem irrelevánssá teszi (196.o.). Van-e jövője hát a tudományos publikációnak?

A tudomány, különösen a bölcsészettudomány a fizetési fal mögött hatástalanul és ezért egyre haszontalanabbul működik. A 2011-es recesszió éveinek USA-ja hasonló gondokkal küzd, mint a magyar kultúra (na jó, egy kicsit más szinten): egyszerű és kilátástalan forráshiány. A könyvtárak nem maradnak felhasználók, a könyvtárbajárók egyre kevésbé találják meg a tudományuk műveléséhez szükséges szakirodalmat. Közben pedig a nagy könyvkiadók, itt most nem a magyar kiadókra gondolok, pedig profitot termelnének, és igazság szerint termelnek is: egyre kisebb példányszámban eladható könyvek egyre magasabb áron, egyre kisebb példányszámban megjelenő folyóiratok, egyre elérhetetlenebb áron. Így pedig az olvasók könyv nélkül maradnak, ami aztán az írásra nézve is fájó következményekkel jár: az írók kimaradnak a tudományos diskurzusból, egyre távolabb kerülnek a kortárs vitáktól, egyre kevésbé tudnak jelen lenni a folyóiratok hasábjain, a könyvespolcokon.

Kathleen Fitzpatrick könyve ezekkel a nehézségekkel néz szembe, gondolja végig szisztematikusan a lehetőségeket. A szerző a digitális bölcsészek csapatának nagy játékosa, tehát nem véletlen, hogy a digitális tér, az internet adta lehetőségek terében veti fel a tudományos publikáció kérdését, veszi figyelembe a jelen változásokat. Mikor a haldokló publikációs rendszerrel vet számot, illetve a keresi a kiutat a szerző szerencsére nem (fél)kész megoldásokat javasol, hanem lehetőségeket, amelyből kiindulva gondolkodni és megoldásokat keresni lehet és érdemes.

Fitzpatrick logikusan felépített témák és elemezések köré építkezve jut el a konklúzióhoz, azaz ahhoz, hogy a változásnak oda kell vezetnie, hogy a tudomány produktív, kommunikatív és releváns lehessen. A jelen gyakorlata szerint a tudományos publikációk minőségének megőrzése a „peer-review”-n, azaz azon múlik, hogy tudóstársak olvassák egymás cikkeit, bírálják el, esetenként utasítják vissz. Fitzpatrick amellett érvel, hogy ennek a folyamatnak a nyílttá tétele, és nemcsak publikáció előtt, hanem publikáció után is a tudományos diskurzust segítené elő, ami mégiscsak a tudományos közösség célja, és annak javát szolgálná. Ezzel szorosan összefügg a szerzőség, copyright kérdése, amely a második fejezetét képezi a könyvnek. Ebben a részben is történeti perspektívából tekinti a szerzőség kérdését, és az egyedi szerző fogalmától eljut az együttműködésig, a produktum-központúságtól a folyamat-központúságig. Az így felfogott írások megőrzését tárgyalja a következő fejezet, míg az utolsó a non-profit egyetemi kiadók lehetőségét vázolja.

Bár szigorúan érvel, történeti s jelen perspektívából tárgyalja Kathleen Fitzpatrick a tudományos publikációk helyzetét s lehetséges jövőjét, és nagyon hatásosan érvel a változások mellett, mégis számos kérdés nyitva marad. Először is, hogy tudományos ranglétrán való előrejutás az Egyesült Államoktól Magyarországig azon (is) múlik, hogy valaki megjelentet-e cikket vagy könyvet a minőségi folyóiratokban vagy minőségi kiadóknál. Azaz a haldokló rendszer tökéletesen önfenntartó: csak az a publikáció számit, ami a fizetési fal mögött eltemetődik, tehát nagyon nehéz lesz lebontani ezt a rendszert. Ebből következik, hogy a nem értékes publikációk, például rövid, közérthető írások, mint például a blogbejegyzések, felesleges időpazarlásnak tűnnek, senki sem fog ilyeneket írni.

Fitzpatrick bemutat nagyon hasznos digitális környezeteket, ahol kísérleti jelleggel, a megjelenés előtti és megjelenés utáni kommentformában történő diskurzus kialakítható, mint például a Media Commons, vagy pedig a Wordpress oldalakhoz kialakított CommpentPress beépülő modul. A kérdés ezekkel kapcsolatban, hogy a tudományos közösség vajon ténylegesen kommentál-e, hogy mindegy-e vajon a szerző egy befutott szerző-e vagy kezdő, a kommentálás bármelyik esetben megmarad-e a tiszta tudomány szintjén, vagy egyéb érdekek is motivációként szolgálnak (különösen kérdés ez Magyarországon, ahol a kis-ország effektus miatt az egyéb tényezők talán erősebben hathatnak). Mivel lehet motiválni a tudományos közösséget a kommentálásra, hiszen ezt nem számítja be a szakma sem publikációnak, sem tanításnak? Hogyan lehet az internetre szöveget majd publikálni, hiszen a kiadó mondhatja, hogy ezek után nem adja ki a könyvet, hiszen akit érdekel, elolvashatja ingyen is?

Fitzpatrick persze nem megy el ezek a kérdések és nehézségek mellett szó nélkül, sőt megtesz mindent, hogy lehetőségeket, sőt kipróbált lehetőségeket munkáljon ki, amelyek produktívvá, kommunikatívvá és relevánssá tehetik a tudományos publikációt. Mégis a könyv olvasása után nyilvánvaló, hogy a megoldások megvalósítása, a profitorientáltság kivonása a tudományos publikálásból nem fog menni nagyobb társadalmi nyomás nélkül. Szerencsére a könyv megjelenésekor és azóta is számos komoly lépést tettek illetékesek. A brit kormány 2011-es bejelentette, hogy minden közpénzzel támogatott kutatás eredményének nyílt hozzáférésű folyóiratokban kell megjelennie. Különösen fontos az ún. Budapest Open Access Initiative, amely ugyancsak a nyílt hozzáférést javasolja a tudományos publikációk terén.  Aaron Hillel Swartz 2013-as tragikus halála újra megerősítette az Open Access mozgalom szerepét. Fitzpatrick könyvének megjelenése óta tehát egyre nagyobb a társadalmi nyomás a tudományos művek hozzáférhetővé tétele ügyében, és ezért egyre nagyobb a valószínűsége, hogy könyvben szereplő jól végiggondolt tervek egyszer csak valóságossá válhatnak.