Google+ és Facebook

Múltkori ígéretemhez híven a mai bejegyzésben tovább folytatom a közösségi portálokról szóló elmélkedésemet, és most hosszabban a Google+ról és rövidebben a Facebookról fogok szólni. Azért hagytam utoljára ezt a két közösségi szolgáltatást, mert az utóbbit igazából nem használom kutatóként, az előbbit pedig azért, mert nagyon új ahhoz, hogy ténylegesen arról tudnék beszámolni, hogy milyen nagy a gyakorlati haszna az eddig említett digitális szolgáltatásokkal összevetve. A szempontok, amelyeket figyelembe veszek, a következők lesznek: a kapcsolatok formája, célközönség, a bejegyzések formája, kereshetőség, profil, oldalak és hangout.

Kezdem a Facebookkal, mert egyfelől rövidebb lesz, másfelől mert inkább viszonyítási pontul fog szolgálni a Google Pluszhoz. Tehát bár a Facebook is alkalmas lenne kutatói barátságok, kapcsolatok tartására, információszerzésre, hiszen vannak kifejezetten a korszakommal foglalkozó felhasználók, mégis a Facebook nekem inkább tág értelemben véve magánjellegű alkalmazás. Itt a kölcsönösségről és a digitális tér értelmében vett barátságokról, kapcsolatokról van szó. Persze itt is posztolok, akár szakmai témájú írásokra utalásokat is, de szigorúan csak könnyedebb, szórakoztatóbb jellegűeket. Teszem ezt azért, mert itt ténylegesen a tágabb ismeretségi körömet tartom szem előtt. Továbbá mert az itteni ismeretségi köröm nem szakmai, valamint 95 %-ban magyarok, tehát nem is fárasztanám őket angolos bejegyzésekkel. Ha vannak is szakmai kapcsolataim itt is, nehézkes csak nekik küldeni bejegyzéseket, az üzenőfalra pedig nagyon egyszerű kirakni valamit, de az macerás, hogy csak az lássa, akit szerintem érdekelhet.

A Google+ néhány a Facebookkal kapcsolatos problémát szem előtt tartva tud egyszerűbben szakmai jelleget ölteni, ezért is használom elsősorban szakmai céllal. Először is, a Facebook a kölcsönösségre alapul: akkor látjuk egymást bejegyzéseit, ha kölcsönösen elfogadjuk egymást barátnak. Ezzel szemben a szakmai kapcsolatok nem szükségszerűen alapulnak kölcsönösségre. Hasonlóan a Twitterhez, a Google + is megelégszik az egyirányú kapcsolattal. A Twitter és a Google Plusz azonban ellentétes irányultságú kapcsolatokat tesz lehetővé. A Twitter az információ szerzésre összpontosít, míg a Google Plusz az információ továbbadására, ugyanis a Twitternél azt szabályozom, hogy kinek a bejegyzéseit olvasom, az utóbbinál azonban azt szabályozom, hogy ki olvassa az én bejegyzéseimet. Persze mindkét platformon előbb-utóbb kölcsönössé is válnak a kapcsolatok, de nem szükségszerűen.

Az előzőekből következik, hogy Google Plusz esetében célközönségekben kell gondolkodni, azaz megoldást kínál arra, ami a Facebook esetében előfordulhat, ti. hogy az üzenőfalra kitett bejegyzést olyan is elolvassa, akire esetleg nem tartozna a bejegyzés. A Facebook üzenőfalas megoldása az információ széleskörű megosztását teszi egyszerűvé, hiszen alapesetben az üzenőfalra kitett bejegyzést minden barátom láthatja. Az írás, különösen a szakmai jellegű írás, bejegyzés azonban általában egy bizonyos közönséget céloz meg, és ebben segít a Google Plusz. Itt ugyanis minden követett ismerőst be lehet, be kell rendezni körökbe, és minden megosztás bizonyos köröknek szól. Persze ugyanaz az ember szerepelhet több körben is, illetve egy bejegyzést több körrel is meg lehet osztani, mégis az alapötlet az az, hogy nem feltétlenül érdekel mindenkit mindenfajta információ, illetve hogy a bejegyzés írója, vagy aki meg szeretne valamit osztani, az bizonyos emberekkel szeretné megosztani az információt, és ebbe jó, ha minden vargabetű nélkül beleszólása legyen.

Ezzel kapcsolatban azonban egyfajta probléma is felmerülhet. A felhasználó ugyanis csak arra van befolyással, hogy kivel oszt meg információt, arra azonban nincs hatással, hogy kinek a bejegyzéseit olvassa. Annak a bejegyzéseit lehet ugyanis csak olvasni, aki beleteszi valamelyik körébe, és csak az azzal a körrel megosztott bejegyzéseket lehet olvasni. Megtörténhet tehát az, hogy van egy szakmailag nagyon izgalmas felhasználó, akinek jó lenne olvasni a bejegyzéseit, hiszen sok minden a szakmában az ő kezében fut össze. Én azonban csak annyit tudok tenni, hogy belerakom a releváns körömbe, és megoszthatom vele (is), ami abban a témában érdekes lehet. Ugyanakkor csak akkor olvashatom azt, amit ő ír, ha ő ugyancsak beletesz az egyik körébe, viszont, mivel ő nem ismer, ezért nem szerel bele egyetlen körbe sem, következésképpen nem olvashatom a bejegyzéseit. Igazából ez a peches forgatókönyv nem szokott előfordulni, mégis elméletileg megtörténhet, és ez nagyon frusztráló lehetne.

A Google Plusz ötvözi a Twitter valósidejűségét viszont nem szorítkozik a Twitter 140 leütésére. A Google Plusz is folyamszerű, valósidejű szolgáltatás, azaz a bejegyzések azonnal és egymást hátrábbtolva az idővonalon jelennek meg. Ez a valósidejűség azonban nem szorítkozik a rövidségre és csak a leütésekre. Egy bejegyzés gyakorlatilag bármilyen hosszú lehet, persze hasonlóan a Facebookhoz, egy hosszú bejegyzést nem mutat meg teljesen, hanem kattintani kell az egész megjelenítéséhez. Továbbá hasonlóan a Facebookhoz képek és videók is beilleszthetőek a bejegyzésbe nemcsak link formájában. Mindezt segíti az, hogy összekapcsolták a Google egyéb szolgáltatásaival, mint a Picassa-val illetve a Youtube-bal, mint fénykép vagy videómegosztó oldalakkal.

Ami probléma a Twitterrel, például a visszakereshetőség, a Google Plusznál nem jelent nehézséget. A Twitterről szóló posztomban írtam arról, hogy az első néhány száz bejegyzésnél régebbiek visszakereshetősége meglehetősen körülményes. A Google Plusz azonban egészében visszakeresető, az információ nem vész el, hónapokra visszamenőleg egyszerű és alapos, nagyjából megbízható módon a Google kereső szemantika segítségével hozható vissza az idővonalból kifolyó információ, bejegyzés.

A Profil is sokkal kidolgozottabb, mint a Twitteré, és itt közelebb van a Facebookhoz. A Google Plusz profiloldalán sok szakmai információ osztható meg, a Picassával összekapcsolva minden publikus fényképmappa és videó is bekerül a profilba. A Facebookhoz hasonlóan itt is oda kell figyelni, mi kerül más alkalmazásainkból publikussá. Viszont mindez hasznos is lehet, hiszen nem nehéz kitalálni egy felhasználóról, vajon megéri-e követni.

Hasznos szolgáltatás még az úgynevezett oldal elkészítése is. Persze a hirdetés szerint ennek cégekre nézve van előnye, tudniillik reklámcélok szempontjából. A marketing azonban intézmények, egyéb csapatok szempontjából is előnyös. Számos kutatóközpont, szakmai csoportosulás készített magának ilyen oldalt a Google Pluszon belül. Az ilyen oldalaknak a létrehozója persze csak google plusz felhasználó lehet, aki aztán meghívhat más felhasználókat is az oldal szerkesztéséhez, fenntartásához. Továbbá egy felhasználó több oldalt is megalkothat, ami megintcsak előnyös lehet olyan esetekben, amikor valaki több kutatócsoportnak is tagja.

A csoportos együttműködést segíti a „hangout” alkalmazás. A Hangout hang- vagy videókonferenciát tesz lehetővé szinte bármennyi felhasználóval, meglehetősen jó minőségben. Nem kell más, mint hangszóró, mikrofon és webkamera, és máris meg lehet tartani egy ülést, konferenciaszerű találkozót a földrajzi korlátok legyőzésével.

Mindent összevetve tehát a Facebook is alkalmas lehetne szakmai kapcsolatok kiépítésére, én mégis inkább a Google Pluszt használom munkára és a Facebookot magánjellegű tevékenységekre. A Google Plusz meglehetősen összetett környezetet biztosít szakmai tevékenységekhez a kapcsolatok, körök, kereshetőség, oldalak és a hang-, videókonferencia lehetőségei miatt. Egyelőre azonban ezek még csak lehetőségek szintjén működnek, ami magyarázható azzal, hogy nagyon új szolgáltatásról van szó, 2011 júniusában indult, akkor még meghívásos alapon, majd szeptemberben nyílt meg teljesen. A szakmai körök, különösen a reneszánsz angol témákkal foglalkozó kutatók, egyelőre kevesen használják, hiszen a Twitter és a hagyományos blogok elegendőnek tűnhetnek, nem lelvén helyet a digitális térben egyelőre a G+nak. Bár érthető, hogy sokan csak egy újabb időigényes szolgáltatásnak találják, és ezért nem használják, mégis reménykedem benne, hogy a kollégáim az elkövetkezendő évek folyamán majd kihasználják a Google+ nyújtotta lehetőségeket.

Twitter és kutatás

Az előző bejegyzésemmel elindítottam egy olyan sorozatot, amelyben azzal foglalkozom, hogyan lehet a digitális tér nyújtotta lehetőségeket kihasználni, hogyan lehet releváns, a kutatói munkához használható és elengedhetetlen információ birtokába jutni. Az előző bejegyzés a hagyományosnak nevezhető kutató blogok olvasásáról, és arról szólt, hogyan követek blogokat, hogyan rendszerezem, raktározom a később felhasználható bejegyzéseket. A mostani bejegyzésben a másik nagy információ forrásomról, a Twitter használatomról számolok be. A Twitterről, pontosabban egyes Twitter-eseményekről már előző bejegyzéseimben írtam, vagy utaltam rájuk. Most azonban maga a Twitter lesz az elmélkedés tárgya.

A Twitter—az egyik legnépszerűbb mikroblog szolgáltatás—két nagy eltérése információszerzés és megőrzés tekintetében a hagyományos blogokhoz képest a következő. A Twitter, mint referencia eszköz, a rövid bejegyzések miatt (max. 140 karakter), nem arra való, hogy alapos és mélyenszántó elmélkedéseknek adjon helyet, hanem arra, hogy elvezesse a felhasználót olyan blogokhoz, könyvekhez, eseményekhez, ahol magát a mélyenszántó elmélkedést találhatja meg. Másfelől pedig ezek az utalások, bejegyzések nem maradnak meg feltétlenül, hanem eltűnnek, illetve nehezen lesznek visszakereshetőek. Míg tehát a hagyományos blogok valamennyire statikusak, azaz mint egy email üzenet megmaradnak és egyszerűen visszakereshetőek magában a felhőben, addig a Twitter, mint üzenet folyam, mérhetetlenül tünékeny.

A Twitter dinamikus volta az előnye és egyszerre a hátránya is ennek a szolgáltatás fajtának. Előnye, hogy az információ azonos időben jut el a felhasználóhoz, azaz egy kolléga elküld egy bejegyzést, én, aki követem, abban a pillanatban meglátom a képernyőmön. Ennek előnye, hogy az időtapasztalat szempontjából az azonnaliságot élhetem át, nem várok az információra, hanem publikussá tétele pillanatában már a képernyőn villan. Bizonyos esetekben, bizonyos diskurzusok kialakulásánál ez a szempont nagyon jól jöhet. Ugyanakkor ez az erénye, a folyamszerű időtlenség, egyszerre hátrány is. Ugyanis a képernyőn megjelenő üzenetet azonnal követi a másik, az idővonalban tolja lejjebb, és perceken belül eltűnik az első üzenet a képernyőről, és percek esetleg órák múlva már végleg eltűnik, egyszerű eszközökkel visszakereshetetlenül. További problémát okoz az, hogy az időzónák eltérése miatt előfordulhat az is, hogy egy kolléga bejegyzéseit soha nem tudom olvasni, ha olyankor ír a Twitteren, amikor magam nem olvasok Twittert, mert éppen akkor alszom, tanítok etc. Tehát egyszerre ünneplem az információ folyamatos áramlását, de közben átélem a végesség fájdalmát, amennyiben lemaradok sok-sok információról. Mit lehet ilyen helyzetben tenni?

Először a beérkező bejegyzéseket nem érdemes magán a Twitter online felületén figyelemmel kísérni, sokkal inkább a számos ingyenesen letölthető Twitterhez írt alkalmazás egyikét kiválasztani, és így magán a számítógépen követni az eseményeket. Magam a Tweetdecket használom, mert egyszerre több oszlopba rendezi a beömlő bejegyzéseket, eleve osztályozva őket adott szempontok alapján, másfelől pedig az éppen beérkező nemcsak letolja az előzőeket, hanem egy előreugró ablakban külön meg is jeleníti, valamint hangjelzéssel is figyelmeztet a beérkező információra. Ez azért szerencsés, mert nem kell állandóan figyelni, történt-e valami, hiszen előreugrik, és magától eltűnik egy kis ablakban az új bejegyzés, másfelől pedig a hangjelzést akkor is hallom, ha éppen néhány méterre megyek a géptől. Az új bejegyzés ilyetén jelzése akkor is működik, ha nem éppen a Tweetdeck felületét nézem, hanem csak a háttérben működik. Persze ez az előny azzal a hátránnyal is jár, hogy gyakorlást igényel az, hogy ne zavarjon az állandó csipogás és előreugró ablak, hiszen a bejegyzések átlagosan fél-egy percenként jönnek.

A Tweetdeck másik előnye, hogy oszlopba rendezi a beérkező bejegyzéseket, segítve a tájékozódást, és ezek az oszlopokból körülbelül négyet lehet látni egyszerre. Az oszlopokba rendezés lehet adott szempontok alapján: ezek közül én a következő módokat és sorrendet használom. Az első oszlopba érkeznek azok az üzenetek, amelyek magát a folyamatos információ, bejegyzés áramlást jeleníti meg, mégpedig azok tollából, akiket követek. A második oszlop azokat a bejegyzéseket tartalmazza, amelyek megemlítik a nevemet, itt már lehet olyantól bejegyzés is, akit egyébként nem követek. A harmadik oszlop a követőket mutatja meg, a negyedik pedig egy tematikus kereső-oszlop, ahol a #digitalhumanities jelölésű bejegyzések jelennek meg. Az utóbbi azért fontos, mert így olyanok bejegyzéseit is olvasom, akiket éppen nem követek, de olyan témában tevékenykednek, amelyek érdekelhetnek. Ez az oszlopos megoldás kiterjeszti a visszakereshetőséget, ugyanis minden oszlopban 100 bejegyzésig lehet visszamenni az idővonalon. Az oszlopok száma nem tűnik korlátozottnak, tehát mindig lehet egy külön oszlopot szentelni egy hashtag-es keresésének. Nagyon hasznos volt ez az #askshakespeare nap alkalmával, amelyről egy előző bejegyzésemben írtam.

A bejegyzések kérészéletűségét azonban a Tweetdeck sem oldja meg, hiszen a 100-as visszakereshetőség nem elegendő. Mi van akkor ugyanis, ha napokra, évekre szeretne valaki visszatekinteni? Erre a következő nem egészen tökéletes ingyenes megoldások mutatkoznak. A Google speciális keresési lehetőségei között be lehet állítani dátumot, és forrást, tehát beállítható forrásnak a Twitter oldala, és akkor csak tweeteket gyűjthetünk. Ez a megoldás meglehetősen bizonytalan eredményekkel szolgál, ha valaki nem szeretné végignyálazni az összes keresési eredményt. A Twatterkeeper is jó szolgáltatás volt, bár az ingyenes verzió csak két archiválási projektet tett lehetővé, viszont megszűnik 2012. január 6-tól. Ugyan a Twitteren átfolyó teljes bejegyzéshalmazt archiválja a Library of Congress, ez mégsem hozzáférhető kívülről. Egyelőre a legegyszerűbb archiválási módnak az tűnik nekem, hogy beállítottam a IFTTT felületen, hogy archiválódjon az összes tweetem és engem megemlítő tweet az Evernote jegyzetfüzetemben, tehát minden fontos tweetet újratweetelek. Persze ez a módszer nem megfelelő trendek, statisztikák, témák archiválásához, csak arra jó, hogy bizonyos tweeteket elmentsek magamnak. Saját bejegyzések archiválására még jó alkalmazás a Twournal, amely szolgáltatás bármeddig visszamegy az időben, összegyűjti a bejegyzéseimet, és szépen egy pdf formátumú digitális könyvvé formázza őket időrendben, mely könyvet ingyenesen le lehet tölteni. A szolgáltatás akkor válik fizetőssé, ha nyomtatott példányt szeretnénk, vagy szép külső borítót szeretnénk hozzáadni a digitális könyvhöz.

Amikor a Twitteren keresztül eljutok egy cikkhez, jó blogbejegyzéshez vagy adatbázishoz, akkor ezeket megpróbálom archiválni. Ha blogbejegyzés vagy cikk, akkor Zoteroban mentem el, tematikus mappába és címkézve. A Zoteroról is már írtam egy régebbi bejegyzésemben, most is csak ajánlani tudom a bejegyzést, meg a Zoterot. Ha blogbejegyzés, akkor még megnézem a blog többi bejegyzését, és ha tetszik, beszerelem a Google Olvasómba, és onnatól kezdve ott is olvasom, címkézem. Ha pedig hasznos adatbázis, akkor a Google Bookmarks-ban mentem el, felcímkézve, hogy később több szálon is visszakereshető legyen.

Egyébiránt itt jegyzem meg azt is, hogy a retweetelés, azaz az újra megosztása egy-egy jó bejegyzésnek két okból is fontos. Egyfelől talán jól esik az eredeti bejegyzés írójának, hogy amit megosztott másokkal, azt más is olyan hasznosnak találja, hogy újra megosztja a saját követőivel is. Azaz az eredeti szerző szempontjából az újra megosztás egyfajta elismerést jelent. Másfelől pedig a saját követőknek is jól jöhet az információ, remélhetőleg ők is örülnek, hogy esetleg egy általuk nem követett embertől származó információ birtokába jutottak, valamint esetleg követésre érdemesnek is találhatják.

Ha már a követésről volt szó, meg kell jegyezni valamit. Sokan azon mérik le a másikat, hogy hány embert követnek és hány ember követi őket. Bizonyos esetben ennek lehet, hogy van jelentősége, gondolok itt a celebekre, de a kutatás világában félek ez nem mérvadó. A kutatás egyébként sem a népszerűségről szól, tehát nem feltétlenül a számok jelentenek valamit. Talán fontosabb, hogy a szakmán belül kik kíváncsiak valakire, és nem hogy hányan. Továbbá a követésnél az is fontos szempont, hogy nem érdemes túl sok embert követni, különösen olyanokat, akik rengeteg, de nem túl jelentős információkat osztanak meg, ugyanis az ilyenek kitolják az idővonalból az esetleg fontos bejegyzéseket. Tehát nem érdemes udvariasságból követni valakit, csak azért, mert ő követ engem, sőt esetenként abba is kell hagyni bizonyos emberek követését. A Twitter ugyanis nekem szakmáról szól, haverkodásra, barátkozásra a Facebook sokkal alkalmasabb, kézhezállóbb, tehát nálam a Twitter marad korai modern és digitális bölcsészet tematikában szakmai, kutatói médium.

A Twitterrel azonban nem zárul le a digitális tért strukturáló, átláthatóvá tevő eszközök bemutatása, még akkor sem, ha most ezt a szolgáltatást tartom a leghasznosabb információforrásnak. Annyira így van ez, hogy nem tudom nem megállni, hogy ide ne szereljem egy prezi előadásomat a Twitterről, melyet az egyetemen tartottam angol szakos kollégáimnak és hallgatóknak. Az információ szerzésnek és továbbadásnak azonban a Twitter mellett 2011 júniusa óta van egy újabb felülete, ez pedig a Google +, úgyhogy a következő bejegyzésem ez utóbbiról fog szólni. Még akkor is így lesz ez, ha nem tudtam mindent elmondani a Twitterről ebben az egy, amúgy is hosszúra nyúlt bejegyzésben.

Kutatói, szakmai blogok olvasása—Google Reader

Az elkövetkezendő bejegyzésekben arról fogok írni, hogyan lehet információt szerezni arról, mi is történik a nagyvilágban a szakterünkön, kutató kollégáink merre is indulnak el, legalábbis akik a digitális tér adta lehetőségeket kihasználják. Fontos az utóbbi kitétel, hiszen rengeteg reneszánsz kutató van a világon, akik nem léptek be a digitális térbe. Velük más módokon kell a kapcsolatot tartani, máshogy ismerhető meg a tevékenységi körük, például személyes beszélgetések révén, munkahelyen, könyvtárban, konferenciákon vagy esetleg doktori védéseken. Ugyan ez a hagyományos módja a kutatói kapcsolattartásnak elengedhetetlen, most mégsem erről fogok írni, hanem azokról a módokról, ahogy manapság az angol reneszánsz és a digitális világ kapcsolatáról szóló ismeretek birtokába tudok jutni az interneten keresztül.

Az egyik legfontosabb, majdnem valósidejű információforrásom, a hagyományos szakmabeli blogok olvasása. Ezek a blogok olyan akadémiai, azaz kutatók által írt blogok, amelyek a kutatók kutatói tevékenységéről szólnak, és nem az életük egyéb oldalairól. Ezt az utóbbi kitételt azért tettem, mert a tudomány ünnepén ebben az évben elkészítettek egy kutatói blogokat összegyűjtő listát, és ehhez kapcsolódó beszélgetést is szerveztek, ám a felsorolt kutatói blogok jelentős része arról szólt, hogy hogyan töltötte a kutató az időt, mit evett, hogyan dolgozott a fodrász valamilyen külföldi ösztöndíj során. Tehát én nem ilyen blogokra gondolok, hanem olyanokra, amelyekből vagy a reneszánszról vagy a digitális világról lehet valamit tanulni.

Körülbelül 110 hagyományos blogot követek figyelemmel. Ez a szám változik, ugyanis esetenként rájövök, hogy egy blog nem azzal foglalkozik, amit eleinte hittem, vagy felfedezem, hogy a szerző így-úgy megbízhatatlan, és ezért abbahagyom a követését. A változás ugyanakkor a növekedés irányába is tart, hiszen új bloggerek kezdenek írni, rábukkanok olyan blogokra, amelyekről addig nem tudtam. Tehát a szám változik, ezért megragadhatatlan, viszont talán ami első látásra is feltűnik, az a nagysága. Kérdezhetné valaki ugyanis, hogy hogyan lehet erre ennyi ideje valakinek? Irodalom-, és filozófiatörténész révén a legfontosabb munkaköri kötelességem az olvasás, a naprakészség, tehát erre munkaköri kötelességem időt szánni (persze a nyomtatott munkák olvasására is). Mindenesetre mivel ez a szám meglehetősen nagy, ezért különféle módszerek alakultak ki arra, hogy hogyan lehet automatizálni, ha nem is az olvasást, hanem a követést. Az ugyanis meglehetősen nehézkes lenne, hogy fejben tartom a követett blogokat, és időről időre megnézem őket, van-e friss bejegyzés.

Hogy ne kelljen állandóan nézegetni a frissítéseket, kitalálták az úgy nevezett RSS feedeket. Azaz a blogokba bele van építve a lehetőség, hogy valamilyen eszközön keresztül az érdeklődő értesüljön az új fejleményekről. Ezeknek az RSS feedeknek a követésére meglehetősen sok alkalmazást építettek ki. Én ezek közül a Google Olvasót (Reader-t) használom, mivel ingyenes, egyszerű és gyors a használata, valamint könnyen beépíthető a webböngészőbe olyan  alkalmazás, amely értesít, ha a követett blogokon történik valami. Ahelyett hát, hogy el kellene mennem a bloghoz, hasonlóan az emailhez, mintegy a postaládámban érkeznek a hírek.

A Google Olvasó nagyon leegyszerűsített—mondhatnám letisztult, de az túlzás lenne—felületen segíti a blogok követését. Ezen a felületen könnyen fel lehet iratkozni a követni kívánt blog feedjére. Egyetlen kattintásra megjelenik egy kis ablak, ahova bemásolom a követni kívánt blog url címét, és máris figyelhetem az újdonságokat. A képernyő bal oldalán alfabetikus sorrendben listázódnak a blogok címei és hasonlóan az emailhez, vastagabb betűtípussal jelenik meg annak a blognak a neve, amelyik új tartalommal frissült. A blog nevére kattintva pedig a képernyő közepén és jobb oldalán megjelennek a blog bejegyzései elől az általam, az Olvasóban még nem olvasott bejegyzések. Így egészen könnyedén és gyorsan lehet értesülni az új bejegyzésekről anélkül hogy erőfeszítést kellene tenni.

A Google Olvasó másik előnye, hogy nagyon könnyű megosztani az új bejegyzéseket az aziránt esetleg érdeklődőkkel, hiszen minden bejegyzést tartalmazó szövegdoboz alján található klikkelésre elinduló tevékenység. Például emailben el lehet küldeni az oldalt, vagy könnyedén meg lehet osztani a Google+ szolgáltatással. Egy kattintás, és a bejegyzés könnyen megoszthatóvá válik hát.

A megosztáson kívül csillagozhatunk vagy címkézhetünk. Akkor szoktam megcsillagozni, azaz a csillagozott mappába is helyezni egy újdonságot, ha valamiért vissza kell rá térni, például mert konferencia felhívás, vagy egyéb később elintézendő tevékenységre vonatkozó információt tartalmaz a bejegyzés. Ennél jóval fontosabb, hogy a bejegyzéseket címkézni (taggelni) lehet. Ez azt jelenti, hogy az Olvasó eleve a blogok neve alá rendezi, mintegy mappába a blogban megjelent bejegyzéseket. Ez a módszer azt teszi lehetővé, hogy meg tudom nézni egy bizonyos blogban milyen bejegyzések születtek a későbbiekben is, és így vissza lehet keresni információkat. Ezzel párhuzamosan a címkézés egy másik, tematikus rendezést és keresést tesz lehetővé. Egy-egy bejegyzéshez számos címkét lehet ragasztani, és így az adott bejegyzés olyan mappákba is bekerül, ahol egy témával foglalkozó bejegyzések vannak származási helyüktől függetlenül. A címkézés tehát tematikus rendezést, rendezéseket tesz lehetővé. A címkézés nagy előnye, hogy ha nincs rá idő, csak gyorsan átfutom a bejegyzést, majd felcímkézem, és amikor majd szükségem lesz rá, akkor olvasom el alaposan.

A Google Olvasó tehát megkönnyíti, könnyen megoszthatóvá teszi, és különböző rendezési szempontjai (eredet, fontosság, tematika) miatt nagyon megkönnyíti akár nagyszámú blog követését is. A hagyományos blogok követésének és a Google Olvasónak persze van néhány hátránya is. Talán a legnagyobb az, hogy előre kell tudni, kit szeretnék követni, és ezért csak annak az új bejegyzéseiről értesülök, akit már eleve követek. Ennek az a hátránya, hogy nem egyszerű nem eredet vagy szerző révén újdonságokkal találkozni. Persze az egyes blogbejegyzésekben találhatunk hiperhivatkozásokat más blogokra, tehát a blogbejegyzésekben benne van az új irány lehetősége is, de talán vannak más módszerek is. Ez lesz talán a következő bejegyzésnek a témája.

Shakespeare és a szerzőség kérdése

A Shakespeare Birthplace Trust úgy tűnik fél évente kitalál egy digitális mókát, amellyel missziójukhoz híven megpróbálják összekötni a Shakespeare-kutatókat az érdeklődő lelkes emberekkel. A legutolsó ilyen alkalomra szeptember 1-én került sor, amely alkalom ugyan csak egyetlen órára korlátozódott eredetileg, de még másnap is találkozhattunk vele. Az esemény a „Shakespeare Bites Back” címet viselte, és egy audió webinárium formáját öltötte. Hogy én is bekapcsolódtam, az elsősorban ismét a Twitteren keresztüli információáramlásnak köszönhető.

Az esemény a Citrix Online GoTO Webinar környezetében zajlott magyar idő szerint szeptember 1-én délután 5-6 között. A környezet lehetővé tette, hogy meghallgassunk Stanley Wells és Paul Edmondson közös előadását, amit PowerPoint prezentáció kísért, illetve hogy kérdéseket lehessen feltenni a kezelőpanelen elhelyezett „kérdés” ablak segítségével. Mint azt az előadók világossá tették az előadásuk elején a közvetlen oka annak, hogy felveszik a szerzőség kérdését illető kesztyűt az, hogy nemsokára látható lesz egy kosztümös film a mozikban Anonymous (trailer) címmel, amely éppen arról szól nagyon hatásosan, nagy színészekkel, sőt Shakespeare színészekkel (Derek Jacobi, mint narrátor például), hogy nem Shakespeare írta Shakespeare műveit, hanem Oxford grófja. Az előadók nem szeretnék, ha a közvéleményt csak a filmek befolyásolnák, különösen akkor, ha a filmek, illetve az adott film téves premisszákon nyugszik. A rövid előadás után az előadók válaszoltak az időközben feltett kérdésekre.

Az előadás és a kérdés-válaszok körülbelül három témát dolgoztak fel: a szerzőség kérdésének eredete, a szerzőség kérdésének természetrajza, és az érvek, ellenérvek felsorakoztatása. A szerzőség kérdése nagyjából az 1840-es években jelent meg, és azóta is lapulva vagy a felszínen szépen továbbél. Különlegessége talán a kérdésnek, hogy máig már 77 jelölt kerekedett Shakespeare helyett, akik között még Defoe és Dickens is helyet kaptak. A kérdés természetrajza nagyjából megegyezik az összeesküvés-elméletek jellegzetességeivel: azaz keressünk valamiféle hézagot az életrajzban, találjunk ki hozzá egy nagy politikai összeesküvést, végül megkaphatunk szerzőnek I. Erzsébettől kezdve Francis Baconig, vagy Dickensig bárkit. Az összeesküvés-elméletek célja, ahogy az előadók szépen megfogalmazták általában az, hogy „fenéken billentsék a rendszert.” Ehhez az érvek pedig általában ingatagok, történelmietlenek, zavarosak és bombasztikusak. Ezek után néhány kiválasztott érvről bemutatták azok gyengeségeit, majd könyv-, színház- továbbá kultúrtörténeti érveket sorakoztattak fel Shakespeare szerzősége mellett.

Az előadás hátterének készítettek egy honlapot „Sixty minutes with Shakespeare” címmel. Erre a honlapra, adatbázisba bejelentkezve további minielőadásokat lehetett hallgatni neves Shakespeare kutatóktól (Stanley Wells, Michael Dobson, Peter Holland), vagy érdekes irodalmi, színházi emberektől (Margaret Drabble, regényírónő, Harriet Walter, színésznő, Simon Callow, színész-író, Janet Suzman, színésznő-rendező). Ezek a minielőadások nagyjából egypercesek voltak (60 előadó, hatvan perc), és a szerzőségi vita egy-egy részletkérdését világították meg a beszélők sajátos szempontjai alapján. Ezek az előadások nem élőben hallgathatóak, hanem a bejelentkezett érdeklődő az előadásra kattintva bármilyen sorrendben bármikor meghallgathatja azokat. Ha ez sem lenne elegendő, az egyes előadások szövegét pdf formátumban le is töltheti a kíváncsi hallgató, hogy saját gépén, lassan olvasva is elsajátítsa a hallottakat.

A Webinárium és a minielőadások nem álltak meg önmagukban, még akkor sem, ha meg is állhattak volna. Mint rendes visszacsatolási csatorna a háttérben érdekfeszítő beszélgetések alakultak ki a webináriummal párhuzamosan a hallottakkal kapcsolatban a Twitteren. Elég volt csak beindítani a 60mins hashtaggal ellátott üzenetekre a keresést, és záporoztak a 140 karakteres szösszenetek. Egyelőre statisztikai adatokkal nem szolgálhatok, de az egy óra alatt folyamatosan érkeztek az észrevételek, kérdések, reakciók az előadásokra, a válaszokra, illetve a tweetekre. Nehéz is valódi adatokkal szolgálni, mert a 60mins hashtag-et mások is használják, tehát az erre a hashtagre beállított keresés téves adatokkal szolgálna, másfelől három nappal az esemény után is érkeztek még relevánsak tweetek. Mindenesetre a Blogging Shakespeare blogban összegyűjtött tweetek 114-en vannak

Maga az esemény azonban nem korlátozódott erre a napra, ugyanis az elkövetkező napokban több angol nyelvű médiumban reflektáltak az eseményre. A BBC4 rádióban másnap, azaz szeptember 2-án reggel Stanley Wells szólalt meg a 7.40-es reggeli műsorban, a stratfordi TV ugyanővele készítettek riportot, míg egy másik TV adó Paul Edmondsonnal, továbbá a Guardian is szánt egy rövid hírt az eseménynek. A hagyományos média mellett a webinárium teljes órás adását rögzítette a Shakespeare Birthplace Trust, és feltöltötte a Youtube-ra, ahol hallgatni lehet az előadókat, valamint olvasni a diákat, illetve a 34. perctől a kérdés-válaszokat. Az esemény folyományaként Paul Edmondson írt egy cikket a szerzőség kérdéséről a Guardianben (szeptember 5.), ahol a hozzászólások özöne—253 megjegyzést fűztek a cikkhez—kifejezi az érdeklődést a téma iránt.

A „Shakespeare Bites Back” azt bizonyította, hogy a digitális tér, jól használva hihetetlenül gyümölcsöző. Egyfelől az információáramlás és a kapcsolatok építése-ápolása szinte a tér-idő korlátokon már nem múlik, maximum az internet-kapcsolaton, ami ma talán nem elérhetetlen álom errefelé. Vagyis nem kellett elutazni semmilyen konferenciára ahhoz, hogy a konferenciák lelkesültség és érdeklődés-élménye tapasztalhatóvá váljon. Másfelől hihetetlenül lebilincselő volt, ahogy három-négy csatornára kellett egyszerre figyelni, hiszen hallgatni kellett, amit az előadók mondtak, írni a kérdéseket, figyelni a válaszra, reagálni rá Twitteren és mindeközben olvasni a hallgatóság reakcióit megintcsak a Twitteren, valamint esetenként egy spontál kialakuló „beszélgetés”-ben aktívan részt venni. Jó gyakorlatnak bizonyult tehát a megosztott figyelem és tevékenységek gyakorlatba történő átültetésére. Harmadrészt kitűnő példa volt ez az alkalom arra, hogy össze lehet kötni az akadémiai világot az érdeklődő nagyobb közönséggel: persze kellett a technológia, a reklám, a közérdeklődésre számottartó témaválasztás, valamint a lelkesedés mindkét oldalon. Negyedrészt pedig további gondolkodásra ösztönzött, ösztönöz, hogy hogyan lehetne az ilyen sikeres eseményeket a tanítási gyakorlatba átültetni, hiszen a lebilincselő és egyszerre jelentős kihívást jelentő multitasking-ból adódó folyamatos s kreatív koncentrálás és erőfeszítés nemcsak sikerélményt nyújthat, hanem egyszerre a tanulási folyamatot is erősíti.

Early English Books Online (EEBO) és a történelmi változások

Március 8-án a Bodleian Library bejelentette, hogy 1 millió GBP-t különített el arra, hogy az EEBO-n található könyveket—az EEBO-TCP programon belül megkezdett munkát támogatandó—szövegeken belül is kereshetővé, illetve hogy néhány éven belül ingyenesen hozzáférhetővé tegye. Mindkét bejelentés történelmi a kutatók, különösen pedig a magyar kutatók számára. Miért is? Mert, ahogy az EEBO manapság működik, igazából szinte több rosszat tesz a reneszánsz kutatásoknak, mint jót, ugyanis legesleginkább is üzleti vállalkozásnak hat, semmint kutatást elősegítő adatbázisnak. A jelenlegi majdnem használhatatlanságnak és károkozásnak a következő okai vannak: az árából fakadó elérhetetlenség (ez persze nálunk gazdagabb országokat nem nagyon érint), illetve az adatbázison belüli kereshetőség nehézségei.

Először is, különösen a magyar kutatásnak, a legnagyobb rosszat azzal teszi, hogy gyakorlatilag elérhetetlen, hiszen masszívan a fizetési fal mögött van. Mivel nálunk, a Pázmányon néhány évig elő tudtunk rá fizetni, ezért első kézből tudom, hogy nagyságrendileg minden járulékkal együtt kb. 1, 2 millió Ft-ba kerül egyetlen éves előfizetés. Ugyan nagyon hasznosnak bizonyult, hiszen olyan szövegkorpuszhoz jutottunk, amelyről addig álmodni sem mertünk, fellendítve a kutatást és a szakdolgozatok minőségét is, ugyanakkor kérészélete miatt bizonytalanná tette a hosszabbtávú kutatásokat. Az előfizetéseket OTKA pályázatokból finanszíroztuk, de ez a forrás az utóbbi években elapadt. Persze örülhetnék, hogy most március 31-ig az MTA Könyvtárában próbaidőre hozzáférhető, és aztán talán elérhetővé válik hosszabb időre, mégis az anyagi erőforrások bizonytalan volta megkérdőjelezi a hosszú távú kutatások tervezését.

A másik nehézség abból adódik, hogy egy adatbázisnak erénye a kereshetőség. Az EEBO adatbázis nagyon egyszerű metaadatok alapján tette eddig lehetővé a keresést, úgymint szerző, cím, egy meglehetősen esetleges címke rendszer alapján, a keresést pedig publikálási évek megadásával lehetett szűkíteni. Ez a keresési lehetőség sajnos nem sokkal több, mint egy digitalizált, hagyományos, könyvtári katalógusrendszer. A Google Books idejében azonban ilyen metaadatok alapján keresni inkább vicces, mint komoly, persze ez a vicc leginkább is keserűséggel tölt el. Ma ezeken a metaadatokon alapuló keresés mellett elengedhetetlen a teljes szövegekben való kutatás is. Ez azonban lehetetlen az EEBO-n belül, mert csak képként léteznek a könyvoldalak, tehát bennük egyelőre keresni nem lehet. A Bodleian Library és a Michigani Egyetem Text Creation Partnership szervezete 2001. óta közösen dolgoznak az EEBO-TCP (EEBO-Text Creation Partnership) projekten, amelynek első fázisa 2011. január elsején zárult 25 ezer könyv szöveges dokumentummá alakításával. Ezeket az első fázisban elért eredményeket díjazza a Bodleian 1 millió fontja, illetve teszi lehetővé a munka folytatását.

A munka és az anyagi befektetés így lassan két történelmi eredménnyel kecsegtet: mai mértékkel mérve elfogadható keresési lehetőség és a hozzáférés megkönnyítése. Először is irtózatos befektetéssel megváltozik tehát az adatbázis formátuma, a képekből szövegekké alakulnak a dokumentumok, amelyek immár nemcsak egyszerű metaadatok segítségével válnak kereshetővé, hanem a keresés a teljes szövegkorpuszon fog alapulni. Másodszor pedig kiszabadul a ProQuest markából a teljes adatbázis, és a bejelentés szerint hosszú távon ingyenesen hozzáférhetővé válik. Az átállást három fázisban tervezik, és minden fázis befejezése után öt évvel az elkészült adatbázis ingyenesen elérhető lesz, ami azt jelenti, hogy az első rész 2016. január 1-én válik szabadon hozzáférhetővé.

Az örömbe azonban nem kevés üröm is vegyül. Ha ugyanis ilyen tempóban haladnak a munkálatok, akkor az én generációm már csak nyugdíjasként az unokákat vezetheti be ennek a hihetetlen kincsestárnak a használatába, már ha egyáltalán érdekelni fogja őket. Ha esetleg érdekelni fogja őket, akkor pedig az ő igényeik már mások lesznek, ugyanis a terv szerint csak a latin betűs szövegeket teszi kereshetővé az új formátum, azaz az arab és görög szövegrészek, szövegek kereshetetlenek maradnak, hasonlóan az illusztrációkhoz, képekhez és matematikai jelekhez. Unokáink pedig majd joggal kérdezhetik, miért nem tartalmaz fontos információt az adatok utóbb említett halmaza? Különösen azért mert nagyszüleik virágkorában már léteztek képfelismerő szoftverek, és nem latin betűs szövegekben való keresési lehetőségek. Azt már ne is említsem, hogy ez a keresési modell csak szintaktikai egységekben tud működni, míg már ma is vannak majdnem szemantikus keresési modelleken alapuló szövegelemző alkalmazások. De jó, ezt már tényleg nem lehet számon kérni, nem is teszem. Mindenestre a történelem íródik, és remélem, a javunkra.

CFP: The King James Bible--Prehistory and Afterlife

CALL FOR PAPERS

The Institute of English Studies,

The Centre for Hermeneutical Research of

Károli Gáspár University of the Reformed Church in Hungary and

The Hungarian Bible Society

are proud to announce an interdisciplinary conference on

“THE KING JAMES BIBLE (1611-2011): PREHISTORY AND AFTERLIFE”

Budapest

 September 16-18, 2011

Proposals related to any literary, linguistic, cultural

or theological aspects of the

subject are invited from scholars wishing to contribute.

Our institution is named after the 16^th century Reformed Pastor Gáspár Károli

who published the first complete Hungarian Bible in 1590.

THE KÁROLI BIBLE’s influence

on Hungarian language and culture

is as significant as

THE KING JAMES BIBLE’S impact

 on the English-speaking world.

A session for comparing these two outstanding national icons is also encouraged.

Please send the proposed title and an

abstract of ca 300 words of the proposed paper by

April 15, 2011

All applications should be sent to:

kingjamesbible.budapest@kre.hu

A játék neve: szerkesztés, de okosan. Shakespeare Quarterly

Egy nagynevű folyóirat is időnként elgondolkodhat azon, különösen, ha új főszerkesztőt kap, hogy biztosan mindig a legjobb embereknek adja-e olvasni és kommentálni a beérkezett cikkeket annak eldöntése végett, hogy a cikk érdemes-e a publikálásra, és ha igen, hogyan érdemes csiszolni. Talán hasonló gondolatok suhanhattak át David Schalkwyk agyán, amikor átvette a Shakespeare Quarterly szerkesztői posztját, hiszen óriási lépéseket látszik tenni a bővítés irányába. A megoldáshoz hozzájárult az, hogy egyfelől az internet, a konzumer fázisából (Web 1.0), átlépett a kooperatívba (Web 2.0), másfelől pedig hogy, az előzővel szoros összefüggésben, kialakult az igény, és ezért platformok is, ahol a szerzői és kiadói jogvédelemmel összhangban, frissíteni lehet a szerkesztői tevékenységet ellátók körét.

Schalkwyk megoldása a következőképpen néz ki. A Shakespeare Quarterlyhez beérkezett cikkekből néhányat elhelyeznek a MediaCommons Press platformjára úgy, hogy bárki olvashatja, kommentálhatja azokat, bekezdésenként vagy az egész cikket egyben. A kiadó szempontjából ez háromszorosan is gyümölcsöző. Először is, mert egy nagyon tág köre az olvasóknak, szakértőknek szólhat hozzá az egyes cikkekhez, ami biztosan sokat segít a szerzőknek, szerkesztőknek. Másodszor a hozzászólók közül nyilván hosszabb távon, akár találhatnak kutatókat, akik részt vehetnek a folyóirat alakításában is. Harmadszor pedig a költséghatékonyság is szempont lehet. Persze nem abban a primér értelemben, hogy megspórolnák a szerkesztőknek járó fizetést, de abban a tág értelemben biztosan, hogy a három (?) felkért szerkesztő-olvasón kívül nem kell többnek fizetni, és mégis többen olvassák kritikus szemmel a leendő cikkeket.

A Shakespeare Quarterly megoldása a fenti problémára nemcsak a folyóiratnak hasznos, hanem nekünk is talán. Először is, mert ingyen elolvashatjuk ezeket a cikkeket, amelyek a végső formájukban már nagyon drágán lesznek csak elérhetőek, pontosabban elérhetetlenek. Másodszor, mert esetleg a Shakespeare-kutatásokról nemcsak értesülhetünk, hanem akár alakíthatjuk is. Ez persze ambiciózusan hangzik, és nagyon sok „talán” és „ha” veszi körül, mégis a lehetőség legalábbis adott. Harmadszor, mert olyan publicitásra kínál alkalmat, amelyről eddig csak álmodhattunk. Kommentálni ugyanis csak úgy lehet, ha regisztrálunk, és a kommentárnál megjelenik a nevünk.

Két következményét látom a Shakespeare Quarterly kezdeményezésének. Először is, hogy érdemes regisztrálni majd megjegyzésekkel ellátni azt a cikket, azokat a cikkeket, amelyek valamelyest közel állnak a saját kutatási területünkhöz. Másodszor pedig, ha a Shakespeare Quarterly nem szégyenli bevonni a nagyközönséget a szerkesztői folyamatokba, akár nekünk is lehetne valami hasonlót tennünk.

Erre a játéktérre, azaz a Shakespeare Quarterly következő számára, (kattints rá) hívok mindenkit, ahol a játék neve szerkesztés, de okosan. A játék tegnaptól, azaz február 15-től március 31-ig tart. Hajrá!

További linkek:

Interjú David Schalkwykkel, amikor először próbálta ki ezt a módszert.

Blog-bejegyzés a projektről.

The Thirteenth British Graduate Shakespeare Conference: CFP

26-28 May 2011, The Shakespeare Institute, University of Birmingham


CALL FOR PAPERS


We invite graduate students with interests in Shakespearean and Renaissance studies to join us in May at the Shakespeare Institute in Stratford-upon-Avon for The British Graduate Shakespeare Conference.

The conference is run by students, for students, and is now in its thirteenth year. It has a reputation for providing a friendly but stimulating academic forum and attracts delegates from around the world. Delegates have the opportunity to present their research in front of an audience of peers, to attend several plenary sessions organised across the three days of the conference, and to see the RSC production of The Merchant of Venice, starring Patrick Stewart, at group-booking price. The Institute is also ideally situated for students who want to visit the beautiful and historic town of Stratford-upon-Avon, to explore the world-class resources of the Shakespeare Institute Library and the Shakespeare Centre Library or to watch further exciting shows at the new Royal Shakespeare Theatre (see www.rsc.org.uk for the full season).

The conference will feature talks by Martin Wiggins (The Shakespeare Institute), Catherine Richardson (The University of Kent), Matthew Frost (Manchester University Press), Jacquelyn Bessell (The Shakespeare Institute) and the Shakespeare Birthplace Trust, who will provide First Folio and archive viewing. Jacque MacDonald will direct a performance of a court masque. Lunch will be provided on each day.

We invite abstracts of approximately 200 words for papers of twenty minutes length (3,000 words or less). Delegates wanting to give papers must register by April 15 2011. Undergraduates in their final two years may attend the conference as auditors, as indeed may postgraduates. We encourage early registration to ensure a place on the conference programme.

The website contains more information about the event and the venue, including prices and downloadable registration forms. See www.shakespeare.bham.ac.uk/BritGrad or email us at britgrad@yahoo.com

Registration Opens: 1 March 2011
Deadline for Papers: 15 April 2011
Deadline for Auditors: 10 May 2011

Global Shakespeare

Global Shakespeare

Call for Papers

Shakespeare (The Journal of the British Shakespeare Association) Announces a Special Issue on "Global Shakespeare"

Deadline: September 30, 2011

The special issue welcomes papers on Shakespeare in performance in the twentieth and twenty-first centuries that participate in or initiate debates—theory, praxis, reception—worldwide. During his lifetime, Shakespeare’s plays were performed in Europe and subsequently taken to remote corners of the globe, including Sierra Leone, Socotra, and colonial Indonesia. Performances in England also had a global flair. European visitors such as Thomas Platter witnessed the plays on stage at the Globe (1599) and left behind diary records. Four centuries on, there has been a sea change. In theatre, Shakespeare has been recruited, exemplified, resisted, and debated in post/colonial encounters, in the international avant-garde led by Ariane Mnouchkine, Ninagawa Yukio, Peter Brook, Tadashi Suzuki, and others, and in the circuits of global politics and tourism in late capitalist societies.

As artists reconstruct notions of tradition, critics are no longer confined by the question of narrowly defined cultural authenticity. However, what are the new paradigms that can help us avoid replicating the old author-centered textuality in performance criticism? What critical resources might we bring to the task of interpreting the behaviors and signs in performance? What is the role of local and global spectators? More importantly, what is the task of criticism as it deals with the transformations of Shakespeare and various performance idioms?

Articles in this issue will take stock of the worldwide histories of performance and criticism to uncover any blind spots in current methodologies to study the theoretical and artistic implications of Shakespeare and the cultures of diaspora, Anglophone countries, Europe, Russia, Africa, the Arab world, Asia, Latin America and elsewhere.

In addition, this issue will also feature a section devoted to recent adaptations in English and other languages, including those staged and screened during the 2011 SAA in Bellevue: The Bond (dir. Lü Boshen), a Chinese opera adaptation of The Merchant of Venice, and The Prince of the Himalayas (dir. Sherwood Hu), a Tibetan film inspired by Hamlet.

We invite two types of submissions --

• Standard length journal article: criticism

• Short performance reviews

Please follow the Journal's Instructions for Authors (http://www.tandf.co.uk/journals/journal.asp?issn=1745-0918&linktype=44)

Queries or submissions--WORD (.doc) file, double-spaced, 12-point font; no .docx files please--to be emailed to Alex Huang at acyhuang05@gmail.com

#askshakespeare -- Twitter és Shakespeare

Január közepén érkezett egy felhívás a Shakespeare Birthplace Trust Twitter címéről, hogy február 2-át a Twitteren Shakespeare nappá teszik. A terv szerint ezen a napon a Twitteren bárki feltehetett Shakespeare-ről kérdést, és egy nemzetközi, persze elsősorban angol-amerikai Shakespeare-kutatókból álló csapat adta meg a válaszokat. A válaszadókat később, személyesen keresték meg felkéréssel a csatlakozásra (talán egyetlen külföldiként kerültem a stábba). Ahogy múltak a hetek, egyre inkább elfelejtettem ezt a feladatot, hiszen minden erőmet lekötötte a HUSSE konferencia körüli szervezés, meg a saját dolgozatom megírása.

A HUSSE konferencia utáni euphorikus jókedvvel vártam a másodikát, mi is alakulhat ki ebből a Shakespeare kérdés-felelet felhívásból. Persze túl nagy reményeket nem tápláltam, mire is lehet jó egy ilyen játék, kit is érdekelhet ez? Azért még reggel beállítottam a keresést az askshakespeare hashtaggal (#askshakespeare), ami azért fontos, mert enélkül csak azoknak a tweetjeit kaptam volna meg, akiket „követek”, így viszont minden olyan tweet a szemem elé került, amelyet ezzel a hashtaggel láttak el. A beállítás után egyéb munkáim után eredtem a számítógépen, hiszen lemaradásaimat is pótolni szerettem volna.

Pontosabban eredtem volna, ugyanis pillanatokon belül elkezdtek záporozni, ömleni a kérdések. Kérdések, amelyek érdeklődőktől, tanulóktól, kutatóktól jöttek. A kérdésekre pedig elkezdtek özönleni a válaszok, az enyémek is persze. És ez ment egész nap, irtó tempóban több ezer tweet a világ minden pontjáról. Közben maguk a stáb tagjai is beszélgettek, beszélgettünk egymással, akár vitatkoztak, vitatkoztunk is. Olyan nagy volt az érdeklődés, hogy körülbelül délelőtt 11-kor már a Guardian weboldalán említették az eseményt. Nap közben csak rövid étkezési szünetekre mentem el a géptől, meg gyerekszállítási kötelességekre. Körülbelül a halálig írtunk, élveztük a napot, szórakoztunk és szórakoztattunk, informáltunk és kapcsolatokat építettünk. Este 11-kor, zúgó fejjel léptem ki a programból, ami iránt még ekkor sem lankadt az érdeklődés, hiszen ekörül kezdtek beindulni az amerikaiak, kérdéseikkel és válaszaikkal. Hihetetlen élménnyé vált ez nap.

Milyen következtetések vonhatók le ebből a #askshakespeare eseményből?

• Fontos volt, hogy a legnaivabb kérdésekre is komolyan volt érdemes válaszolni, hiszen komolyan tették fel. Például egyik humoros kérdés volt, hogy melyik Shakespeare darabot lehetne eljátszatni Jackie Channel (a gyors közmegegyezés a Tévedések vígjátéka lett: néhány verekedés, humor, ikrek, mint humor és játékforrás, idegenség és halálos veszély).
• A komolyabb kérdéseknél pedig a kihívás a 140 karakteres korlát volt. A megoldás, hogy csak nagyon kimérve a szavakat (kiskanállal), nagyon fókuszáltan lehetett dolgozni, nagyon pontosan kellett fogalmazni, és ez jót tett mindenkinek.
• A stilisztikai gyümölcsön túl pedagógiai haszna is óriási volt: középiskolai tanárok, gyerekek „beszélhettek” a nagyágyúkkal, még külföldiekkel is, ami nagyon autentikussá teheti a Shakespeare-, irodalomtanítást, élményt.
• A Twittert használó Shakespeare-kutatókkal való kapcsolatépítésre is nagyon jó alkalmat szolgáltatott ez az esemény. Időnként úgy éreztem magam, mint egy valóságos nemzetközi konferencián, ahol jó emberekkel, jó kutatókkal, jó témákról elmélkedhettünk.
• Ha váratlanul is, de beigazolódott az a meggyőződésem, hogy az új technológiák egyfelől nagyon gyümölcsözően használhatóak a tudományos világban, és ezért megkerülhetetlenek, másfelől pedig hogy a tudományt kiviszik a tudósok meghitt köréből, és a nyilvánosság révén saját státuszuk megerősítését és elfogadottságát is növelhetik.

A kérdés, különösen nekünk, magyaroknak pedig feszítően az, hogy mi mit tegyünk ezügyben? Hogyan tovább, hol is a mi utunk itt, és merre is vezet?

Nemcsak reneszánsz: Google Art Project

A Google azt kell írjam, megint csak egy nagyon érdekes projektbe vágott bele. Felhasználva a StreetView tapasztalatait most múzeumokat látogat meg és teszi elérhetővé digitálisan, fantasztikus felbontásban hatalmas múzuemok képtárát. Lehet virtuális sétát tenni a múzeumokban, majd ráfókuszálni a képekre, vagy csak lehet magukat a képeket sorban megnézni, rövid leírásokat elolvasni a képről, alkotóról, lehet chat-elni a képekről, saját kép-válogatást készíteni. Talán erről szól a digitalizálás, hogy, bár képtelen rekreálni az élményt, amikor egy múzumban sétálgatva megnézzük a képeket, nyerünk vele valamit, láthatjuk a képeket, ahogy élőben nem tudnánk, megtudhatunk róluk sok mindent, és eljuthatunk oda, ahova sajnos nem engedi időnk és pénztárcánk. A Google Art Project linkje. Továbbá ideragasztok egy bemutató videót is. Jó szórakozást!

CFP: Ki merre tart a magyar Shakespeare-kutatásban? Jágónak III

"Ki merre tart a magyar Shakespeare-kutatásban? Jágónak III."

címmel újra projekt-konferenciát szervezünk a szegedi angol tanszéken, ahová sok szeretettel várjuk mindazokat a magyar kutatókat, szakembereket és PhD hallgatókat, akik munkájuk során Shakespeare-rel

kapcsolatos témával (is) foglalkoznak. Időpont: 2011. június 2-4.

Örömmel tájékoztatunk mindenkit arról is, hogy elfogadta meghívásunkat és plenáris előadást tart Kent Cartwright (University of Maryland). Meghívott plenáris előadóink és szekcióelnökeink között vannak Dávidházi Péter, Füzi Izabella, Géher István, Kállay Géza, Kékesi Kun Árpád, Kiséry András, Müller Péter, Nádasdy Ádám, Orbán Jolán, valamint Fernando Cioni (University of Florence) és Stuart Stillars (University of Bergen).

A konferencia nyelve magyar, az angol nyelvű előadásokhoz suttogó tolmácsolást biztosítunk azoknak, akik igénylik.

Nem lesznek párhuzamos szekciók, így mindenki végighallgathatja az összes résztvevőt.

"Projekt-konferencia" - mit jelent ez?

A hagyományhoz híven szóban nem felolvasott dolgozatokat kérünk az előadóktól, hanem azt, hogy vázolják fel annak a munkának a körvonalait, amin éppen dolgoznak (PhD-hallgatók az aktuális kutatási tervüket, a többiek pedig jelenlegi kutatásuk relevánsnak tartott szeletét), részben akár azon szempontok mentén, mint amelyeket egy PhD-dolgozat téziseiben is fel szokás tüntetni (problémafelvetés, elméleti alapvetések, a dolgozat céljai, módszer, szerkezet, esetleg eredmények). Az előre leadott, írott dolgozatok a nagyobb  munkának egy részét tükrözhetik, leadható pl. egy cikk, fejezet vagy alfejezet.

A konferencián a dolgozatot és a kontextusát 5-10 percben lehet majd bemutatni, így marad idő a beszélgetésre is.

A dolgozatoknak megadott témák (és majdani panelek) valamelyikébe kell illeszkednie.

Panelek

1. Színház (színháztudomány, recepciótörténet)

2. Műfordítás

3. (Irodalom)elmélet, kultúratudományok

4. Irodalomtörténet, filológia

5. Vizuális kultúra, film

A dolgozatok írott változatát a konferencia előtt kérjük majd beküldeni, hogy hozzáférhetővé tehessük a résztvevők és a szekcióelnökök számára, és megkérjük az adott panelek résztvevőit és az elnököket, hogy előre tanulmányozzák át a számukra releváns téma köré szerveződő dolgozatokat. Egy ilyen konstrukcióban a megszokotthoz képest kicsit más feladat hárul majd mindenkire, annak érdekében, hogy egy adott panelen belül koncentráltabb legyen a beszélgetés, ugyanis a többiekből is készülni kell.

A korábbi évektől eltérően az eddigi tapasztalatok alapján azt tervezzük, hogy hagyományos konferencia-előadásokat is elő lehet adni (azonban lehetőleg ezeket is szóban, 20 percben), amelyeknek szövegét nem köröztetjük a konferencia előtt. Azt javasoljuk azonban, hogy aki tudja, inkább válassza a sajátos, de bevált projekt-előadást, hiszen így sokkal izgalmasabb vitákra adunk egymásnak lehetőséget, és minden résztvevő többet tanul a beszélgetésből, ha előre volt rá lehetősége felkészülni.

Jelentkezés

A projekt-konferenciára előre megírt dolgozattal lehet jelentkezni, melynek absztraktját (100-150 szó) február 1-ig kérjük a agonak@gmail.com címre. Kérjük a jelentkezőket, hogy az absztrakttal együtt egy pár soros rövid életrajzot is küldjenek. A kész dolgozatokat a résztvevők számára hozzáférhetővé tesszük az interneten, ezeket legkésőbb 2011. április 15-ig kell elküldeni (10-15 gépelt oldal kettes sorközzel). Aki hagyományos előadást kíván tartani, elég, ha az absztraktot küldi február 1-ig, a kész dolgozat szövegét nem szükséges előre elküldenie.

A konferencia regisztrációs díja 2500 Ft, amely magában foglalja a kávét és frissítőt, egy fogadást, valamint belépőket az egyéb programokra. Ha valaki megfigyelőként szeretne jönni, tehát nem adna elő, akkor 1500 Ft-ért regisztrálhat, és részt vehet a konferencia összes eseményén. A részvétel a hagyományhoz híven egyetemi hallgatók (nem PhD-hallgatók), katonák és nyugdíjasok, GYES-en lévő nők és férfiak, valamint tétova bosszúállók számára ingyenes, amennyiben nem kívánnak részt venni az egyéb programokon.

A konferenciával kapcsolatos bármilyen kérdést a jagonak@gmail.com címre kérjük küldeni.