Egy töltőtoll meséje

A képen látható Parker töltőtoll nem tűnik különlegesnek: egy szép toll, amivel írni lehet, de semmi több. És tényleg. Valójában észre sem vettem az utóbbi években, hiszen rendesen dolgozott, vagyis lehet vele írni. Néhány hete azonban észrevettem, hiszen orrán-száján folyt a tinta, funkcióját vesztette, aminek eredményeképpen a kukába került. Néhány nap után azonban kivettem a kukából, és hagytam, hogy meséljen, hiszen a tárgyaknak nem csak funkciójuk, dolguk van, hanem történetük is. Mit is mesél hát ez a toll magáról, rólam, egy talán letűnt világról?

Dolgokat általában veszek, különösen a töltőtollakat, merthogy nagyon rég óta szeretek töltőtollal írni, valójában az általános iskola óta. Ezek a tollak elfáradnak, tönkremennek, és már lehet is venni a következőt -- persze nagyon sokáig az olcsóbb fajtát vettem, amik talán éppen olcsóságuk miatt nem is tartottak túl sokáig. De ezt a tollat nem kellett megvegyem, hanem ajándékba kaptam még az 1990-es évek végén, sajnos nem emlékszem a pontos dátumra.

Abban az időben írtam a doktori disszertációmat, kezdtem el egyetemen tanítani, ezért sokat jártam könyvtárba, heti kétszer-háromszor ültem be a Magyar Tudományos Akadémia Könyvtárába. A könyvtári munka, gondolnánk, az olvasóban, a katalógus böngészésével kezdődött, ám valójában egy kicsit korábban. Mivel az olvasóterembe nem lehet kabátot és táskát vinni, ezért a könyvtárazás minden esetben a ruhatárnál kezdődött. A ruhatárban pedig általában egy idős hölgy tartotta a frontot, akivel, ha lehetett, mindig váltottam néhány szót, egy kicsivel többet, mint amit az udvariasság megkövetelt. A beszélgetések egyre érdekesebbek lettek, mindig hallottam az unokákról, egyre többet osztottam meg a saját kicsi gyerekeimről abban néhány percben, amíg beadtam a dolgaimat a ruhatárba.

Egyik alkalommal csak az udvariassági kör játszódott le a kabátom, táskám leadásakor, láttam, nem akar többet beszélgetni a hölgy. Gondoltam, előfordul az ilyen, nem kell mindig jókedvűnek, beszédesnek lenni. Mentem hát olvasni, kutatni. Este aztán, amikor a ruhatárban felvettem a leadott dolgaimat, láttam, hogy nincs jól a ruhatáros hölgy. Megkérdeztem, valami baj van-e. Szomorúan mesélte, hogy elhunyt a férje, és tényleg nincs jól. A sajnálatomon kívül nem nagyon tudtam mit mondani. Csak csendben voltuk egy kicsit, aztán mentem dolgomra, ő pedig folytatta a munkát. Néhány alkalommal nem is láttam, biztosan szabadságot kapott, véltem. Aztán később újra ott állt a pult mögött, a kabátok, táskák között, hogy dolgozzon, szolgálja a könyvtárba vágyókat. Egyik este -- este mindig egy kicsit több ideje volt, hiszen kevesen maradtak zárás közeli ideig -- kérdeztem, hogy jobban van-e. Mondta, hogy nem nagyon, de lassan talán el tudja fogadni, hogy már nincs többé a férje vele. Annak azonban most éppen örül, hogy találkozunk.

Persze örömének én is örültem, már régen láttam mosolyt a szemében, és most egy halvány kis mosoly mintha átsuhant volna. Mivel látta, hogy örülök, el is magyarázta a találkozás feletti örömét. Elővette a zsebéből a történet főszereplőjét, a képen látható tollat, és hosszabban, mint máskor, de persze alázatos rövidséggel mesélni kezdett a férjéről. Csak arra emlékszem, hogy mesélt, hogy pontosan mit, már elfelejtettem. Egyszer aztán a történet véget ért, amit azzal zárt le, hogy a férjének a kezében tartott Parker toll volt a kedvence. Most azonban már nincs rá szüksége, úgyhogy nekem ajándékozza, hiszen látja sokat jegyzetelek, hátha jól jön. Meghatódva fogadtam el a tollat, és persze semmi értelmeset nem tudtam kinyögni, csak szerencsétlenül köszöngettem, majd hazaindultam.

Láttam még néhányszor a ruhatáros hölgyet, beszélgettünk is, mindig mutattam a tollat. Ő meg örült. Aztán egyre kevesebbet jártam a könyvtárba, hiszen a világhálón egyre több szöveget lehetett megtalálni, és így egyre kevésbé volt szükség a könyvtárra, egyre kevesebb idő is maradt a könyvtárazásra. Amikor ritkán mégis eljutottam, már nem találkoztam a ruhatáros hölggyel. A toll azonban maradt, használtam is, örültem neki, hiszen pompásan működött nálam szinte harminc évig, és előtte ki tudja hány évig az eredeti gazdájánál. A sokévi szolgálat, a különleges személyes történet pedig méltóvá teszi a tollat arra, hogy elkerülje a szemetest, és bekerüljön az emlékek archívumába. De talán még inkább a ruhatáros hölgy, aki nekem adta a férje kedves tollát. Ő még inkább megérdemli, hogy megmaradjon az emléke.

Ha neked is van hasonló történeted, szívesen olvasnám a Megjegyzés részben, és valószínűleg másoknak is örömére szolgálna.

Koronavírus és az új személyesség

A koronavírus terjedése, és az erre adott egyébként helyes kormányzati reakció miatt a társadalom jelentős része karanténba költözött. Különböző iparágak teljesen leálltak, néhány iparág megköveteli a dolgozók bejárását, egy jelentős szelet pedig otthoni irodából dolgoztatja az embereket. Ehhez az utóbbihoz tartozik a felsőoktatás is, amelyben magam is részt veszek. A tanításban különösen, de egyéb területeken is, rendkívül fontos a személyesség, és amellett érvelek ebben a bejegyzésben, hogy a személyesség egy nagyon érdekes alakzata bontakozik ki most.

A veszélyhelyzet előtti oktatási korszakot még az előadások esetében is jellemezte valamifajta személyesség. Az előadó konkrét hallgatóknak beszélt, látta őket, olvasta a reakcióikat, kitette magát a tekintetüknek, utalt a világra. Az előadás előtt és után szóba elegyedett a hallgatókkal, a folyosón összefutott velük, és talán volt, lehetett valamifajta cinkosság, egymás értékelése is a rövid köszönésben. A szemináriumok esetében pedig a személyesség, a közös gondolkodás a személyes kapcsolatokon alapult.

Amikor azonban a veszélyhelyzet bejelentésekor bezártak az egyetem kapui, és távolsági oktatásra állt át a magyar felsőoktatás, a személyesség, ami azért sava-borsa is volt a karatén előtti oktatási korszaknak, eltűnt. Az előadó a csillogó vagy érdeklődő vagy elkalandozó hallgatói tekintetek helyett a személytelen kamerának beszél. Szemináriumok esetében pedig a videokonferenciázás ugyan biztosít egyfajta szemtől szembeni kommunikációt, mégis a digitális médiummal együtt járó zaj, nem is említve a platformok adatkezelési problémáit megnehezíti a hagyományos kapcsolattartást. Ilyen nehezítő körülmény lehet a sikertelen kapcsolódás, az alkalmazás kidob valakit, homályos kép, visszhangzó beszéd, akadozó hang és kép, lefagyó alkalmazások, egymás szavába vágás. A szemkontaktus is nehézkesebb, hiszen ha beszélünk valakihez a számítógépen keresztül, nézhetünk a monitoron megjelenő ember szemébe, de akkor a valóságos megszólított nem azt fogja megélni, hogy a szemébe néznek, vagy pedig elfordítjuk a tekintetünket a megszólítottól, és a kamerába beszélünk, ami megnyugtatóbb a megszólítottnak, de ez nagyon nehéz és tudatos szemjátékot igényel a beszélő részéről. Mindezek a nehézségek miatt úgy tűnik, a személyesség kihalóban van.

Bár a személyességnek az analóg formája eltűnik, mégis egy másikfajta személyesség megjelenik, hiszen a digitális médium révén kiköltöztünk az egyetemi termekből a magánlakásokba. Amint bekapcsolódik a mikrofon és a kamera, hirtelen mindenkinek így-vagy úgy megjelenik a személyes világa mint háttér. Halljuk egymás lakásának gyerek és felnőtt hangjait, háttérzajait. Látjuk, mi van a beszélő mögött, falak és polcok, asztalok jelennek meg, néha-néha családtagok vonulnak el a háttérben, vagy ha nem is a kamera tűzvonalában, a videokonferencián résztvevő pillantásából kiderül, hogy más is tartózkodik a szobában. Majdhogynem messzeringó gyermekkorom  világából tér vissza a családlátogatás intézménye. Azaz a személyességnek egy rendkívül érdekes és új aspektusát teszi lehetővé a digitális platform, olyan formáját, amelyre az analóg korszakban nem is gondolhattunk.

A személyességnek ez a formája azonban két további megfontolást is igényel: ebben a személyességben, ahogy minden személyességben benne van a szerkesztés, szerkesztettség és a magánszféra veszélyeztetettsége is. Mint minden identitást érintő narratívában, legyen ez a kamera narratívája mindig is eleve bele van kódolva a szerkesztettség, és ez nincs másképpen a jelen helyzetben sem. Más szóval úgy lehetne mondani, hogy mindig is áll valaki a kamera mögött, és ez a valaki el akar valamit mesélni. A magán és nyilvános szféra különtartása, összemosódása pedig ugyancsak fontos tényező, hiszen a kamera a magánszférát teszi nyilvánossá.

A kamera beállításakor (félig)tudatosan rendezőként, szerkesztőként járunk el. Eldönthetjük ugyanis, mit lásson a másik fél, aminek radikális verziója a kamera be nem kapcsolása. Megszerkeszthetjük magunkat, azaz, hogy belőlünk mi látszódjék, milyen legyen a ruhánk, az arcunk, sőt az arckifejezésünkre, szemmozgásunkra is figyelhetünk. Továbbá megszerkeszthetjük azt is, amit a kamera rajtunk kívül mutat, azaz a hátteret, a szoba kis szeletét, ami kommunikálhat rendezettséget és esztétikus nyugalmat akár a helyiség megszokott állapotától, többi részétől eltérően. A hátterek és az emberi lét egyéb jegyei  árulkodnak magáról az emberről, hogyan, hol lakik, mivel foglalkozik.

Ez azonban nem csak a felsőoktatás, vagy oktatás sajátja, hiszen mindenki online kommunikációra kényszerül, és számos esetben maga választja is ezt a lehetőséget. Rendkívül érdekes és tanulságos, ahogy színészek is készítenek magukról felvételt, és ezen keresztül az ő magánszférájuk és közszemle tárgyává válik, érdemes idehozni Patrick Stewart szonettfelolvasásait, és akár magyar színészek hasonló tevékenységeit, Nagy Ervin, Tompos Kátya, Szemenyei János - Horgas Ádám: KIS SUTTOGÁS etc. De ugyanígy fontos, amikor nem tervezett módon jelentkezik be a magánvilág a munkabeszélgetésbe: 

A magánszféra feltárulása, még ha szerkesztett változatban is, hordozhat magában olyan tényezőket, amikkel érdemes számot vetni. Az online megosztás révén a magánszféra feltárulkozása bizonyos traumák során úgy tűnik világjelenség. Erre példának hozhatnám a párizsi Notre Dame katedrális részleges leégésekor a Facebookon megosztott személyes fotókat, ahol a még sértetlen katedrális szolgált hátteréül a magánfényképeknek. A traumatikus esemény eredményezte, ahogy Dragon Zoltán fogalmaz, a "saját archívumok felnyílását, és az abból kiragadott darabkák feltárását, ami túlmutat az eddigi közösségi mediális gyakorlaton". Talán ehhez hasonló jelenségnek lehetünk most is tanúi, amikor a koronavírus okozta bezártság traumáját oldja a magánszféra feltárulása. Ugyanakkor azonban fontos felhívni a figyelmet egy különbségre: míg akkor a képek háttere került a fókuszba, és a magánember talán kevésbé volt az adott időszak miatt a kép szempontjából fontos, addig most a háttér bár a személyességet mélyíti, még sincs a közvetlen fókuszában a képnek. Mivel pedig nincs fókuszban, ezért látszólag csak másodlagosnak mozzanatként fogható fel, valójában azonban fontos tényezője a magánszféra átíródásának a nyilvános szférába.

A  koronavírus okozta bezártság traumájának idején a személyesség, tehát, egy új, talán eddig soha sem tapasztalt módon jelenik meg az online világban. A személyes találkozások helyett a magánszféra feltárulkozása jelent egyfajta lehetséges megoldást az analóg találkozásokból adódó személyesség hiányára. A személyesség pedig a háttér és családi élet megjelenéseként konstituálódik a videokonferenciák és videómegosztó médiumok közvetítésével. A mediáltság és tudatosság mozzanatain keresztül pedig a személyesség különleges alakzatai alakulnak ki, és lépnek működésbe.

Beszúrás a színházi szövegbe

Egy olyan projekten dolgozom, aminek a középpontjában  a színházi előadás szövegkönyvébe történő beszúrással foglalkozom természetesen Shakespeare előadások, és nem kísérletező, művészszínházi előadások esetében, hanem inkább olyan előadásokkal, amelyek azért még inkább konzervatívabban állnak hozzá a klasszikusokhoz, jelen esetben Shakespeare műveihez. Azaz nem olyan adaptációkra gondolok, mint az Örkény Színház Kertész utcai Shaxpeare-mosója, vagy Macbethje, amik inkább átiratok.

Valamiképpen kontextualizálni szeretném a beszúrást, mint dramaturgiai módszertant Shakespeare darabjai esetében.  A hipotézis pedig az lenne, hogy nagyjából a rendszerváltás előtt trendszerűen nem nagyon írtak bele Shakespeare-be (hagytak ki belőle, rendezték át a jeleneteket, de nem adtak hozzá) a kőszínházakban, elsősorban  a tragédiák esetében, míg a rendszerváltás után az általános liberalizálódás, a rendezői színház felé trendszerű fordulás, a számos új fordítás megjelenése és amit Lehmann megjegyez, hogy egyáltalán a szöveg kikerül az előadás központjából külföldön a 70-es évek végétől, miatt sokkal bátrabban tették, tehették, teszik ezt meg.

Négy témában kérem a segítségeteket.

1. A hipotézis nagyjából megállja-e a helyét? Nem annyira az okok, inkább a trend.

2. Hol lehetne ennek alátámasztására érveket találni?

3. Van-e a beszúrásnak szakirodalma?

4. 1989 előtt és utáni színházi tendenciák áttekintésének van-e szakirodalma? Nyilván Schandl Veronika könyve alap ebből a szempontból.

Egyáltalán nem sürgős a válasz.

"Lenni vagy nem lenni" filmes projekt

Már régen kellett volna írnom erről a projektről, de minden, amit teszek, elterel a blog írásától, pedig nagyon szeretem ezt. Minden elterel, hiszen ez nem érvényes publikáció, nem tanítás, nem papírmunka, nem értékes a hagyományos akadémiai világban. Ennek ellenére mégis fontos médiuma az írásos tevékenységemnek. Mindenek előtt először nézzük meg a projekt végeredményét, egy rövid videót a "Lenni vagy nem lenni" hamleti monológ általunk készített feldolgozásáról. 

És akkor a filmről belülről.

Egyszer, olyan 2016. magasságában eszembe jutott, hogy jó lenne egy "Lenni vagy nem lenni" monológot filmen is megfogalmazni. Ennek a közvetlen oka az volt, hogy terveim között szerepelt egy Europeananak készített kiállítás Hamlet arcairól a jubileumi év alkalmából, úgyhogy a kiállítás anyagát összeszedtem, elkészítettem a tervet, amit elfogadtak, aztán, sajnos, az Europeana mégis kihátrált a kiállításból. Bár maga a kiállítás nem készült el, ám apropót szolgáltatott a gondolathoz, hogy a digitális kiállítás  egyik összefoglaló alkotása lehetne egy film.

Megkérdeztem barátaimat, hogy mit szólnak hozzá. Ágoston Katalinnak tetszett az ötlet, de megjegyezte, csak úgy nem érdemes felvenni a monológot, kellene valamilyen kontextus, ami értelmet kölcsönöz a szövegmondásnak. Közben eszembe jutott, hogy talán érdekes lenne, ha a monológ nem monológ lenne, hanem párbeszéd. Úgyhogy megkérdeztem Csőre Gábort, volna-e kedve a játékhoz. Persze volt. Dobó János barátomat is felkerestem, hogy producer-rendezői szerepre vállalkozna-e. Ő is beugrott, és hozott magával operatőrt. Már csak eszközök és asszisztensek kellettek, ami a PPKE Médiatudományi Intézetéből jött is. Tehát már minden megvolt, csak ki kellett találni, hogyan is alakuljon az egész.

Egy koranyári délelőttön egy Mikszáth téri kávézóban aztán összeültünk Katalinnal, Gáborral és Jánossal. Mindenki hozta az ötleteit, gondolatait és az ötletbörze, a lehetőségek boszorkánykonyhájában megfőztük a film alapját. Az alap pedig az volt, hogy nem érdemes a szöveget fölmondani, még ketten sem, hanem kell egy narratíva, amibe beilleszkedik és önálló életre kel a szöveg. Sőt már a szöveg is fejezze ki, hogy egy kisebb, de átfogóbb vállalkozásról van szó. A történet egy szerelem története a találkozástól az esküvőig. A szöveg pedig a hozzáférhető 10 fordításból áll, úgy hogy tematikus egységekként más és más fordítást használtam, végül felosztottam a szöveget Katalin és Gábor között, illetve kerestem helyszínt. Jánossal aztán átbeszéltük a szövegkönyvet, megnéztük, felmértük a terepet (Káposztásmegyer-Újpesti Szentháromság Plébánia templomháza, előtte a terecske és a Megyeri Temető).

Magára a forgatásra egy októberi csütörtök délelőttjén került sor, pontosabban reggel 7-től délután kettőig. A forgatást a kápolnában kezdtük, majd következett a templom előtere és a terecske, majd átcuccoltunk a temetőbe, és ott fejeztük be a munkát. A beltéri felvételek tartottak a leghosszabb ideig, ugyanis a világítás felépítése meglehetősen időigényes volt. A kültérieknél pedig a hang okozta a problémát, ugyanis mikroportokat nem tudtunk szerezni, így csak a nagy pamacsos eszközöket tudtuk használni. Végül lett olyan jelenet is, aminek a hangját utólag újra kellett venni, annyira nem sikerült az adott technikával elfogadható eredményt elérni. Mindebből látszik, hogy ez a csütörtök délelőtt nagyon sűrűre alakult, igazából rendkívül gyorsan kellett dolgozni.

A gyorsaság ellenére talán mégis jó lett a végeredmény, a kísérlet szerintem jól sikerült, hiszen a teljességnek egy egészen más fogalma jelenik meg a jelenetben, mint a megszokott "Lenni vagy nem lenni" feldolgozásokban. A szöveg teljessége abban áll, hogy a szkript átível a magyar szövegek hozzáférhető teljes történetén Kazinczytól Nádasdyig, és mégsem zavaró a sokszínűség, hanem inkább izgalmas harmónia, koherencia jellemzi a szöveget. Nem egy színész mondja el a szöveget, hanem ketten felváltva (nő és férfi), mintegy egymáshoz szólva jelenítik meg az ellentételezésre épülő beszédet. A két színész valamiképpen a teljességet jelenítik meg, a gondolat ívét, a probléma felvetésétől a megnyugtatónak nem egészen mondható megoldásig. Mindezt pedig egy szerelmi történetbe ágyazva, ahol a megismerkedéstől a házasságig a teljes kört befutják. A helyszínek is éppen megfelelnek a teljesség igényének  ellenpontozva a narratívát, hiszen a szakrális tértől jutunk el a kutyagumis köztéren keresztül ismét a szakrális térig, és mindezt a megszokottól eltérően, azaz fordítva, a temetőtől a kápolnáig.

Nyilván, ha több időnk, pénzünk, paripánk és lovunk lett volna, sokkal jobb filmet készíthettünk volna. De mivel idő szűkében, és a pénz teljes hiányában dolgoztunk, magam elégedett vagyok az eredménnyel. Minden hátráltató körülmény ellenére pompás a színészi játék, a történet, a kamera narratívája. Meg valójában az egész ügymenet örömmel tölt el. Hiszen talán sok minden más mellett ez a projekt azt is bizonyítja, hogy vannak emberek, akik hajlandók az anyagi előnyök nélkül is időt, energiát fordítani valamire, amiben látnak fantáziát. Én tehát nagyon hálás vagyok, hogy ilyen emberek vesznek körül, és remélem, hogy a produktum befogadása is hasonlóan pozitív élmény lesz.

Miért éppen az OMEKA platformot választottam az MShA-hoz?

Az előző posztban arról írtam, hogy miért kezdtem el a Magyar Shakespeare Archívumot építeni, mi az, amit a felhasználónak vagy befogadónak mondani szeretnék az adatbázissal. A jelen poszt arról kíván beszélni, hogy miért az Omeka nevű Gyűjteménykezelő Rendszert (Collection Management System, CMS) választottam az MShA platformjául.

Az Omeka egy jelentősebb hátránya ellenére meglehetősen kézenfekvő választásnak tűnt a létező, elérhető Tartalomkezelő Rendszerek (Content Management Systems, CMS) között. Az Omeka előnyei a következők: Nyílt Forráskód, nagy felhasználó bázis tapasztalatokkal és ötletekkel, fenntartható, a struktúrája, bővítményekkel gazdagítható, metaadat szabványt követ, amelyek aztán sok formátumban tölthetőek le. Egyetlen hátránya, és azért ez elég nagy baj, hogy nem névtereket használ, azaz a metaadatok bár szabvány szerint összekapcsolhatóak más adatbázisokkal, a metaadatok nem kezelhetőek szemantikus technológiával. Remélem, ez utóbbi vagy változni fog, vagy egyéb módon megoldható probléma lesz.

Az Omeka először is harmonizál azzal az elképzelésemmel, hogy Nyílt Forráskódú eszközt használjak, egyszerűen azért, mert ez tűnik etikus megoldásnak. Igaz azonban az is, hogy az archívum elkészítésének első fázisában nem áll rendelkezésemre pénz, amivel fizetős szolgáltatást vehetnék volna igénybe, tehát sok választásom nem volt. Remélhetőleg azonban, ha lesz pénz egy jobb adatbázis létrehozásához,  továbbra is ragaszkodhatok a Nyílt Forráskód ethoszához. Merthogy ez ethosz, azaz olyan racionális választás, amelyben nemcsak operacionális megfontolások, hanem erkölcsiek is helyt kapnak. Mivel elkötelezett híve vagyok a Nyílt Hozzáférésnek, Nyílt Forráskódnak és Nyílt Hardvernek, amely elköteleződésnek ahol csak tudok, hangot adok (tanítás, írások), ha tehetném, csak ennek az elvárásnak megfelelő alkalmazásokkal dolgoznék.

Fontos továbbá, hogy nagyon sokan (felhasználók és építők egyaránt) használják az Omekát. Ennek az egyik előnye a felhasználók szempontjából, hogy sokkal könnyebb egy olyan interfészen keresztül kapcsolatba kerülni a tartalmakkal, amit már amúgy is valamennyire ismerünk. Az építők szempontjából pedig azért fontos, hiszen lehet találni jó gyakorlatok, amelyeket követhetünk, illetve hibákat, amiket elkerülhetünk egy kis tudatossággal. Azért is hasznos továbbá a széles tábor, hiszen az Omekának a saját portálján működik egy élő fóruma, ahol kérdéseket lehet feltenni, és arra az Omekások gyorsan válaszolnak, vagy ha nem ők, akkor bárki, aki tud az adott kérdésben segíteni. Az Omeka a fórumon kívül is él, amire talán az egyik legjobb példa, hogy egy kérdésemre, amit a Twitteren tettem fel, Omeka hastaggel, néhány órán belül az Omeka csapatából valaki válaszolt is.

A választásnál fontos szempont volt, hogy olyan Tartalomkezelő Rendszert alkalmazzak, ami megfelel a fenntarthatóság követelményének. A digitális világban a fenntarthatóság kérdése meglehetősen fontos, hiszen a tervezett elavulás nagyjából öt évet jelent. Tehát ezt az időszakot mindenképpen ki kell bírnia nagyobb ráncfelvarrás nélkül, nyilván azonban hosszabb távra tervezek. Tehát nem jöhet olyan alkalmazás szóba, ami már a kialakítás pillanatában bizonytalan, a dokumentáció nem tér ki a fenntarthatóság problémájára. Az Omeka fenntarthatóságát szavatolja a nagy felhasználói tábor, az intézmény, amely mögötte áll, az elmúlt 10 év sikere valamint a nagy intézmények (pl. Digital Public Library), amelyek használják.

Az Omeka struktúrája is nagyon hasznos, hiszen ötvözi az archívum és a kiállítás fogalmi előnyeit. Az Omeka legkisebb építőköve a "Tárgy", azaz a digitális objektum, a MShA esetében az egyes drámai szöveg. Ezeket a tárgyakat aztán megtarthatjuk önállóan, azaz mintegy archiváljuk rendezés nélkül. A rendezettség irányába mutatnak a "Gyűjtemények", amelyek a nagy archívum dobozán belül egy kisebb dobozt alkotnak, ahova egy bizonyos szempont alapján osztályozzuk a tárgyakat. Az MShA-n belül ezek a gyűjtemények az egyes drámai alkotásokhoz tartozó tárgyakat tartalmazzák. A következő lépés pedig a "Kiállítás", amely az egyes tárgyakat befogadástörténeti kontextusba helyezi, bizonyos magyarázatot is szolgáltatva az egyes materializációk természetére vonatkozóan.

Az alapplatformhoz számos plugin, bővítmény telepíthető, és így kiterjeszthető a szolgáltatások köre. Aki szeretné, telepíthet egy Zotero bővítményt, és a két szolgáltatás szépen összekapcsolható így. Alapbeállításként elsősorban audiovizuális tárgyakra hangolták az Omekát, ám létezik egy pdf bővítmény, aminek révén a szövegeket ugyan többrétegű pdf-ben lehet feltölteni, mégis a szöveg az adatbázis backendjén szöveges fájlként tételeződik, és  a feltöltéskor pedig automatikusan indexelődik lehetővé téve ezáltal a szövegekben való kereshetőséget. Lehet továbbá egy térkép bővítményt is használni, ami révén a mű helyszínei vizualizálhatóak, ami hallgatói visszajelzések alapján hasznos is lehet. Számos egyéb bővítménnyel rendelkezik az Omeka már most is, és valószínűleg a bővítmények száma a következőkben csak gyarapodni fognak.

A tárgyakat metaadatokkal kell és lehet gazdagítani. Az Omeka sajátossága, hogy gazdag és irányított metaadat mezők kitöltését kíván meg, amikor egy tárgyat feltöltünk a portálra. A metaadat azt jelenti, hogy egy adatot, jelen esetben egy digitális tárgyat sajátos jellemzők alapján leírunk, hogy azonosítható legyen. Egy könyv esetében a metaadatok a bibliográfiai adatok jelentik a címtől a szerzőn át a kiadóig és a kiadás évéig. A metaadatok tehát leírják a tárgyat az azonosíthatóság kedvéért, amire például azért van szükség, hogy a tárgyak kereshetővé váljanak. Ha csak a dráma címét ismerem, meg tudom találni azokat a fájlokat, amelyek ezt a című drámát tartalmazzák. Az Omeka a koherencia, a kapcsolhatóság és az exportálhatóság, importálhatóság kedvéért a metaadatokat bizonyos szabvány szerint kéri, nevezetesen a Dublin Core nevű metaadat séma szerint. A Dublin Core egy népszerű metaadat szabvány a kiállítások, bölcsészeti leírások területén. Ugyan Európában egy másik metaadat szabvány is létezik, az ún. European Data Model, amelyet az Europeana fejleszt, és nagyon jó, ám a Dublin Core átfordítható az EDM-be. Mindent összevetve, ha szabványról van szó, a DC pompásan megfelel sokfajta célnak. Egyetlen probléma az Omeka metaadat kezelésével, hogy a metaadatokat kizárólag betűsoroknak látja, azaz sajnos a metaadatokat nem névterekként használja, és így a kapcsolt szemantikus keresésre nem alkalmas egyelőre a platform.

Mindezek alapján nem találtam jobb megoldást egyelőre, minthogy az Omeka-t használjam a Magyar Shakespeare Archívum platformjául. Előnye, hogy Nyílt Forráskódú, hogy megfelel a céljaimnak, rugalmas és adaptálható a számomra fontos célokhoz. Egyetlen hátránya, hogy nem kezel alapból xml fájlokat, ám egy kevés ügyködéssel ez is kihozható belőle, hiszen vannak, akik így használják. A metaadatok nem névterekként való működése a legnagyobb baj egyelőre, de valószínűleg az Omeka fejlesztői erre is fognak megoldást találni. Ha esteleg a kedves olvasó tud egy jobb Gyűjteménykezelő Rendszert, tudassa velem, hátha átállok rá.

Miért kezdtem építeni a Magyar Shakespeare Archívumot?

Miért kezdtem el építeni a Magyar Shakespeare Archívumot? A rövid válasz a kérdésre az, hogy mert nem létezik hasonló vállalkozás egyelőre, és engem nagyon érdekel, hogyan lehet Shakespeare-t elérhetővé tenni a digitális térben. A hosszabb válasz, inkább azt a kérdést foglalja magában, hogy miért én, miért most? Őszintén szólva már több éve tervezem egy olyan digitális felület kialakítását, amely Shakespeare magyar befogadóit szolgálhatja. A tervezéskor állandóan figyeltem a külföldi adatbázisokat, elemeztem őket a befogadó szempontjából, kidolgoztam egy kategória rendszert, amely leírhatóvá, elemezhetővé, összehasonlíthatóvá teszi az egyes adatbázisokat. A tervezés után OTKA pályázatokat nyújtottunk be a PPKE Reneszánsz Kutatócsoportjával, és bár a bírálatok mindig nagyon pozitívak voltak, forráshiányra hivatkozva egyszer sem kaptunk támogatást. A kudarc az első hetekben, hónapokban mindig letört, de aztán erőt vettem magamon, hogy újra felvegyem a szálakat, és végül az elején egyedül, majd hallgatói segítséggel pénzügyi források nélkül elkezdtem építeni a Magyar Shakespeare Archívumot.

Az adatbázis azt kívánja bemutatni, hogy a shakespeare-i drámai életmű csak medializálva létezik. A medializáltság azt jelenti, hogy egy drámai mű, például a Lear király nem férhető hozzá a megvalósulásától, materializációjától függetlenül, hanem csak valamilyen médiumon, közvetítő közegen keresztül. Például a Lear királlyal csak akkor kerülhetünk kapcsolatba, amikor a tradicionális médiumokon keresztül, azaz a könyv lapjain olvassuk, a színház játékterén vagy a filmvásznon nézzük-hallgatjuk. A tradicionális médiumok mellé pedig el kell helyezni a digitális médiumot, azaz magát az adatbázist is, hiszen ez egy egészen más természetű mediáltságot jelöl, mint a tradicionális médiumok.

A könyv médiumából következik sok egyéb mellett az, hogy a shakespeare-i szövegek bizonytalanok. Az adatbázis a Shakespeare szövegek rugalmasságát, instabilitását szeretné kommunikálni a befogadónak. Persze mindenki tudja, hogy nincs egy végleges szövegváltozat, mégis még az egyetemen is úgy beszélek magam is az órákon, hogy Shakespeare-nek van egy tragédiája, aminek az a címe hogy Lear király, pedig nyilván nincs egy ilyen szöveg, hanem csak szövegváltozataiban él a drámai mű. A befogadót tehát az adatbázis abban szeretné segíteni, hogy a drámák esetében teljes szövegtörténetre lehessen rálátása, azaz a különböző szövegváltozatok elérhetőek és kereshetőek legyenek, továbbá a metaadatok, könyvészeti, bibliográfiai, szerkesztéstörténeti leírások is kereshetővé váljanak. Valójában ilyen típusú nyílt hozzáférésű adatbázis nem létezik, tehát ezzel még az angol adatbázisok talán újdonság lehet a Magyar Shakespeare Archívum. A szöveges megnyilvánulások, a szöveg bizonytalanságához hozzájárul még a fordítások szorzója is, hiszen az amúgy is bizonytalan szövegeknek újabb variánsai a különböző korokban készült fordítások is. Ideális esetben talán színházi szövegkönyvek is bekerülhetnek az adatbázisba tovább növelve a textuális sokszínűséget.

A drámai művek materializációja, megvalósulása nem korlátozódik azonban kizárólag szöveges változatokra, hanem a színház és a filmes megvalósulások is benne foglaltatnak. Éppen ezért az adatbázis a hozzáférhetőségtől függően legalább utalni, de amennyiben lehetséges színházi és filmes adaptációkat is kereshetővé, megtekinthetővé próbál tenni. Bizonyos esetekben tehát a befogadó találhat szabadon megtekinthető adaptációt, esetenként utalást a filmre vagy színházi előadásra, amelyet csak előfizetéssel tekinthet meg, időnként csak a metaadatok (lesznek) megtalálhatóak az adatbázisban. A digitális médium erénye az elérhetőség, a kereshetőség, a manipulálhatóság, a gépi elemezhetőség, és mindezt maga az adatbázis is szeretné teljesíteni.

Az archívum tehát annyiban és úgy szeretné a Shakespeare-befogadást szolgálni, hogy megjeleníti azt a sokszínűséget, ahogy egyes drámák egyáltalán befogadhatóak a medializáltságuk révén. Nyilván ezt a sok megvalósulást nehéz így magánúton egy adatbázisba foglalni, ám talán csak így érdemes nekikezdeni a munkának. Remélhetőleg a kezdetet látva másnak is megteszik a munka, és esetleg bekapcsolódik. Ettől nem függetlenül pedig még az is megtörténhet, hogy a pénzforrások gazdái is egyszer megnyitják a forrásokat, hogy nagyobb léptékben, esetleg egy más technológiára konvertálva az eredményeket egy újabb szintet lehessen megugrani. Addig is építgetem az adatbázist, és a következő bejegyzésben az adatbázis jelenlegi technológiájáról fogok írni.

Beszélgetés Mácsai Pállal (MSB)

Március 9-én pénteken beszélgetésre hívtuk a Magyar Shakespeare Bizottság ülésére Mácsai Pált, hogy az általa rendezett, Örkény Színházban játszott IV. Henrik 1-2-ről beszélgessünk. Az egyik beszélgetőpartner magam lettem, Pikli Natália kollégám mellett, és beállt még a sorba Nádasdy Ádám is, aki a fordítója volt a szövegnek. A beszélgetés nagyon jól sikerült, nem miattam, és remélem, még lesz alkalom beszélgetni magyar Shakespeare-előadásokról. A beszélgetésre készülve összegyűjtöttem néhány kérdést, észrevételt, amik jó részét végül nem tudtam megkérdezni, de itt megosztom, hátha valakinek felkelti az érdeklődését, vagy egy kis ízelítőt adhat abból, milyen is volt a beszélgetés.

Kérdések a Mácsai Pálhoz és reflexiók az előadáshoz:

1. kérdéskör: általános bevezető

• Nem túl népszerű darab, eleve az angol világban sem tartozik a legnépszerűbbek közé, és itthon sem. Az OSZMI adatbázisa szerint 1845 és 2014 között 15 előadás volt. Miért választotta?
• Miért vonta össze az egyébként 2 estét is kitöltő darabokat egyetlenné? Valójában érdekes vállalkozás, hiszen a két mű együtt is jelenthet, és mivel összevonta, az egység, az egymáshoz beszélés, az egymásra utalások sokkal szembetűnőbbek.
• Miért nem felelt meg Vas István fordítása? Miért kért Nádasdy Ádámtól egy új fordítást?
• Mi volt az a központi gondolat, jelenet, részlet, kép, ami köré építette az előadást?

2. kérdéskör: a Néző

• 3 és fél órás előadás, azaz 3 óra majdnem tiszta játékidő. Nem félt, hogy a közönség hogyan fogja végigülni az előadást?
• Szerepkettőzés (45 szereplő 16 színésszel), nők férfinek, férfi-nőnek, nők fiatal fiúknak, gyereknek öltöztetése nem zavarja össze a nézőt?
• Milyennek képzelte el az ideális nézőt?
• Az előadás a nézőről is vall?

3. kérdéskör: a rendezés

• Szerepkettőzések, Cross-dressing: néha csak technikai okai vannak, nincs elég színész etc, sok esetben azonban jelentése van annak, hogy egy színész két-három szerepet játszik. Különösen izgalmas ez, ha a szerepek ellentétes táborhoz tartoznak. Mintha a mű arról szólna, hogy valójában senkinek sincsenek különösen nagy tervei, mindenki lehet bárki, sőt saját ellensége is ebben az előadásban. A király az első pillanattól a halálára készül, Riki elfogadja az ölébe hulló trónt, de nem tervez, a király ellenes vezetők csak megdönteni szeretnék a jelen uralkodó hatalmát, de nincs ennél távolabbi céljuk.
• A IV. Henrik és Falstaff szerepösszevonására miért került sor? Csuja Imre szenzációs mindkét szerepben, a szerepváltása a színpadon is fenomenális. Ugyanakkor amennyire magam utána tudtam járni, ez nem igazán jellemző a magyar előadásokra. AZ OSZMI adatbázis szerint egyetlen példa sincs erre. Tehát miért?
• Csuja Imre Henrikje: Gabnai Katalin. a Revozor on írja: "Sötétkék káderöltönyökben járkál a hatalommal rendelkezők java része, élükön a nyitáskor épp pártértekezletet tartó IV. Henrikkel (Csuja Imre), aki mióta – mostani ellenfelei segítségével – lemondatta a trónra méltatlan II. Richárdot, saját gyöngesége tudatában, aggodalmakkal teli kormányozza a birodalmat". Tényleg ilyen Henrik? Szerintem éppen azért erős Henrik, mert uralma (számunkra látható) első pillanatától a halálra készül, hogy az utódja már tiszta lappal indulhasson. (http://www.revizoronline.com/hu/cikk/6899/shakespeare-iv-henrik-i-ii-orkeny-istvan-szinhaz/)
• Metateátrális elemek, önreflexív színház: a szereplők több ízben a tevékenységükről, mint szerepjátékról beszélnek, a díszlet állandósága és mozgathatósága, a feliratok, hogy éppen hol vagyunk, a reflektorok, mintha a színházról is szólna az előadás: mindenki mindent el tud játszani, minden játszható, eljátszható.

4. kérdéskör: Politikai színház (ízlésesen)

• Talán nem annyira napi politikai ez az előadás, mint ahogy azt Muchichka László állítja: "A kettészakadt ország, ahol mindent a propaganda határoz meg" (https://24.hu/kultura/2017/10/18/a-ketteszakadt-orszag-ahol-mindent-a-propaganda-hataroz-meg/), ugyanakkor van valami sokkal mélyebb politikai ebben az előadásban.
• Vajda Milán (York érsekeként) a közönségnek mondja: "A nép már megbánta a választását: / az imádatuk átfordult csömörbe. / Mert bizony ingatag lakhelyet épít, / aki a nép szívére alapoz. / Te, ostoba tömeg! Micsoda zajjal / áldottad Bolingbroke-ot, mielőtt / az lett, amivé tenni te akartad! / És most, hogy az lett, teljesült a vágyad, / te, primitív, zabáló sokaság, / úgy érzed: túltöltötted a hasad, / s ingerled magad, hogy kihányjad őt…. A múlt s a jövő: szép; a jelen: undok."
• Másfelől pedig Falstaff lejön a nézőtérre a nagy megtagadási jelenetben. A Nagypolitika, a hatalom mindig az ember megtagadásáról is szól: itt már nincs helye múltnak, közös múltnak, érzelmeknek, kötődéseknek és lojalitásnak. A Nagypolitika szempontjából az ember nem cél, hanem eszköz, nem egyén, hanem tárgy, használati tárgy, és ezáltal eldobható, sőt eldobandó, amikor már nem szolgálja a célt, hiszen a cél elérése után már csak teher, visszahúzó erő.