Tömegkommunkáció, háború és a könyv

Több, mint egy hét telt el az előző bejegyzésem óta, pedig szerettem volna minden héten tájékoztatást nyújtani arról, mivel is töltöm a University of Notre Dame-en az időmet. Az elmúlt időszakban több bejegyzés témája is forgott a fejemben: egy túra a Notre Dame-en, aztán szívesen elmélkedtem volna arról, hogy hogyan működik ez az egyetem, amely az 1960-as években még szinte csak említésre sem volt méltó, ma pedig a vezető kutatóegyetemek közé tartozik, továbbá arról, hogy hol is tartok most a kutatásban a terveimhez képest. Mivel a blog leginkább szakmai, kutatói blog szeretne lenni, ezért mindenképpen prioritást élvez a kutatás. Tehát, leginkább ez utóbbiról írtam volna, hogy azonban ezt mégsem tettem meg, annak az volt az oka, hogy minden erőmet és időmet a terveim megvalósítására szántam. Azt határoztam el ugyanis, hogy az egyik cikknek ezen a héten el kell készülnie, ha törik, ha szakad, és addig mással nem foglalkozhatom. A cikk, most szombat koradélutánra legalábbis első verziójában elkészült, úgyhogy megengedem magamnak, hogy egy kicsit mást is írjak. Ugyan most mást írok, de nem fog nagyon másról szólni, hiszen a cikkről szeretnék írni.

A cikkben egy régi témámat melegítettem fel, ugyanis már többször is írtam René de Lucinge: The Beginning, Continuance and Decay of Estates ford. John Finet (London: Eliot’s Court Press for John Bill, 1606), azaz Az Államok létrejöttéről, fennmaradásáról és pusztulásáról szóló könyvéről. Most azonban a könyvnek azt a jelentésrétegét dolgoztam föl, amely a könyvet, a korabeli tömegkommunikáció eszközét veszi górcső alá. Ezt a jelentésréteget pedig kiegészítettem, pontosabban párbeszédbe hoztam ennek a könyvnek a szövegen, a főszövegen kívüli jellegzetességeivel. Tehát két, de nagyon is összefüggő téma alkotta az elmélkedéseim gerincét: a könyv, mint téma a műben, és a mű, mint könyv. Ennek a két témának az egymással való szóba elegyítésével egészen érdekes jelentésrétegek felszínre hozatala kerekedett ki a cikkben.

A könyvet olvasva legelőször is az ragadja meg a figyelmet, hogy Lucinge milyen komoly szerepet szán a könyvnek, a korabeli tömegkommunikációs eszköznek a törökök legyőzése érdekében. A szöveg elsősorban történeti-stratégiai elemzést tartalmaz arról, hogy hogyan jött létre, mi is teszi olyan hatékonnyá a törököket. Mindent, minden addigi csatát elemezve arra a sanyarú következtetésre jut, hogy igazából nincs túl sok esélye a keresztény seregeknek legyűrni a hitetleneket. Ennek elsősorban az az oka, hogy a törökök nagyon jól harcolnak, engedelmeskednek a parancsoknak, sőt szeretik is egymást, és ezért tudnak legyőzni minden akadályt, szemben a keresztény seregekkel, akiket inkább az önérdek, széthúzás, harctéri engedetlenség jellemez. Mitől is ilyenek a keresztény seregek? A sok ok közül azért, mert testgyakorlás helyett olvasással, művészetekkel, szép hölgyekkel múlatják az időt. Hogyan lehetne mégis győzelmet aratni a törökökön? Azt kell használni, ami a keresztényeket is tönkretette: könyveket kell csempészni a birodalomba, amelyek címűkkel félrevezetik az olvasókat, és történeteik révén szépen megmérgezik a működő, virágzó egységet, ami a törököket jellemezte. (Itt talán nem nehéz párhuzamokat felfedezni korunk módszerei és az akkori módszertan között: nem véletlen az állandó hadakozás Kína és a Google között, a Facebookon meghirdetett erőszak Angliában, amire Cameron első reakciója a Facebook lezárása volt, a Twitter szerepe az Arab Tavasz során, amikor Egyiptom levágta magát az internetről…)

A katonai helyzetelemzés testet egy nagyon különleges könyvben kapott. Különlegesen szépen elkészített könyv ez. Kisméretű 19 cm-es kvartó kiadvány, egy kivételével minden fejezet szép dekorált iniciáléval kezdődik, az olvasót modern oldalszámok segítik, minden fejezethez vázlatos összefoglaló tartozik, tudatosan használt betűtípusok különítik el a különböző részeket. Látványosan delux kiadványról van szó. Ehhez tartozik még az is, hogy egy relatíve híres nyomda, az Eliot’s Court Press készítette a kiadványt. A nyomda egyik névjegye az az iniciálé, amelyiket már előttük is használtak, a szakirodalom Eliot’s Court „Apostoli” iniciálénak nevez. Azért nevezik ezeket az iniciálékat Apostolinak, mert egészen egyedi emberalakokat tartalmaznak, glóriával a fejük körül, néha apostolok, néha mások köröcskékkel díszített kerettel a kép körül. Ez az Apostoli iniciálé köti össze a fordító Dedikációját a szerző művével talán bonyolultabb jelentést kölcsönözve a műnek, mint az elsőre látszik. Érdemes még a kiadó személyét megnézni. John Bill az egyik legizgalmasabb könyvkiadó Jakab király Angliájában, élvezi a király bizalmát, bizonyos monopóliumokat szerzett magának, a Könyvkiadók Társaságának egyik meghatározó tagja, különlegessége, hogy a Kontinenssel nagyon jó könyvkiadói kapcsolatokat tartott fönn. Tehát a 17. század jeles tagjai álltak össze, hogy megjelentessék egy francia szerző könyvét a törökök megállításáról. Vajon miért?

ég van egy érdekes jellegzetessége a könyvnek, még pedig a Dedikáció. Finet a Dedikációt Richard Bancroft-nak, Canterbury érsekének, a király után az Anglikán egyház fejének címezte. Nyilván nem azért, mert Finet (pénzbeli) támogatást remélt volna. Inkább egy újabb kontextualizálásról lehet szó. Az ajánlásban Finet azzal érvel, hogy azért ajánlja a könyvet Bancroft-nak, mert ő össze tudja fogni a keresztényeket, hogy megállítsák a törökök előretörését. Ezt a nem éppen visszafogott elképzelést még megerősíti, hogy a Dedikáció nyitó iniciáléja nem egy apostolt ábrázol, hanem egy szárnyas angyalt trombitákkal. Úgy indul tehát az ajánlás, mintha Isten szavát hozná, amely az angol kontinentális ambícióra hívna fel, vallási és politikai feladatot is adna az angol népnek. Ezzel az ajánlással és az iniciáléval, amely transzcendentális nyitottságot és mélységet ad a szövegnek, illetve összekapcsolja a dedikációt a főszöveggel, a könyv más olvasatoknak is keretet teremt, mint a csak törökökkel foglalkozó főszöveg.

A könyv tehát, mint szöveg, és mint produktum együttesen vesznek részt a jelentésrétegek kialakításában, együttesen tágítják az olvasatok kereteit, hoznak létre olvasó elvárásokat és felelnek meg azoknak, vagy éppen frusztrálják őket. A mű ténylegesen nem egyetlen szerző céljaira korlátozza, vagy szeretné korlátozni a jelentést, hanem több ember közreműködésének az eredménye a jelentés megvalósulása. Ennek a könyvnek a jelentésében ugyanis akarva-akaratlanul vesz részt a francia szerző, angol fordítója, és Dedikáció és az „Olvasóhoz” szerzője, a nyomdai munkások és a kiadó személye. A kollaboráció eredménye pedig egy nagyon szép és szépsége által meggyőző könyv csupa díszítéssel és kellemmel.

Első hét a Notre Dame Egyetemen

Régen jelentkeztem itt, úgyhogy most visszatérek egy poszt, talán posztsorozat erejéig. Az eltelt időt sem láblógatással töltöttem: írtam az angol blogomat, majd írtam ide-oda. Ami a visszatérésre alkalmat ad, az az, hogy megjöttem Amerikába, és már el is telt az első hét itt a Notre Dame Egyetem, ideje számot vetni tehát az eltöltött idővel. Ahhoz képest, hogy milyen világos tervekkel érkeztem, két cikk tervével, illetve egy könyvfejezet befejezésével, nem állok túl jól. Az egyik cikkről azt hittem, hogy csak gyors átfésülésre lesz szükség, mégsincsen kész, és egyre távolibbnak tűnik a befjezés. A másikkal régóta foglalkozgatok a fejemben, a repülőúton aztán megszállt az ihlet, és amíg bírta a laptop akkuja, írtam is—időm volt a 8 óra 50 perces úton. Ehhez a cikkhez megérkezésem óta hozzá sem nyúltam. A könyvfejezet—itt még nem említettem, de az angol nyelvű blogomból kiderülhetett, hogy Shakespeare digitális befogadástörténetéről írok egy könyvet—is csak lekerekítésre várt, ám ehhez sem tettem hozzá egyetlen leütést sem. Mondhatnám, tehát, hogy siralmas a helyzet, és ezen még az sem segítene, ha arra hivatkoznék, hogy az első hét az új környezet megértésével, megszokásával telt el.

Azért sem telhetett igazából ezzel, mert ideális környezet ez a kutatáshoz—itt tényleg semmiben hiányt nem lehet szenvedni, semmi mással nem kell, és nem is tudok foglalkozni, mint a munkámmal. Ideális ez a környezet, hiszen rendelkezésemre áll egy 14 emeletes könyvtár akár a szobámból is elérhető digitális adatbázisok tömegével. A könyvtárban könnyen el lehet igazodni, gyorsan lehet közlekedni, papír, toll, de még papírzsebkendő is ki van készítve. Az otthoni könyvtárakhoz képest azonban nekem a legnagyobb újdonság a szkennerek tömege, amelyekről egyetlen mozdulattal lementhető a beolvasott anyag a pendrive-omra, persze ingyen, mint minden más is. A könyvtárkatalógus könnyen kezelhető, gyorsan megtalálható, amire szükségem lehet, és a lelőhelyet nem kell lemásolni kézzel, hanem egyetlen kattintással elküldöm magamnak emailban, és máris ott van a telefonomon, úgyhogy ezzel sem kell bajlódni. Mondanom sem kell wifi mindenütt hozzáférhető. Hogy minél gyorsabban menjen az anyaggyűjtés, összehoztak egy könyvtárossal, aki megmutatta a katalógushasználat rejtettebb módjait, bemutatott a régi könyvek gyűjteménye igazgatójának. (Eddig azt hittem, hogy a könyvtáros feladata kiadni és bevenni a könyveket—nem is értettem, minek ehhez diploma.). Persze nem tudott olyan könyvet ajánlani a témáimhoz, amelyeket ne olvastam volna már eleve, sőt tudtam neki mutatni nyílt hozzáférésű Shakespeare szövegeket az interneten, de azért így is hasznosnak találtam ezt a beszélgetést.

Ideális még a környezet azért is, mert az intézet, ahova jöttem, nagyon kedvesen bőkezű. Adtak egy irodát, ahol dolgozhatok, és magamra csukva az ajtaját kizárhatom a külvilágot. Ha megszomjazom, kávéra vágyom, rágcsálni szeretnék valamit, rendelkezésemre áll az intézet konyhája—nem szűkmarkú készleteivel. Az étkezéseket a kampuszon napi 20 dollárig állják, amely összeg lehetne kevés is, de nekem bőven elég—Angliában 10 éve heti 1,5 fontból is ki tudtam hozni az élelmezésemet. Mindenben a rendelkezésemre állnak, nem tudtam még olyat kérni, amit ne teljesítettek volna—jó nem is kértem sok mindent. Különleges feladatuknak érzik, hogy összehozzanak olyan kutatókkal, akikkel hasonló témákon dolgozunk, persze ez most meglehetősen nehéz feladat, hiszen itt már régen véget ért a félév, mindenki elviharzott pihenni, nyaralni, kikapcsolódni. A könyvtároson kívül még egy emberrel szeretnék beszélni, az ebédet szervezik az intézetben, remélem, még a kampuszon található az illető.

Hogy mégsem tudtam eddig radikális haladást felmutatni, részben a bőséggel magyarázható. Minden egyes témához ugyanis hihetetlen szakirodalomra bukkanok, és minden egyes résztémához is. Ami talán a legrosszabb—hatékonyság szempontjából—az, hogy rendkívül érdekes dolgokba botlok bele, és az egyik érdekes dolog elvezet egy másik könyvhöz, és így tovább. Persze elég néha csak beleszagolni a könyvbe, és rájövök, nem fogom tudni használni, és rakom is félre. Szűrök kiadás éve és kiadó, valamint szerző neve alapján, mégis sok olvasnivaló marad. Őszintén szólva, gondolhattam volna, hiszen 10 éve jártam normális könyvtár közelében utoljára. Azóta pedig változott a világ, sokat és jókat írtak, változott az érdeklődésem is, tehát a jelenség inkább érthető, mint sem, mégis a hiányérzetem ettől még megmarad.

Eltelt tehát az első hét, és alig haladtam a tervezett munkával. Közben pedig világokat fedeztem fel ebben a kutatásra kitalált világban. Hogy milyen világokra is leltem? Legyen ez az elkövetkező posztok témája.

Konferencia-jelentés Sevillából

Tegnap előtt éjszaka, azaz március 17-én, szombaton érkeztem haza a SEDERI (spanyol koramodern angol irodalommal foglalkozó társaság) XXIII. konferenciájáról, amelyet ebben az évben Spanyolországban, Sevilla-ban rendeztek meg. Ebben a bejegyzésben az érdeklődőknek, és magamnak is összefoglalom a konferencia-élményeimet.

Először is arról, hogy milyen volt maga a konferencia. Mivel spanyol társaság szervezte, nagy hangsúly volt a spanyol kollégák tevékenységén, illetve egy közös projekten, amit statisztikailag legnagyobb számban spanyolok, illetve portugálok, továbbá kevesen Angliából és Amerikából futtanak. A projekt témája pedig a Stuart-kori drámák. A projektorientáltság és munkakapcsolatok miatt leginkábbis egymás iránt érdeklődtek, az olyanok mint én, akik nem tartoznak a társaságba, és nem is törekedtek bekerülni, egy kicsit a margóra szorultak.

Maga a konferencia témája "Manuscript, Print, Film, Hypertext: Formatting Early Modern Culture" volt, azaz elég tág ahhoz, hogy médiumtól függetlenül bármilyen koramodern angol szöveghez kapcsolódó előadással meg lehessen jelenni. Nagy választék is volt előadásokban, sok érdekes témával nagyon változó színvonalon. Ami viszont nagyon élvezetessé tette nekem az egészet az az, hogy minden előadásnál találtam olyan gondolatot, amit tovább tudtam fűzni, a magam kutatásaihoz tudtam kötni, majd kérdést, észrevételt tudtam megfogalmazni. Igazából nagyon sokat gondolkoztam, tanultam tehát a konferencián, és már ezért is érdemes volt elmennem.

A másik nagy érdeme a konferenciának a plenáris előadókhoz és előadásaiknoz kapcsolódik. Négy nagyobb plenáris előadást hallgattunk meg, és mindegyik érdekes volt a maga nemében. Ezek közül hármat emelnék ki az egyiket az előadó személye, a másik kettőt pedig a nekem nagyon izgalmas témák miatt. Peter Holland előadása nem vágott az én kutatásaim témakörébe: fényképek Shakespeare karakterekről, színházi előadások laza fonalára épült, viszont a kitűnő előadó gondolatébresztőre faragta az előadást, kénytelen is voltam hozzászólni. Egy másik előadás viszont jelenlegi érdeklődésem vonalába beleillett, és az előadó is rendkívüli volt. Henry Woudhuysen könyvtörténeti előadása papírfajtákról és minőségekről, technológiákról és a könyv szerepéről Gabriel Harvey írásaiban-ról szólt. Rendkívül száraz téma, rendkívül jól felépített előadásban, igazi csemege volt. Catherine Duncan-Jones előadása pedig a bolondok, Richard Tarlton és a Hamlet első kvartójáról szólt. Izgalmas téma, rendkívüli mennyiségű információ, nem is kell ennél több egy jó előadáshoz. Mindkét előadóval hosszabb-rövidebb beszélgetésekre is volt alkalmam, és jó volt megtapasztalni, hogy az engem most fogalakoztató könyvtörténeti kérdések jelentős részére ők sem tudják a választ. Tehát ezért a három előadásért és az előadókért már érdemes volt elutaznia konferenciára.

A saját előadásom ebből a környezetből egy kicsit kilógott. Az előadásom olyan digitális adatbázisokkal foglalkozott, amelyek Shakespeare szövegeket tartalmaznak. Huszonöt ilyen adatbázist vizsgáltam meg a szövegek minősége, formátuma és kereshetősége szempontjából. Leegyszerűsítve arra a következtetésre jutottam, hogy az adatbázisok szinte kizárólag a szövegek nyelvi aspektusára koncentrálnak, tehát más irányú kutatásokat nem tesznek lehetővé, például a szöveg materialitás jellegzetességeire nem lehet keresni, mégha a szöveg egyébiránt ilyen tekintetben is kódolva van. Az a szekció, amelyben én adtam elő, a SEDERI tagság vezetőinek előadásait tömörítő szekcióval párhuzamosan volt, aminek lehangoló következménye lett, hogy a másik szekcióra mentek általában a SEDERI-s emberek. Persze utána folyamatosan jöttek bocsánatot kérni, és utána is kérdeztek, beszélgettünk az előadásomról, de mégis hiányérzet maradt bennem. Egyetlen fiatal, spanyol PhD hallgató tette azt meg, hogy bejött pusztán érdeklődésből az előadásomra, majd utána visszament a tanáraihoz a másik szekcióba.

Mindent összevetve érdemes volt elmenni a konferenciára. Nagyon jó, szakmailag magasszíntű előadásokat hallgathattam meg. Intenzíven vettem részt a beszélgetésekben, talán még tudtam néhány jó ötletet adni más kutatóknak is. Az előadásom pedig mindenféle backchanelen keresztül lemérve, nem maradt az észre sem vett, az érdektelenség homályába vesző munkák egyike. Talán amit leginkább sajnálok az az, hogy Sevillaból nem sokat láttam, de talán majd még egyszer vissza tudok menni.

Ekönyv-olvasó és kutatómunka III: Az „oldal” fogalmáról

A múltkori blogbejegyzésben arról a folyamatról gondolkodtam, amit homogenizációnak neveztem, azaz arról, ahogy a könyv materialitása tekintetében elveszteni látszik egyediségét a digitális könyvek megjelenése óta. A mostani bejegyzésben egy lépéssel továbbmegyek ezt a folyamatot vizsgálva egy szűkebb szempontra összpontosítva a figyelmet, és csak arról fogok elmélkedni, hogy mi történik a nyomtatott könyv oldal-fogalmával az ekönyv-olvasók megjelenése tekintetében.

A nyomtatott könyv esetében az „oldal” fogalma hosszú története során meglehetősen kikristályosodott. Egy nyomtatott könyv oldala bár sok mindenben különbözi egy másik nyomtatott könyv oldalától, mégis egy elvont szinten sok közös jellemző állapítható meg. Egy nyomtatott könyv oldala egy szemléletben átfogható, és meghatározott elemekkel rendelkezik. Az oldal jelentős részét az információt hordozó jelrendszer fedi le, azaz szöveg vagy kép. A szöveget vagy képet változó méretű, de mindig jelenlevő üres rész veszi körül, azaz a margó, ahova akár az olvasó elhelyezheti saját megjegyzéseit is. Az egyes oldalakat oldalszámokkal azonosítunk, amely számok szinte kivétel nélkül minden egyes oldalon meg is találhatóak. Az oldalak közötti mozgást lapozó mozdulattal visszük véghez, amely lapozás mozdulat is meglehetősen komplex, hiszen lapozhatunk kimódoltan, megnedvesített ujjal, akár az oldal belső részén, megkockáztatva ezzel, hogy beleszakítunk az oldalba, vagy a lap külső szélén, lassan vagy gyorsan.

Az oldal, mint azonosítható, adott egységek elsősorban az internet megjelenésével kezdett feloldódni, hiszen bár internetes „oldalak”-ról beszéltünk, valójában nem a nyomtatott könyvekben megszokott oldalra gondolunk, hiszen egy internetes oldal tartalmazhat egy egész cikket, könyvet. Ennélfogva az internetes oldalaknál az olvasó nem lapoz, hanem görget, mintegy visszatekintve a középkori adathordozókat, azaz a kódexeket megelőző információtároló egységekre, a tekercsekre. A tekercseket az Alexandriai könyvtárban nem lapozták, amikor olvasták, vagy kerestek bennük valamit, hanem legörgették, széthajtogatták, hiszen az oldal, a speciális módszerekkel összeragasztott hosszú tekercs egyszerre tartalmazta, egyetlen összefüggő egészként tárta az olvasó elé a művet, vagy annak úgynevezett egységeit, a könyveket.

A középkori kolostorok felfedezése volt a sokkal egyszerűbben kezelhető kódexformátum, amely előkészítette az utat a mai értelemben vett könyvhöz, az oldal fogalmához. A kódexeknél azonban az oldalak azonosítása még nem jelent meg, hiszen nem volt szükség az utalások pontosítására, az idézetek visszakereshetőségére. Az oldalak jelrendszerrel való azonosítása csak a könyvnyomtatással jelenik meg, de ekkor sem az olvasást, az olvasót segítendő. A késő 15. 16. századokban a nyomdászok kezdték el azonosítani az oldalakat azzal a céllal, hogy megkönnyítsék maguknak elhelyezni a leendő könyv oldalait a nyomdai íven. Ehhez az azonosításhoz nemcsak számokat használtak, hanem betűkkel jelölték a nyomdai ívet, az íven belül számmal a lapot, amelynek volt a majdani könyvben jobb és bal oldala. Ezek szerint az alábbi oldalazonosítás mint például „D4^r” azt jelenti, hogy a „D” nevű nyomdai íven a 4. könyvlap jobb oldaláról van szó. Ez az azonosítási jelrendszer azonban nem jelent meg minden könyvoldalon, azaz ha a mai olvasó azonosítani szeretne egy oldalt, akkor általában vissza kell lapozni a könyvben, ahol utoljára jelenik meg egy betű, majd onnan kezdve mikor jelenik meg először egy szám, és innen visszaszámolhat az adott oldalig, ahol még eldönti, vajon jobb- vagy baloldalról van-e szó. Ez a jelölési rendszer aztán lassan és folyamatosan adta át a helyét az olvasókat segítő oldalszámoknak, először párhuzamosan használva a két módszert, majd teljesen átállva a mai is használt azonosítási módra.

Bár az internet a tekercsektől örökölt görgetést állította vissza, ez nem jellemző mégsem minden digitális szöveghordozóra, például az ekönyv-olvasóra sem. Az ekönyv-olvasó oldalszámokkal is dolgozik, de ez a módszer nem egészen azonos a nyomtatott könyvekben megszokott rögzített jelölési rendszerrel. Ha az ekönyv-olvasón megtartjuk az eredeti oldalméretet, a kijelző mérete miatt valószínűleg olyan kicsi betűméretet fogunk látni, amely nagyon megnehezíti az olvasást. Ha tehát megtartjuk az oldalméretet, ugyan ragaszkodunk az eredeti oldalfogalomhoz, azaz az oldalt teljesen át tudjuk tekinteni egyetlen pillantással, ugyanakkor a betűméret nagyban akadályozni fogja magát az olvasást.

Amint megváltoztatjuk a betűméretet, az oldalfogalmunk hirtelen megtörik, és különböző lehetséges megoldásokat kapunk. Egyik lehetőség, hogy az oldalszám és az ekönyv-olvasó saját maga generálta oldalszám eltér egymástól: egy tegyük fel 500 oldalas könyv egyszercsak 1000 oldalassá válik, mert a kétszeresére növelt betűméret megduplázta a lapozható, egyszerre pillantásunkkal átfogható oldalak számát. Ebben az esetben az oldal definíciója maradt az egy szemléletben való átfoghatóság. Másik lehetőség az lehet, hogy az ekönyv-olvasó ragaszkodik az eredeti oldalszámozáshoz, azaz amikor a nyomtatott könyv 325.oldalát nézzük, akkor az ekönyv-olvasó számlálója is 325-öt mutat bármennyire is növeltük meg a betűméretet. Ebben az esetben azonban akár háromszor is megnyomhatjuk a lapozó gombot, és még mindig ugyanazt a számot olvashatjuk az eszköz oldalszámlálóján. Ebben az esetben az egy pillantással átfoghatóság helyett a nyomtatott könyvhöz való ragaszkodás kapott nagyobb szerepet. A harmadik lehetőség az, amikor az oldal azonosíthatóságának ideáljáról teljesen lemond a digitális tartalom készítője, és ezáltal feladja az objektív azonosíthatóságot a szerkesztő: nincsen eleve adott oldalszámok, amelyekhez igazodni, vagy attól eltérni szeretne, hanem csak az adott eszköz oldalszámlálója működik változtatva az oldalszámot eszközről-eszközre, nagyításról nagyításra.

Az oldal-fogalom számmal azonosíthatóságának fellazulásával oldódik fel a margó kötött fogalma. A hagyományos, nyomtatott könyv oldalon a margó információval szolgál a kiadás minőségéről, hiszen egy nagyobb margóval rendelkező könyvnél nem spóroltak a papírral a kiadóban, valószínűleg a könyv minőségét is bizonyítandó. A széles margó továbbá a kényelem-érzetet is növeli, hiszen gyorsabban lehet elolvasni egy oldalt, nagyobb a sikerélmény olvasás közben, továbbá a levegősebb oldal könnyedséggel tölti el az olvasót, szemben mondjuk egy lapszélig húzott sorokkal rendelkező oldalfelépítésből adódó bezártság érzettel. A tollal, ceruzával olvasó embernek pedig a margó alkalmat ad arra, hogy kiemeljen, megjegyzést fűzzön a szöveghez. Az így kipreparált oldal tovább növeli az otthonosság érzetét, hiszen a saját hozzájárulásommal egyedivé vált maga a tőlem idegen szöveg is, valamint a könyv használhatóságát is, hiszen a sajáttá tett könyvben könnyebb tájékozódni a későbbiekben, könnyebb visszakeresni fontos részleteket, valamint a visszaemlékezést is segíti, hiszen a saját hozzájárulás révén jobban beleépül a szöveg az olvasó emlékeibe.

Az ekönyv-olvasó kijelzőjén azonban a margó marginalizálódik vagy teljesen eltűnik. A kijelző relatívan kicsi mérete miatt magán a kijelzőn mindenképpen az a cél, hogy minél kisebb legyen az üres felület, aminek egyenesági következménye, hogy a margó mindinkább eltűnik, minél inkább nagyítható a szöveg. A margó, az üres margó egy bizonyos értelemben megmarad, azonban minden funkció nélkül, ugyanis maga az ekönyv-olvasó kijelzőt keretező széle valamiféle margót helyettesít. Erre a margóra azonban nem lehet írni, nem lehet megjegyzéseket rögzíteni, hiszen ez a margó független a könyvoldaltól. A széljegyzetek ettől természetesen nem tűnnek el, új helyre kerülnek, de nem a lap szélére. Azaz az ekönyv-olvasó lehetőséget teremt arra, hogy az egyes oldalakhoz megjegyzéseket fűzzön az olvasó, de ez már nem látszik az oldal megtekintésekor, hanem csak egy ikon jelzi az adott oldalon, hogy ehhez az oldalhoz megjegyzést fűztek, amely megjegyzéshez néhány kattintás segítségével lehet eljutni. Az így megnyitott jegyzet olvasásakor azonban eltűnik maga az eredeti szöveg, amelyhez a jegyzetet fűzték.

Az oldal-fogalom tehát változáson megy át az ekönyv-olvasók használata miatt. Az oldal adott részei átalakulnak, amennyiben a nyomtatott könyv oldal-fogalmának tükrében nézzük, hiszen a szöveg méretezhetősége miatt az egy szemléletben való átláthatóság más mennyiségű információt foglalhat magában. A nyomtatott könyvoldalak azonosító számai is relativizálódnak a nagyítástól, fájlformátumtól és beállításoktól függően. Az oldal margói is vagy eltűnőben vannak, vagy funkciójukat tekintve megváltoznak, hiszen a kis kijelző ökonómiája az üres felület minimalizálására törekszik, illetve a szöveget kiegészítő olvasói margináliák más helyre költöznek. Mindezek a változások, bár szembetűnők, több irodalomelméleti megközelítésben nincs jelentőségük, ugyanakkor nyomot hagynak a szöveg materialitását is szem előtt tartó szövegértelmezési gyakorlatokon és elméleteken. Sajnos minden nyomát nem tudtam feltérképezni az átalakulási folyamatnak, ugyanakkor a legjelentősebbeket talán sikerült szemügyre venni.

Ekönyv-olvasó és kutatómunka II: materialitás és homogenizáció

Az előző bejegyzés bevezetésszerűen vetett számot az ekönyv-olvasók előnyeivel és hátrányaival a nyomtatott könyvekkel összehasonlítva. A jelen bejegyzés egy lépéssel továbbmegy az ekönyv-olvasók kulturális hatásainak elemzésében, és egyetlen, de jóval elvontabb szempontot vizsgál meg, amit úgy fogalmazhatnék meg, hogy az olvasási tapasztalattal összefüggő jellegzetesség a nyomtatott könyvek egyediségének elvesztése, és egyfajta homogenizációs folyamat beteljesedése is. Az ekönyv-olvasó megjelenésével a nyomtatott kultúrában szocializált hatásmechanizmusok kiküszöbölődnek, megszűnik az információ-értékű egyedi materialitása a könyveknek. Ez a veszteség persze történetileg nézve már elkezdődött a 20. század végén, ám a folyamat most látszik beteljesedni. Ezt a folyamatot szeretném ebben a bejegyzésben körüljárni.

Egy könyv olvasási tapasztalatát, az elvárásaimat vele kapcsolatban, és így az alkalmazandó olvasási és értelmezési stratégiát is befolyásolják a kézbe vett könyv materiális tulajdonságai. Máshogy fogok olvasni és értelmezni egy keménykötésű, fólió méretű, vastag papírra szép és méretes betűkkel nyomtatott könyvet, meg egy látványosan olcsó és egyszeri olvasásra szánt könyvet, illetve egy illusztrációkkal teletűzdelt szép mesekönyvet, egy kis sortávval és betűmérettel, keskeny margójú konferencia-kötetet. Hat az olvasóra a papír érdessége vagy simasága, a papír minősége, a könyv illata, súlya, valamint a tördelés módja is. Ugyancsak befolyásolja az olvasást a könyv kora is, hiszen máshogy veszek kezembe egy 16. századi korai nyomtatványt, és máshogy érintem meg a még ropogósan meleg tegnap a nyomdából megérkezett kiadványt. A könyv egyedi materialitása tehát jelentős tényező az olvasáskor.

A könyv materialitásából származó egyediség azonban az ekönyv-olvasó megjelenésével elvész vagy legalábbis átalakul. Maga a kézbevétel szinte semmilyen információval sem szolgál, a könyv homogénné vált: ugyanazt érzékelem, amikor Ishiguro Never Let Me Go-ját veszem a kezembe, vagy Shakespeare első fólióját, Agatha Christie egyik regényét. Nincs tapintásbeli, nincs illatbeli, nincs súlybeli különbség, nem látszik, milyen olvasási stratégiára készítették, hiszen ugyanazt az eszközt, ugyanazt a dolgot, adott súllyal, adott simasággal, felépítéssel, adott illattal, veszem a kezembe. A kezem, a szemem ezen a szinten mindig ugyanaz érzékeli. Ehhez járul hozzá a homogenizált, mechanizált lapozás is, hiszen máshogy lapoztam egy nagyobb méretű könyvet, mint egy kis kiadványt, néha megnedvesítettem az ujjam, lehetett lassan vagy hirtelen lapozni, lehetett kiélvezni a lapozást. Ezzel ellentétben az ekönyv-olvasónál a lapozás mindig ugyanolyan mozdulatsort hív elő, azaz egyetlen gomb megnyomását, amelyre reagálva a kijelzőn adott idő alatt átalakul az oldal a következővé.

A nyomtatott könyv egyedisége adódik abból is, hogy egy nyomtatott könyv esetében adott és változtathatatlan például a betűméret és betűtípus, mely adottság feloldódik az ekönyvüolvasók esetében a fájl formátumától függően. Ha kinyitom valamelyik könyvespolcról levett könyvemet, mindig ugyanazt a betűméretet és betűtípust látom, arra számítok, és örülök vagy sajnálom előre. A könyv ilyen meghatározott egyedisége azonban átalakul, rugalmassá válik az ekönyv-olvasók esetében, hiszen olvashatom ugyanazt az ekönyvet különböző betűmérettel, betűtípussal is attól függően, éppen mihez van kedvem, mire ad lehetőséget a fájl formátuma.  Sőt egy ekönyv-olvasó alapbeállításainál megadhatok egy betűtípust és betűméretet, hogy az azt lehetővé tevő fájlformátumoknál a szöveg mindig abban a méretben és típusban jelenjen meg. Bár ez a módszer talán kényelmesebbé, otthonosabbá teszi az olvasást, mégis a fájl formátuma nem azonos a nyomtatott könyv szerkesztési, tipográfiai minőségével, nem jelöl olvasás-stratégiai döntéseket. A fájl formátuma azonban nem ad információt a könyv tartalmi minőségéről, hiszen egy éppen beszkennelt könyv, amelynek eddig nem volt digitális verziója, lehet sokkal jobb, mint egy jó minőségben elkészített egyébként csapnivaló könyv. Az olvasására használt eszköz sem ad eligazítást az olvasásra szánt könyv tekintetében: attól nem érdemes alaposabban, máshogy olvasni egy könyvet, mert egy nagyon drága eszközön olvassuk. A könyv tehát változáson megy át, és ez a változás valamiféle homogenizálódás irányába mutat.

A könyv homogenizálódásának folyamata természetesen nem az ekönyv-olvasók megjelenésével kezdődött, de ez mindenképpen új fordulatot hozott. A könyvek homogenizálódása a könyvek digitalizálódásával kezdődött az 1990-es években, vagyis akkor, amikor könyveket a számítógép kijelzőjén kezdtünk el olvasni. Ekkor, ha nem képformátumú könyvekről beszélünk, valójában eltűnőben volt a könyvek materialitás egyedisége, hiszen ugyanazon a materiális közeg felületén jelentek meg a különböző könyvek: számítógépek képernyőjén, ahol már a könyvek közötti materiális különbséget az adott digitális eszközök különbsége hozta létre. A környezet változott attól függően, hogy melyik számítógépet, melyik laptopot használta az olvasó, míg a könyv maradt hasonló.

Nagyon fontos azonban a pontosság kedvéért azt is megvilágítani, hogy csak hasonló maradt ugyanaz a könyv, de nem azonos. A számítógépen, laptopon vagy táblagépen megjelenő könyv ugyanis nem más, mint egy dokumentum, egy fájl, aminek megjelenése csak részben múlik a fájlban található információn. A fájl-könyv adott vizuális megjelenését ugyanis nagymértékben befolyásolja az, ahogy a fájlban tárolt információ eljut addig, hogy a szem számára feldolgozható vizuális információvá váljon. Mint minden a digitális világban a 0 1 sorozatok kombinációján múlik, és ez természetesen igaz a könyvfájlokra is. Amíg 0 1 sorozatok kombinációja vizuális élménnyé válik rengeteg tényező határozza meg a végeredményt. Nem mindegy, hogy ugyanazt a fájlt milyen szoftverrel, milyen fizikai adottságokkal rendelkező gépen alakítjuk át olyan adatokká, amelyeket az eszköz kijelzője meg tud érteni, majd pedig maga a kijelző is hozzáteszi a megjelenő képhez a saját adottságait. A könyv-fájl egyediségét tehát nem kizárólag a fájlban található információ határozza meg, hanem az egyediség immár a szoftveres és hardveres környezetben ragadható meg, de ez az egyediség már nem a könyv sajátja.

Mégis a homogenizációs folyamat történetében az ekönyv-olvasók hozták el a radikálisabb változást a számítógépekhez képest. Amennyire én látom a digitális könyvolvasókat, ezeknél az eszközöknél sokkal hangsúlyosabb a könyv-fájlban tárolt információ a könyv megjelenése tekintetében, mint maga a szoftveres és hardveres környezet. Bármilyen olvasón nézem meg ugyanazt a könyv-fájlt, lényegi kérdésekben nem volt eltérés, hacsak nem abban az esetben, amikor az alapbeállítások meghatározzák a betűtípust és méretet bizonyos fájlformátumok esetében. Valószínűleg ennek az lehet az oka, hogy a fekete-fehér e-ink technológia sem a kijelző méretében, sem pedig színvilágban nem tesz lehetővé információértékű különbségeket.

Lehetne merengeni azon, vajon jót tesz-e a könyviparnak, pontosabban a könyvszakmának ez a homogenizációs folyamat. A könyvszakma, sőt talán az olvasók jelentős részének mindenképpen igaza van abban, hogy ez már nem az a könyvvilág, könyvkultúra. Ugyanakkor azt is látni érdemes, hogy az ekönyv-kultúra nem kel versenyre a nyomtatott könyv-kultúrával, hanem mellette alakít ki helyet önmagának. A két kultúra párhuzamosan él egymás mellett, talán más igényeknek történő megfelelés az, ami létrehívta és tartja életben az egyiket-másikat, és mindkét elvárási horizont mellett legitim érvek hozhatók fel. Az elemzés tehát nem értékel, hanem bizonyos fogalmak mentén tájékozódik. Ilyen fogalom lehet a homogenizálódási folyamat, amellyel ebben a bejegyzésben foglalkoztam, míg egy másik lehet az „oldal” fogalma, amellyel a következő alkalommal fogok számot vetni.

Ekönyv-olvasó és kutatómunka I: Bevezető gondolatok

Nati kérésére, meg saját terveim szerint is az ekönyv-olvasó és annak kutatásban betöltött szerepe a jelen bejegyzés témája. Ahogy elkezdtem erről gondolkodni, és elkezdtem írni ezt a bejegyzést, rá kellett ébrednem, hogy egyetlen bejegyzés kevés lesz ahhoz, hogy elmondjak mindent, amit fontosnak találok az e-könyv-olvasóval kapcsolatban. Először is azért tűnik lehetetlennek a fontos szempontokat végiggondolni egyetlen bejegyzésben, mert különböző szinteken és elvárási horizontokkal közeledünk a kérdéshez, és ezeknek lehetőség szerint meg szeretnék felelni. Másodszor mert, mint később ki fog derülni, gyakorlati és elméleti jellegű megfigyeléseket szeretnék tenni, amelyek egymástól elválasztása ugyan kétséges, mégis retorikai szempontból talán elfogadható. Ezért amellett döntöttem, hogy három szempontot fogok végiggondolni három bejegyzés keretein belül: először egy bevezető jellegű gondolatsort osztok meg, majd a könyvek homogenizálódási folyamatáról, majd a harmadik részben az oldal-fogalmával fogok számot vetni. Kezdjük tehát a bevezető-szerű gondolatokkal.

Talán senkit sem lep meg, hogy az ekönyv-olvasóknak széles választéka érhető el, és az ezek közötti választás semmiképpen sem egyszerű feladat. Vannak, akik az Amazon Kindle-t szeretik, mások a Sony-ra vagy más gyártók különféle eszközeire esküsznek. Nyilván  a különbségek abban rejlenek, hogy milyen fájlok kezelésére alkalmasak az olvasók, milyen háttérrel rendelkeznek--könyv és garancia tekintetében, milyen gyorsak, mennyi ideig bírja az akkumulátor, milyen a kijelző, milyen funkciókkal rendelkezik, wifi-képes-e vagy sem. Ezen rengeteg tényező nehézkessé teszi a választást, láttam hallgatóknál és kollégáknál is különböző fajtákat, és mind jó volt a maga nemében. A téma iránt érdeklődők továbbmehetnek az ekönyv-olvasó blogra, ahol nagyon sok információt lehet begyűjteni, látszik, hogy a szerző járatos a témában, talán tanácsot is ad, ha kérnek.

Magam úgy választottam ekönyv-olvasót, hogy bizonyos elképzelésekkel rendelkeztem saját könyvolvasási módszereimről, és ehhez próbáltam igazítani a választást. A választásom végül olyan ekönyv-olvasóra esett, amin van klaviatúra, tehát elvileg jegyzeteket is lehet fűzni az oldalakhoz, kiadó és könyvterjesztő független, elvileg wifi-képes, és internetről is lehet letölteni könyveket ezen keresztül. Nem mondhatnám, hogy minden tekintetben meg lennék elégedve vele, a wifi szörnyű lassú, internetezésre alig-alig használható, levelezésre, blogok követésére csak a nagyon nyugodt embereknek ajánlom—magam nem tartozom közéjük. Olvasásra, jegyzetelésre viszont nagyon alkalmas, sokat is használom, szinte örömöm is lelem benne. Mindezek mellett azonban meg kell jegyezzem, annak is örülök, amikor nyomtatott könyvhöz jutok, és azt tarthatom a kezemben, lapozgathatom, esetenként pedig bele is jegyzetelhetek.

Az ekönyv-olvasó négy különlegességével kezdem az elmélkedést: méret, könyvmennyiség, kereshetőség, jegyzetelés. A kis, füzetnyi méretű eszközben a hagyományos, nyomtatott könyvtapasztalattal ellentétben különleges az, hogy rengeteg könyv megfér, s áll rendelkezésre azonnal és mindig. Egy nyolc GB-s memóriakártyán hozzávetőlegesen 1000 könyvet hordok magamnál, tehát mintha a teljes régi könyvespolcom benne lenne a táskámban bárhová is megyek. A másik óriási előnye, hogy a rendszerezés miatt könnyen rá is tudok találni a keresett könyvre, és ha nem felejtettem el betenni egy könyvjelzőt, ott folytathatom az olvasást, ahol akár hónapokkal előbb abbahagytam. Hasznos még a jegyzetelési funkció is, hiszen egyes oldalakhoz megjegyzéseket is lehet fűzni--mintha beleírnék a könyvbe, amely oldalon ezután egy kis ikon fogja jelezni, hogy jegyzet tartozik ide. A jegyzeteket pedig az oldalaktól függetlenül az adott könyvet megnyitva együtt is meg lehet tekinteni, majd pedig a jegyzeten keresztül el lehet jutni a könyvoldalhoz, amelyhez a jegyzet készült.

A hasznossága mellett azonban néhány kellemetlen nehézséggel is szembe érdemes nézni. Ilyen például, hogy az e-ink technológia miatt, úgy vettem észre, egy kicsit fárasztóbb az olvasás ezen az eszközön, mint a hagyományos könyv esetében. Ez azért van, mert a könyvhöz képes úgy tapasztalom, hogy kisebb a kontraszt a háttér és a betű között, ami azt eredményezni, hogy egy kicsit jobban kell erőltetni a szemet olvasáskor, illetve erősebb világítás szükséges, mint egy nyomtatott könyvnél. Talán ez az a kompromisszum, amit az e-ink technológia megkövetel, hiszen itt nincs háttérvilágítás, maga a kijelző nem sugároz fényt. Ennek persze előnye, hogy csak a lapozás igényel energiát, maga a megnyitott oldal már nem használja az akkumulátort. Így nincs szemet károsító vibrálás, ami egy laptop, táblagép vagy monitor kijelzőjét jellemzi, nem károsítja a szemet, valamint megnöveli az akkumulátor két töltés közötti használati idejét--hozzávetőlegesen havonta töltöm az ekönyv-olvasót, pedig sokat használom.

Másik nehézség az ekönyv-olvasóval, hogy az olvasásélményt nagyban befolyásolja az ekönyv formátuma és minősége. Legtöbb könyvem pdf formátumú, ám ezek is nagy különbségeket mutatnak. Ha egy könyvet egyszerű kép pdf fájlformátumban készítettek el, akkor azon túl, hogy nem kereshető, még csak nem is nagyítható. Például az Early English Books Online adatbázisból letöltött régi nyomtatványok digitális verzióit gyakorlatilag nem tudom olvasni az ekönyv-olvasómon, annyira kicsi a betűméret így. Persze, lehet, hogy csak az én gépemen nem növelhető a mérete. Hasonló a helyzet a gyengén elkészített egyéb pdf fájlokkal, bár ezek általában nagyíthatóak, előfordul, hogy a kijelzőn megjelenített oldalak váltásánál lemarad egy-két sor, ami kellemetlenné teszi az olvasást. Az is előfordult már, hogy pdf formátumú könyv nagyításánál az utolsó két sor a kijelzőn való oldalváltáskor a következő oldalon újra megjelent. Ehhez képest az epub formátumot nagyon szépen lehet nagyítani, és jól tördeli az új méretnek megfelelően. Így olvasom most Stephen Greenblatt The Swerve-jét, és igazi élmény.

Az eddig említett nehézségeken nem nagyon lehet változtatni, ezekkel együtt kell élni. Van azonban olyan nehézség, amit átmenetinek lehet nevezni. Hasonló élményem volt ugyanis az első időben az ekönyv-olvasón való olvasáskor, mint amikor először olvastam korai nyomtatványt. Amikor régen kezembe vettem egy korai nyomtatványt a betűtípus szokatlansága, a nem standardizált helyesírás és talán egyéb okok miatt nehezebb volt az olvasás. Pontosabban nem is (csak) maga a kibetűzés jelentett nagyobb erőfeszítést, hanem az olvasottak visszaidézése. Az volt a fájó élményem, hogy nehezen olvasok, viszont nagyon gyorsan felejtek. Hasonló volt valamiért az első időben az ekönyv-olvasónál is az élményem, de itt nem a betűtípus vagy a helyesírás szokatlansága miatt, hanem talán amiatt, hogy szokatlan volt az egész helyzet. Állandóan hagyományos módon mozdult a kezem, amikor lapozni szerettem volna, a gombnyomás helyett, esetenként előbb nyomtam meg a gombot, minthogy végigolvastam volna az oldalt, hiszen a hagyományos lapozásnál korábban indul a mozdulat. Jobban kellett a szememet használni, nem voltak megnyugtató margók, az olvasás környezete fizikális és vizuális szempontból teljesen megváltozott, s a szöveg jelentésére való koncentrálás helyett zavaró tényezőkkel kellett küzdenem, a megszokottól eltérő környezettel kellett megbarátkoznom. Ez a nehézség azonban idővel megszűnt: már csak nagyon ritkán próbálok rosszul lapozni, és egész jó vissza tudok emlékezni az olvasottakra.

Összevetve az előnyöket és a hátrányokat, mindenképpen azt javaslom annak, aki megteheti, hogy érdemes ekönyv-olvasóba beruházni. Ugyan nem fogja megtalálni azt a romantikus élményt, amit úgy képzelünk el, hogy egy téli estén egy nagy fotelben ülve a kandalló előtt kezünkbe veszünk egy szépen megszerkesztett könyvet, és ott a csendes magányban intellektuális élményben lesz részünk. Ez a romantikus élmény az én esetemben amúgy sem jött szinte soha létre, olvasni általában íróasztalnál olvasok, valamilyen közvetlen céllal. Másfelől pedig az ekönyv-olvasó nem is erre való, hanem nagy mennyiségű könyv tárolására, könnyen megkereshetőségére, elsősorban szakirodalom olvasására, és jegyzetelésre. Ez a tevékenység pedig alig hasonlít a romantikus álomra, hiszen inkább kemény, bár élvezetes, alapos munka. Persze nehézségekbe, kellemetlenségekbe is ütközünk, mégis az előnyök az ekönyv-olvasók irányában mozdítják el a mérleg nyelvét.

Kutatást segítő digitális eszközök: Evernote és Chrome kiegészítők

Az előző bejegyzéseim arról szóltak, hogyan gyűjtöm az információt, illetve hogyan raktározom és rendezem őket. A mostani bejegyzésemben azt szeretném bemutatni, milyen eszközöket használok a jegyzeteléshez és megosztáshoz, pontosabban arról, hogyan is lehet ezeket a tevékenységeket a legegyszerűbben elvégezni. Szó lesz webes, és egyéb jegyzeteléshez kialakított, és a böngészőbe beépített alkalmazásokról.

Kezdem először is a jegyzeteléssel. Meglehetősen sokáig az igazán szikár Google Notes-ot használtam. Ez a szolgáltatás azonban kb. egy éve már megszűnőben van, először nem lehetett új felhasználóként bejelentkezni, majd folyamatosan figyelmeztettek, hogy mentsük a dolgainkat, végül teljesen leállt, és a jegyzetfüzeteket átmentették a Google Dokumentumokba. Bár a Google Notes jól használható szolgáltatás volt, sok szempontból kényelmetlen volt, úgyhogy, amikor jóval a megszűnése előtt találkoztam az Evernote-tal, szinte azonnal is álltam az utóbbi használatára.

Az Evernote előnye, hogy nagyon könnyen lehet vele jegyzeteket készíteni, a felhőben tárolt jegyzetek szinkronizálódnak a számítógépre és az okostelefonra telepített alkalmazásokkal, és nagyon jó a címkézés a mappák mellett. Az Evernote olyan ingyenes alkalmazás—persze van fizetős verziója is, csak azt nem ismerem—, amely ötletek lejegyzésére, érdekes honlapok, blogbejegyzések, online cikkek kivágására, akár pdf dokumentumok tárolására, esetleg fényképek készítésére és tárolására, katalogizálására is alkalmas eszköz. Az is előnye, hogy internetes hozzáféréssel vagy anélkül a jegyzeteim mindenhol hozzáférhetőek, a számítógépeken és a telefonomon, ahova telepítettem az Evernote-ot, és ahova nem, hiszen a felhőben ott található minden, azaz majdnem bárhol és bármikor. A jegyzeteket eleve mappákba lehet rendezni, amely primér katalogizálás feszességét puhítja az egyes jegyzetek címkézése, mint másodlagos katalogizálás.

Kutatási témáim szerint készítettem jegyzetfüzeteket, ahova aztán az egyes jegyzeteket helyezem el. Utazom az egyetemre, eszembe jut valami fontos valamelyik témával kapcsolatban, előveszem a telefont, és az Evernote androidos alkalmazását megnyitva a megfelelő mappába készítek egy jegyzetet. Amint beérek az egyetemre, a telefon wifi-n keresztül automatikusan szinkronizál a felhőben tárolt jegyzeteimmel, bekapcsolom a számítógépet az irodámban, és amire minden fontos alkalmazást megnyitok, a gépre telepített Evernote-ban már ott is van az utazás közben készített jegyzet. Vagy a múltkor a harmadik gyerekünkkel mentem fogászatra, 3 órás várakozás, a hajamat is téphettem volna, helyette olvastam, az érdekes részeket hogy ne kelljen gépelni a telefonnal az Evernote-ban lefényképeztem, betettem a megfelelő mappába (meg kell jegyeznem, a gyerkőc is el tudta magát tanulással foglalni, úgyhogy volt időm dolgozni). Hazaérve a telefon automatikusan szinkronizált a felhős alkalmazással, majd a laptop bekapcsolása után néhány perccel már minden ott volt a gépen is. Mindkét alkalom lehetett volna időveszteség és ötletveszteséggel járó kihasználatlanul maradt alkalom, de az Evernote értelmessé tette a gondolkodást és olvasást is.

Erről eszembe jut egyik legjobb egyetemi tanárom tanácsa. Dávidházi Péter azt mondta nekünk a doktoris program egyik első óráján, hogy a kutatói tevékenység életforma is. Soha nem tudjuk, mikor jön az isteni szikra, és sokszor nem akkor, amikor az íróasztalunknál ülünk jegyzetpapírjainkkal körülvéve, hanem amikor a 7-es buszon utazunk, a moziban ülünk etc, ezt tehát nem lehet befolyásolni. Az viszont már a mi felelősségünk, hogy ezeket az adományokat ne vesztegessük el, hanem azonnal jegyezzük le. Ezeknek a lejegyzésére bármi alkalmas, a buszjegytől kezdve a papírzsebkendőig, viszont sokkal praktikusabb egy kis, zsebre tehető, kapcsos jegyzetfüzetet beszerezni, amibe aztán szépen bevezetjük a jó ötleteket, majd otthon kivehetjük a füzetkéből a lapot, amely innentől cédulaként működve bekerülhet a szépen katalogizált társai közé. Másnap be is szereztem ilyen füzetet, és hosszú éveken át használtam, javasoltam immár saját tanítványaimnak is a módszert. Aztán évek alatt kikopott a cédulázás a kutatói gyakorlatomból, és így a jegyzetfüzet is lassan eltűnt. Az okostelefon és az Evernote pontosan ezt az űrt tölti be.

Az Evernote előnye még, hogy a három, nagy internetes böngészőhöz letölthető kiegészítőjét is elkészítették, ami nagyon megkönnyíti weblapok, online cikkek vagy blogbejegyzések, képek elmentését. Az Evernote kiegészítője beépíthető az Internet Explorerbe, a Firefoxba és a Google Chrome-ba is. Mivel magam az utóbbit használom általában, ezért ebbe szereltem bele a zöld elefántfejes ikont. Amikor egy blogbejegyzést, újságcikket, képet találok az interneten, és aktuális kutatásaim valamelyikéhez fontosnak találom, akkor csak rákattintok a böngészőben az Evernote ikonra, és legördül egy menüsor néhány kérdéssel a mentés előtt, például, hogy az egész oldalt, csak egy részletét, csak az url címet szeretném menteni, melyik mappába.  A válaszok után aztán a kiválasztott opciók alapján elmenti a felhőbe, majd a gépekkel, telefonnal is szinkronizálódik, és a későbbiekben könnyen beépíthető lesz a készülő cikkbe, blogbejegyzésbe, előadásba, akárhova. Enélkül a kiegészítő nélkül más programokat kellene nyitogatni, kijelölni, másolgatni majd elmenteni. Ezzel a kiegészítővel azonban megússzuk a nehézkes megoldásokat, és egyszerűen, kényelmesen megtehetjük mindezt. Talán ennyiből is látszik, hogy az Evernote nagyon kézre-, kézhezálló eszköz a kutatói munka során.

Talán nem is írok többet az Evernote-ról, inkább áttérek az egyéb kiegészítőkre, amelyeket a Chrome-ba építettem bele. Először is megemlítem azt a kiegészítő alkalmazást, ami azt teszi lehetővé, hogy az olyan adatbázisokba is bele tudjak nézni, amelyeket nem optimalizáltak a Chrome-ra, de erre az ikonra kattintva a célalkalmazás azt hiszi, hogy Internet Explorerrel keresgélek benne. A második nagyon hasznos kiegészítő a Google Alerter, amely arról értesít, hogy a különböző Google alkalmazásaimban—Gmail, Reader, Voice és Wave—mennyi olvasatlan elem található. Az ikonra kattintva legördül a menüsor, ahol az egyes szolgáltatásoknál megjelenő szám mutatja az olvasatlan elemeket. A menüsorból aztán egyetlen kattintással megnyílik a kívánt szolgáltatás. Tehát nem kell állandóan nyitogatni ezeket a szolgáltatásokat ahhoz, hogy megtudjam, érkezett-e valamilyen újdonság. A harmadik a Shareaholic kiegészítő, amit megintcsak sokat használok, és amely arra való, hogy egy honlapon tartózkodva könnyen meg tudjam osztani az érdekes tartalmat. A Shareaholic több száz közösségi hálózatot foglal magában, amik közül én csak a Twittert, Google Pluszt, Facebookot, a Google Bookmarks-t és a Tumblr-t választottam ki állandóan látható elemnek. A megosztás pedig nagyon egyszerű: az adott oldalt nézve, egyetlent kattintás a Shareaholicra, majd kiválasztom, melyik hálózaton osztanám meg a látott oldalt, egy újabb kattintás után megjelenő ablakba beírhatom a bevezetőt a megosztani kívánt tartalomhoz, végül egy OK után megjelenik a tartalom a kiválasztott helyen. Mindezek a kiegészítők időt takarítanak meg, és egyszerűbbé teszik az adott művelet elvégzését.

A jegyzetelés és a megosztás egyszerűségéről szóltam eddig. Persze ez még nem elég a kutatómunkához, hiszen ha nincsenek ötleteink, nem találunk archiválandó internetes tartalmat, nincs mit megosztanunk, akkor mindezek az alkalmazások nem sokat érnek. Ezen utóbbi problémán ezek az eszközök nem tudnak segíteni. Amire viszont nagyon jók, hogy megkönnyítik a jegyzetelést és megosztást, és a könnyűségük, egyszerűségük miatt még stimulálják is ezeket a tevékenységeket. Amire tehát valók, arra nagyon jók, és ezért nyugodtan ajánlom őket másoknak is, akik szeretik az ilyen technikára épülő eszközöket. Mindemellett azért azt is hozzáteszem, hogy hagyományos jegyzetfüzetem is van, és nagyon szívesen készítek bele jegyzeteket a 40. születésnapomra ajándékba kapott Parker töltőtollammal.