A Stagecoach megtérő Faustusa

A Stagecoach (1939.) című film valójában egy roadmovie. A történet kerete az, hogy adott egy utazókocsi, amelynek célja, nem meglepő módon, eljuttatni utasait az egyik helyről a másikra: a film elején elindulnak az egyik városból és a végén egy kevés kaland után szinte valamennyien megérkeznek a célvárosba. A külső kalandoknál, azaz egy gyermek születésénél és annál, hogy sikerül megúszniuk az indiánok támadását, sokkal érdekesebb a belső utazás, amin keresztülmennek a szereplők. Az utasok között feszülő ellentétek izgalmasan osztják meg, és hozzák közel az út elején még egymás számára idegen utasokat: nők és férfiak, arisztokraták és számkivetettek, entellektüelek és bűnözők, elesettek és élősködők. A szereplők közül kiemelkedik az ambivalens értelmiségi, az orvos, Doc Boone (Thomas Mitchell), az egyetlen szereplő, aki boldognak vallja magát: „Boldog vagyok.”

Az orvos karakterét izgalmasan mélyíti, vagy inkább tágítja az a jelenet, amikor indulás előtt egy mondat erejéig Christopher Marlowe Doktor Faustusává válik. Amikor elindul a városból egy rosszindulatú, éppen ezért nem is szép, idős hölgyhöz intézi Faustus szép Helénát méltató mondatát. „Is this the face that wrecked a thousand ships and ruined the towerless tops of Ilium?” (Az eredetiben egy kicsit más a mondat: "Was this the face that launch'd a thousand ships, / and burnt the topless towers of Ilium?") A mondat persze hiperirónikus, hiszen nem egy szép hölgyet dicsér, hanem egy látványosan csúnyát. Ez az irónia viccesen hangzik itt, hiszen irodalmi köntösbe öltöztetve ellenszenvét játékosan és egyszerre élesen fejezi ki a szereplő. (A film a bejegyzés végén található, és ez a jelenet a 6. perc környékén van.)

Az egy pillanatra faustusi alakot öltő szereplő filmbeli tevékenységében felsejlik valami a faustusi életszemléletből, de pontosan az ironikus, visszájára fordított mondat ki is billenti a szereplőt a reneszánsz angol dráma kínálta lehetőségek közül. Az orvos faustusi jellemét idézi a legelső jelenetétől film végéig szerepet játszó önpusztító tevékenysége és hangulata, amely tematizált önpusztítás a szereplő alkoholizmusában testesül meg. Az orvos minden jelenétben iszik, az alkoholos üveget egyetlen pillanatra sem hagyja el, legalábbis a film első felében. Az alkoholizmussal függ össze valamennyire a boldogsága is, hiszen boldogságának megvallása is az alkohol hatásához köthető. Egyik szereplő megkérdezi tőle: „Ön talán részeg?”, és erre gondolkodás nélkül vágja rá: „Boldog vagyok.”

A részegség tehát a filmben a meg nem magyarázott szörnyű valóságtól való menekülés metaforája, a boldogság lehetősége, hasonlóan Faustus mágiához való vonzalmához. Faustus azért fordul ugyanis a mágiához, a pokoli segítséghez, mert a tudomány hagyományos, földi eszközeivel már nem tud semmi eredményt elérni. Amint azonban megkapja a pokoli segítséget, nem látunk mást, mint lassú pusztulását. A lassú pusztulásnak pedig Heléna lesz a beteljesítője: Faustus lelkét a megcsókolt Heléna lopja el, akiről persze tudjuk jól Doktor Faustus-szal együtt, hogy nem Heléna, csak egy Helénát játszó színésznő, szellem, pokolfajzat.

Az orvos kiábrándultságának elleplezője az alkohol, mint ahogy Faustusnak a mágia volt. Ám amikor a filmben a doktor a megszólított nőt parodizálja, biztonságos távolságot tart tőle, és ezzel egyszerre úgy lesz önmaga faustusi alak, hogy a faustusi modellt meg is tagadja. Amikor szüksége van a józanságra, kigyógyítható az alkohol kábultságából, kávéval és hideg vízzel alkalmassá tehető arra, hogy levezessen egy szülést. A doki igazi doktorrá válik, a társaság megbecsült tagjává emelkedik a sikeres szülés során, és innentől kezdve Faustustól való különbözősége egyre kifejezettebbé válik, egyre inkább eszközzé válik a filmben, a vadnyugaton a szereplők elé táruló jó lehetőségek megvalósítójaként.

A film végén azonban felajánlanak neki egy kis alkoholt, és persze ez az igazán sorsdöntő lépés: a legnagyobb határozottsággal, és egyszerre nagyon boldogan válaszolja: „Csak egyetlen pohárral.” A néző elragadtatva a film pozitív befejezésétől nem nagyon gondolkodik el azon, vajon egy alkoholistánál az egyetlen pohár mit is jelent pontosan, lehet-e megállni az első pohárnál. A doktor vajon Faustus lesz-e, vagy megmarad csak doktornak; az önpusztítás helyett a gyógyítást tudja-e vajon választani?

A faustusi doktor, a film egyetlen művelt embere, ellenpontozza Doktor Faustust. Először akkor, amikor megidézi az irodalmi modellt az asszonyhoz intézett mondatával, amelyben egyszerre hátat is fordít neki. Ha a helyzet pedig úgy hozza, el tud fordulni a mágikus alkoholtól, hogy onnantól az első pohárig a film egyik legpozitívabb szereplője lehessen. De hogy mi történik az első pohár után, már nem a filmes elbeszélő dolga. A doktor boldogságos mennyországjárása éppen elég, a leheletnyi kétely pedig szükséges a film happy endjéhez.