RaspberryPi Ex Machina

Előző posztomban már írtam a RaspberryPi vásárlásról, és beüzemeléséről, az örömről, meg arról, hogy nem sikerült néhány dolgot megoldani, például hogy a hálózaton keresztül be tudjak lépni más számítógépekbe. A poszt egészen meglepő érdeklődést váltott ki, többen írtak Facebookon, megosztották, a Twitteren is néhányan elkezdtek követni emiatt. Ami még érdekes, hogy az érdeklődésen túl, voltak, akik azért írtak, hogy elmondják saját tapasztalataikat, illetve hogy ötleteket adjanak az otthoni hálózat használatára.

Az érdeklődés nagyon jól esett, a segítő szándék szintúgy. Mindezek ellenére az öröm mellett maradt egy kis üröm is, ugyanis a probléma nem oldódott meg. Nagyon gyengén próbálkozgattam még, de sehogy sem sikerült a másik számítógépekbe való belépés, állandóan felhasználónevet és jelszót kért a belépéshez, pedig a másik gépeken beállítottam, hogy ne kérjen. Nem nagyon mutatkozott előrelépés, hát félig feladva azt gondoltam, hogy a Ted Talkok, YouTube és egyéb csatornák nézését lehetővé teszi a RaspberryPi; a félig okos TV, valamennyivel okosabb lett, tehát a nyereség, ha nem is tökéletes, mégis nyereség. A vasalási idő így is jól használódott fel.

A probléma megoldását hátráltatta, hogy nem nagyon tudtam az utóbbi hónapokban időt szakítani erre. Amint elkezdődött a vizsgaidőszak hirtelen nagyon feszítetté vált az időbeosztásom, ugyanis egyre-másra cikkek leadási határidejei fenyegettek. Egy angol nyelvű cikknek január 1-jén volt a leadási határideje, az ünnepeket is bekezdésről bekezdésre éltem meg. A második határidő január 20-ra esett, tehát amint leadtam az egyiket, jött a másik. Amikor ezt is leadtam, már várt a február elejei elküldése egy harmadik cikknek. A cikkek szépen-küzdelmesen íródtak, gyarapodtak, újraíródtak, és a határidőkre sikerült elkészülnöm velük. Amikor pedig elszakadtam az írástól, akkor vizsgáztattam, meglehetősen sokat, hiszen a téli vizsgaidőszakra esnek a nagyobb évfolyam előadásaim és a hozzátartozó vizsgák is. Nagyon hasznos volt hát a vizsgaidőszak, sokat dolgoztam, tanultam, és ezért a RaspberryPi, mint Media Center (OSMC) nem tudott fejlődni.

A fejlesztésben áttörést aztán a véletlen hozott. Olvasgattam ugyanis sokat a Google keresőmotorjáról, az algoritmusokról. A keresést meghatározó sok tényező között a kontextus kialakítással való játék hozta meg végül is a megfelelő találatokat, amelyek végül is segítettek megoldani a másik számítógépekről történő lejátszás problémáját. Sikerült így ugyanis megtudni, hogy a Windows (SMB)-n keresztül csak részlegesen lehet megközelíteni az OSMC segítségével egy másik számítógépet, ugyanis az OSMC alapverziójából hiányzik még egy alkalmazás a tökéletes működéshez. Tehát csak ezt a programot kellett beépíteni néhány nagyon felhasználóbarát kattintás segítségével. Azt kellett ugyanis tenni, hogy a myOSMC ablakból eljutva, az OSMC storeból egyszerűen le kellett tölteni a SAMBA alkalmazást. Amint ezzel végeztem, már nagyon simán lehetett böngészni a másik számítógép könyvtáraiban.

Gondoltam, hogy a pudding próbája mégiscsak a kóstolás, tehát érdemes egy filmbe belenézni. Az újonnan megvett Ex Machina DVD-t tehát betettem egy számítógépünkbe, és megpróbáltam a családi TV-n a RaspberryPi segítségével lejátszani Wifi-n keresztül. Az adatátvitel korlátozott sebessége, inkább lassúsága miatt háromszor 2-3 másodpercre megakadt a lejátszás, ám ezen kívül nagyon szépen vetített. Az OSMC menüjéből könnyű volt nyelvet, feliratot választani, onnan indítani, ahol legutóbb leállítottam a filmet, azaz ténylegesen egy média center benyomását keltette az eszköz. Ja és még egy előnye volt, ti. hogy nem kellett a RaspberryPihoz csatlakoztatott egérrel dolgozni, hanem a TV távirányítója is alkalmasnak mutatkozott minden lehetőség elérésére.

A befogadói élmény fokozásához már csak egy lépést kell tenni, azaz a wifiről át kell állni az adatkábeles megoldásra. Az adatkábelt még a házunk építésekor kihúztam erre a helyre, csak akkor még nem volt szükség arra, hogy a TV-t, amink akkor éppen még nem is volt, bekössem a hálózatba, tehát nem készült el a kiállás. Most az a terv, hónapok óta valójában, hogy egyszerűen csak egy RJ45 csatlakozót szerezzek be, amit ráépítek a vezeték végére, és így beleköthetem a RaspberryPiba. Még november végén beugrottam egy számítógépes boltba, ahol megrendeltem a csatlakozókat, ám még nem sikerült beszerezniük. Értem én persze, hogy nem egy nagy üzlet ez nekik, de ez a hitegetés, hogy „mindjárt megérkezik, de telefonszámot nem adnak, menjek csak be hozzájuk” nóta egy kicsit már fáraszt. Interneten is rendelhetnék, de 50 db alatt nem lehet, az meg egy kicsit azért sok, még ha nem is sikerül elsőre rátenni a kábelre. Ez azonban valószínűleg egy következő bejegyzés témája lesz.

Talán egy kicsit stílusosan a próbához az Ex Machina-ra esett a választás, hiszen disztopikus műfajú filmről van szó, amelynek középpontjában a mesterséges intelligencia áll. A film a gép és ember kibékíthetetlen ellentétéről mesél, és arról hogy az ember megpróbál túljárni a gép eszén, a másik ember eszén, ám a csatározásból a gép kerül ki győztesen. A sematikus témát azonban a színészi játék, a kamera történetmondása színezi ki az élvezhetőségig: a próbából végül filmnézés lett. A két főszereplő arcjátéka, az emberi érzelmek és azok megjelenítése az arcon különlegesé teszik az élményt. A sok közeli képben a színész eléri, hogy azt higgye a néző, úgy érez, amint éppen kell. A géppel együtt értelmezünk, a gép is eljátssza az érzelem fizikai manifesztációját, és mindezt persze a színész is eljátssza. Az átverések, a látszat tudatos manipulációja, amikor egy pillanatra az ember is azt hiszi, hogy gép, és megpróbálja bizonyítani emberségét, a film különböző szintjein mintha alátámasztani látszana azt a fájdalmasnak ható elvet, hogy végső soron túl sok jellemzője az embernek algoritmizálható. Minden leképezhető a számítógép nyelvére, és a leképezhetőségtől már csak egy pici lépés a tökéletes imitációja. Ha algoritmizálható, akkor olvasható és eljátszható, végeredményben pedig manipulálható, a figyelmes olvasó az arcról, apró mozdulatairól mindent le tud olvasni, és maga is meg tudja ugyanezeket jeleníteni a saját arcán. Innentől kezdve beállhat a regressio ad infinitum, minden reflektálható, kétségbevonhatóvá válik. Az algoritmizálhatóság moralitáson túli, előtti következményeit a kamera pompásan mutatja meg a különlegesen színészi játékon és alaphangulaton keresztül.