Koronavírus és az új személyesség

A koronavírus terjedése, és az erre adott egyébként helyes kormányzati reakció miatt a társadalom jelentős része karanténba költözött. Különböző iparágak teljesen leálltak, néhány iparág megköveteli a dolgozók bejárását, egy jelentős szelet pedig otthoni irodából dolgoztatja az embereket. Ehhez az utóbbihoz tartozik a felsőoktatás is, amelyben magam is részt veszek. A tanításban különösen, de egyéb területeken is, rendkívül fontos a személyesség, és amellett érvelek ebben a bejegyzésben, hogy a személyesség egy nagyon érdekes alakzata bontakozik ki most.

A veszélyhelyzet előtti oktatási korszakot még az előadások esetében is jellemezte valamifajta személyesség. Az előadó konkrét hallgatóknak beszélt, látta őket, olvasta a reakcióikat, kitette magát a tekintetüknek, utalt a világra. Az előadás előtt és után szóba elegyedett a hallgatókkal, a folyosón összefutott velük, és talán volt, lehetett valamifajta cinkosság, egymás értékelése is a rövid köszönésben. A szemináriumok esetében pedig a személyesség, a közös gondolkodás a személyes kapcsolatokon alapult.

Amikor azonban a veszélyhelyzet bejelentésekor bezártak az egyetem kapui, és távolsági oktatásra állt át a magyar felsőoktatás, a személyesség, ami azért sava-borsa is volt a karatén előtti oktatási korszaknak, eltűnt. Az előadó a csillogó vagy érdeklődő vagy elkalandozó hallgatói tekintetek helyett a személytelen kamerának beszél. Szemináriumok esetében pedig a videokonferenciázás ugyan biztosít egyfajta szemtől szembeni kommunikációt, mégis a digitális médiummal együtt járó zaj, nem is említve a platformok adatkezelési problémáit megnehezíti a hagyományos kapcsolattartást. Ilyen nehezítő körülmény lehet a sikertelen kapcsolódás, az alkalmazás kidob valakit, homályos kép, visszhangzó beszéd, akadozó hang és kép, lefagyó alkalmazások, egymás szavába vágás. A szemkontaktus is nehézkesebb, hiszen ha beszélünk valakihez a számítógépen keresztül, nézhetünk a monitoron megjelenő ember szemébe, de akkor a valóságos megszólított nem azt fogja megélni, hogy a szemébe néznek, vagy pedig elfordítjuk a tekintetünket a megszólítottól, és a kamerába beszélünk, ami megnyugtatóbb a megszólítottnak, de ez nagyon nehéz és tudatos szemjátékot igényel a beszélő részéről. Mindezek a nehézségek miatt úgy tűnik, a személyesség kihalóban van.

Bár a személyességnek az analóg formája eltűnik, mégis egy másikfajta személyesség megjelenik, hiszen a digitális médium révén kiköltöztünk az egyetemi termekből a magánlakásokba. Amint bekapcsolódik a mikrofon és a kamera, hirtelen mindenkinek így-vagy úgy megjelenik a személyes világa mint háttér. Halljuk egymás lakásának gyerek és felnőtt hangjait, háttérzajait. Látjuk, mi van a beszélő mögött, falak és polcok, asztalok jelennek meg, néha-néha családtagok vonulnak el a háttérben, vagy ha nem is a kamera tűzvonalában, a videokonferencián résztvevő pillantásából kiderül, hogy más is tartózkodik a szobában. Majdhogynem messzeringó gyermekkorom  világából tér vissza a családlátogatás intézménye. Azaz a személyességnek egy rendkívül érdekes és új aspektusát teszi lehetővé a digitális platform, olyan formáját, amelyre az analóg korszakban nem is gondolhattunk.

A személyességnek ez a formája azonban két további megfontolást is igényel: ebben a személyességben, ahogy minden személyességben benne van a szerkesztés, szerkesztettség és a magánszféra veszélyeztetettsége is. Mint minden identitást érintő narratívában, legyen ez a kamera narratívája mindig is eleve bele van kódolva a szerkesztettség, és ez nincs másképpen a jelen helyzetben sem. Más szóval úgy lehetne mondani, hogy mindig is áll valaki a kamera mögött, és ez a valaki el akar valamit mesélni. A magán és nyilvános szféra különtartása, összemosódása pedig ugyancsak fontos tényező, hiszen a kamera a magánszférát teszi nyilvánossá.

A kamera beállításakor (félig)tudatosan rendezőként, szerkesztőként járunk el. Eldönthetjük ugyanis, mit lásson a másik fél, aminek radikális verziója a kamera be nem kapcsolása. Megszerkeszthetjük magunkat, azaz, hogy belőlünk mi látszódjék, milyen legyen a ruhánk, az arcunk, sőt az arckifejezésünkre, szemmozgásunkra is figyelhetünk. Továbbá megszerkeszthetjük azt is, amit a kamera rajtunk kívül mutat, azaz a hátteret, a szoba kis szeletét, ami kommunikálhat rendezettséget és esztétikus nyugalmat akár a helyiség megszokott állapotától, többi részétől eltérően. A hátterek és az emberi lét egyéb jegyei  árulkodnak magáról az emberről, hogyan, hol lakik, mivel foglalkozik.

Ez azonban nem csak a felsőoktatás, vagy oktatás sajátja, hiszen mindenki online kommunikációra kényszerül, és számos esetben maga választja is ezt a lehetőséget. Rendkívül érdekes és tanulságos, ahogy színészek is készítenek magukról felvételt, és ezen keresztül az ő magánszférájuk és közszemle tárgyává válik, érdemes idehozni Patrick Stewart szonettfelolvasásait, és akár magyar színészek hasonló tevékenységeit, Nagy Ervin, Tompos Kátya, Szemenyei János - Horgas Ádám: KIS SUTTOGÁS etc. De ugyanígy fontos, amikor nem tervezett módon jelentkezik be a magánvilág a munkabeszélgetésbe: 

A magánszféra feltárulása, még ha szerkesztett változatban is, hordozhat magában olyan tényezőket, amikkel érdemes számot vetni. Az online megosztás révén a magánszféra feltárulkozása bizonyos traumák során úgy tűnik világjelenség. Erre példának hozhatnám a párizsi Notre Dame katedrális részleges leégésekor a Facebookon megosztott személyes fotókat, ahol a még sértetlen katedrális szolgált hátteréül a magánfényképeknek. A traumatikus esemény eredményezte, ahogy Dragon Zoltán fogalmaz, a "saját archívumok felnyílását, és az abból kiragadott darabkák feltárását, ami túlmutat az eddigi közösségi mediális gyakorlaton". Talán ehhez hasonló jelenségnek lehetünk most is tanúi, amikor a koronavírus okozta bezártság traumáját oldja a magánszféra feltárulása. Ugyanakkor azonban fontos felhívni a figyelmet egy különbségre: míg akkor a képek háttere került a fókuszba, és a magánember talán kevésbé volt az adott időszak miatt a kép szempontjából fontos, addig most a háttér bár a személyességet mélyíti, még sincs a közvetlen fókuszában a képnek. Mivel pedig nincs fókuszban, ezért látszólag csak másodlagosnak mozzanatként fogható fel, valójában azonban fontos tényezője a magánszféra átíródásának a nyilvános szférába.

A  koronavírus okozta bezártság traumájának idején a személyesség, tehát, egy új, talán eddig soha sem tapasztalt módon jelenik meg az online világban. A személyes találkozások helyett a magánszféra feltárulkozása jelent egyfajta lehetséges megoldást az analóg találkozásokból adódó személyesség hiányára. A személyesség pedig a háttér és családi élet megjelenéseként konstituálódik a videokonferenciák és videómegosztó médiumok közvetítésével. A mediáltság és tudatosság mozzanatain keresztül pedig a személyesség különleges alakzatai alakulnak ki, és lépnek működésbe.