Egy olyan projekten dolgozom, aminek a középpontjában a színházi előadás szövegkönyvébe történő beszúrással foglalkozom természetesen Shakespeare előadások, és nem kísérletező, művészszínházi előadások esetében, hanem inkább olyan előadásokkal, amelyek azért még inkább konzervatívabban állnak hozzá a klasszikusokhoz, jelen esetben Shakespeare műveihez. Azaz nem olyan adaptációkra gondolok, mint az Örkény Színház Kertész utcai Shaxpeare-mosója, vagy Macbethje, amik inkább átiratok.
Valamiképpen kontextualizálni szeretném a beszúrást, mint dramaturgiai módszertant Shakespeare darabjai esetében. A hipotézis pedig az lenne, hogy nagyjából a rendszerváltás
előtt trendszerűen nem nagyon írtak bele Shakespeare-be (hagytak ki
belőle, rendezték át a jeleneteket, de nem adtak hozzá) a kőszínházakban, elsősorban a tragédiák esetében,
míg a rendszerváltás után az általános liberalizálódás, a rendezői színház felé trendszerű fordulás, a számos új
fordítás megjelenése és amit Lehmann megjegyez, hogy egyáltalán a szöveg kikerül az előadás központjából külföldön a 70-es évek végétől, miatt sokkal bátrabban tették, tehették, teszik ezt meg.
Négy témában kérem a segítségeteket.
1. A hipotézis nagyjából megállja-e a helyét? Nem annyira az okok, inkább a trend.
2. Hol lehetne ennek alátámasztására érveket találni?
3. Van-e a beszúrásnak szakirodalma?
4. 1989 előtt és utáni színházi tendenciák áttekintésének van-e szakirodalma? Nyilván Schandl Veronika könyve alap ebből a szempontból.
Egyáltalán nem sürgős a válasz.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése