Shakespeare 450 Wikipédia szerkesztőmaraton

A Magyar Shakespeare Bizottság 2014. januári elnökségi ülésén felvetettem, mi lenne, ha szerveznénk egy Wikipédia cikkíró konferencia-szerűséget, új nevén nevezve „szerkesztőmaratont”. Mivel az MSB tevékenységi körébe, továbbá a jubileumi év programsorozatába is beleillik egy ilyen esemény, az elnökség beleegyezett. Ekkor elkezdődött a lázas szervezés, majd eljött maga az alkalom is. Most az esemény lezajlása után összefoglalom, honnan hová is jutott ez a program

Először is mi a szerkesztőmaraton? Az angolszász világban szinte bevett gyakorlat, hogy bizonyos aktuális okból és célból az adott témához értő emberek két-három napot áldoznak az életükből, hogy összejöjjenek és együtt a téma egy-egy fontos oldalát wikipédia szócikk formájában megírják, és a publikum elé tárják. Az eseményt edit-a-thonnak nevezik. Magyarországon azonban nem bevett műfaja a szócikkek írásának ez, ha valami, akkor inkább szócikkíró versenyek vannak, azaz mindenki dolgozik otthon, és beküldi a cikkeit, amelyeket megfelelő kritériumok alapján egy zsűri elbírál. Az eseménynek ezért még nevet is kellett adni, hiszen az edit-a-thon név magyarul nem hangzik elég magyarázó erejűnek. Sok variáció közül (szerkaton, cikkaton) végül is a Wikipédisták a „szerkesztőmaraton”-t javasolták, amit örömmel fogadtunk. A szerkesztőmaraton tehát olyan esemény, ahol a témához értő írástudók egy adott helyen összejönnek néhány napra, és együtt illetve külön-külön, de egymással konzultálva egy adott téma köré építkezve szócikkeket írnak.

A „Shakespeare 450 Wikipédiszerkesztőmaraton” tehát egy szócikk író eseménynek indult. Ám hamar rá kellett ébredni, hogy talán jelentősebb lenne az esemény, ha a megfelelő helyen, megfelelő technikai segítséggel jönne létre. Ezért helyszín tekintetében a választás a veretes Petőfi Irodalmi Múzeumra esett, míg a nemcsak technikai oldal miatt érdemes volt a Wikimédia Magyarország Egyesülettel is felvenni a kapcsolatot. A kapcsolatfelvétel meglepően egyszerű volt, mindkét helyen meglehetősen nagy érdeklődés mutatkozott az akkor még edit-a-thonnak nevezett rendezvény iránt. A Wikimédia részéről Viczián Balázs, míg a PIM részéről Bánki Zsolt Istvánnal kezdtük meg a munkát. A szervezés folyamán hamar kiderült, hogy a PIM és a Wikimédia jelenléte mellett az esemény még vonzóbbá tehető párhuzamos programok szervezésével. Az első alkalmakkor szó volt slammerek meghívásáról, színművész hallgatók közreműködéséről, tudományos előadásról, valamint festőnövendékek alkotásairól is. Végül a programban maradtak a festőnövendékek, akik Révész László vezetésével Macbeth kompozíciókat hoztak létre, illetve Dr. Pikli Natália, az ELTE Angol-Amerikai Intézetének adjunktusának tudományos előadása. Visszatekintve pont elegendő volt ennyi esemény, különben nagyon kevés idő maradt volna a szócikkek szerkesztésére.

A szervezéshez hozzátartozik az is, hogy körbekérdezve a világon azoktól, akik szerveztek hasonló alkalmat, megtudtam, emberek csak úgy nem jönnek. Ami működik, az a személyes meghívás. Ebből kiindulva, bár remélve, hogy talán másként lesz Magyarországon, hogy a reklámozás hatékonyabban fog működni, a biztonság kedvéért első éves anglisztika mesterképzésen résztvevő hallgatókat szerveztem az alkalomra. A szerkesztőmaraton előtti hónapokban a hallgatókkal készültünk cikkekkel, ötletekkel arról, hogy milyen cikkeket szeretnének írni, valamint elkezdtünk tanulni wikiül is. A tényszerűség, az objektív tónus, a világos nyelvezet, a wiki szócikkek áttekinthető struktúrája írástechnikai gyakorlatnak is pompás volt. Magára az eseményre néhány 80%-os készültségi fokon megírt szócikkel mentünk. Itt már nem maradt más dolgunk, mint véglegesíteni a már meglévő anyagot, és végül felszerelni a Wikipédiára. Munkánkat végig segítették technikai és strukturális ötletekkel a Wikimédia képviselői.

A két nap első látásra félelmetesen hosszúnak tűnt, végül azonban pont elegendőnek bizonyult, hiszen nem kellett folyamatosan dolgozni a gyakori egyéb tevékenységek miatt. Ilyen események voltak a megnyitó beszédek, a rövid kávészünetek, az ebédidő, a tudományos előadás, a lezáró ceremónia. A megnyitó ünnepi beszédek kontextusba helyezték az eseményt: Palkó Gábor, a PIM tudományos főmunkatársa a PIM és a Wikipédia szócikkek kapcsolatát világította meg, Tóth Andrea, a Wikimédia Magyarország Egyesület irodavezetője a Wikimédia célját fogalmazta meg, míg magam a Magyar Shakespeare Bizottság és a Wikipédiában megtestesülő tudásanyag összefüggéseiről beszéltem. A tudományos előadást Dr. Pikli Natália tartotta, aki pop- és magas kultúra közötti átjárhatóságról, átjárásokról beszélt természetesen Shakespeare kapcsán egy filmmel, egy színházi és egy slampoetry előadással illusztrálva mondandóját. A kávészüneteket folyamatosan halasztottuk, az ebédidőket csökkentettük, hogy az érdemi munka haladjon. Ez a rend alól a második nap ebédideje bizonyult kivételnek, amikor is Nádasdy Ádám nézett be a Petőfi Irodalmi Múzeumba, saját maga kínálta meg a dolgozó-írókat a süteményekkel, amiket hozott. Természetesen nagyon gyorsan körülvették a hallgatók, hogy vidám, szórakoztató és informatív beszélgetés kezdődjön.

A szócikkek véglegesítése nemcsak időigényesnek bizonyult, hanem rendkívül érdekfeszítőnek és izgalmasnak. Először is a leendő szócikkek nyelvi és tematikus pontosításait érdekes volt Google dokumentumokban elvégezni, amikor is mindenki belenézett a másik szócikkébe, javaslatokat tett, beleírt. Mindent felülírt a helyszín, egyik hallgató meg is jegyezte, hogy a Petőfi Irodalmi Múzeum könyvtára a lehető leginspirálóbb hangulatot teremti meg az intellektuális munkához, olyannyira hogy alig volt kedvük a kávészünetre kimenni a teremből. A nyelvi és tematikus polírozást követte az a munkafázis, amikor Wikioldalt készítettek a szövegből a Wikipédia megkívánta kóddal. Ez annyira új volt, hogy még ezt is lelkesen elvégezhető feladatnak éltük meg. Amikor ezzel is elkészültünk, már meg lehetett nézni, hogyan fog kinézni a végleges szócikk. Érdemes volt a reakciókat figyelni az arcokon, hogy, ami addig káosznak tűnt, az a wikioldalon szép, letisztult és igényes képet mutatott, és ez igazán megelégedéssel és örömmel töltötte el a szerzőket.

A szerkesztőmaratont lezáró ceremónia méltó befejezésének bizonyult a kétnapos eseménynek. Itt már nem a szervezők szerepeltek, hanem az alkotók vették át a szót. A hangulatot fokozta talán, hogy a festőművész hallgatók eddigre az elkészült kompozíciókból megalkották a kiállításukat, kitettük a kekszeket, sós és édes süteményeket, ásványvíz és bor is került az asztalra. Először a festők mutatták be az elkészült műveket utalva a módszerre, ahogy készültek az alkotások, segítségül hívva a technikát, azaz egy werkfilmet is bemutattak. A szócikk szerzők ugyanígy elmondták, hogyan készültek a szócikkek, és végül is milyen szócikkeket írtak. Különös volt hallani, hogy mindkét társaságnál milyen hangsúlyt kapott az együttdolgozás öröme. A festők sem egyenként készítették a képeiket, hanem egyetlen nagy kompozíción többen dolgoztak, és ez meglepő hatással volt az egyébként önálló munkára szocializálódó festőkre. Kiemelték, hogy nemcsak az eredmény lett izgalmas, hanem a munka összehozta őket is: együtt kellett gondolkodni, tiszteletben tartották az ecsetvonást, amelyiket egy társuk húzott, hasonlóan ahhoz, ahogy a szócikkek szerzői is megélték az együttes munka örömteli hatásait. A beszédek után a kötetlen beszélgetések, a tudomány és művészet keveredése követte, majd a búcsú.

Ezek után érdemes felenni a kérdést, hogy érdemes volt a szervezőmunka, az anyagi hozzájárulás, amikor számszerűsítve talán kevés eredményről adhatunk számot. Kevés az eredmény, hiszen a Wikipédia magyar nyelvű 269 872 szócikkéből 10 alakult ki a két nap alatt. A festők megfeszítetve dolgoztak négy kompozíció megalkotásán. Az egész rendezvényen összesen maximum 40 ember vett részt, ami egy Petőfi irodalmi Múzeumos rendezvényhez képest elenyésző szám. A számok tükrében talán nem érte meg, de egyéb tényezőket is érdemes figyelembe venni. Mindezt a tevékenységet el lehetett volna végezni kizárólag tantermi körülmények között is, és mégis a kimozdulás öröme, a csapatépítés, az együttmunkálkodás izgalma, az esemény súlya indokolhatják a rendezvény jogosultságát. Még tovább menve talán az is, hogy minden részről valamiképpen perspektívák nyíltak meg, nyílhattak meg. Intézmények tettek egymás irányába lépéseket, emberi kapcsolatok alakulhattak ki, hallgatók különböző stílusú egyetemekről találkozhattak egymással, felfedezhették egymásban az értékeket. A szócikkíró hallgatók nem csak beadtak egy dolgozatot a félév végén, amit egyetlen tanár olvas el, hanem publikálhattak. Amit írtak, azt olvasóknak szánták, és olvasók azonnal reagáltak a cikkekhez tartozó vitalapokon. Nem utolsó sorban pedig ezen a két napon nagyon sokat lehetett hallani Shakespeare-ről, a műveiről. Megérte? Talán, talán igen.

"Shakespeare 450 Wikipédia szerkesztőmaraton" köszöntőm

Tisztelt Tudományos titkár Úr, Irodavezető Asszony, kedves wikipédia cikk író maratonisták!

Köszöntőmet Macbeth megrázó és félelmetes, költői soraival kezdem.

Holnap, holnap és holnap: tipegve

Vánszorog létünk a kimért idő

Végső szótagjáig, s tegnapjaink

Csak bolondok utilámpása voltak

A por halálba. Húnyj  ki,kurta láng!

Az élet csak egy tűnő árny, csak egy

Szegény ripacs, aki egy óra hosszat

Dúl-fúl, és elnémul: egy félkegyelmü

Meséje, zengő tombolás, de semmi

Értelme sincs. (Szabó Lőrinc ford.)

Azért idéztem ezeket a sorokat, mert úgy gondolom éppen ezt a rémisztően semmibe tekintő, fájdalmasan lemondó gondolat pontosan ellenpontozza a „Shakespeare 450 Wikipédia szerkesztőmaraton”-t, hiszen ez az esemény éppen nem a lemondásról, a feladásról, hanem az örömről és építésről mesél.

A Magyar Shakespeare Bizottság ügyvezető titkáraként és a magam nevében is nagy örömömre szolgál, hogy köszönthetem önöket, illetve részt vehetek ezen az izgalmasnak ígérkező eseményen. Örömöm egyszerre intézményi öröm, másfelől egészen személyes.

Intézményi, amennyiben a Magyar Shakespeare Bizottságot képviselhetem, és többed magammal jeleníthetem meg. Azt a Magyar Shakespeare Bizottságot, amely 2013-ban újraalakult, újra elindult. Újraalakulásról van szó, hiszen a Magyar Shakespeare Bizottság már több mint 150 éve fel-fel bukkan a magyar Shakespeare-befogadás horizontján. Az első Bizottság 1860-ban alakult meg a Kisfaludy Társaság projektbizottságaként Arany János elnökletével. A második 1907-ben, majd a harmadik 1987-ben Fabiny Tibor szervezői tevékenysége révén.

A három bizottság különböző célokat fogalmazott meg magának. Az első célja az első magyar nyelvű Shakespeare összes megjelentetése volt, a másodiknak újabb fordítások elkészíttetése, és a Shakespeare-kutatások hazai erősítése, a harmadiknak a hazai kutatások nemzetköziesítése és a Shakespeare-befogadás egyik nagy területével, ti. a színházzal, való gyümölcsöző kapcsolatfelvétel voltak. A jelenlegi bizottság tanulva az elődöktől egy kicsit másképpen fogalmazta meg saját identitását.

Továbbra is fontosnak tartja a Bizottság a kutatást, a nemzetköziséget, a fordításokat, a színház világával való kapcsolatot. A magyar Shakespeare kutatás talán erősebb ma, mint valaha, a kutatás nemzetközivé válásával nincs kifejezett dolga a Bizottságnak, a kutatók, kutatócsoportok külföldön is publikálnak, külföldi konferenciákra járnak, ösztöndíjakkal utaznak, kutatói és személyes kapcsolataink behálózzák a világot. A színházzal is egyre jobb a kapcsolatunk, fordítások pedig folyamatosan készülnek elsősorban színházi megrendelésekre.

Ami irányba a Bizottság továbblépett azt úgy nevezhetnénk, hogy nyitás a meglehetősen zárt kutatói és színházi világból a Shakespeare-befogadás egyéb területei felé. Például a közoktatást is megpróbáljuk belekapcsolni a MSB-be, elnökségbe is beválasztottunk középiskolai tanárt. Illetve a nagyobb közönség felé is: félévente két ingyenes és nyílt előadást szervezünk, tudományos mégis populáris műfajban. A mostani jubileumi évben egy teltházas Shakespeare gálaműsort szerveztünk az Uráni Nemzeti Filmszínházzal együtt. A jelen esemény, „Shakespeare 450 Wikipédia szerkesztőmaraton” is pontosan ezt a nyitást jelképezi és valósítja meg, tehát ezért az intézményes öröm.

A személyes öröm pedig abból adódik, hogy látom megvalósulni azt, ami a 21. század nagy feladata, kihívása, amit a digitális világ ma „collaboration”-nek, együtt munkálkodásnak és crowdsourcingnak, jelen esetben laikus érdeklődők bevonásának nevez. Mindkét kifejezés a 21. században az Internet fejlődésének egy új szakaszához kötődik. A szakma ezt az új szakaszt, a web 2.0-nak, azaz annak a szakasznak nevezi, amikor az Internet nemcsak forrása az ismereteknek, hanem tere az egyéni hozzájárulásnak, a blogok világa, a közösségi hálózatoké, a Youtube-é, amely jelenségnek egyik ikonikus példája a Wikipédia. A Collaboration szükségességét magyarázza az, hogy a tudás, a kultúra történeti okokból kompartmentalizálódik, intézményekbe záródik, és ezek az intézmények nem találnak egykönnyen kaput egymás felé. A tudás, a kultúra szegmenseinek elzártsága ellen teszünk akkor, amikor olyan intézmények, mint a Magyar Shakespeare Bizottság, a Petőfi Irodalmi Múzeum és a Wikipédia együtt tud tenni valamit a digitális kultúra polírozásáért. És miközben együttdolgozunk, egyszerre másoknak is teret engedünk, hagyunk arra, hogy mindenki a magáét, idejét, ügyességét, tudását hozzáadja ennek a hatalmas digitális enciklopédiának a fejlesztéséhez. Különösen izgalmas ebben, hogy az együttmunkálkodás nemcsak a digitális térben, hanem a Petőfi Irodalmi Múzeum falai által meghatározott gyönyörű analóg térben jöhet létre. Ez az esemény, amely Magyarországon talán úttörőjellegű, hiszen nem nagyon voltak még szerkesztőmaratonok, és hogy részese lehetek ennek, személyes örömmel tölt.

Miközben pedig erről az örömről beszélek, nem szeretnék megfeledkezni arról, hogy ez az örömre okot adó esemény nem csak úgy magától jött létre. Ehhez számos ember lelkesedésére és munkájára volt szükség, ezért most nekik szeretném megköszönni, hogy a „Shakespeare 450 Wikipédia szerkesztőmaraton” létrejöhetett. Először is a Petőfi Irodalmi Múzeum munkatársainak: E. Csorba Csilla, főigazgató asszonynak, Bánki Zsolt Istvánnak és Palkó Gábornak, a Wikimédia Magyarország Egyesülettől pedig Viczián Balázsnak és Tóth Andreának. Továbbá pedig a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Anglisztika mesterszakos hallgatóinak, akik lelkesen az ügy mellé álltak, és itt vannak most is, hogy együtt dolgozzunk Shakespeare és kortársaival kapcsolatos szócikkeken. Dolgozzunk hát!

Dolgozzunk hát, hogy a mindig kísértő macbethi semmi, üresség nehogy hatalmába kerítsen, hanem hihetetlen módon barátunk legyen, és inspiráljon.

Holnap, holnap és holnap: tipegve

Vánszorog létünk a kimért idő

Végső szótagjáig, s tegnapjaink

Csak bolondok utilámpása voltak

A por halálba. Húnyj ki, kurta láng!

Az élet csak egy tűnő árny, csak egy

Szegény ripacs, aki egy óra hosszat

Dúl-fúl, és elnémul: egy félkegyelmü

Meséje, zengő tombolás, de semmi

Értelme sincs.

Köszönöm a figyelmüket!

Bertrand Russell Prológusa Önéletrajzához

Ez a poszt sem az angol reneszánszról fog szólni hasonlóan az előző néhány bejegyzéshez. Nem azért nem az angol reneszánszról, mert ne lenne mit mondanom ebben a tárgykörben, hiszen a nyáron néhány dolog történt ezügyben is, hanem mert megosztásra érdemesnek gondolom Bertrand Russell Önéletrajzához fűzött "Prológusát", pontosabban annak magyar fordítását, amit még egy júniusi reggelen 6-7 között követtem el.


Nagyon szeretem ezt az öt bekezdés hosszú, pontosabban rövid szöveget, amely nagyon szépen összefoglal egy életet, talán az enyémet is. Minden évben egyszer felolvasom diákjaimnak az angol eredetit, és bár évek óta teszem ezt, még mindig megborzongok olvasás közben. Remélem, másnak is tetszeni fog, bár a fordításom bukdácsol, s inkább az eredetit javaslom, de olyan pontos, fontos, ahogy, amit megfogalmaz, hogy nem szeretném a gépemen rejtegetni tovább. Íme:

Amiért éltem

Három szenvedély—egyszerű, de mindent elsöprő erejű—vezérelte az életem: a szerelem utáni vágy, a tudásszomj és az elviselhetetlen szánalom az emberi szenvedés miatt. Ezek a szenvedélyek, mint hatalmas szelek, vetettek ide-oda csökönyösen a fájdalom hatalmas tengerén néha a kétségbeesés határáig.

A szerelmet kerestem először is, mert eksztázist hozott—eksztázist, mely oly hatalmas volt, hogy gyakran e gyönyör néhány órájáért szívesen feláldoztam volna az egész életem. Azért is kerestem továbbá, mert enyhíti a magányt—azt a rettenetes magányt, amelyben egy reszkető tudat túltekint a világ szélén a hideg, kifürkészhetetlen, élettelen mélységbe. Azért kerestem végül, mert a szerelemben egyesülve megláttam misztikus miniatűrként megelőlegezett látomásban a szentek és költők megénekelte mennyet. Ez az, amit kerestem, és bár túl jónak tűnhet az emberi élet számára, ez az, amit—végülis—megtaláltam.

Ugyanekkora szenvedéllyel szomjúhoztam a tudást is. Vágytam megérteni az emberek szívét. Vágytam megtudni, miért ragyognak a csillagok. Vágytam felfogni a Pythagoreus erőt, amely révén a számok kordában tartják az örök változást. Egy kicsit ebből, ha nem is sokat, sikerült megszereznem.

A szerelem és tudás, már amennyire megadattak nekem, a mennyek felé vezetettek. De mindig a szánalom hozott vissza a földre. A fájdalom kiáltásai visszhangzanak a szívemben. Gyerekek, akik éheznek; áldozatok, akiket elnyomóik kínoznak; magatehetetlen idősek, akik csak terhek gyermekeik számára, s a magány, szegénység és fájdalom nevetségessé teszik mindazt, aminek az emberi életnek lennie kellene. Vágyom enyhíteni ezt a rosszat, de nem tudom, szenvedek hát én is.

Ez az életem. Érdemesnek találom élni ezt, és örömmel élném újra, ha úgy adódna.

A Wagon Master és a Vihar mint nagykoncepció

Mi jöhet még? Jobb híján elölről kezdhetjük ez egész letelepedést, civilizációépítést, énekelve, dalolva, boldogan úgy, hogy minden a helyére kerül, minden klappol, még a rossz is, része az ünnepi egésznek. A Wagon Master (1950.) éppen ilyen film. Vegyünk egy mormon közösséget, egy radikális vallási csoportot. Tegyük őket ki a vadnyugatra, ahol kereshetnek maguknak egy olyan helyet, ahol nem háborgatják egyszerű mindennapjaikat. Vagy inkább mégse, kezdjük a filmet formabontó módon, úgy hogy bemutatjuk, a vadnyugat az erőszak helye, s a film címe és szereplők, munkatársak felsorolása elé tegyünk be egy jelentet, ahol a Cleggs klán rabol és gyilkol. Ezzel megalapozva a hangulatot kezdjük újra az utópisztikus kísérletet.

Tehát adott egy vallási közösség, akik el szeretnének jutni a földi paradicsomba, és ezért velük együtt útra kelünk mi is. A célt ismerik, de az odavezető utat kevésbé, és bár bíznak az Úrban, szeretnének Neki segítséget adni, és felbérelnek két lókereskedőt, hogy vezessék őket. A lókufár fiúk azonban inkább szerencsejátékokkal próbálnak pénzre szert tenni. Amikor azonban a mormonok elvonulnak reménykedve a vezetők pálfordulásában, egy csinos mormonlány pillantását követően a fiatal lókereskedők dalra fakadnak, és csatlakoznak a mormon közösséghez. Az úton belebotlanak a Cleggs klánba, és befogadják őket, ami persze nem más, mint kígyót melengetni a keblükön. A wagon mesterek elveszítik a pisztolyaikat, a mormonok csapatához később csatlakozó csinos művészlányt látszólag elveszítik, ám a hirtelen bandita öntudatukra ébredő Cleggs fivérek nemcsak a mormonokat ejtik foglyul, hanem az eltévedő báránykát és társait is visszakényszerítik a mormoncsapathoz. Amikor igazán kritikussá válik a helyzet, mivel a Cleggs fivérek lelőnek egy mormon fiatalembert, akkor egyszer csak előkerül egy pisztoly, és a wagonmesterek győzedelmeskednek a rosszon, és mindenki együtt, mindenki párját megtalálva folytathatja útját a reményteli cél felé. Gyönyörű szép háttérénekre egy folyón átkelve, szimbolikusan megtisztulva örömünk a szereplőkkel együtt teljes lehet.

Teljes lehet az örömünk tényleg? Kinek a kezében is található itt a megoldás? Semmiképpen sem a szereplőkében, hiszen itt mindenki inkompetens. Isten? Persze igen, de nagyon érdekes, hogy a mormonokat sohasem látjuk imádkozni, semmiféle vallási rituálét nem mutatnak be. Mintha vallástalan fundamentalisták lennének, akiknek puritán élvezetmentességükben merülne ki a hitük. Akkor ki a felelős, hogy a gépezet még a porszemeket is felhasználva kitűnően működik. Kérdés megválaszolásában érdemes arra elindulni, amit metacinematikus eszközöknek nevezhetünk a filmben.

Metacinematikus eszköznek nevezem azokat az eseményeket, amikor a valóság és az illúzió világa között eltűnik a biztos választóvonal, amikor a film mintha önnön magára, mint filmre mutatna. Metacinematikus eszközökre számos példát szolgáltat a film, ám most csak egyetlenegyre hívom fel a figyelmet. Egyik alakommal, amikor boldogan kocsiznak a szereplők, a mormon csapatért felelős mormon vezető adja végszót, pontosabban a kezdőszót a háttérdalnak. A háttérdal és a film elbeszélői világa két különböző világ, amelyek között nincs átjárás. Itt van, hiszen a szereplő, a film fiktív világának képviselője elindítja a másik világ dalát. Ezzel azonban nem ér véget az átjárás, ugyanis a háttérének egyszer csak a szereplők előadta dal lesz, végül visszakerül a háttérvilágba. Az inkompatibilis világok között tehát mégiscsak lehet, hiszen van átjárás.

Az átjárásra az lehet a magyarázat, hogy ennek a filmes világnak talán mégsem Isten az ura, hanem a rendező. A filmben minden szépen klappol, minden konfliktus egy vegytiszta, kontrollált világban, kísérleti laboratóriumban zajlik, ahol a rendező mindenhatóságának nincs korlátja. Azt akarjuk, hogy legyen szép a világ, különösen ez az új világ, hát legyen szép. Adjunk egy kis, nagy konfliktust is, többet is, és szépen oldjuk meg őket, fájdalommentesen. Ahol meg egy kicsi fájdalom lehetne, például a meggyilkolt mormon férfi esetében, hiszen ő volt az egyik mormon, akit megismertünk, ott se legyen, és kegyesen feledkezzünk el róla. El is feledkezünk, hiszen senki sem gyászolja, említi, mindenki csak boldog, hogy szép ez az új világ, és ez a boldogság olyan határtalan, hogy elfeledtet minden mást.

De tényleg elfeledtet? Már volt egy hasonló kísérletre példa, és ebben a cikkben nem meglepő módon éppen Shakespeare-nél, mégpedig a Viharban. A Vihar is egy ilyen stilizált, metateátrális eszközökkel szépre pingált világba vezet el bennünket. Legyen végre egy mű, ahol a hely és az idő és a szereplők egysége pontosan teljesül (korábbi műveiben Shakespeare nem volt nagy híve ennek a klasszicizáló beállítódásnak): egyetlen helyen játszódik a cselekmény, kevesebb idő alatt, mint egy nap, mint egy félnap, a szereplők pedig nem öregszenek meg. Legyen három cselekményszál, mindegyik a saját konfliktusával, de folyamatosan Ariel és Prospero emberfeletti hatalmának kontrollja alatt. Aztán pedig a mű végén legyen egy óriási megbocsájtási jelenet, hogy minden a helyére, harmonikus, körzővel és vonalzóval megrajzolt helyére kerüljön, hogy aztán a boldog társaság a nagy vízen keresztül elinduljon a szép új világba.

Mint ahogy a Viharban, úgy a Wagon Masterben sem illik megkérdőjelezni a szép új világba indulók végtelen boldogságát. A dekórum diktátuma az öröm, a megharcolt, de ki nem érdemelt győzelem öröme, ahol nem lehet ünneprontóként, öröműzőként megkérdezni, hogy jó, de mi lesz, ha Prospero eldobja varázspálcáját és könyveit, ha a wagon mester elhajítja az önvédelem egyetlen eszközét, a vadnyugat mágikus hatalmával bíró emblematikus tárgyát, a hatlövetű pisztolyt? És ha nem illik, akkor ne is erőltessük, hiszen éppen a civilizáció megteremtésén fáradozunk, amelynek egyik alapvető eleme a dekórum, az illő és nemillő megkülönböztetése. Örüljünk hát, és ne kapargassuk rosszakaróként a boldogság tűnő, gyenge buborékában örvendezőket. Hagyjuk, hogy minden pompásan illeszkedjen, mint az óramű fogaskerekei, ne keressük a kákán a csomót, hiszen a világ csupa boldogtalanság, szenvedés és veszteség. Fogadjuk hát a boldogságot, ahogy adatik, pontosabban ahogy adják! De tényleg.

The Man Who Shot Liberty Valance és a Shakespeare-i hősies hősietlenség

The Man Who Shot Liberty Valance (1962) onnan veszi fel a fonalat, ahol a My Darling Clementine befejezi. Induljunk ki abból, hogy a civilizált infrastruktúra már létrejött, és szépen működik. Éspedig olyan szépen működik, hogy ugyan van börtön, de a lakat eltört, és a seriff lakik benne. (Kérem, olyan rend uralkodik Shinbone városában, hogy börtön egyetlen lakója a talpig becsületes rendőr.) Nincs rossz, vagy ha van is, akkor is a város határain kívül ügyködik, ahova a város, a seriff jogköre már nem terjed ki.

Itt, ebben az újabb helyzetben már másfajta értelmiségre van szükség. Eleddig az értelmiség orvosolta a már megtörtént bajokat, itt előre megpróbálja kiküszöbölni, megpróbálja megoldani. Az orvost felváltja az egyik új értelmiségi alak: a jogász, Ransom „Ranse” Stoddard (James Stewart), akiből majdan szenátor lesz, aki az ügyek, a vitás ügyek civilizált intézését biztosítja a jog és rend által. A film elején azonban ez a paradigmaváltó még csak érkezik, és a város elérése előtt, az úton megfosztják mindenétől, félholtra is verik, mégpedig a városban retteget Liberty Valance nevű útonálló. A másik új értelmiségi alak az újságíró, szerkesztő, aki a médiát képviseli, Dutton Peabody (Edmond O'Brien). A továbbiakban az angol reneszánsz miatt elsősorban az utóbbi szereplővel fogok foglalkozni.

Liberty Valance-ben akkor horgad fel a méreg a média embere, a Shinbone Star sztárriportere iránt, aki egy személyben a világlap szerkesztője, kiadója, nyomdásza és a szerkesztőség takarítója is, amikor utóbbi egy olyan cikket szeretne közölni, ami Valance egyik vesztes csatájáról szól. Peabody, a média helyi és ezért univerzális megtestesítője persze nem buta ember, tudja, hogy Valance nem örül az ilyesminek, úgyhogy rendszeresen inába száll a bátorsága, ám ezen tud segíteni egy kis alkohollal. Az alkohol azonban fogyó eszköz, mint ahogy el is fogy a cikk megjelentetése előtt. Ám az alkohol pótolható, Peabody el is hagyja a szerkesztőséget egy rövid időre, hogy bátorságát megvásárolja. Ebben a pillanatban hirtelen belép a képbe Liberty Valance mellett Shakespeare is.

Az újonnan megszerzett bátorsággal a szívében (gyomrában) a szerkesztőség előtt a bátorságot erősítendő Peabody Shakespeare V. Henrikjéből az Agincourt-i csata előtt elmondott bátorító beszéd szavalásába kezd. Reményt és bátorságot merít ebből a beszédből, hiszen egy kilátástalan helyzetben tölti el reménnyel a hallgatókat V. Henrik lelkesítő beszéde egy olyan csata előtt, amelyet papírforma szerint el kellene veszteniük, és mégis megnyerik. Hasonlóan kilátástalan a józanésszel szemlélve Peabody helyzete is, hiszen a megjelentetendő cikk biztosan bosszúra fogja ösztökélni Liberty Valance, és ugyanilyen biztos az is, hogy az újságíró-szerkesztő csak vesztese lehet a Libertyvel vívandó csatának. A beszédrészlettől fölbátorodva, egy győztes csata reménytelen kilátásával Peabody belép a nyomdaként is működő szerkesztőségbe. A helyiségben nemcsak a megszokott berendezési tárgyak várják a szerkesztőt, hanem Liberty Valance is pajtásaival, hogy megleckéztesse a vele szembeszállni merő firkászt, illetve hogy lerombolja a nyomdát.

Peabody átlátja helyzetének kritikus természetét, és ismét Shakespeare-hez folyamodik, de most már az újabb helyzethez igazítva az idézetet, azaz a dicsőséges király alakjától elmozdul egy híres áldozat irányába. Meglátva a bűnözőket így szól: „Liberty Valance és myrmidonjai!” Az idézet egy másik világba repíti a nézőt, a Troilus és Cressida hősietlen, kellemetlen világába, egy híres párviadal demitologizált jelenetébe. Shakespeare keserű komédiájában a tíz éve tartó trójai háború kilátástalansága felőrölte a héroszok lelkesedését. A kilátástalan háborúban a harcosok úgy mennek a csatatérre, mintha munkába indulnának, ahol ebédidőben megpihennek, leteszik a fegyvereket, és nyugodtan fogyasztják el a hazait. Így tesz Hektor is, amikor delelőre hág a nap: leteszi fegyvereit, pihen és táplálkozik, erőt gyűjtve a délutáni menethez. A napi rutin nemcsak a hatalmas hősöket degradálja a mindennap hőseivé, hanem a rutin, az időbeosztás miatt a hős kiszámíthatóvá válik, és így kiszolgáltatottá is. Ellenfele, Akhilleusz a déli pihenőre számítva szolgáival, myrmidonjaival megtámadja a gyanútlan és védtelen hőst, és maga részt sem vesz a mészárlásban, csak szolgáival végezteti el a piszkos munkát. Ezt a hősietlen, kiszolgáltatott és végzetes helyzetet jelenítni meg Peabody a helyzethez igazított utalással: tudja nincs értelme védekezni sem, a sorsa megpecsételődött, Liberty Valance-Akhilleusz nem fog kegyelmezni neki. Nem is küzd, hanem hagyja, hogy a véres bosszú leperegjen, és hogy nem hal meg, csak a véletlennek köszönhető: itt a hősietlen verőemberek még gyilkolni sem tudnak.

Mindent összevetve a The Man who Shot Liberty Valance új összefüggésbe helyezi a (vad)nyugati értelmiséget és Shakespeare-t is. Az új értelmiség, aki szerepet játszik a valóság formálásában, a civilizált nyugaton nem utána megy a bajnak, hanem előre lehetetlenné próbálja tenni a bajt, vagy pedig a civilizáció eszközeivel, a betű erejével hívja fel rá a figyelmet. Az új értelmiségi a jogász és az újságíró-szerkesztő, akik közül az újságíró idézi meg Shakespeare-t az adott helyzet minél pontosabb megfogalmazására: a vesztes helyzetből a dicsőséges nyereség előrejelzésére, majd a vesztes helyzet megragadására demitologizálva, dedémonizálva az ellenséget. Bár az új értelmiségi győzedelmeskedik, meghalhatna, és mégis életben marad, semmi sem az ő érdeme. Az újságíró esetében a gyilkosok megállnak, mielőtt megölnék áldozatukat. A jogász esetében pedig amikor Liberty Valance párviadalra hívja ki, és elfogadja azt, akkor a saját halálos ítéletét írja alá a racionális rend embere. A jogász rálő ugyan Libertyre, valószínűleg nem találja el, de egy ember, a jogászt tudta nélkül lesből lelövi a bűnözőt. A felszínen jól működő civilizációt folyamatosan fenyegeti a városon kívül tanyázó elementáris erőszak, és ezt a civilizációt nem tudja megvédeni az új értelmiség sem. Hogy életben maradnak talán vagy azzal magyarázható, hogy a városon belül irracionálisan erős a civilizáció ereje és a főgonoszt a segédek gyengesége befolyásolja, hogy a gyilkosság ne sikerüljön, vagy pedig a rendező gondviselő hatalma.

Mágikus Toldi a Pestiben

Kamaszkoromban, az 1980-as évek elején, az általános iskolás éveim alatt egyszer elvittek Arany János Toldijára színházba. Kamaszként nem nagyon hangolódtam az izgalomra, hogy milyen is lesz ez az előadás, biztosan unalmas, mégha maga a szöveget szerettem is. Koncz Gábor neve persze sokat jelentett a mozivászonról, de még az ő neve sem töltött el határtalan lelkesedéssel. Az előadás maga ezen elvárásoknak, vagy azok hiányának megfelelően zajlott le, azaz Koncz Gábor kiállt a színpadra, és elszavalta a művet elejétől a végéig. Mi tagadás, nem élveztem, a memoritereket, szép részeket felismertem, örültem, de a nagy része semmit nem jelentett, sem hozzám nem szólt, se nem mondott semmi különöset azon túl, hogy a szöveg elhangzott. Egyetlen örömöt abban leltem, hogy vagy fél órával előbb fejeződött be az előadás, állítólag a művész sietett valahova, és egy kicsit felpörgette a műsort. Toldit ledarálta, aztán vette kalapját, és ment a dolgára, ahogy mi, nézők is.

Most, felnőttként, marginálisan színháztörténészként, színházba járóként, véletlenek sorozata miatt összeszedtem magam, és elmentem a Pesti Színházba, Csőre Gábor Toldijára, és elvittem magammal kamasz fiaimat. Valójában nem néztem utána, hogy mit írnak az előadásról, nem készültem, és nem készítettem fel a fiúkat, csak úgy ártatlanul elmentünk egy hirtelen ötlettől vezetve. Egyetlen saját motiváció az volt, hogy a nagyon közelmúltban Csőre Gáborral volt egy közös projektünk, és Gábor ott nagyon magával ragadó profizmussal dolgozott. Reménykedtem hát, hogy itt sem lesz ez másképpen. Reményemben nem kellett csalódnom, egy olyan Toldival találkozhattunk, aki, ami hozzánk szólt, különböző korosztályokhoz, mai módon, frissen, szórakoztatóan, érthetően, játékosan, ironikusan és gondolatébresztően. Mi is tette ilyenné az előadást? Az okos rendezés és különleges színészi játék, amelyek révén a múlt és a jelen mágikusan összeforrt.

A rendezés célja talán a mű sokszínűségének, ma is érvényes mondanivalójának, érdekességének és mozgalmasságának megjelenítése volt. A helyszín egy buszmegálló, amit mozgalmassá a jobb oldalon elhelyezett kivetítő tesz, amely nemcsak esteleges reklámfelületként funkcionál, hanem a teret változtatja, a rónától a pesti utcákig, a temetőtől a szigetig, vagy nagyobb kellékek megjelenítőjeként itt látjuk a petrencésrudat, a malomkövet, a bikával való harcot és a farkasok legyőzését. A dinamizmust növeli, hogy Csőre Gábor nem csak a színpadon szerepel, hanem néha mögé megy, és árnyjátékot ad elő, vagy a nézőtért is bejárja. Az életszerűséget növeli, hogy a színművész mellett két zenész szolgáltatja a háttérzenét. A színpad dinamizmusát izgalmasan ellenpontozza a kellékek minimalizmusa: az összes valóságos kellék elfér egy kis hátizsákban, amit a színész a darab elején behoz magával. Persze ez a minimalizmus azért is van, hogy minél nagyobb teret kapjon a színész, aki megérdemli, és kihasználja a lehetőségeket.

Csőre Gábor előadása modern, sziporkázó és nagyon hiteles. Hihetetlen intenzitással dolgozza végig a darabot: rohan, ugrál, elcsendesedik, húzódzkodik, mászik, harcol és mereng, leül és megoszt a nézőkkel eseményeket, mint barátaival, és ha kell, ki is szól a közönségnek. Végig magával ragadja a közönséget, és így minden mondat, minden csönd, minden fütty egyszerre a legintimebb és a legpublikusabb is. Minden szereplőnek saját karaktert teremt, más hangon szólaltatja meg őket, más testtartással, más arckifejezéssel. A Toldit leparasztozó nádor mondata a buszmegállóban egyszerre idézi a szöveget, és lesz nagyon modernen mindennapi, mint ahogy a selfiet készítve is egyszerre lesz a színház és színész mágiájának következtében múlt és jelen olvasztótégelye. Minden kis kellék életre kel Csőre Gábor a kezében, sokszor számos életet élve: egyetlen sörösdoboz lesz a cipóba rejtett szelence, amelyben az arany a sör, máskor meg ez lesz a cseh vitéz keze, amit összesajtol, és a kicsurranó sör hirtelen vérré válik. A színész hitelesen eljátszott teremtő erejének köszönhetően a szereplők és tárgyak folyamatos metamorfózisának lehet a közönség tanúja. Egyetlen melegítőfölső idézi meg a cseh vitéz agresszivitását a modern focidrukker képében, Lajos király hazaszeretetét és bölcsességét, miközben a mai politikai elitnek mutat játékosan, könnyed eleganciával fügét.

A meggyőző, magával ragadó színészi játék, a szereplők, az idők és tárgyak metamorfózisa a közönséget egyszerre nyűgözi le és vonja be a darabba. Lenyűgözi a sziporkázó színészi teljesítmény, és a darab utolsó pillanatáig kitartó játékos ötletesség az egész közönséget, a gyerekeken és kamaszokon keresztül a felnőttekig, az idősebbektől a fiatalabb felnőttekig, hiszen nem egy klasszikus művel találkozunk, hanem azzal, ahogy ez a műalkotás megszületik és életre kel a színpadon. És a születés és élet élménye belevonja a közönséget a darabba, ha nem is direkt módon: a közönség bár nem szólíttatik meg, nem kell senkinek felmennie a színpadra, csak egyszerűen a darabbal együtt lélegzik, nevet, amikor nevetni kell, szomorú, amikor szomorúnak kell lennie, lenézi Györgyöt, és zavart, amikor nem tudja, örüljön-e királynak vagy sem. Sőt van, amikor nagy önkontrollra van szüksége, hogy ne beszéljen bele a darabba, és van, amikor ez az önkontroll hirtelen megszűnik: egyszer legalábbis az előadáson, legalábbis amelyiken részt vettem, valaki beleszólt az előadásba, megakasztva ezzel a színészt, aki hihetetlen játékossággal, még ezt is belevette az előadásba.

Milyen hát ez az előadás? Talán olyan mint egy ünnep. Egy olyan ünnep, ahol a régmúlt elevenedik fel, de nem távolságában megjelenítve, hanem időtlenségében. Ez az időtlenség azonban nem az elvont és ezért semmitmondó időtlenség, hanem az az időtlenség, ahol a múlt, amelyik itt van, amelyik a jelent befolyásolja, amely egyszerre maga a jelenvaló. Az ünnep, ahol egyetlen ember mindenki lehet, ahol a tárgyak sem meghatározottságukban állandóak, hanem használatuk közvetlenségében jönnek létre. Olyan ünnep ez az előadás, amire a legjobb színház képes csak, a közvetlenségében, mindennapiságában mágikus színház.

Fortinbras vs Hamlet a My Darling Clementine-ban

A My Darling Clementine (1946) című filmben már nemcsak egyetlen rövid idézettel találkozunk, mint a Stagecoachban, hanem egyfajta nagyon tág értelemben vett Hamlet adaptációval találjuk szemben magunkat. Annyiban beszélhetünk adaptációról, hogy egy majdnem teljesen előadott „Lenni vagy nem lenni” nagy monológot hallgathatunk, nézhetünk meg benne, mégha több szereplő is adja elő. Továbbá a film nemcsak megidézi Hamlet szövegét, hanem a tragédiához hasonlóan a bosszú kivitelezhetőségét, az erkölcs és bosszú, a törvényes rend és bosszú, az intellektus és a cselekvés, a múlttal történő szembenézés, vagy szembe nem nézés kérdéseit boncolgatja egy western keretei között.

A film egy nagyjából becsületes Earp nevű családról szól, akik közül a film elején négy fiú marhát hajt eladásra. Útjuk egy Tombstone nevű város mellett halad el, és az idősebb fiúk beugranak este a városba borotválkozni. Amíg a városban járnak a Clanton testvérek megölik a legfiatalabb testvért, és elhajtják a marhákat. Az Earp testvérek bosszút fogadnak, a legidősebb testvér, Wyatt Earp (Henry Fonda) a város marsallja lesz, a testvérek pedig segéd marsallok. A filmben a Clanton testvérek egy másik gyilkossága miatt segéd marsallként a nyomukba eredő harmadik fivért is megölik, mire Wyatt és a megmaradt testvér leteszik a seriffcsillagot, és napfelkeltekor leszámolnak a Clanton klánnal. Egyetlen segítőjük Doctor John Hollyday (Victor Mature), aki maga is meghal a leszámoláskor. Őt is személyes bosszú vezeti, ugyanis az előbb említett gyilkosság elszenvedője Doc szeretője, akit az orvos megpróbált megmenteni, de nem járt sikerrel.

Hogy is jön azonban ide Hamlet? Természetesen utazó színjátszók személyében, akik produkcióját nagy örömmel várja a város. Csakhogy a fellépés elmarad, ugyanis a Clanton fivérek inkább egy magánelőadást szeretnének, úgyhogy elrabolják a színészt. Persze a Wyatt Earp és Doc kitalálják, hogy hol lehetnek, és maguk is bekapcsolódnak a zártkörű színházi előadás élvezetébe. A színész Hamlet monológját adja elő, a Clantonok unatkoznak, és valami érdekesebbre vágynak, ám Doc folytattatja az előadást. Szépen megy is a szavalat, csak másfél sort hagy ki egyszer a monológból („Th’ opressor’s wrong, the proud man’s contumely, / The pangs of dispriz’d love” „zsarnokságot és nagyképűsködést, / lenézett szerelmet”), talán éppen azokat a sorokat, amelyek Doc helyzetére alkalmazhatóak. Ám a színész egyszer csak elakad, ám Doc újra kisegíti, egy sorral. A színész talán zavarában innentől teljesen átadja Docnak lehetőséget, hogy fejezze be ő a monológot. Doc pedig „Az ország, ahonnan utazó nem tér meg” résztől folytatja, majd köhögési rohama miatt néhány sorral később a „A lelkiismeret így kényszerít / Mindenkit gyávaságra” sorig jut el, és a monológ torzóban marad.

A monológ ismét egy orvoshoz kötődik, az entellektüelhez, aki nincs a legjobb állapotban. Köhögési rohamokkal küzd, de nem látjuk, gyógyítja-e magát, valószínűleg nem, viszont látványosan nem iszik röviditalt, legfeljebb pezsgőt. Közben látszik az is, hogy nincs minden rendben a múltjával, hiszen Clementine-t (Cathy Downs), korábbi szerelmét, akit valamiért faképnél hagyott, és aki ide is követi, a szerelem viszonzása helyett elutasítja, állandóan borong, a tükörben látott képébe belevágja a poharat. Talán orvosként a filmet megelőző életszakaszában az alkohol miatt műhibát követett el, és most menekül minden elől, ami erre emlékezteti, vagy pedig az orvoslást szerencsejátékok iránti szenvedélye miatt hagyta ott, ahogy az a történelmi személlyel történt.

De erről annyira nem tudunk semmit, hogy valószínűleg fontosabb a műveltsége, Hamlethez hasonló önpusztító, a szerelmet elvető életszemlélete. A Hamlet-monológból is a halállal kapcsolatos, a halált megfogalmazó rész jut neki. Pontosabban az, ami a kritikusokat évszázadok óta zavarja, vagyis az a rész, ahol Hamlet mintha elfelejtené apja szellemével való találkozását, aki éppen mintha abból az országból jött volna vissza. Mintha Doc is a felejtéssel, a múlttal való szembenézéssel küzdene—látszólag sikertelenül. A szembenézés hiányát magyarázzák talán a sorok, amelyeket elmond, és amelyek a gyávaságban jelölik meg a helyesen cselekvés elkerülését. És a nagy bosszúállást nem is éli túl, jó Hamletként, hanem a másik, az erőskezű legény nyer el mindent.

Így válik Wyatt Earp legendás vadnyugati hőssé, aki nemcsak a csatát még a lányt is megnyeri magának. Fortinbras talán a vadnyugati adaptáció hőse, azé a világé, amely a filmben még nélkülözi az infrastruktúrát, a civilizáció intézményesült kereteit, ahol még az erősé, a pisztolyé a szó? Talán, de már lehetőség szerint nem sokáig, hiszen Tombstone-ban már épül a templom, Clementine iskolait tanító lesz, lehetővé válik hát az embereket belülről, szívükön és elméjükön keresztüli civilizálni.  Ám amíg ez a két mód nem veszi át a hatalmat, addig azonban marad Fortinbras, mint szerethető, legkisebb rossz, és Hamletnek halnia kell.
Bemutatóként ideszerelek két videót: az első (orosz alámondással, elnézést, de az arcjátokot kell amúgy is figyelni) ahogy Wyatt szerencsétlenkedik Clementine-nal egy táncparti előtt. A másik pedig egy összefoglaló videó a filmről.

A Stagecoach megtérő Faustusa

A Stagecoach (1939.) című film valójában egy roadmovie. A történet kerete az, hogy adott egy utazókocsi, amelynek célja, nem meglepő módon, eljuttatni utasait az egyik helyről a másikra: a film elején elindulnak az egyik városból és a végén egy kevés kaland után szinte valamennyien megérkeznek a célvárosba. A külső kalandoknál, azaz egy gyermek születésénél és annál, hogy sikerül megúszniuk az indiánok támadását, sokkal érdekesebb a belső utazás, amin keresztülmennek a szereplők. Az utasok között feszülő ellentétek izgalmasan osztják meg, és hozzák közel az út elején még egymás számára idegen utasokat: nők és férfiak, arisztokraták és számkivetettek, entellektüelek és bűnözők, elesettek és élősködők. A szereplők közül kiemelkedik az ambivalens értelmiségi, az orvos, Doc Boone (Thomas Mitchell), az egyetlen szereplő, aki boldognak vallja magát: „Boldog vagyok.”

Az orvos karakterét izgalmasan mélyíti, vagy inkább tágítja az a jelenet, amikor indulás előtt egy mondat erejéig Christopher Marlowe Doktor Faustusává válik. Amikor elindul a városból egy rosszindulatú, éppen ezért nem is szép, idős hölgyhöz intézi Faustus szép Helénát méltató mondatát. „Is this the face that wrecked a thousand ships and ruined the towerless tops of Ilium?” (Az eredetiben egy kicsit más a mondat: "Was this the face that launch'd a thousand ships, / and burnt the topless towers of Ilium?") A mondat persze hiperirónikus, hiszen nem egy szép hölgyet dicsér, hanem egy látványosan csúnyát. Ez az irónia viccesen hangzik itt, hiszen irodalmi köntösbe öltöztetve ellenszenvét játékosan és egyszerre élesen fejezi ki a szereplő. (A film a bejegyzés végén található, és ez a jelenet a 6. perc környékén van.)

Az egy pillanatra faustusi alakot öltő szereplő filmbeli tevékenységében felsejlik valami a faustusi életszemléletből, de pontosan az ironikus, visszájára fordított mondat ki is billenti a szereplőt a reneszánsz angol dráma kínálta lehetőségek közül. Az orvos faustusi jellemét idézi a legelső jelenetétől film végéig szerepet játszó önpusztító tevékenysége és hangulata, amely tematizált önpusztítás a szereplő alkoholizmusában testesül meg. Az orvos minden jelenétben iszik, az alkoholos üveget egyetlen pillanatra sem hagyja el, legalábbis a film első felében. Az alkoholizmussal függ össze valamennyire a boldogsága is, hiszen boldogságának megvallása is az alkohol hatásához köthető. Egyik szereplő megkérdezi tőle: „Ön talán részeg?”, és erre gondolkodás nélkül vágja rá: „Boldog vagyok.”

A részegség tehát a filmben a meg nem magyarázott szörnyű valóságtól való menekülés metaforája, a boldogság lehetősége, hasonlóan Faustus mágiához való vonzalmához. Faustus azért fordul ugyanis a mágiához, a pokoli segítséghez, mert a tudomány hagyományos, földi eszközeivel már nem tud semmi eredményt elérni. Amint azonban megkapja a pokoli segítséget, nem látunk mást, mint lassú pusztulását. A lassú pusztulásnak pedig Heléna lesz a beteljesítője: Faustus lelkét a megcsókolt Heléna lopja el, akiről persze tudjuk jól Doktor Faustus-szal együtt, hogy nem Heléna, csak egy Helénát játszó színésznő, szellem, pokolfajzat.

Az orvos kiábrándultságának elleplezője az alkohol, mint ahogy Faustusnak a mágia volt. Ám amikor a filmben a doktor a megszólított nőt parodizálja, biztonságos távolságot tart tőle, és ezzel egyszerre úgy lesz önmaga faustusi alak, hogy a faustusi modellt meg is tagadja. Amikor szüksége van a józanságra, kigyógyítható az alkohol kábultságából, kávéval és hideg vízzel alkalmassá tehető arra, hogy levezessen egy szülést. A doki igazi doktorrá válik, a társaság megbecsült tagjává emelkedik a sikeres szülés során, és innentől kezdve Faustustól való különbözősége egyre kifejezettebbé válik, egyre inkább eszközzé válik a filmben, a vadnyugaton a szereplők elé táruló jó lehetőségek megvalósítójaként.

A film végén azonban felajánlanak neki egy kis alkoholt, és persze ez az igazán sorsdöntő lépés: a legnagyobb határozottsággal, és egyszerre nagyon boldogan válaszolja: „Csak egyetlen pohárral.” A néző elragadtatva a film pozitív befejezésétől nem nagyon gondolkodik el azon, vajon egy alkoholistánál az egyetlen pohár mit is jelent pontosan, lehet-e megállni az első pohárnál. A doktor vajon Faustus lesz-e, vagy megmarad csak doktornak; az önpusztítás helyett a gyógyítást tudja-e vajon választani?

A faustusi doktor, a film egyetlen művelt embere, ellenpontozza Doktor Faustust. Először akkor, amikor megidézi az irodalmi modellt az asszonyhoz intézett mondatával, amelyben egyszerre hátat is fordít neki. Ha a helyzet pedig úgy hozza, el tud fordulni a mágikus alkoholtól, hogy onnantól az első pohárig a film egyik legpozitívabb szereplője lehessen. De hogy mi történik az első pohár után, már nem a filmes elbeszélő dolga. A doktor boldogságos mennyországjárása éppen elég, a leheletnyi kétely pedig szükséges a film happy endjéhez.

Sevilla és John Ford

Hónapok óta nem tudtam írni erre a blogra, pedig sokszor szerettem volna, csak az élet folyamatosan ide-oda vetett, és nem maradt energia, inspiráció. Talán a tanszékvezetői feladatok, a tanítással kapcsolatos kötelességek, esélyegyenlőségi tevékenységek, Digitális Kultúra mesterképzési szakirány szervezése, a Shakespeare Bizottsággal kapcsolatos teendők, egy általam is szerkesztett könyv megjelenése, egy konferencia, egy MOOC kurzus elvégzése a felsőoktatás jövőjéről, egy Taekwon-do danvizsga és megszámlálhatatlan más apró-cseprő ügy vonta el a figyelmemet. Most azonban eljött az idő a nagy visszatéréshez, amihez az ötletet egy két héttel ezelőtt lezajlott konferencia adja.

 Március közepén két év után újra visszasodort a jószerencse a gyönyörűséges Sevillába. 2012-ben egy Shakespeare-konferencián vettem rész itt, most pedig egy John Ford filmjeit tárgyaló kerekasztal beszélgetésszerű konferencián. Akkor a sevillai egyetem egyik legszebb épületében rendezték a konferenciát, ami eredetileg dohánygyár volt, esetleg Carmen is ott dolgozhatott—mondták a helyiek. Akkor minden nap az egyetem épülete melletti szálloda mellett vitt utam, és mindig megcsodáltam (az enyém egy egyszerű szállodácska volt a város központjától nem messze), illetve sokszor szomorúan gondoltam, hogy ebben a szállodában soha nem fogok megszállni, olyan királyian drágának nézett ki. Most pedig a konferencia teljes programja a kerekasztal beszélgetésektől az étkezésekig, a kávészünetektől a szállásig ezen a gyönyörű helyen zajlott le.. Látszik, csak kívánni kell, aztán a dolgok bekövetkeznek maguktól, még az oly valószínűtlenek is, minthogy az életben élvezhessem a Hotel Alfonso XIII királyian drága vendégszeretetét.

Maga a konferencia programja a hat kerekasztal beszélgetést foglalt magába hat John Ford filmről, amelyek 1939 és 1962 között készültek, és a Nyugat meghódításáról szóltak. A Stagecoach cíművel kezdtük, majd jött a My Darling Clementine, a Fort Apache, The Searchers, The Men Who Shot Liberty Valance és a sort a Wagon Masters zárta. A hat filmben közös, hogy mind egyetlen műfajba sorolódnak, mindegyik western, ám mindegyik máshogy fogalmazta meg a Nyugatot, a vadnyugatot, a lehetőségek és vágyak, veszteségek és nyereségek területét. Először is az esetek többségében rendelkezésre állt a színes film, mint hordozó, Ford mégis csak egyetlen egy történetet mondott el a színes film adta lehetőségeken keresztül. A színek hiányát a sötét és világos és a közöttük található számtalan árnyalat, a hihetetlen színészi játék (John Wayne megkapó mindennapisága, Henry Fonda sokoldalúsága és James Stewart meggyőző természetessége), továbbá a történetmondás komplexitása kompenzálták.

Bár mindegyik film megéri az önálló méltatást filmtörténetileg és egyéb módokon, az elkövetkező bejegyzésekben egyetlen egy szempontból közelítem meg őket, mégpedig az angol reneszánsz irodalmon keresztül. A reneszánszhoz köthetőség idézetekben, ügyesen elhelyezett idézetekben, illetve egy esetben a különleges hangulatban jelenik meg. Miközben a reneszánsz angol irodalom, pontosabban Marlowe és Shakespeare utalásokat veszem szemügyre, feltérképezem meglehetősen történetietlen módon, mintegy mellékhatásként, az értelmiség helyzetét a vadnyugaton, ahol a társadalmi infrastruktúra és civilizáltság alakulásával a gyógyítástól eljutunk a média szerepéig. Ezt az utat a következő hetekben fogjuk bejárni egy blogbejegyzés egy film alapon.