A vasaló és a Málna pite

A vasalás nagyon szükséges, ám nekem meglehetősen monoton tevékenység, visszafogott hát a lelkesedésem iránta. Sokaktól hallom, a monotonitást azzal oldják, hogy vasalás közben filmeket néznek. Náluk ez működik, nálam, sajnos, nem. Filmeket ugyanis a vizuális élményért nézek, ha azonban a vasalnivaló inget nézem, nem tudok a filmre, mint filmre figyelni. Másfelől, amikor végre ráveszem magam, hogy lecsökkentsem a halmozódó gyűrött ruhakiállítást, akkor többet és hosszabban vasalok, mint amennyi filmet érdemes „együltő” helyben megnézni. Persze, lehetne rádiót hallgatni, hangos könyvre figyelni, de most mással próbálkoztam.

Két hete ugyanis megérkezett a Raspberry Pi-om, és eleddig alig tudtam vele foglalkozni. Feltelepítettem a Raspbian operációs rendszert, tweeteket küldtem róla, nézegettem az eleve hozzáadott programokat, próbáltam testre szabni. Ez persze mind időigényes tevékenység, tehát érthető, hogy nem volt ennél sokkal többre lehetőségem. Ugyanakkor a családtagok meg-megfogalmazták, hogy most mire jó ez az eszköz: egy újabb számítógépecske, ami méretéhez alkalmazkodva meglehetősen gyenge? A helyzet az, hogy magam is pont ilyeneken gondolkodtam már egy ideje. Mire is lesz ez jó?

Mert persze azzal nem nyugtathattam magam, hogy az open hardware már önérték, és már ennyi is elegendő magyarázat a kiadásokra. Az "open" ugyanis nem jelent ingyenességet. Persze olcsón vettem, de mégiscsak kb. 16 000 Ft-ba került az eBay-en keresztül Kínából rendelt kezdőcsomag, ami tartalmazta a Raspberry Pi 2 B+-t, egy tokot, amibe beleépítettek egy hűtő ventillátort, egy 8 Gb-os micro SD kártyát, egy USB Wifi eszközt, egy tápegységet és egy HDMI kábelt. Mindez 16 ezer Ft-ért nagyon jó vásárnak tűnik, mégis ha csak egy újabb kütyü, aminél jóval erősebb eszközeim vannak, akkor szinte pénzkidobásnak látszhat. Továbbá vennem kellett egy adaptert, amivel sikerült összekötnöm a HDMI bemenettel nem rendelkező monitort a Raspberry Pi-jal, ami az összköltségvetéshez képest sokat dobott az áron, hiszen 8 ezer Ft-ra rúgott a MédiaMarktban. A költségek tehát megindokoltak volna valamiféle értelmes felhasználást.

Szombaton aztán elhatároztam, hogy készítek a Raspberry Pi-ból egy MediaCentert, aminek a segítségével a félig smart TV-nket okosabbá tehetem. Ha a Samsung protokollt jártam volna végig, akkor kb 30-40 Eft-ba került volna ez az upgrade-elés. A Raspberry Pi-jal azonban megoldható volt az átállás bármiféle további költség nélkül. Mielőtt azonban az átállást írnám le, ami egyébként kb. 1-2 órás tevékenység lett, el kell mondanom, hogyan épül fel a Rasberry Pi, hogy érthető legyen az eszköz sokszínűsége.

A Raspberry Pi azért open hardware, mert több különböző eszközként funkcionálhat. Kialakítható belőle egy kamera és ezáltal egy lakáshoz épített felügyeleti rendszer alapja, amelyet internetről irányíthatunk, amikor nem tartózkodunk otthon. Építhető belőle egy távirányító kisautóhoz, drónhoz, akár automatika az öntözőrendszerhez, az önműködő garázsajtóhoz, nagyon intelligens ébresztőóra stb. Ami talán még nyíltabbá teszi az eszközt, hogy nem kell leredukálni egyetlen tevékenységre, hanem egyszerűen a micro SD kártya váltogatásával lehet a Raspberry PI ez aztán az, amire éppen szükség van. A Raspberry Pi-ban ugyanis merevlemezként a micro SD kártya funkcionál. Tehát a Micro SD kártya cseréjével, valójában a merevlemezt cserélem, az operációs rendszert és vele minden programot. Ezáltal magát az eszközt lehet célirányosra alakítani, nem kell mindent egyszerre beletenni. Pontosan ezt szerettem volna én is megtenni, tudniillik egy céleszközzé alakítsam. Véletlenül még aznap belefutottam egy hánykolódó micro SD kártyába az egyik fiókban, ami éppen kapóra jött a MediaCenter kialakításához.

Hogy is készült el hát a céleszköz. Még szombaton megnéztem egy videót arról, hogyan kell elkészíteni a MediaCentert. Másnap reggel, korábban keltem, mint a többiek, úgyhogy alkalmasnak mutatkozott az idő a munkára. A laptopon felmásztam az Internetre, megkerestem a videóban ajánlott programot (OSMC), letöltöttem a micro SD kártyára. Minden simán, a tegnapi videónak megfelelően működött. Miután az SD kártya készen állt, betettem a Raspberry Pi-ba, beizzítottam az eszközt, és vártam, hogy történjen valami. De nem történt semmi. Már ismét az Internet felé kacsingattam, hogy most mi lehet, de nagysokára elkezdett életjeleket adni a Raspberry Pi a monitoron, és elindult a program, bootolt és sorban jöttek a kérdések a személyre szabáshoz, az eszköz hangolásához. Végül indításra készen állt az eszköz. Ekkor átmentem a Tv-nkhez, összekötöttem a Raspberry Pi-jal, és kipróbáltam. Először minden lassan ment, hiszen mindenhez telepíteni kellett egy kis programocskát, külön a Youtube-hoz, külön a TED talkhoz.

Amint a programok szépen feltelepültek, onnantól kezdve minden félelmem ellenére nagyon jól működött az eszköz. Féltem, hogy rossz lesz a kép minősége, hogy akadozni fog, hiszen nem adatkábelen, hanem Wifin keresztül érkezett a jel. A pozitív csalódás azért volt, mert semmi ilyesmit sem tapasztaltam: semmi akadozás, sőt ha tűhegyes, jó felbontású videót indítottam el, a TV-n megjelenő kép is ilyen volt (ha rosszat, a TV-n is rossz maradt, sajnos). Egyetlen hibája van még az eszköznek, ugyanis eleddig nem sikerült rácsatlakoznom a többi gépre, hogy az ott tárolt tartalmakat is le tudjuk játszani. Mindig jelszót kér, és anélkül nem enged tovább, jóllehet a célszámítógépen az adott mappák nincsenek jelszóval levédve. Ez a probléma azonban biztosan megoldható, Google ebben is rendelkezésre fog állni, ha lesz egy kicsivel több időm.

Egyelőre azonban annyi is elegendő volt a boldogsághoz, amennyit sikerült beállítani. A TED talks pontosan elegendő volt a délutáni vasaláshoz, és mindenki jól járt, de leginkább is én. Nem haltam bele a vasalásba, pontosabban az unalomba, sőt sok mindent tanultam, miközben vasaltam. Továbbá a gyűrött ruhahalom is szépen lefogyott, alig-alig maradt néhány vasalatlan ing. Ami azonban a legfontosabb, hogy sikerült értelmes céleszközzé varázsolni a Raspberry Pit, ami már majdnem hogy visszahozta az árát. És mindez még csak a kezdet: talán egy egész egyetemi kurzust szentelek a Raspberry Pi-nak, ha egyszer a Digitális Bölcsészetet újra meg lehet hirdetni.

Áttérés az Ubuntura, avagy hogy jön ide a Rolling Stones?

Miért jutott eszembe, hogy áttérjek Ubuntura? Nem is emlékszem pontosan. Biztos, hogy évekkel ezelőtt hallottam az Ubunturól, egy piliscsabai szomszédom Linuxot használt, utálta a Windowst, és folyamatosan szenvedett a folyamatos, sokszor sikertelen konvertálási manőverektől. Másik ismerősöm LibreOffice-t használt, és ezért alig lehetett vele közösen dolgozni, lehetetlennek bizonyult a teljes és sima átmenet a Word és és LibreOffice Writer között. Ezek az élmények mindig eltántorítottak a váltás gondolatától, és ehhez hozzájárult még a saját tapasztalatom a TeXStudio-val való szenvedések miatt: nem a 'learning curve' miatt, hanem mert nehéz Wordhöz igazítani.

A rossz tapasztalatok ellenére is időről időre eszembe jutott a váltás gondolata, és időről időre el is vetettem. Ott bujkált a gondolat a fejemben, de mindig visszagyűrtem attól tartván, hogy felesleges kínlódásnak teszem ki magam a váltással. Másfelől meg egyre többször eszméltem arra, hogy a nyílt hozzáférést mennyire fontosnak tartom, persze egy kicsit más környezetben, és ennek az elvnek a radikalitása néha bátorítólag hatott, ám nem bizonyult elegendőnek, hiszen minek lecserélni azt, ami jól működik egy bizonytalanra. A közelmúlt néhány tapasztalata és véletlen találkozások fiatalokkal elbillentették a mérleg nyelvét a csere irányába. Jobbára fiatalok mesélték, hogy váltottak, és a kevés negatív élmény mellett inkább pozitívnak látták a váltást. Egy másik tapasztalat, ami önbizalmat ad, hogy egyre több időt töltök a parancssoron, rövid kis szövegelemző programocskákat írok Pythonban, egyre jobban megismerem ezáltal a számítógép mélyét a külcsínen túl. A végső lökést az a gondolat adta, hogy van egy régi laptopom, aminél olyan sokat kellett állandóan várakozni a válaszra, hogy már szinte nem is használtam. Aztán egy délután lementettem róla minden hasznos fájlomat, tehát már tényleg eljuttattam a sír szélére. A sír előtt azonban megtorpantam, és gondolván, hogy ezen a gépen nem ronthatok, veszteni való híján jöjjön az Ubuntu.

Utánanézetem fórumokon–amiből van bőven, jól kereshetően–és a frissen szerzett ismeretekkel felvértezve nekiláttam a váltásnak. Először egy telepítőt készítettem pendrive-ra, és belevágtam a telepítésbe. A telepítés első előtti mozzanataként beletúrtam picit a BIOSba, majd elindult a telepítés. Első lépésként kipróbáltam pendrive-ról a biztonság kedvéért, milyen is lesz a kezelőfelület. Megtetszett, hát folytattam. Választhattam azt az opciót, hogy a telepítő leszedje a Windows-t és minden egyebet, hát ezzel sem kellett fáradnom. A tisztogatás után pedig kérdésekre válaszolva végigvezetett a telepítő a teljes folyamaton, világosan, szépen, egyszerűen és meglehetősen gyorsan. A telepítés eddig nagy dolognak hatott, ám hihetetlenül problémamentesen zajlott le. Az Ubuntu szépen felismert minden eszközt a laptopon, szépen beállított és optimalizált mindent. A személyre szabás egy kicsit hosszabb időt igényelt, a Dropbox minden dokumentumával vagy két órán keresztül gyalogolt le a merevlemezre a felhőből, a Zotero és szépen betelepült a Firefoxba és a LibreOffice Writer-be második nekifutásra. Néhány alkalmazásnak nincs Linuxos változata, de hasonlóakkal egyszerűen pótolható. Egy kicsit nehezebb volt eljutni a parancssorig, de egy rövid guglizás útbaigazított, szépen íródnak és futnak a programocskák.

Ez a második napom az Ubuntuval, és nagyon elégedett vagyok legalább hat okból. Az Ubuntu még grafikus, de sokkal egyszerűbb, letisztultabb a Windowsnál. A használata is egyszerű: ezen írtam tweeteket, egy előző blogposztot ezen fejeztem be, szerkesztettem Google doksit, Facebookon intéztem ügyeket. Minden simán, kevés nehézséggel megy eddig. Kompatibilitási problémák sem jelentkeztek még, kivéve hogy ez a doksi, amit Writerben írok összeomlasztotta a Wordöt, ám ez belefér még a kezdeti nehézségek kategóriájába. Most végre nyílt hozzáférésű és nyílt forráskódú szoftvereket használok. És az sem elhanyagolható, hogy az öregecske laptop a sírgödör széléről visszatáncolt az élet sűrűjébe, szép és használhatóan gyors újra. Ha meg lelassul, sima ügy lesz leszedni az Ubuntut, és mást vagy ugyanezt felszerelni a helyébe. Amíg a vas bírja, dolgozhatunk együtt. Nagyon gondolkodom, hogy az ezt követő laptopomon is átállok Ubuntura, mert az is gyalázatosan lassú. Ezzel azonban még várok, hiszen rövid ideje használom az új környezetet. Most elviszem nyaralni a gépet, aztán meglátom, hogyan muzsikál. Ha a Rolling Stones szintjére emelkedik, a kicsi Acer-em is Ubuntut kap a Windows helyett. Addig is jó nyaralást mindenkinek!

Egy álom a jövőért: Digitális Bölcsészet

Jelen blogbejegyzés aktualitását az adja, hogy a felsőoktatási helyettes államtitkárság júniusi kormányrendeletében felsorolt indítható egyetemi képzések között nem szerepel a Digitális Bölcsészet mesterképzés. Ez másik irányból megközelítve azt jelenti, hogy nem indítható ez a mesterképzés 2016-tól. Bár sok tekintetben egyetértek a kormány felsőoktatás racionalizálási törekvéseivel, amelynek része a szakok csökkentése, mégis úgy tűnik nekem, hogy a Digitális Bölcsész képzés megszüntetése—hasonlóan néhány másik képzés eltörlésével, lsd. Kreatív Írás stb—remélhetőleg véletlenül nem került be az indítható képzések listájába. Éppen ezért szeretném az alábbiakban felhívni a figyelmet, miért lenne érdemes visszahelyezni a Digitális Bölcsészetet az indítható képzések listájába. Egyébként két egyetemen létezik ez a képzés, a Debreceni Egyetemen (2009. óta) és a Pázmány Péter Katolikus Egyetemen (2011.). Magam az utóbbi egyetemen tanítok az Angol-Amerikai Intézetben, és vagyok a Digitális Bölcsészet mesterképzésen belül a Digitális Kultúra specializáció felelőse, ezért amikor a képzésről szólók, ennek az intézménynek a képzési programját tartom szem előtt.

Az első kérdés, amelyet szeretnék körüljárni, vajon mi a helyzet a Digitális Bölcsészettel Magyarországon kívül. Stanley Fish—cinikusan, de mégiscsak tényeket alapul véve—a Digitális Bölcsészetet a „következő nagy dolognak” („the next big thing”) nevezte. Fish a 2012-es Modern Language Association (MLA) Convention, azaz az egyik legnagyobb irodalom és nyelvtudományi társaság konferencia füzetét elemezve jutott erre a következtetésre. Mark Sampler ugyanennek a konferenciának az előadásainak, kerekasztal-beszélgetéseinek, posztereinek tartalmát elemezve arra a következtetésre jutott, hogy 2014-ben a konferencia előadásainak, paneljeinek 9 %-a, majd 2015-ben ugyan csak 7%-a Digitális Bölcsész volt, de tematikájában sokkal több digitális projektről hallhattak az érdeklődők. Ha pedig a tudósok ilyen nagy százaléka foglalkozik a kérdéssel, ez azt mutatja, hogy világviszonylatban fontos témáról van szó. Amerikában és Európában a 21. század első két évtizedében minden nagyobb egyetemen indultak, indulnak Digitális Bölcsészet alap és mesterképzések. A Pázmány Péter Katolikus Egyetemen 2011-ben indult a Digitális Bölcsészet mesterképzés, akadémikusok, nagydoktorok vezetésével.

Mivel is foglalkoznak a Digitális Bölcsészek, miért is fontos ez a képzés? A Digitális Bölcsészet a mai digitális világ kérdéseivel, trendjeivel foglalkozik azzal a céllal, hogy felkészítse a következő tudós generációt arra, hogy megértse a digitális fordulatot és az elméleti ismeretek segítségével annak aktív építőjévé váljon. A képzésen belül a hallgatók foglalkoznak számítógépes nyelvészettel, azaz egyszerűen szólva a nyelvelmélet, az elméleti nyelvészet alapjait elsajátítva a számítógép elképesztő kapacitását igénybe véve hatalmas nyelvi korpuszok, létező és létrehozott nyelvi korpuszok elemzésére vállalkozhatnak, amelynek gyakorlati alkalmazása az iparig, a reklámtevékenység felméréséig és ezáltal alakításág is elérhet. Ezen túl a digitális világ információ áradatában a szemantikus keresés megteremtése, a gépi fordítás lehetőségeinek kiaknázása és finomítása is tevékenységi körükhöz tartozik. A képzésen belüli másik irányvonal a digitális kultúrára veti vigyázó szemeit. Azaz azzal foglalkozik, hogy megértse, miként más, miként lehetségesek átmenetek, mennyiben összemérhetetlen, azaz alkalmatlan az analóg kultúra, és az azt megragadni kívánó fogalmi készlet, a digitális kultúra megértéséhez, hogyan épül a digitális kultúra mégis a könyvkultúrára, és mennyiben egészen más, még akkor is, ha az előzőhöz hasonlóan szövegeket ölel is fel. Mit jelent a nyílt hozzáférés problematikája, a nyílt forráskód, vagy a nyílt hardware, mint elméleti és gyakorlati problémák, a digitalizáció, és a digitális kulturális adatbázisok elméleti háttere s gyakorlati megfontolásai? Miközben ezekről tanulnak a diákok, az ismerteket azonnal át is ültetik a gyakorlatba, szövegkorpuszokat elemeznek, digitális kiállításokat készítenek.

A Digitális Bölcsészet interdiszcipliniratásában is előre mutató, úttörő vállalkozás, valamint a duális képzésnek is egy a bölcsészettudományokhoz hangolt formája ez. Eleve interdiszciplináris a képzés, hiszen látszólag nagyon távoli tudományterületek találkoznak, azaz a tanegységek egy részét a Bölcsészet és Társadalomtudományi Kar biztosítja, másik felét pedig az informatika, a mérnökinformatika, azaz az Információs Technológiai és Bionikai Kar. Az interdiszciplinaritást jellemzi továbbá, hogy a digitális tartalmakat létrehozó, rendszerező területeket képviselő intézmények is részt vesznek a képzésben, hiszen könyvtárosok, és muzeológusok, könyvtárakban és múzeumokban (gyümölcsöző a kapcsolat az MTA Nyelvtudományi Intézettel és a Petőfi Irodalmi Múzeummal) is oktatják a hallgatóinkat, az említett intézményekkel közös projektek is megvalósulnak. Az interdiszciplinaritás egyszerre tehát példát adhat a bölcsészettudományok esetében a kormány által preferált duális képzésre, azaz az oktatás és az ipar, jelen esetben az egyetem és a digitális kultúra létrehozói közötti szerves kapcsolatra.

A Digitális Bölcsészet mesterképzés olyan ismereteket és készségek elsajátítását teszi lehetővé, amelyek segítik az elhelyezkedést a munkaerőpiacon. Számos nézet szerint a mai világ olyan gyorsan változik, hogy amire a hallgató elvégzi az egyetemet, ha az elsajátítottak nem is elavultak, mégis nem lehetnek elegendően naprakészek ahhoz képest, amit a munkahelyek várnak. Ahogy Cathy N. Davidson Alvin Tofflert idézi, ma már nemcsak az írás, olvasás, számolás a műveltség alapja, hanem a „learn, unlearn, relearn” képessége, vagyis a „tanulj, tudd félretenni a tanultakat, és tanuld újra”, azaz a folyamatos tanulás és a rugalmasság az új évezred kihívása. Erre tanít a Digitális Bölcsészet mesterképzés is. Szoftverek és alkalmazások, korpuszok és adatbázisok jönnek s mennek, hiszen körülbelül 5 éves a tervezett elavulása mindennek a digitális világban. Erre a tervezett elavulásra is felkészíti a hallgatókat a képzés, miközben alkalmazásokat, szkriptnyelveket és adatbázisokat mutat be, tanít használni. Könnyen elhelyezkedhetnek ezáltal bárhol, ahol számítógépes nyelvészettel, szövegelemzéssel, gépi fordítással foglalkoznak, vagy a kreatív iparban, esetleg a digitális kultúrát létrehozó intézményeknél.

A Pázmány Péter Katolikus Egyetemen és Debrecenben is mertek álmodni a mesterképzés megalkotói. Mertünk álmodni, mert úgy képzeltük, hogy a digitális világ kialakulóban van, állandó változásban él, és ezt a változó világot érdemes megérteni a bölcsészet és az informatika fogalmaival. A megismerésen túl pedig azt is reméltük, hogy az állandó változásnak legyenek profi szakemberek a részesei és alakítói is, a változás ugyanis nem önérték, csak tény. A változás irányvonalának alakítása, egyengetése ne csak aktuális igényeken alapuljon, hanem szakértelmen, elmélyült tudáson, nemzetközi trendek ismeretén, egyéni kreativitáson. Álmodtunk hát a jövőért, és remélem, ezt az álmot még álmodhatjuk továbbra is kormányzati engedéllyel.

Paradigmaváltás: új utak itt a blogon

A tanszékvezetőségem óta alig-alig marad időm arra, hogy írjak a blogba—valahogy annyi a feladat, és nem csak tanszékvezetői, hogy ide már nem marad idő és energia, pedig még mindig nagyon fontosnak tartom, hogy itt is jelen legyek. Fontosnak tartom, hiszen minden egyéb egyetemi, tudós tevékenységem így-úgy rejtve marad, hiszen a folyóiratok, ahova írok, nem szükségszerűen hozzáférhetőek, a konferencia előadásaim pedig elhangzanak, néhányan olvassák, de ugyancsak hozzáférhetetlenek. A Nyílt Hozzáférés barátjaként, a tudományos munka nyilvánossá tételének, ellenőrizhetőségének szorgalmazójaként az elzártság zavar. Az a zavar, és ez az elégedetlenség tehát arra sarkal folyamatosan, hogy keressek valami megoldást, és értelmesen megfogalmazzam, mi is a probléma, hogy megoldást tudjak rá keresni. Nézzük hát a problémát és a lehetséges megoldásokat.

Az eddigi bejegyzéseim mindig hozzávetőlegesen 1000 szavasra rúgtak, hiszen a téma általában megkívánta ezt a hosszúságot. Ez a terjedelem azonban azzal is jár, hogy egyszerűen neki kell állni megírni a szöveget, sokat kell szerkeszteni, hogy ne lépjem túl a műfajból eredő határokat. Mindez pedig oda vezetett, hogy inkább el is vetettem az ötletet, hogy bejegyzéseket írjak. Tehát nem azért nem írtam, mert esetlege nem volt mit, hanem inkább azért, mert elhessegettem az ötletet időhiányra, vagy még inkább energiahiányra hivatkozva. Közben persze folyamatosan írtam, előadásjegyzeteket, pályázatokat, cikkeket és konferencia előadásokat, amik egy az egyben nem jelenhettek volna meg itt, de még lerövidítésük is—úgy tűnt—túl sok erőbefektetést igényeltek volna. Nyilván ez így nem megy hosszútávon, mindenképpen változtatni szeretnék ezen.

Először arra gondoltam, hogy majd eljönnek az egyetemen a tanítási szünetek, tavaszi, nyári szünet, a vizsgaidőszak, és ezek majd alkalmat teremtenek a blog folytatására. Hát nem sikerült, hiszen a tavaszi tanítási szünet teljesen elment az IRUN Excellence program budapesti munkahetével, illetve az OTDK-val. A tavaszi vizsgaidőszak is folyamatosan hozta magával a feladatokat, a vizsgákat, a doktoris felvételit, a tanszéki Honours Programme elindítását, és a konferencia dolgozatok írását. Először egy konferencián Francis Bacon kísérleti természetfilozófiájának metafizikai előfeltételeiről beszéltem, majd egy angliai konferencián az utóbbi évtizedek magyar Hamlet-fordításainak könyvbéli megjelenéséről. Közben írtam és haladtam a könyvemmel is, készülök egy újabb előadásra Shakespeare és a könyvtörténet tanulságai témában, nyomja a lelkiismeretemet, hogy szeptemberre meg kellene írni egy cikket a koramodern angol próza jellegzetességeiről, és mindeközben gondolkodom egy előadáson, amire októberben kerül sor a bölcsészettudományok krízise és a Shakespeare-kutatás kapcsolatáról. Azaz a várva-várt tanítási szünetek nem hozták el a blog írásra az alkalmat.

Második,talán kivitelezhetőbb megoldásnak tűnik, hogy ne a szabadidőre várjak, hanem váltsak paradigmát—hogy nagy szavakkal fogalmazzam meg a helyzetet. Ha nem tudok időt szakítani az 1000 szavas bejegyzésekre, akkor lehetne rövidebb bejegyzéseket is közzétenni, amik nem terjedelmi határokat súroló, hosszabb témát fejtenének ki, hanem csak egy-egy eszközre, projektre hívnák fel a figyelmet. Így remélhetőleg megmaradna a kecske és a káposzta is, és talán hasznos lehetne annak, akit érdekelnek azok a digitális eredmények, események, amik a látókörömbe kerülnek, és amiket valamilyen szempontból érdekesnek találok. Innentől kezdve tehát jönnek a rövidebb bejegyzések, amik közül az első a University of Glasgow kutatói által készített „Mapping Metaphor” projektje lesz—hacsak nem jön közbe valami.