2021. augusztus 24.

Egy töltőtoll meséje

A képen látható Parker töltőtoll nem tűnik különlegesnek: egy szép toll, amivel írni lehet, de semmi több. És tényleg. Valójában észre sem vettem az utóbbi években, hiszen rendesen dolgozott, vagyis lehet vele írni. Néhány hete azonban észrevettem, hiszen orrán-száján folyt a tinta, funkcióját vesztette, aminek eredményeképpen a kukába került. Néhány nap után azonban kivettem a kukából, és hagytam, hogy meséljen, hiszen a tárgyaknak nem csak funkciójuk, dolguk van, hanem történetük is. Mit is mesél hát ez a toll magáról, rólam, egy talán letűnt világról?

Dolgokat általában veszek, különösen a töltőtollakat, merthogy nagyon rég óta szeretek töltőtollal írni, valójában az általános iskola óta. Ezek a tollak elfáradnak, tönkremennek, és már lehet is venni a következőt -- persze nagyon sokáig az olcsóbb fajtát vettem, amik talán éppen olcsóságuk miatt nem is tartottak túl sokáig. De ezt a tollat nem kellett megvegyem, hanem ajándékba kaptam még az 1990-es évek végén, sajnos nem emlékszem a pontos dátumra.

Abban az időben írtam a doktori disszertációmat, kezdtem el egyetemen tanítani, ezért sokat jártam könyvtárba, heti kétszer-háromszor ültem be a Magyar Tudományos Akadémia Könyvtárába. A könyvtári munka, gondolnánk, az olvasóban, a katalógus böngészésével kezdődött, ám valójában egy kicsit korábban. Mivel az olvasóterembe nem lehet kabátot és táskát vinni, ezért a könyvtárazás minden esetben a ruhatárnál kezdődött. A ruhatárban pedig általában egy idős hölgy tartotta a frontot, akivel, ha lehetett, mindig váltottam néhány szót, egy kicsivel többet, mint amit az udvariasság megkövetelt. A beszélgetések egyre érdekesebbek lettek, mindig hallottam az unokákról, egyre többet osztottam meg a saját kicsi gyerekeimről abban néhány percben, amíg beadtam a dolgaimat a ruhatárba.

Egyik alkalommal csak az udvariassági kör játszódott le a kabátom, táskám leadásakor, láttam, nem akar többet beszélgetni a hölgy. Gondoltam, előfordul az ilyen, nem kell mindig jókedvűnek, beszédesnek lenni. Mentem hát olvasni, kutatni. Este aztán, amikor a ruhatárban felvettem a leadott dolgaimat, láttam, hogy nincs jól a ruhatáros hölgy. Megkérdeztem, valami baj van-e. Szomorúan mesélte, hogy elhunyt a férje, és tényleg nincs jól. A sajnálatomon kívül nem nagyon tudtam mit mondani. Csak csendben voltuk egy kicsit, aztán mentem dolgomra, ő pedig folytatta a munkát. Néhány alkalommal nem is láttam, biztosan szabadságot kapott, véltem. Aztán később újra ott állt a pult mögött, a kabátok, táskák között, hogy dolgozzon, szolgálja a könyvtárba vágyókat. Egyik este -- este mindig egy kicsit több ideje volt, hiszen kevesen maradtak zárás közeli ideig -- kérdeztem, hogy jobban van-e. Mondta, hogy nem nagyon, de lassan talán el tudja fogadni, hogy már nincs többé a férje vele. Annak azonban most éppen örül, hogy találkozunk.

Persze örömének én is örültem, már régen láttam mosolyt a szemében, és most egy halvány kis mosoly mintha átsuhant volna. Mivel látta, hogy örülök, el is magyarázta a találkozás feletti örömét. Elővette a zsebéből a történet főszereplőjét, a képen látható tollat, és hosszabban, mint máskor, de persze alázatos rövidséggel mesélni kezdett a férjéről. Csak arra emlékszem, hogy mesélt, hogy pontosan mit, már elfelejtettem. Egyszer aztán a történet véget ért, amit azzal zárt le, hogy a férjének a kezében tartott Parker toll volt a kedvence. Most azonban már nincs rá szüksége, úgyhogy nekem ajándékozza, hiszen látja sokat jegyzetelek, hátha jól jön. Meghatódva fogadtam el a tollat, és persze semmi értelmeset nem tudtam kinyögni, csak szerencsétlenül köszöngettem, majd hazaindultam.

Láttam még néhányszor a ruhatáros hölgyet, beszélgettünk is, mindig mutattam a tollat. Ő meg örült. Aztán egyre kevesebbet jártam a könyvtárba, hiszen a világhálón egyre több szöveget lehetett megtalálni, és így egyre kevésbé volt szükség a könyvtárra, egyre kevesebb idő is maradt a könyvtárazásra. Amikor ritkán mégis eljutottam, már nem találkoztam a ruhatáros hölggyel. A toll azonban maradt, használtam is, örültem neki, hiszen pompásan működött nálam szinte harminc évig, és előtte ki tudja hány évig az eredeti gazdájánál. A sokévi szolgálat, a különleges személyes történet pedig méltóvá teszi a tollat arra, hogy elkerülje a szemetest, és bekerüljön az emlékek archívumába. De talán még inkább a ruhatáros hölgy, aki nekem adta a férje kedves tollát. Ő még inkább megérdemli, hogy megmaradjon az emléke.

Ha neked is van hasonló történeted, szívesen olvasnám a Megjegyzés részben, és valószínűleg másoknak is örömére szolgálna.