Az 1955-ös Shakespeare Összes margójára

Mivel sok tagtársunk nem tudott eljönni a Magyar Shakespeare Bizottság ebben az évben utolsó nyilvános ülésére, ahol Nádasdy Ádám beszélgetett Borbás Máriával, az Európa Könyvkiadó nyugalmazott szerkesztőjével az 1955-ös, azaz utolsó előtti Shakespeare összkiadásról, ezért röviden összefoglalom azokat a gondolatokat, amelyek engem megragadtak. Teljesebb és részletesebb képet kaphatunk Borbás Mária munkásságáról Szele Bálint vele készített riportjából, amely itt olvasható.

Az 1955-ös kiadást, amely a Szépirodalmi Kiadónál indult, majd az Új Magyar Könyvkiadónál (az Európa Kiadó elődjénél) jelent meg, szerkesztő „Shakespeare Bizottság” négy tagból állt: Illés Endre, Illyés Gyula, Kardos László és Lutter Tibor. A Bizottság hetente találkozott, és a háromkor kezdődő ülésein, amelyek esetenként este fél nyolcig is elhúzódtak, elsősorban elvi döntéseket hozott. Ezek az elvi döntések magukban foglaltak olyan szempontokat, hogy azokat a fordításokat veszik be az összkiadásba, amelyek jól mondhatóak a színpadon, hogy melyik klasszikus fordítások és azok hogyan kerüljenek be a kötetbe, illetve melyik darabokat kell újrafordíttatni, továbbá a jegyzetapparátus felépítéséről.

Érdekes volt hallani, hogy a válogatás egyik szempontjaként 1955-ben a színházi mondhatóság szerepelt, hogy Shakespeare könnyen eljuthasson a munkásosztályhoz. Ha tényleg ez volt az egyik fő kritérium, akkor egyfelől teljesen jogosan vetődik fel a kérdés, hogy miért kellett minden klasszikus fordításnak szerepelnie ebben a kötetben, hiszen a mondhatóság gyakran a kortárs nyelvállapothoz kötődik. Továbbá ezzel kapcsolatban még az is furcsa, hogy vajon a színháznak szüksége van-e olyan szövegkiadásra, ahol nemcsak magyarázó, értelmező jegyzetek olvashatóak, hanem olyanok is, amelyek magyar szövegvariánsokat is oldalakon keresztül sorolnak. Nekem ebben a helyzetben az tűnik kézenfekvő magyarázatnak, hogy a magyar Shakespeare-ológiában valamiképpen toposz, sőt inkább szlogen a színházi irányultság, a „mondhatóság” kritériuma, miközben valójában a filológia, a könyv-Shakespeare legalább annyira fontos.

A másik elvi döntés a klasszikus fordítások „átigazítására” vonatkozott. Eszerint minden klasszikus fordítást, pontosabban 19. századi fordítást modernizálni kellett. Vörösmarty Julius Caesarját, és Learjét, Petőfi Coriolanusát szépen átigazították. Illyés Gyula odáig ment az „átigazítás” dicséretében, hogy állítólag azt mondta, „Sándor [Petőfi—AZs.] ezért még hálás lesz nekem a túlvilágon!” Az átigazítás elve azonban nem vonatkozott az egyik klasszikus fordítóra, ugyanis Arany János Hamletjéhez egyáltalán nem lehetett hozzányúlni, sőt a Szentivánéji álomban is csak egyetlen egy sor változott: „És minthogy e regg java elmaradt” helyett „S minthogy a reggel java elmaradt,” illetve az 1948-as Franklin Kiadónál megjelent verzióhoz képest bekerült egy sor, ami egyébként benne volt a kéziratban, csak a kiadásból maradt ki.  Arany János, tehát, mint korábban is belül maradt a tévedhetetlenség körén: Arany úgy tökéletes, ahogy van, érinthetetlen, mozdíthatatlan, mint a parmenidészi igazság.

Ahol nem volt klasszikus fordítás vagy a szerkesztők által elfogadott kortárs magyar verzió, ott az újrafordítás maradt lehetőségként. Tizenegy művet újrafordítottak, és itt találunk érdekes neveket, mint például Szabó Magdáét, és persze érdekes történeteket. Ilyen például az V. Henrik fordítása. Az V. Henrik magyarításának jogát Képes Géza kapta, aki végül nem nagyon dolgozott a fordításon. 1955 nyarán még nagyon rosszul állt a fordítással, talán sehogyan sem, pedig a kötetnek ugyanazon a télen meg kellett volna jelennie. A kilátástalan helyzetet végül Németh László oldotta meg: öt hét alatt lefordította az egész darabot, és végül az ő fordítása került be a kötetbe.

A kötet szerkesztőinek óriási szerencséje, hogy nem egy olcsó kiadványt kellett megalkotniuk. Azért fontos az, hogy alapos és jó, modern és filológiailag megalapozott köteteket hoztak létre, óriási jegyzetapparátussal, nagyon jó minőségű („biblianyomó”) papíron, keménykötésben, lekerekített gerinccel, mert meglehetősen szűkös anyagi viszonyok között élt akkor Magyarország. Az igényes kivitelt és tartalmat annak köszönhették, hogy a kiadói és a politikai hangulat kedvezett annak a nézetnek, hogyha már belefognak valamibe, azt tegyék jól. Ha egyszer megkapták a zöld lámpát, akkor saját igényességüknek szinte nem szabott korlátot a pénzügyi keret. A kötetek ára is meglehetősen borsos lett: a négy kötet ára biblianyomó papíron, félbőrkötésben 400 Ft; egészvászonkötésben 280 Ft.

Borbás Mária szerint a politikai hatalom nem igazán szólt bele ennek az összkiadásnak a létrehozásába közvetlenül. Egyetlen ilyen jellegű majdnem sikeres erőszakos beavatkozás Rákos Ferenc igazgató részéről történt volna. Rákos ugyanis meghatározta, hogy a klasszikus fordítók neveit a fordítókat felsoroló oldalon nagyobb betűkkel kellett szedni. Ez meglehetősen rosszul mutatott volna, de senki sem bírhatta jobb belátásra, ám ekkor a klasszikus irodalom vagy katonai hatalom lépett közbe. Devecseri Gábor ugyanis, aki fordítója is volt az egyik színműnek, ekkor őrnagyi ranggal rendelkezett, felvette tehát a katonai egyenruháját, bement Rákoshoz, és ráparancsolt, hogy álljon el ettől a rossz ötlettől. A korhangulatot méltán tükrözi, hogy Rákos szó nélkül el is állt az ötlettől.

Mindent összevetve, az 1955-ös Shakespeare összes fontos mérföldköve a magyar Shakespeare-korpusznak. A mű könyvtörténetileg, befogadástörténetileg és hatástörténetileg is kitüntetett szerepet kellene, hogy kapjon a magyar Shakespeare kutatók körében. Érdemes lenne hát vele foglalkozni, és szerencsére első kézből származó információink vannak az elkészítéséről a csodálatos Borbás Mária tollából. Remélem, beváltja az ígéretét, és kézzel írott emlékeztetőit hozzáférhetővé teszi majd a kutatóknak, és talán valaki ráakad a kidolgozott jegyzőkönyvekre is.

Jágónak 4. magyar Shakespeare konferencia

Jó egy hete lezajlott a Jágónak 4 konferencia. Mint az előzőek, a mostani is óriási élmény volt, ám kérdés, meddig tudjuk emlékezetünkben tartani az azóta örvénylő hétköznapok forgatagában. Hogy megálljt parancsoljak az elmúlásnak, néhány szóban (pontosabban 855-ben) összeszedem, mit is éltem át a konferencia három napja alatt. A konferencia élményszerűségének négy okát sorolom fel a teljesség igénye nélkül: az előadások, a szervezés, a szünetek és a konferencia vége.

Az előadásokat különleges sokszínűség jellemezte. Az előadások műfaja meglehetősen változatos volt, hiszen a doktori disszertáció vázlatos projektjétől a kiérlelt dolgozatig, a 20 perces konferencia előadástól a 45 perces plenáris előadásig, a felolvasott dolgozattól a szabad előadásig, a szekcióülésektől a kerekasztal beszélgetésig a konferencia a lehetőségek széles palettáját fedte le. A műfajok sokszínűségét csak a témák sokszínűsége múlta felül: a metafizikai olvasattól a könyvtörténetig, a filmtől a színházig, a 16. századtól a 21-ig, a súgópéldánytól a digitális szövegig, a vizualitástól a textualitásig, a könyvlaptól a színészig, a retorikai alakzattól a testképzetig, a kerttől a theatrumig, Robin Hoodtól Arany Jánosig, a vesszőparipától a képregényig, a nyomdásztól a színészig utazgattunk a Shakespeare életművön belül és azon kívül. Az információ- és megközelítés-cunami engem mindenképpen inspirált: ötleteket adott a kutatásaimhoz, perspektívába helyezte azokat. A sokszínűség az elméleti és gyakorlati törésvonalakat is kétségtelenül felszínre hozta, talán azt is, hogy ezeket a törésvonalakat nem is olyan könnyű áthidalni. Ám az is figyelemreméltó volt, hogy ezek a megjelenő törésvonalak nem háborús övezetté alakították a konferencia terét, hanem alkalmat adtak a nagylelkűségre, az elfogadásra, a barátságok erősítésére.

A barátságos hangulatot az is elősegítette, hogy a szervezők óriási, alapos és lelkes munkát végeztek, amikor megteremtették a konferencia körülményeit. Hogy is lehetne barátságtalanul viselkedni egy olyan konferencián, ahol öleléssel fogadják az érkezőket, ahol borfesztiválra lehet menni a nehéz nap után, ahol gyönyörűséges reneszánsz koncert a második esti program, ahol az egyik Svédországban élő angol Shakespeare-ológus úgy nyilatkozik, hogy Szeged neki inkább otthon, mint az egyetem, ahol dolgozik, a város, ahol lakik? Ki is tudna rosszindulatú megjegyzéseket tenni, amikor a szervezők, kitalálják és meg is oldják a konferencia-résztvevőinek problémáit, mielőtt meghallanák őket? Hogy is lehetne valakinek rossz kedve egy olyan konferencián, ahol minden zökkenőmentesen zajlik le, ahol nincs porszem a gépezetben, legfeljebb a szervezők rossz álmaiban, de sohasem a valóságban? Ahol a kérdések további kutatásra ösztönöznek, és nem a földbe döngölnek, ahol mindenki mindenkit meghallgat, és engedi, hogy az aktuális előadás magával ragadja? Ahol a kerekasztal beszélgetés az összes résztvevőt megmozgatja, és mindenkit saját területe, érdeklődése szerint arra ösztönöz, hogy továbbgondolja a hallottakat. Mindezekért köszönet a két szervezőnek, Matuska Ágnesnek és Kiss Attilának, valamint a háttérben csendesen és keményen dolgozó hallgatóknak.

Harmadikként a szüneteket kell említeni. A szünetekről egy kívülálló azt gondolná, hogy az végre a pihenés ideje, a szakma háttérbe szorul. Ezen a konferencián azonban egyáltalán nem erről szóltak a szünetek. Alig lehetett magányosan álló embert látni, hiszen mindenki az előadókkal beszélgetett, kérdezett, fűzte tovább a gondolatokat. Elképesztő volt látni a lelkesedést, az egymás iránti tiszteletet, érdeklődést és tapintatosságot. Ami esetleg máshol rosszul is kivehette volna magát, mint sorban állás a büfénél, édes és sós sütik hiánya, itt fel sem tűnt, hiszen a sorban állás pillanatoknak tűnt a beszélgetés közben, a hiányt nem lehetett észrevenni, hiszen annyi érdekes ember, érdekes téma, érdekes beszélgetésre volt lehetőség. A szünetekben, a borfesztiválon, a konferencia vacsorán a finomságok fogyasztása mellett a magyar Shakespeare-befogadás kutatói oldala alakult, formálódott, és mivel reményeim szerint utóbbitól nem egészen függetlenek a befogadás más oldalai sem, így az egész magyar Shakespeare kultúra alakult ott, Szegeden a konferencia szüneteiben.

Egy konferencia értékelésénél talán az is számít, hogyan is ér véget. Általában nekem az a tapasztalatom, hogy persze lelkesedéssel, új ötletekkel megyek haza egy konferenciáról, talán még új ismeretségekkel is. Mindez, ahogy fentebb is említettem, most is beigazolódott, azonban egészen meglepő módon, vagy nem is annyira meglepő módon, ennél több is történt. A konferencia utolsó programja egy kerekasztal beszélgetés volt. Kiss Attila vitaindító bevezetője a metafizikai és historizáló Shakespeare olvasatok viszonyát, a Shakespeare-tanítás problémáit taglalta, majd megnyitotta a beszélgetést. Innentől kezdve Attila dolga meglehetősen nehéz lett, hiszen moderálni és mederben kellett tartani egy olyan beszélgetést, ami minden résztvevőnek az elevenébe vágott, és így hozzászólásra sarkallt. Az eszmecsere közben szóba került a Shakespeare-ológusok társadalmi felelőssége és kötelességei, egyetemi órán a szöveg és adaptáció kapcsolata, metafizikai és relativizáló megközelítés, az „aha”-élmény és a tananyag viszonya. És mi lett a konklúzió? Mi lehetett a konklúzió, amikor a budapesti résztvevők az utolsó pillanatokig kitoltuk a vonat eléréséhez nagyon bátran számolt időhatárt, és irtózatosan kényelmetlenül érezve magunkat reménykedtünk, hogy nem késsük le? Annyiban maradhattunk csak, hogy a szelep kinyílt, most abba kell hagynunk a beszélgetést, de meg kell találni a fórumot, ahol tovább beszélhetjük a mindannyiunkat érintő problémákat. A konferencia vége tehát egy új beszélgetés nyitánya lett, mint ahogy egy tökéletes konferencia esetében el is várható.

Eljutottunk hát a múltból a jelenbe, a végtől a kezdethez. Mit mondhatnék még? Egy Jágónak címzett konferenciáról szóló beszámoló stílusosan Jágó utolsó mondatával is befejeződhetne: „Ne kérdjetek. Tudjátok, amit tudtok. / E pillanattól fogva egy szavam sincs.” Mégsem így szeretném lezárni ezt a bejegyzést, hiszen nekem igenis van több szavam, ha azok csak kérdőszavak is. Érdekelne ugyanis, nektek milyen tapasztalat volt ez a konferencia? Volt máskor is hasonló konferencia-élményetek?

Faustus az Urániában

Az előző bejegyzésemben arról írtam, hogy az Uránia Filmszínházban a londoni Globe és Nationa Theatre előadásait vetítik időnként. Pontosabban arról, hogy milyennek láttam az Urániában vetített John Dove rendezte All’s Well That Ends Well (Minden jó, ha vége jó) előadást. Akkor azt is ígértem, hogy az utóbb megtekintett Marlowe Doctor Faustusáról is be fogok számolni. Ha lassan is, de most eljött a pillanat. Elöljáróban csak annyit, hogy ez az előadás sokkal inkább tetszett, ötletesebb, szellemesebbnek, izgalmasabb találtam, de, hogy ne hangozzék kritikátlan fogyasztói bejegyzésnek ez, egy-két szót a magyar feliratról is szólok.

Látszólag a Mathew Dunster rendezte Doktor Faustus a Globe tradicionalista előadásainak  sorába tartozik. Gyönyörű, reneszánsz korabeli kosztümöket viselnek a színészek, a színpadot szimbolikus díszlet alakítja a jelenethez teret hagyva a szó hatalmának, a színház varázsához, a  férfi színészek férfi szerepet, a női színészek nő szerepet játszanak, bizonyos színészek szerepeket dupláznak, tripláznak, amely érdekes jelentésrétegeket alakíthat ki. Szövegnek a rendező az ún. „B” szövegváltozatot használta, azaz azt, amelyik hosszabb és változatosabb, amennyiben a komoly jeleneteket mindig követi egy humoros is a kevésbé emelkedet—nyelvileg és társadalmilag egyaránt—szereplőkkel.  A színészek kitűnően megbirkóztak a drámai jambussal, érthető és emelkedett a hangzó szöveg.

A hagyományőrző előadásban mindig örömmel várja a néző az ötletességet is, azaz olyan jeleneteket, amelyekről tudja, hogy fontosak és nehezek, illetve a váratlan megoldásokat. Három ilyen jelenetet emelek ki a sok lehetőség közül: egyet a nehéz és fontos jelenetek közül, kettőt a váratlan megoldások közül. Először, a darab egyik legfontosabb jelenete, Heléna megcsókolása. Ez a jelenet kulcsfontosságú a darab szempontjából, ugyanis ez az igazi fordulópont a darab menetében, vagy legalábbis egy másik értelmezést erősít meg ennek elrontása. A jelenet értelmezése azonban nem önmagában fontos, hanem a darab egésze szempontjából, vagy másképpen egy olyan szereplő szempontjából, aki meg sem jelenik a műben, csak markáns jelenléte tapasztalható néha konkrétan, néha elvontabb szinten. Ez a látens szereplő pedig Isten.

Isten jelek által szerepel a mű világában, viszont az utolsó jelenetben nagyon tragikus a (látszólagos) hiánya. Kezdjük a végével. A mű és a fő- és címszereplő utolsó 60 sora a tragédia végső, talán legfájdalmasabb jelenete, amikor Faustus Istenhez fordul, hogy ne kelljen a szerződés szerint átadnia a lelkét Lucifernek. Ezt a részben legalábbis Istenhez forduló beszédet lehetséges úgy értelmezni, mint egy olyan jelenetet, ahol Istennek segítenie kellene, vagy lehetne Faustusnak, hiszen Isten mindenható gondviselése nyugodtan megmenthetné a bűnös Faustust. Isten azonban mintha füle botját sem mozdítaná. Furcsa ez a csend, hiszen Isten végig jelen volt a mű világában már a darab elejétől, amikor megalvasztotta Faustus vérét, megjelent az írás, hogy meneküljön. Az Ő szándékait jeleníti meg a Jó Angyal és az Öreg, akik Faustus vissza szeretnék terelni Jézushoz. Az összes pokolfajzat csak akkor lehetségesek, ha van Isten, hiszen csak egy keresztény teológiai univerzumban van létjogosultságuk, ami Isten nélkül önellentmondás. Isten tehát végig jelen van a műben, miért nem menti hát meg Faustust—kérdezhetnénk ártatlanul.

A válasz talán abban a jelenetben keresendő, amikor Faustus megcsókolja Helenát. A császár udvarában—egy korábbi jelenetből—megtudjuk, hogy amikor Faustus Mephistopheles segítségével megidéz egy halott történelmi hírességet, valójában csak egy előadást szervez meg. A megidézett halott csak egy pokolból megidézett szellem, aki színészként megjeleníti a halottat. És mint a színházban, a szellemhez nem lehet sem szólni, sem megérinteni. Faustus ezeket a szabályokat tudja, hiszen ő tájékoztatja a nézőket róluk. A szabályokat tudva szegi meg őket, amikor Helénát megcsókolja. És a következményt el is mondja, amikor a csók édességét és eksztatikusságát úgy hozza szóba, hogy Heléna ellopta a lelkét, és kéri, egy újabb csókkal adja vissza. A lélek elvesztése tehát tematizálódik a beszédben.

Érthető, hát, ha a néző várja, hogyan tud súlyt adni a Heléna-jelenetnek a rendező, és jelen esetben egy kicsit csalódik is. A jelenet absztrakt jelentőségét látszik hangsúlyozni a csók kevéssé erotikus töltöttsége. Különösen feltűnő ez az elvontság, hiszen az előadásban kifejezetten erotikus felhangú jelenetek is vannak, és nemcsak a főbűnök megjelenítésénél, hanem még egy olyan neutrális jelenetben is, amikor szőlőt szerez Faustus (Paul Hilton) az állapotos, és ezért kívánós császárnénak. Meglehetősen erotikusra sikerül ez a szőlőszerzési akció, hiszen Faustus a császárné szoknyája alól varázsolja elő miközben a császárnő nemi aktushoz illő lihegést és vonaglást mutat. Az erotikát nélkülöző csókjelenet elvontsága azonban kevés ahhoz, hogy üljön a teológiai jelentésréteg, más eszközt ugyanis nem használ a rendező. Az események pörögnek, nem marad ideje a nézőnek elgondolkodni a jelenet fontosságán. Isten hallgatása így a darab végén magyarázat nélkül marad.

Ennek a fontos jelenetnek a súlytalansága azonban nem ront az előadáson, ahol minden jelen van, hogy megmozgassa a nézők fantáziáját. Az ördögök ábrázolása nagyon látványos, például ötletes, ahogy Mephistopheles első megjelenésekor két-három embermagasságú bikaszarvakkal ellátott fenevadként jelenik meg. Amikor pedig Faustus megkéri, hogy jelenjen meg egy kicsit szalonképesebb formában, a rémisztő jelenés kettényílik, és kilép belülről az ördögöt alakító színész (Arthur Darvill).  Hasonlóan ötletes és látványos az a jelenet, amikor Faustusnak levágják a fejét, egy pillanatra a nézőt is megtéveszti a látvány. Szellemes és nagyon látványos a hét főbűn előadása. Továbbá meglepően erős jelenet az, amikor a nedvességre eltűnő ló gazdája lép a színpadra, és a csuromvizes ruháiból úgy csavarja ki a vizet, hogy a nézők is jócskán kapnak belőle, majd meztelenre vetkőzik.

Az előadás tehát igazán jó szórakozást nyújt, mégha jelentésrétegek áldozatul is esnek. Nagyon tetszett tehát a látvány, a gondolatgazdagság és az ötletesség. A moziverzióban még az is meglehetősen jónak tűnt, hogy a két felvonás között a szünetben beszélgetést is meg lehetett hallgatni a fordítóval, Szabó Stein Imrével. A beszélgetés nagyon fontos, ugyanis annak, aki eddig nem tudta, kiderült, hogy a darab feliratozása meglehetősen furcsa logikát követett: a feliratok nagy része Szabó Stein fordítására épül, de néha András T. László szövege is bekerült, és a filológiai pontosság kedvéért végig nagybetűvel szedték ezt a vendégszöveget. Másfelől az is kiderült, hogy Szabó Stein fordítása egy modern színházi előadáshoz készült, ahol Faustus úgy jelent meg, mint egy média-örült figura. Fontos volt ezeket kideríteni, ugyanis a moziélményt nagyban rontotta a magyar felirat. Kevésbé talán, hogy nem lehetett érteni, miért a két betűtípus. Sokkal inkább zavaró volt az, hogy a magyar szöveg néha félrevezető volt, hiszen néha elcsúszott, néha pedig a modern előadáshoz készült magyar szöveg és a tradícionalista rendezői felfogás ütötték egymást. Különösen szembetűnő volt ez akkor, amikor például Faustus angolul azt mondta, hogy képzeljünk el valamit, míg a magyar felirat arra buzdította a közönséget, hogy nézzenek bizonyos képsorokat. A magyar felirat és színházi előadás sok esetben nem jöttek ki jól egymással, és így érdemes volt a magyar szöveget figyelmen kívül hagyni, és az angolra támaszkodni kizárólag.

Mindent összevetve tehát szórakoztató előadásnak lehetett tanúja az Uránia Filmszínház közönsége. Először is láthatott egy, ha nem is túlságosan erőteljes, de nagyon ötletes, látványos és hagyománytisztelő előadást. A médiumok és nyelvek közötti átmenetek során azonban sokat vesztett is: a színházi élményt nem egészen tudta hazahozni a filmes változat, a magyar felirat pedig esetenként nem megkönnyítette, hanem megnehezítette a befogadást. Talán érdekes lenne azon elgondolkodni, hogy hogyan lehetne egy egészen önálló élményt kitalálni az Urániában látogató közönség számára, hogy ne tűnhessen úgy, hogy egy eredeti színházi élmény filmre felvett, és ezáltal szürkébb változatát kapja. Jó ötlet a bevezető, és jó ötlet a szünetben a beszélgetés valakivel. Ezen az úton továbbmenve, lehetne talán még egy további beszélgetést létrehozni tea mellett az előadás után.

Minden jó lenne: a Globe az Urániában

Érdekes kezdeményezésnek lehetünk tanúi a londoni Globe és National Theatre részéről, hiszen a világ bármely mozijában, már amelyik, gondolom, szerződést köt velük, meg lehet tekinteni bizonyos színházi előadásaikat. Magam az Uránia Filmszínházban két színdarabot láttam így, kedves ismerőseim jóvoltából, mégpedig Shakespeare Minden jó, ha vége jó-ját, és Marlowe Doktor Faustusát. Mindkét előadás érdekes és tanulságos volt a maga módján. Ebben a bejegyzésben a Minden jó, ha vége jóról szólok „a hagyomány terhe, avagy minden jó lenne, ha a vége és a többi része is jó lenne” szempontjai alapján.

John Dove rendező Minden jó, ha vége jó színpadi képét a reneszánsz és a Globe Színház hagyománytisztelete jellemzi, azaz a színházi illúzió és a nézőtér valóságának összemosására játszik. Az illúzió és valóság közötti különbség feloldásának gondolatára épül a színpad szerkezete, hiszen a főszínpadot egy hosszú nyúlvánnyal meghosszabbították, és ezáltal mintegy belevezették a nézőtérbe. Így a színészek többször a közönség állóhelyein keresztül jutottak el a főszínpadra, ezáltal a szereplők és nézők időnként teljesen egy dimenzióban mozogtak. A választóvonal áthágását volt hívatva még elősegíteni a darab elején a bevezető részben az a jelenet, amikor a színészek még nem kezdték el a darabot, hanem kimentek a színpadra, lehajoltak a színpad szélénél, és az ott állókkal beszélgettek egy keveset. Nagyon tetszhetett ez a közjáték a megszólítottaknak, mert a vetített előadás szünetében, a közönséggel készített rövid riportokban több megkérdezett is kiemelte ezt a kedves gesztust. Természetesen magam is értékeltem ezt a közvetlenséget, még akkor is, ha a moziban ennek meghittsége nem tudott hatni.

Másik két szempontból is meglehetősen hagyománytisztelő, mértékletes volt a színpadkép: a díszletek és a kosztümök tekintetében. A legjobb reneszánsz hagyományoknak megfelelően a színpadot meglehetősen kopáran hagyták, legfeljebb szimbolikus díszleteket helyeztek el rajta. A kopár színpad így teret adott, pontosabban hagyott a szavaknak, hogy a néző szabadon képzelhesse el a szöveg alapján, hogy hol is játszódik az adott jelenet. A színpad kopárságát a szép és látványos, reneszánsz korabelinek tűnő, kosztümök ellenpontozták a hagyományoknak megfelelően. A képi világ, azaz a szimbolikus tér és a veretes ruházat tehát mértékletes és nagyon hagyománytisztelő módon jelenítették meg a dráma világát.

A hagyománytisztelet jellemezte a színpadképen túl a darab rendezését is, ám ezt nem tudom teljes mértékben erénynek nevezni. Ez a hagyománytisztelet néha inkább az ötlettelenséget palástolta. Persze találhatunk érdekes ötleteket, zenés-táncos jelenetet, látványos megoldásokat, de az egész előadás mégis túlságosan hagyománytisztelő volt, mintha nem mert, vagy nem akart volna a rendező elgondolkodtatni, felrázni. Mintha nem sokkal többre törekedett volna a rendező, minthogy a nagy költő sorait felmondassa a színészeivel, akik mindezt szépen meg is tették. Ez a szövegmondásra alapozó rendezés azonban talán kevés a színházhoz. Nem mondom, hogy eleve egy nagyon ütős színmű lenne ez a Minden jó, ha vége jó, de azért rejlenek benne lehetőségek.

Először is Helenából sok mindent ki lehetett volna hozni. Lehetett volna a machiavellista intrikus, aki minden akadály ellenére megszerzi magának Bertramot. Minden akadály ellenére, különösképpen Bertram ellenére, aki csak egyszerűen közömbös iránta. Olyannyira machiavellista is lehetett volna, hogy simán beáldoz egy itáliai prostit az ügyeskedésével saját ügyének érdekében. Vagy lehetett volna a hiper feminista, aki a teljes férfitársadalmat lehengerli, bedarálja okosságával, tanultságával, karizmatikus jelenlétével. A királyt, akit meggyógyít, és akitől cserébe egy általa választott férjet kér magának. Bertramot, akire levakarhatatlanul tapad, miközben legyőzi Bertram érzelmeit, akadályokat, távolságot. Aki még azt is vállalja, hogy úgy fekszik le Bertrammal, hogy tudja, a másik azt hiszi, egy másik hölggyel hancúrozik. Az ebben rejlő különös ellentmondás, ti. a győztes, aki a végletekig megalázza önmagát, izgalmas témája lehetett volna ennek a darabnak. Ehhez képest azonban Ellie Piercy egyik lehetőségre sem játszik, hanem a világ legtermészetesebb módján végigcsinálja a szerepét.

Persze még ez a természetesség is lehetne elgondolkodtató: egy moráltalan világban a legeslegtermészetesebb szándék az unalmasan halálos önmegvalósítás. Heléna természetesen kegyetlen önmegvalósítása saját személyiségének, boldogságának, létének a felszámolását is magával vonja, csak ezáltal jöhet létre. Ezt azonban tudatosítani kellett volna valahogy a nézőben, talán a kevesebb hagyomány, kevesebb szövegfelmondás révén. Ahogy azonban az események peregnek,  a nihilista önmegvalósítás nem tematizálódik. A közönség önfeledt örömmel veszi tudomásul, hogy Heléna megkapja Bertramot, és nem tud elgondolkodni azon, vajon kinek jó ez a vég.

Egy ügyes rendezés még a közönség önfeledt öröméből is erényt kovácsolhatott volna. Polgárpukkasztó módon, vagy finom cinizmussal a közönség arcába vághatta volna, hogy nézzétek csak, magatokat látjátok minden amoralitásotokkal és kicsinyességetekkel, és, ami talán rosszabb, még örültök is. Ekkor a közönséget is beszippanthatta volna ugyanaz a morális vákuum, ami a darab szereplőit jellemzi. Vagy értésünkre adhatta volna ennek fordítottját is, azaz azt, hogy a közönség amoralitásának leképeződése valójában a színjáték. Azonban egyiknek sincs semmi jele a darabban.

A darabban annak találjuk reményét, hogy a hagyomány elviszi a hátán a színművet, a közönség pedig kötelességszerűen, hagyománytiszteletből örül. Ez azonban kevés, különösen akkor, ha egy további szűrő tompít. Ez a szűrő, nekünk az Uráni Filmszínházban jelenlevő nézőknek a film, a médium. Lehet, hogy a színházban ez a rossz értelmű hagyománytisztelet elsikkad az előadás valósága mellett, a jelenlét varázsában. A moziban mindez azonban unalmas, hiszen itt nem látunk embereket, csak a filmre vett előadást, nem lélegzünk együtt a szereplőkkel, a többi nézővel, akiket ugyanúgy látnánk a színházban. A mozi sötét nézőtere, a jelenetek felvettsége, mind elhomályosítják a színház pillanatról pillanatra megélt, testközelből érezhető varázsát.

A közvetettség szűrőjén is azért átsejlett valamennyi a varázsból. Janie Dee, Bertram édesanyjaként és James Garnon Parollesként magával ragadó alakítást nyújtottak. Dee érett eleganciája és karizmatikus jelenléte elhomályosítja Helenát, nemcsak mert egyszer felpofozza, hanem mert, minden érzelmet, gondolatot hitelesen és magával ragadóan játszott. James Garnon tettei nevetségesen kisstílűek, számos esetben falstaffi mély-magasságokban mozogtak, különös példa erre a kínvallatási jelenete, amely egyszerre nevetséges és mégis megrázó. Amikor Parolles és / vagy a grófnő a színpadon állnak, a játéktér megtelik élettel, magukkal ragadják a nézőket, még a moziban is. Amikor őket látjuk, világos minden, tudható, mikor kell sírni vagy nevetni, gondolkodni vagy fogyasztani, amit kínálnak.

Dee és Garnon lebilincselő játéka sem tudta azonban kiszabadítani az előadást a hagyománytisztelet kényelmes unalmából, amelyet egy kicsit talán felerősített a mozi közvetettsége. Mindezt csak az tompítja valamelyest, hogy mégiscsak egy londoni előadást nézhettünk meg itt Budapesten, és ennek lehetővé tételéért minden elismerést megérdemel az Uránia.

Tervezett elavulás avagy a tudományos publikáció

A téma ebben a bejegyzésben is hasonló, mint az előző blogbejegyzésemben volt: mi is a jövő, hogyan mehetünk elébe a jövőnek, amely részben már az orrunkat érinti. Előre kell-e, lehet-e menni, vagy nincs is jövő, hanem csak jelen tetteinknek a következményeiként jön létre az, amit most jövőnek nevezünk? A jövő tartogat-e nekünk valamit, vagy mi vagyunk a felelősök, akik a jövőt alakítják? Ezeknek az ellentéteknek a dinamizmusában fogalmazódik meg Kathleen Fitzpatrick: Planned Obsolescence: publishing, technology, and the future of the academy (New York: New York University Press, 2011, 245 old.) című könyvében a szomorú észrevétel, hogy a haldokló tudományos publikációs infrastruktúra a tudományt nemcsak régiessé, hanem irrelevánssá teszi (196.o.). Van-e jövője hát a tudományos publikációnak?

A tudomány, különösen a bölcsészettudomány a fizetési fal mögött hatástalanul és ezért egyre haszontalanabbul működik. A 2011-es recesszió éveinek USA-ja hasonló gondokkal küzd, mint a magyar kultúra (na jó, egy kicsit más szinten): egyszerű és kilátástalan forráshiány. A könyvtárak nem maradnak felhasználók, a könyvtárbajárók egyre kevésbé találják meg a tudományuk műveléséhez szükséges szakirodalmat. Közben pedig a nagy könyvkiadók, itt most nem a magyar kiadókra gondolok, pedig profitot termelnének, és igazság szerint termelnek is: egyre kisebb példányszámban eladható könyvek egyre magasabb áron, egyre kisebb példányszámban megjelenő folyóiratok, egyre elérhetetlenebb áron. Így pedig az olvasók könyv nélkül maradnak, ami aztán az írásra nézve is fájó következményekkel jár: az írók kimaradnak a tudományos diskurzusból, egyre távolabb kerülnek a kortárs vitáktól, egyre kevésbé tudnak jelen lenni a folyóiratok hasábjain, a könyvespolcokon.

Kathleen Fitzpatrick könyve ezekkel a nehézségekkel néz szembe, gondolja végig szisztematikusan a lehetőségeket. A szerző a digitális bölcsészek csapatának nagy játékosa, tehát nem véletlen, hogy a digitális tér, az internet adta lehetőségek terében veti fel a tudományos publikáció kérdését, veszi figyelembe a jelen változásokat. Mikor a haldokló publikációs rendszerrel vet számot, illetve a keresi a kiutat a szerző szerencsére nem (fél)kész megoldásokat javasol, hanem lehetőségeket, amelyből kiindulva gondolkodni és megoldásokat keresni lehet és érdemes.

Fitzpatrick logikusan felépített témák és elemezések köré építkezve jut el a konklúzióhoz, azaz ahhoz, hogy a változásnak oda kell vezetnie, hogy a tudomány produktív, kommunikatív és releváns lehessen. A jelen gyakorlata szerint a tudományos publikációk minőségének megőrzése a „peer-review”-n, azaz azon múlik, hogy tudóstársak olvassák egymás cikkeit, bírálják el, esetenként utasítják vissz. Fitzpatrick amellett érvel, hogy ennek a folyamatnak a nyílttá tétele, és nemcsak publikáció előtt, hanem publikáció után is a tudományos diskurzust segítené elő, ami mégiscsak a tudományos közösség célja, és annak javát szolgálná. Ezzel szorosan összefügg a szerzőség, copyright kérdése, amely a második fejezetét képezi a könyvnek. Ebben a részben is történeti perspektívából tekinti a szerzőség kérdését, és az egyedi szerző fogalmától eljut az együttműködésig, a produktum-központúságtól a folyamat-központúságig. Az így felfogott írások megőrzését tárgyalja a következő fejezet, míg az utolsó a non-profit egyetemi kiadók lehetőségét vázolja.

Bár szigorúan érvel, történeti s jelen perspektívából tárgyalja Kathleen Fitzpatrick a tudományos publikációk helyzetét s lehetséges jövőjét, és nagyon hatásosan érvel a változások mellett, mégis számos kérdés nyitva marad. Először is, hogy tudományos ranglétrán való előrejutás az Egyesült Államoktól Magyarországig azon (is) múlik, hogy valaki megjelentet-e cikket vagy könyvet a minőségi folyóiratokban vagy minőségi kiadóknál. Azaz a haldokló rendszer tökéletesen önfenntartó: csak az a publikáció számit, ami a fizetési fal mögött eltemetődik, tehát nagyon nehéz lesz lebontani ezt a rendszert. Ebből következik, hogy a nem értékes publikációk, például rövid, közérthető írások, mint például a blogbejegyzések, felesleges időpazarlásnak tűnnek, senki sem fog ilyeneket írni.

Fitzpatrick bemutat nagyon hasznos digitális környezeteket, ahol kísérleti jelleggel, a megjelenés előtti és megjelenés utáni kommentformában történő diskurzus kialakítható, mint például a Media Commons, vagy pedig a Wordpress oldalakhoz kialakított CommpentPress beépülő modul. A kérdés ezekkel kapcsolatban, hogy a tudományos közösség vajon ténylegesen kommentál-e, hogy mindegy-e vajon a szerző egy befutott szerző-e vagy kezdő, a kommentálás bármelyik esetben megmarad-e a tiszta tudomány szintjén, vagy egyéb érdekek is motivációként szolgálnak (különösen kérdés ez Magyarországon, ahol a kis-ország effektus miatt az egyéb tényezők talán erősebben hathatnak). Mivel lehet motiválni a tudományos közösséget a kommentálásra, hiszen ezt nem számítja be a szakma sem publikációnak, sem tanításnak? Hogyan lehet az internetre szöveget majd publikálni, hiszen a kiadó mondhatja, hogy ezek után nem adja ki a könyvet, hiszen akit érdekel, elolvashatja ingyen is?

Fitzpatrick persze nem megy el ezek a kérdések és nehézségek mellett szó nélkül, sőt megtesz mindent, hogy lehetőségeket, sőt kipróbált lehetőségeket munkáljon ki, amelyek produktívvá, kommunikatívvá és relevánssá tehetik a tudományos publikációt. Mégis a könyv olvasása után nyilvánvaló, hogy a megoldások megvalósítása, a profitorientáltság kivonása a tudományos publikálásból nem fog menni nagyobb társadalmi nyomás nélkül. Szerencsére a könyv megjelenésekor és azóta is számos komoly lépést tettek illetékesek. A brit kormány 2011-es bejelentette, hogy minden közpénzzel támogatott kutatás eredményének nyílt hozzáférésű folyóiratokban kell megjelennie. Különösen fontos az ún. Budapest Open Access Initiative, amely ugyancsak a nyílt hozzáférést javasolja a tudományos publikációk terén.  Aaron Hillel Swartz 2013-as tragikus halála újra megerősítette az Open Access mozgalom szerepét. Fitzpatrick könyvének megjelenése óta tehát egyre nagyobb a társadalmi nyomás a tudományos művek hozzáférhetővé tétele ügyében, és ezért egyre nagyobb a valószínűsége, hogy könyvben szereplő jól végiggondolt tervek egyszer csak valóságossá válhatnak.

Előrehozott gyászjelentés: Az Olvasó halála

Sajnálattal tudatom mindenkivel, aki szeretette és használta, hogy (a) Google Reader július elsején elhalálozik. Két okom is van arra, hogy ennek kapcsán klaviatúrát ragadjak. Először is, mert már írtam a Google Reader-ről ezen a blogon. Másodszor, mert talán abból a bejegyzésből is kitűnt mennyire hasznosnak találom a Readert, és hogy kutatóként mennyit használom. Ebben a bejegyzésben nemcsak bejelentem a hírt, hanem utalok arra, mit mond a Google a szolgáltatás beszüntetéséről, aztán arra, hogy mit tehetünk, hogy ne vesszenek el az ott felhalmozott adataink, milyen alternatív lehetőségek mutatkoznak a Reader helyettesítésére. Ha mindez még nem riasztott el mindenkit, és valaki kitart a bejegyzés végéig, talán egy kis humorra is akadhat arrafelé.

Alen Green március 13-i két érvet hozott fel a döntés indokául blogbejegyzésében, amelyben bejelentette a Google Reader hivatalos blogján a hírolvasó megszüntetését. Elsőkét azt állítja, hogy az utóbbi időben drasztikusan csökkent a Google Reader felhasználók száma, második érve pedig arról szólt, hogy a Google kevesebb szolgáltatásra szeretne fókuszálni, hogy növeljék a felhasználói elégedettséget. Ezen a két szikárra sikeredett érven kívül nem árult el semmi további okot, nem mutatott statisztikát, hogy mennyivel csökkent a felhasználók száma az utóbbi időben, és nem írt arról, hogy mely szolgáltatások felhasználói élményét növelné, és hogyan. Nem mintha megnyugtatott volna bárminemű további érvelés, illusztráció, mégis jól esett volna, ha kicsit elfogadhatóbbá teszi a döntést.

Még akkor is fájdalmasan érint a hír, ha lementhető a teljes tartalom a Data Liberation szolgálaton keresztül a Google Takeout segítségével. Az ígéret szerint az összes Reader adatunk másolatához hozzájuthatunk. A feliratkozásainkat egy xml fájlban tölthetjük le, illetve a listát azokról, akiket követtünk, illetve azokról, akik minket követtek, a csillagozott, tetszett (like-olt) és megosztott tételeinket, azokat a tételeket, amelyeket általunk követettek osztottak meg, illetve a kommentált tételeket, valamint a megjegyzéseinket json fájlban kaphatjuk meg. Ez mind nagyon szépen hangzik, csakhogy nekem a címkézett tételek megőrzése is fontos lenne, remélem ez is benne van, benne lesz a megőrzött adatok között.

Természetesen nem egyedüli versenyző a Google Reader a hírolvasók világában. Gyűjtöttem egy listát arról, hogy mely Readerhez hasonló szolgáltatások léteznek, ahova majd migráltathatjuk az adatainkat, ha sikerül. Íme a lista azokról a hírolvasókról, amelyeket a leginkább javasolnak az általam olvasott fórumokon: Blogline, Netvibes, Feedly, The Old Reader. Állandóan bővülő listát találhatunk ebben a Google táblázatban, amely még azért is jól használható, mert megjelöli, vajon a szolgáltatás könnyen tudja-e fogadni a Google Readerből a Takeout segítségével kimentett adatokból készített xml fájlt.

Egyelőre azonban nem kapkodom el az áttérést egy másik hírolvasóra. Először is azért nem sietek, mert egy kicsit reménykedem, hátha valamiféle nyomást lehet gyakorolni a Google-ra. A reményt az táplálja, hogy elkészült egy petíció „Ne szüntessék meg a Google Readert 2013 július elsejével”, és ha elég sokan aláírjuk, talán a Google jobban átgondolja a döntést. A másik ok az, hogy még nagyon közeli a bejelentés. Július elsejéig még van idő, sok minden történhet, új szolgáltatások indulhatnak, a Google áthelyezheti a Readert egy másik, működő szolgáltatásába. Ne siessünk tehát, majd június közepe táján érdemes visszatérni a témára!

Addig is nézzük meg, hogyan reagált (volna) Hitler a Google bejelentésére (csak erős idegzetűeknek!): 

A teljes kép

Cathy N. Davidson Now You See it: How the Brain Science of Attention Will Transform the Way We Live,Work, and Learn című könyve már régóta, 2011-es megjelenése óta várakozik az elolvasandó könyvek sorában. Nemcsak azért, mert szinte hétről-hétre olvasni arról, hogy a szerző éppen merre utazik a világban az USA-tól Japánig, Dél-Koreától az Egyesült Királyságig bemutatni a könyvet, nem is azért, mert sorra kap különböző díjakat érte, hanem azért, mert izgalmas, lelkesítő olvasmánynak tűnik az első beleolvasás után. Persze az első beleolvasás még nem jelent sokat, hiszen az első oldalak még nem mondanak el mindent, a fejezetcímek nem egészen bizonyítják, hogy az érvelés koherens és meggyőző erejű, a tetemes bibliográfia és végjegyzet tömeg nem szükségszerűen mutatja, hogy bele lehet majd feledkezni a mű olvasásába. A szerző eddigi pozíciói és eredményei sem lennének elegendőek, még akkor sem, ha Cathy N. Davidson bővelkedik címekben és eredményekben. Egy 350 oldalas könyvnek, csak úgy, próba szerencse alapon, nem kezd neki senki. Végül azért kezdtem bele az alaposabb olvasásba, mert szerettem volna megtudni, hogy Cathy N. Davidson, hogyan látja a világot, elsősorban a digitális világot a tanár, kutató és a felfedező szemével. No meg azért, hogy a segítségével fejlődni tudjak tanárként, kutatóként. És nem kellett csalódnom.

Cathy N. Davidson nagyon izgalmasan, közérthetően, hosszú és számos anekdotával fűszerezve tálalja mondandóját. A könyvből megtudhatjuk a szerző érdekes sikereit és betegségét, és azokkal való küzdelmek tanúságait, megismerkedhetünk életének idevágó történeteivel. A személyes tapasztalatokon túl megismerkedhetünk olyan híres vagy egyáltalán nem ismert tanárokkal, kutatókkal, innovatív emberekkel és sportolókkal, akik hatást gyakoroltak kicsiben vagy nagyban a jelen világ alakulására. Találkozunk tanárokkal, akik kisiskolás gyerekeket sikeresen motiválnak a tanulásra, a Wikipédia alapítójával, amint öregecskedő laptopjával bajlódik, miközben megváltoztatja a világot, vezető multicégek vezetőivel, akik a Second Life nevű virtuális valóságban tartják az értekezleteiket izgalmas avatárokat használva. Olvashatunk egy nyugdíjasról, aki, ahelyett hogy munkájából kiöregedve a halálra készülne, Twitter celebbé tette magát úgy, hogy innovatív és érdekes találmányokról, érdekességekről tájékoztatja a világot. Összefutunk olyan sportsztárral, aki, ha egyes sportolói készségek alapján vizsgálják, nem tűnik kiemelkedőnek, mégis, ha a pályára lép csapatot kovácsol a társaiból, és mindig nyernek. Ismert és ismeretlen emberek történeteivel ismerkedünk meg, akik saját hatóterükön belül jobbá, izgalmasabbá alakítják a világot. Történetekkel találkozunk, amelyek mind egy témára variációk: változik a világ, a 21. század más, mint a 20. volt, és eldönthetjük, maradunk a 20. században, vagy pedig magunk is változunk.

A mű retorikai aspektusán túl az érvelése és központi állítása is magával ragad. A könyv egyik központi tézise szerint az oktatás a 20. század ipari társadalmának munkaerőpiacára készítette fel a fiatalokat. Ebben a kontextusban a preferált elvárások a munkafolyamatok szétválasztása, operacionalizálása, a folyamatosan egy tevékenységre fókuszált figyelem voltak. Az iskolarendszer érthető módon a standardizált elvárások, az önálló munka, a tesztelhetőség és az egy dologra összpontosított figyelem fogalmai köré építkezett, és ez az örökség a mai napig tartja magát. Az ipari paradigma erősen tartja magát még akkor is, amikor a világ, a munkatevékenységek mind megváltoztak, változóban vannak. Ennek a paradigmatikus változásnak egyik fő mozgatórugója az internet térnyerése, az internetnek a magánélettől az iskoláig, a szórakozástól a munkavégzésig történő befolyása. A szeparáció ontológiája helyett, azaz a munkafolyamatok szétválasztása, a magánélet és munkahely különbsége helyett az összefonódásnak vagyunk tanúi. (Ennek az írásnak az első verziója kórházban keletkezett, amikor egyik gyerekemet műtötték, a második verzió írása közben pedig folyamatosan érkeznek a Twitter üzenetek és emailek, órákra készülök.) Az önálló tevékenység mellett egyre fontosabb az együttműködés, a különböző képességekkel rendelkező emberek, munkavállalók összekapcsolása, hiszen együtt jobban tudják megoldania feladatokat a több szem többet lát elve alapján.

A több szem többet lát elvét támasztja alá a mű központi metaforája, a gorilla a kosárlabdapályán. A metafora egy kísérleten alapul, amely a figyelem, az összpontosítás visszáját bizonyítja. A kísérletben résztvevőknek egy videófilmet vetítenek, amelyben kosárlabda meccset kísérhetnek figyelemmel. Nemcsak nézniük kell a filmet, hanem számolni, hogy a fehér játékosok és a fekete játékosok hányszor passzolnak a csapaton belül. A kísérlet végén be kell mondani a számot. Miután pedig kiderül mennyit tévedtek, vagy nem tévedtek a kísérletben résztvevők, mellékesen megkérdezik őket, hogy hányan látták a pályán a gorillát, ugyanis a meccs közben egy gorillának öltözött ember sétál végig a pályán, végez különböző mozgásokat. A válasz egészen meglepő, vagy egészen érthető, ugyanis a felmérések szerint 70%-a résztvevőknek nem vette észre a gorillát. A kísérlet a tudósok szerint a figyelemnek azt a sötét oldalát hozzá napvilágra, hogy a figyelem egyszerre vakságot is eredményez, az összpontosítás visszáján ott áll a vakfolt. Amikor a kultúránk az összpontosításra tanít, érvel Davidson, azaz felhívja a figyelmet a fontos és irreleváns részletek megkülönböztetésére, akkor egyszerre vakká is tesz. Figyelünk egy bizonyos részletre azáltal, hogy kizárjuk a világ millió más eseményét, és ezáltal esetleg fontos aspektusokat hagyunk figyelmen kívül, a gorillát nem vesszük észre. Persze észrevehetjük, csak nem szükségszerűen egyedül, hanem a film nézőinek 30 %-át is bevonva a megfigyelésbe.

Az észre nem vett, de mégis jelenlevő, gorilla és Cathy N. Davidson segítségével bepillanthatunk az agy működésébe, a motiváció, a változó körülmények jellemzőibe. Az agy kiváló adaptációs képességét csodálhatjuk meg betegségekkor, vagy munka- és életkörülmények változásakor. Megtanulhatunk olyan szlogeneket, amelyek az új évezredben, a digitális korban a helytállást segíthetik. Ilyenek például a „learn, unlearn, relearn” (tanulj, tanulj felejteni, újratanulni) hármasa, az ismeretek átadás mellett az adaptációs képesség fejlesztése, az egy tevékenység végzése („monotasking”) helyett/ mellett a párhuzamosan egyszerre több tevékenység végzése (multitasking), a figyelem új fogalma, amely megfelel a jelen kihívásainak, a részvétel és együttműködés fontossága. Ezekkel párhuzamosan a gyorsuló változáshoz is hozzá kell szokni, hiszen, amikor egy hallgató elkezdi a tanulmányait a felsőoktatásban, még nem is létezik az a fajta munka, amely majd végzéskor a munkaerőpiacon várni fogja.

Mit tanít, hát, a gorilla a kosárpályán? Davidson így zárja a könyvét: „Ha csak egyetlen és egyszerű tanulságot kellene leszűrnöm a könyvben említett tudományos vizsgálatokból és történetekből, azt mondanám, hogy a megfelelő gyakorlatok és eszközök segítségével megláthatjuk azt is, ami eddig elkerülte a figyelmünket. A megfelelő eszközök és a megfelelő emberek segítségével, akikkel megoszthatjuk ezeket, új lehetőségek tárulnak fel” (300.o.).

És mi marad nekünk, magyar olvasóknak és tanároknak? Az új készségeket, azaz multitasking, megosztott figyelem, együttműködés, és a mindezeket elősegítő digitális eszközök használatát is tanítani, használni, erősíteni kell. Legyünk, hát, bátrak, hogy láthassuk, láttathassuk a teljes képet!