2016. június 11.

Stanley Wells lovagi címe


Stanley Wells awarded knighthood in Queen’s 90th Birthday Honours

Stanley Wells professzort lovaggá ütötte az angol királynő. Megérdemelte. Stanley Wells olyan Shakespeare-tudós, akihez hasonlót keveset hordott hátán a Föld. A királynőnek rengeteg oka lehetett lovaggá ütni őt, ezzel a különleges érdemmel kitüntetni Stanley Wellst, ám ezeket itt és most nem fogom felsorolni. Bárcsak én is kitüntethetném, de mivel nem tehetem, hát írok arról, én miért gondolom utolérhetetlen tudósnak és embernek.

Tudósként először is a kortárs Shakespeare-filológia megteremtője ő. Minden mai szövegkiadás alapjául a Garry Taylorral szerkesztett 1986-os Oxford Shakespeare és a hozzá tartozó szövegmagyarázat (1987) szolgál, amelyekben nemcsak megbízható szövegvariánsokat adtak közre, hanem megteremtették a mai napig is élő paradigmáját a szövegkiadásoknak a saját „bátor és revizionista” módszertanukkal—hogy Andrew Murphy szavait idézzem a Shakespeare in Print című könyvéből. A szövegkiadás és elméleti megfontolásaik máig példát állítanak minden szövegkiadó, szerkesztő számára.

Stanley Wells nemcsak filológusként hanem tudományos könyvek szerzőjeként is maradandót alkotott. Hatalmas publikációs listája több mint egy tucat könyvet és rengeteg tudományos folyóiratban közzétett tanulmányt foglal magában. Shakespeare élete és művei mind megelevenednek ezen a több ezer oldalon meghatározva ezzel a mai Shakespeare-kutatást. Talán nincs olyan aspektusa Shakespeare életének—már ami tudható belőle—és műveinek, amiről Stanley Wells ne írt, mondott volna olyat, amely befolyásolta volna kutatók generációinak gondolkodását.

Stanley Wells nem csak a tudományos publikációk révén gyakorol hatást a kortárs Shakespeare-befogadásra, hanem a befogadás más területein is hallatja hangját. Leginkább természetesen Shakespeare életével, szerzőségével kapcsolatos vitákban vesz részt, hiszen a közvéleményt talán ez izgatja a legjobban. Részt vett abban a híres vitában, amikor az Oxfordiánusok bírósági ítéletben szerették volna látni, hogy a Shakespeare-nek tulajdonított műveket valójában Oxford grófja írta—a pert elvesztették köszönhetően Stanley Wellsnek. Legutóbb az Anonymous című film kapcsán írt könyvet, tartott digitális szemináriumot a szerzőség kérdéséről. Ugyanide sorolhatóak azok a viták, amelyek Shakespeare-ábrázolásokhoz köthetőek. A vitákon kívül aktív életet él a közösségi hálókon, elsősorban a Twitteren, ahol néhány éve elnyerte a „legmenőbb tudós” címet.

Kitüntetési természetesen a Twitteren kiérdemelt mellett nagy számban gyülekezhetnek a polcán. Stanley Wells a tiszteletbeli elnöke a stratfordi Shakespeare Birthplace Trusnak, igazgatósági tagja a Rose Színháznak, tanácstagja a Globe Színháznak. 2007-ben a Brit Birodalom parancsnoka kitüntetést kapta meg. Tiszteletbeli tanára a University College of Londonnak, díszdoktora a South Carolina-i Furman University-nek, valamint a Müncheni, Hulli, Durhami, Warwicki, Craiovai és Marburgi Egyetemeknek.

Stanley Wells mindezek mellett azonban az egyik legkedvesebb ember is, akit szerencsém van ismerni a Shakespeare-tudósok között. Máig élénken él bennem az emlék, amikor először találkoztam vele doktoris hallgatóként, és olyan lelkesen beszélgetett velem, olyan fontosnak találta a gondolataimat, mintha valaki lettem volna. Azóta is bármikor találkozunk, barátként beszélgetünk. Hogy magam is Shakespeare-rel foglalkozom, neki is köszönhető, és példaképül gondolok rá. Bárcsak én is ilyen lelkesítően beszélgetnék hallgatóimmal, hogy nekik is kedvük legyen Shakespeare-rel foglalkozni, hogy ők is kitüntetettnek érezhessék magukat.

Mindezt a tudományos és emberi kiválóságot tükrözi, amit a lovagi cím átvételekor mondott. Álljon itt hát néhány részlet a beszédéből. „Szerencsésnek érzem magam, hogy olyan társaságban tölthettem az életem, mint Shakespeare és az ő műveit elismerő és értékelő emberek.” „Karrierem során tanárként és tudósként is örömömre szolgált és nagyon tanulságos volt együttdolgozni tudóstársakkal a világ számos pontjáról, és remélem, osztoznak az örömömben, hogy átvehetem ezt az elismerést”.

Igen, Stanley, együtt örülök veled!


Az idézetek forrása: http://www.bbc.com/news/uk-england-coventry-warwickshire-36500546
A fénykép forrása: http://stratfordobserver.co.uk/news/stanley-wells-awarded-knighthood-queens-90th-birthday-honours/

2016. május 9.

Mi van akkor, amikor belefáradok?

A kérdés, "Mi van akkor, amikor belefáradok?", minden tavasszal az április kérdése. Nem tréfából, inkább ürességből, talán mert április végére apadnak el a tartalékok. Bárcsak egyszerű kémia lenne ez, hiszen akkor könnyen lehetne segíteni rajta. Valami más lehet ez. Pedig annyi, annyi jó dolog történik körülöttem, itt a tavasz közepe táján, és mindennek csúcspontja április harmadiki hete volt.

Talán az egyik első ilyen élmény volt, amikor Péter Róbert meghívott a Szegedi Tudományegyetemre doktori mestertkurzust tartani digitális bölcsészet témában. Az egész nap maga volt a tökély: az előadás időre elkészült, a déleőttbe belefért még egy kiadós futás is, majd a Nyugatinál ebéd, szuper, végig dolgozott vonatút, előadás, ahova tanár barátaim is eljöttek a diákokon és Róberten kívül. Az előadást figyelmesen hallgatták, utána kérdés-felelet. Talán sikerült néhány érdekes, váratlan dolgot is megosztanom. Végül Róbert kikisért a vonathoz, rengeteg időnk volt még az indulásig, de olyan jót beszélgettünk, hogy majdnem lekéstem a vonatot, a jegyet is vonaton kellett már megvennem. Hazafelé az utat sikerült ismét végigdolgoznom, szerencse, hogy a laptopok akkumulátorai jól bírták. Hogy mi volt felemelő ebben a napban? A szabadság, hogy megtehetem értelmiségiként, hogy egy egész napot egy másfél órás előadásért feláldozhassak, és mindez nem tűnt áldoztanak.

Másnap kezdődött a Shakespeare halálának 400. évfordulójára rendezett jubileumi konferencia, amit Fabiny Tiborral (KGRE), aki egyébként az ötletgazda, és Pikli Natáliával (ELTE) szerveztünk. A pénteket a Károlin, a szombatot pedig a Pázmányon töltöttük. Pénteken nekem csak a másnapért és a vacsoráért kellett idegeskednem, ezen kívül csak egy szekcióelnökségem volt. Ezeken túl az előadásokra kellett figyelnem, ami nem volt különösebben nagy teher, sőt!, hiszen az előadások nagyobb része intellektuális élményben részesített. A szombattól tartottam egy kicsit jobban, hiszen itt már minden az én vállamra került, persze tökéletesen előkészítettek mindent, nekünk már csak végig kellett élni a napot. Ez persze mindig a végére válik ilyen pompássá, közben a következő pillanat pontos lefolyása a rémület, érdeklődés oka.
Ágoston  Katalin
Aztán eljött a számomra legizgalmasabb szekció, ahol két szerepet is játszhattam. Először is tartottam egy előadást, ami végül belülről nézve jól sikerült--kellett már ez az élmény, mert az utóbbi időben tartottam rettenetes előadásokat, egyszer-egyszer lefagytam mint Windows 95 alatt a GTA. Most azonban nyugodtan, talán érthetően-követhetően, picit szórakoztatóan sikerült beszélnem, majd a kérdés-felelet résznél is meglepően nagy lett az érdeklődés, talán itt is a tudomány és szórakozás megfelelő arányban elegyedett. A szekció utolsó részében pedig Ágoston Katalin színművésznővel beszélgettem utolérhetetlen Shakespeare alakításairól. Először a Horgas Ádám rendezte Macbethről, ahol egyedül alakította a vészbanyákat, és gyakorlatilag állandó jelenlétével, a gonosz folymatos hatalmát sok arccal, néha a kapusként, néha a koronázási partin dizőzként jelenítette meg. Ezután pedig a Centrál Színház mostani Sok hűhó semmiértjéről. A beszélgetésbe aztán a közönség is bekapcsolódott, még oldottabbá téve így az alkalmat. A szekció után már csak a közös ebéd maradt, amely szépen lezárta konferencia-programot.

A konferencia után néhány nappal került sor az ELTE-n Kállay Géza főszerkesztésével megjelentetett Shakespeare kritikatörténeti kötetetek bemutatójára. A kötetek hiánypótlóak, hiszen három kötetben kísérik végig a Shakespeare befogadás érdekes korszakait a kezdetektől a kortárs elméleti írókig. Három felkért olvasó vezette be a könyveket, hogy aztán a közönség is hozzászólhasson a beszélgetéshez. A két posztstrukturalista könyvet Reuss Gabriella és Ruttkay Veronika vezették fel, magam pedig a 18. századdal foglalkozó kezdetekről szóló kötetet. A hölgyek pompásan dolgoztak, én meg valamelyest bénábban láttam a munkához, talán egy kicsit a kritikai elem több lett, mint amit az alkalom megkívánt  volna. A kötetek nagyon jól fognak jönni a tanításhoz, hiszen az Irodalomtudományi Intézetben és a doktoris óráimom nem lehet kötelezővé tenni angolos szakirodalmat, ezek a tanulmányok pedig haszonnal forgathatóak ott is.

Mindez tehát mutatja, hogy nagyon izgalmas élményekkel telt meg az április vége, amelyek feldolgozására még időt kell szánnom. Számos témát idehozhatnék a blogba, mint például az ingyenesen hozzáférhető tartalmak megtalálhatósága,  a színház és filológia kapcsolata, a recepciótörténet fontossága és még számos egyéb, ami mostanság foglalkoztat. Ha mégsem jutnak el ide, az annak leszt betudható, hogy most éppen a félévzárás drámájában játszom szerepem, esszéket olvasgatok leginkábbis. De ha mégis lenne egy-egy félórácskám, jöhetnek ezek e témák. Csak sikerüljön egy kis belső energiát feltöltenem a meglehetősen kiürült tankjaimba.

2016. február 12.

RaspberryPi Ex Machina

Előző posztomban már írtam a RaspberryPi vásárlásról, és beüzemeléséről, az örömről, meg arról, hogy nem sikerült néhány dolgot megoldani, például hogy a hálózaton keresztül be tudjak lépni más számítógépekbe. A poszt egészen meglepő érdeklődést váltott ki, többen írtak Facebookon, megosztották, a Twitteren is néhányan elkezdtek követni emiatt. Ami még érdekes, hogy az érdeklődésen túl, voltak, akik azért írtak, hogy elmondják saját tapasztalataikat, illetve hogy ötleteket adjanak az otthoni hálózat használatára.

Az érdeklődés nagyon jól esett, a segítő szándék szintúgy. Mindezek ellenére az öröm mellett maradt egy kis üröm is, ugyanis a probléma nem oldódott meg. Nagyon gyengén próbálkozgattam még, de sehogy sem sikerült a másik számítógépekbe való belépés, állandóan felhasználónevet és jelszót kért a belépéshez, pedig a másik gépeken beállítottam, hogy ne kérjen. Nem nagyon mutatkozott előrelépés, hát félig feladva azt gondoltam, hogy a Ted Talkok, YouTube és egyéb csatornák nézését lehetővé teszi a RaspberryPi; a félig okos TV, valamennyivel okosabb lett, tehát a nyereség, ha nem is tökéletes, mégis nyereség. A vasalási idő így is jól használódott fel.

A probléma megoldását hátráltatta, hogy nem nagyon tudtam az utóbbi hónapokban időt szakítani erre. Amint elkezdődött a vizsgaidőszak hirtelen nagyon feszítetté vált az időbeosztásom, ugyanis egyre-másra cikkek leadási határidejei fenyegettek. Egy angol nyelvű cikknek január 1-jén volt a leadási határideje, az ünnepeket is bekezdésről bekezdésre éltem meg. A második határidő január 20-ra esett, tehát amint leadtam az egyiket, jött a másik. Amikor ezt is leadtam, már várt a február elejei elküldése egy harmadik cikknek. A cikkek szépen-küzdelmesen íródtak, gyarapodtak, újraíródtak, és a határidőkre sikerült elkészülnöm velük. Amikor pedig elszakadtam az írástól, akkor vizsgáztattam, meglehetősen sokat, hiszen a téli vizsgaidőszakra esnek a nagyobb évfolyam előadásaim és a hozzátartozó vizsgák is. Nagyon hasznos volt hát a vizsgaidőszak, sokat dolgoztam, tanultam, és ezért a RaspberryPi, mint Media Center (OSMC) nem tudott fejlődni.

A fejlesztésben áttörést aztán a véletlen hozott. Olvasgattam ugyanis sokat a Google keresőmotorjáról, az algoritmusokról. A keresést meghatározó sok tényező között a kontextus kialakítással való játék hozta meg végül is a megfelelő találatokat, amelyek végül is segítettek megoldani a másik számítógépekről történő lejátszás problémáját. Sikerült így ugyanis megtudni, hogy a Windows (SMB)-n keresztül csak részlegesen lehet megközelíteni az OSMC segítségével egy másik számítógépet, ugyanis az OSMC alapverziójából hiányzik még egy alkalmazás a tökéletes működéshez. Tehát csak ezt a programot kellett beépíteni néhány nagyon felhasználóbarát kattintás segítségével. Azt kellett ugyanis tenni, hogy a myOSMC ablakból eljutva, az OSMC storeból egyszerűen le kellett tölteni a SAMBA alkalmazást. Amint ezzel végeztem, már nagyon simán lehetett böngészni a másik számítógép könyvtáraiban.

Gondoltam, hogy a pudding próbája mégiscsak a kóstolás, tehát érdemes egy filmbe belenézni. Az újonnan megvett Ex Machina DVD-t tehát betettem egy számítógépünkbe, és megpróbáltam a családi TV-n a RaspberryPi segítségével lejátszani Wifi-n keresztül. Az adatátvitel korlátozott sebessége, inkább lassúsága miatt háromszor 2-3 másodpercre megakadt a lejátszás, ám ezen kívül nagyon szépen vetített. Az OSMC menüjéből könnyű volt nyelvet, feliratot választani, onnan indítani, ahol legutóbb leállítottam a filmet, azaz ténylegesen egy média center benyomását keltette az eszköz. Ja és még egy előnye volt, ti. hogy nem kellett a RaspberryPihoz csatlakoztatott egérrel dolgozni, hanem a TV távirányítója is alkalmasnak mutatkozott minden lehetőség elérésére.

A befogadói élmény fokozásához már csak egy lépést kell tenni, azaz a wifiről át kell állni az adatkábeles megoldásra. Az adatkábelt még a házunk építésekor kihúztam erre a helyre, csak akkor még nem volt szükség arra, hogy a TV-t, amink akkor éppen még nem is volt, bekössem a hálózatba, tehát nem készült el a kiállás. Most az a terv, hónapok óta valójában, hogy egyszerűen csak egy RJ45 csatlakozót szerezzek be, amit ráépítek a vezeték végére, és így beleköthetem a RaspberryPiba. Még november végén beugrottam egy számítógépes boltba, ahol megrendeltem a csatlakozókat, ám még nem sikerült beszerezniük. Értem én persze, hogy nem egy nagy üzlet ez nekik, de ez a hitegetés, hogy „mindjárt megérkezik, de telefonszámot nem adnak, menjek csak be hozzájuk” nóta egy kicsit már fáraszt. Interneten is rendelhetnék, de 50 db alatt nem lehet, az meg egy kicsit azért sok, még ha nem is sikerül elsőre rátenni a kábelre. Ez azonban valószínűleg egy következő bejegyzés témája lesz.


Talán egy kicsit stílusosan a próbához az Ex Machina-ra esett a választás, hiszen disztopikus műfajú filmről van szó, amelynek középpontjában a mesterséges intelligencia áll. A film a gép és ember kibékíthetetlen ellentétéről mesél, és arról hogy az ember megpróbál túljárni a gép eszén, a másik ember eszén, ám a csatározásból a gép kerül ki győztesen. A sematikus témát azonban a színészi játék, a kamera történetmondása színezi ki az élvezhetőségig: a próbából végül filmnézés lett. A két főszereplő arcjátéka, az emberi érzelmek és azok megjelenítése az arcon különlegesé teszik az élményt. A sok közeli képben a színész eléri, hogy azt higgye a néző, úgy érez, amint éppen kell. A géppel együtt értelmezünk, a gép is eljátssza az érzelem fizikai manifesztációját, és mindezt persze a színész is eljátssza. Az átverések, a látszat tudatos manipulációja, amikor egy pillanatra az ember is azt hiszi, hogy gép, és megpróbálja bizonyítani emberségét, a film különböző szintjein mintha alátámasztani látszana azt a fájdalmasnak ható elvet, hogy végső soron túl sok jellemzője az embernek algoritmizálható. Minden leképezhető a számítógép nyelvére, és a leképezhetőségtől már csak egy pici lépés a tökéletes imitációja. Ha algoritmizálható, akkor olvasható és eljátszható, végeredményben pedig manipulálható, a figyelmes olvasó az arcról, apró mozdulatairól mindent le tud olvasni, és maga is meg tudja ugyanezeket jeleníteni a saját arcán. Innentől kezdve beállhat a regressio ad infinitum, minden reflektálható, kétségbevonhatóvá válik. Az algoritmizálhatóság moralitáson túli, előtti következményeit a kamera pompásan mutatja meg a különlegesen színészi játékon és alaphangulaton keresztül.

2015. november 25.

A vasaló és a Málna pite

A vasalás nagyon szükséges, ám nekem meglehetősen monoton tevékenység, visszafogott hát a lelkesedésem iránta. Sokaktól hallom, a monotonitást azzal oldják, hogy vasalás közben filmeket néznek. Náluk ez működik, nálam, sajnos, nem. Filmeket ugyanis a vizuális élményért nézek, ha azonban a vasalnivaló inget nézem, nem tudok a filmre, mint filmre figyelni. Másfelől, amikor végre ráveszem magam, hogy lecsökkentsem a halmozódó gyűrött ruhakiállítást, akkor többet és hosszabban vasalok, mint amennyi filmet érdemes „együltő” helyben megnézni. Persze, lehetne rádiót hallgatni, hangos könyvre figyelni, de most mással próbálkoztam.

Két hete ugyanis megérkezett a Raspberry Pi-om, és eleddig alig tudtam vele foglalkozni. Feltelepítettem a Raspbian operációs rendszert, tweeteket küldtem róla, nézegettem az eleve hozzáadott programokat, próbáltam testre szabni. Ez persze mind időigényes tevékenység, tehát érthető, hogy nem volt ennél sokkal többre lehetőségem. Ugyanakkor a családtagok meg-megfogalmazták, hogy most mire jó ez az eszköz: egy újabb számítógépecske, ami méretéhez alkalmazkodva meglehetősen gyenge? A helyzet az, hogy magam is pont ilyeneken gondolkodtam már egy ideje. Mire is lesz ez jó?

Mert persze azzal nem nyugtathattam magam, hogy az open hardware már önérték, és már ennyi is elegendő magyarázat a kiadásokra. Az "open" ugyanis nem jelent ingyenességet. Persze olcsón vettem, de mégiscsak kb. 16 000 Ft-ba került az eBay-en keresztül Kínából rendelt kezdőcsomag, ami tartalmazta a Raspberry Pi 2 B+-t, egy tokot, amibe beleépítettek egy hűtő ventillátort, egy 8 Gb-os micro SD kártyát, egy USB Wifi eszközt, egy tápegységet és egy HDMI kábelt. Mindez 16 ezer Ft-ért nagyon jó vásárnak tűnik, mégis ha csak egy újabb kütyü, aminél jóval erősebb eszközeim vannak, akkor szinte pénzkidobásnak látszhat. Továbbá vennem kellett egy adaptert, amivel sikerült összekötnöm a HDMI bemenettel nem rendelkező monitort a Raspberry Pi-jal, ami az összköltségvetéshez képest sokat dobott az áron, hiszen 8 ezer Ft-ra rúgott a MédiaMarktban. A költségek tehát megindokoltak volna valamiféle értelmes felhasználást.
Szombaton aztán elhatároztam, hogy készítek a Raspberry Pi-ból egy MediaCentert, aminek a segítségével a félig smart TV-nket okosabbá tehetem. Ha a Samsung protokollt jártam volna végig, akkor kb 30-40 Eft-ba került volna ez az upgrade-elés. A Raspberry Pi-jal azonban megoldható volt az átállás bármiféle további költség nélkül. Mielőtt azonban az átállást írnám le, ami egyébként kb. 1-2 órás tevékenység lett, el kell mondanom, hogyan épül fel a Rasberry Pi, hogy érthető legyen az eszköz sokszínűsége.

A Raspberry Pi azért open hardware, mert több különböző eszközként funkcionálhat. Kialakítható belőle egy kamera és ezáltal egy lakáshoz épített felügyeleti rendszer alapja, amelyet internetről irányíthatunk, amikor nem tartózkodunk otthon. Építhető belőle egy távirányító kisautóhoz, drónhoz, akár automatika az öntözőrendszerhez, az önműködő garázsajtóhoz, nagyon intelligens ébresztőóra stb. Ami talán még nyíltabbá teszi az eszközt, hogy nem kell leredukálni egyetlen tevékenységre, hanem egyszerűen a micro SD kártya váltogatásával lehet a Raspberry PI ez aztán az, amire éppen szükség van. A Raspberry Pi-ban ugyanis merevlemezként a micro SD kártya funkcionál. Tehát a Micro SD kártya cseréjével, valójában a merevlemezt cserélem, az operációs rendszert és vele minden programot. Ezáltal magát az eszközt lehet célirányosra alakítani, nem kell mindent egyszerre beletenni. Pontosan ezt szerettem volna én is megtenni, tudniillik egy céleszközzé alakítsam. Véletlenül még aznap belefutottam egy hánykolódó micro SD kártyába az egyik fiókban, ami éppen kapóra jött a MediaCenter kialakításához.
Hogy is készült el hát a céleszköz. Még szombaton megnéztem egy videót arról, hogyan kell elkészíteni a MediaCentert. Másnap reggel, korábban keltem, mint a többiek, úgyhogy alkalmasnak mutatkozott az idő a munkára. A laptopon felmásztam az Internetre, megkerestem a videóban ajánlott programot (OSMC), letöltöttem a micro SD kártyára. Minden simán, a tegnapi videónak megfelelően működött. Miután az SD kártya készen állt, betettem a Raspberry Pi-ba, beizzítottam az eszközt, és vártam, hogy történjen valami. De nem történt semmi. Már ismét az Internet felé kacsingattam, hogy most mi lehet, de nagysokára elkezdett életjeleket adni a Raspberry Pi a monitoron, és elindult a program, bootolt és sorban jöttek a kérdések a személyre szabáshoz, az eszköz hangolásához. Végül indításra készen állt az eszköz. Ekkor átmentem a Tv-nkhez, összekötöttem a Raspberry Pi-jal, és kipróbáltam. Először minden lassan ment, hiszen mindenhez telepíteni kellett egy kis programocskát, külön a Youtube-hoz, külön a TED talkhoz.

Amint a programok szépen feltelepültek, onnantól kezdve minden félelmem ellenére nagyon jól működött az eszköz. Féltem, hogy rossz lesz a kép minősége, hogy akadozni fog, hiszen nem adatkábelen, hanem Wifin keresztül érkezett a jel. A pozitív csalódás azért volt, mert semmi ilyesmit sem tapasztaltam: semmi akadozás, sőt ha tűhegyes, jó felbontású videót indítottam el, a TV-n megjelenő kép is ilyen volt (ha rosszat, a TV-n is rossz maradt, sajnos). Egyetlen hibája van még az eszköznek, ugyanis eleddig nem sikerült rácsatlakoznom a többi gépre, hogy az ott tárolt tartalmakat is le tudjuk játszani. Mindig jelszót kér, és anélkül nem enged tovább, jóllehet a célszámítógépen az adott mappák nincsenek jelszóval levédve. Ez a probléma azonban biztosan megoldható, Google ebben is rendelkezésre fog állni, ha lesz egy kicsivel több időm.


Egyelőre azonban annyi is elegendő volt a boldogsághoz, amennyit sikerült beállítani. A TED talks pontosan elegendő volt a délutáni vasaláshoz, és mindenki jól járt, de leginkább is én. Nem haltam bele a vasalásba, pontosabban az unalomba, sőt sok mindent tanultam, miközben vasaltam. Továbbá a gyűrött ruhahalom is szépen lefogyott, alig-alig maradt néhány vasalatlan ing. Ami azonban a legfontosabb, hogy sikerült értelmes céleszközzé varázsolni a Raspberry Pit, ami már majdnem hogy visszahozta az árát. És mindez még csak a kezdet: talán egy egész egyetemi kurzust szentelek a Raspberry Pi-nak, ha egyszer a Digitális Bölcsészetet újra meg lehet hirdetni.

2015. augusztus 10.

Áttérés az Ubuntura, avagy hogy jön ide a Rolling Stones?


Miért jutott eszembe, hogy áttérjek Ubuntura? Nem is emlékszem pontosan. Biztos, hogy évekkel ezelőtt hallottam az Ubunturól, egy piliscsabai szomszédom Linuxot használt, utálta a Windowst, és folyamatosan szenvedett a folyamatos, sokszor sikertelen konvertálási manőverektől. Másik ismerősöm LibreOffice-t használt, és ezért alig lehetett vele közösen dolgozni, lehetetlennek bizonyult a teljes és sima átmenet a Word és és LibreOffice Writer között. Ezek az élmények mindig eltántorítottak a váltás gondolatától, és ehhez hozzájárult még a saját tapasztalatom a TeXStudio-val való szenvedések miatt: nem a 'learning curve' miatt, hanem mert nehéz Wordhöz igazítani.

A rossz tapasztalatok ellenére is időről időre eszembe jutott a váltás gondolata, és időről időre el is vetettem. Ott bujkált a gondolat a fejemben, de mindig visszagyűrtem attól tartván, hogy felesleges kínlódásnak teszem ki magam a váltással. Másfelől meg egyre többször eszméltem arra, hogy a nyílt hozzáférést mennyire fontosnak tartom, persze egy kicsit más környezetben, és ennek az elvnek a radikalitása néha bátorítólag hatott, ám nem bizonyult elegendőnek, hiszen minek lecserélni azt, ami jól működik egy bizonytalanra. A közelmúlt néhány tapasztalata és véletlen találkozások fiatalokkal elbillentették a mérleg nyelvét a csere irányába. Jobbára fiatalok mesélték, hogy váltottak, és a kevés negatív élmény mellett inkább pozitívnak látták a váltást. Egy másik tapasztalat, ami önbizalmat ad, hogy egyre több időt töltök a parancssoron, rövid kis szövegelemző programocskákat írok Pythonban, egyre jobban megismerem ezáltal a számítógép mélyét a külcsínen túl. A végső lökést az a gondolat adta, hogy van egy régi laptopom, aminél olyan sokat kellett állandóan várakozni a válaszra, hogy már szinte nem is használtam. Aztán egy délután lementettem róla minden hasznos fájlomat, tehát már tényleg eljuttattam a sír szélére. A sír előtt azonban megtorpantam, és gondolván, hogy ezen a gépen nem ronthatok, veszteni való híján jöjjön az Ubuntu.

Utánanézetem fórumokon–amiből van bőven, jól kereshetően–és a frissen szerzett ismeretekkel felvértezve nekiláttam a váltásnak. Először egy telepítőt készítettem pendrive-ra, és belevágtam a telepítésbe. A telepítés első előtti mozzanataként beletúrtam picit a BIOSba, majd elindult a telepítés. Első lépésként kipróbáltam pendrive-ról a biztonság kedvéért, milyen is lesz a kezelőfelület. Megtetszett, hát folytattam. Választhattam azt az opciót, hogy a telepítő leszedje a Windows-t és minden egyebet, hát ezzel sem kellett fáradnom. A tisztogatás után pedig kérdésekre válaszolva végigvezetett a telepítő a teljes folyamaton, világosan, szépen, egyszerűen és meglehetősen gyorsan. A telepítés eddig nagy dolognak hatott, ám hihetetlenül problémamentesen zajlott le. Az Ubuntu szépen felismert minden eszközt a laptopon, szépen beállított és optimalizált mindent. A személyre szabás egy kicsit hosszabb időt igényelt, a Dropbox minden dokumentumával vagy két órán keresztül gyalogolt le a merevlemezre a felhőből, a Zotero és szépen betelepült a Firefoxba és a LibreOffice Writer-be második nekifutásra. Néhány alkalmazásnak nincs Linuxos változata, de hasonlóakkal egyszerűen pótolható. Egy kicsit nehezebb volt eljutni a parancssorig, de egy rövid guglizás útbaigazított, szépen íródnak és futnak a programocskák.

Ez a második napom az Ubuntuval, és nagyon elégedett vagyok legalább hat okból. Az Ubuntu még grafikus, de sokkal egyszerűbb, letisztultabb a Windowsnál. A használata is egyszerű: ezen írtam tweeteket, egy előző blogposztot ezen fejeztem be, szerkesztettem Google doksit, Facebookon intéztem ügyeket. Minden simán, kevés nehézséggel megy eddig. Kompatibilitási problémák sem jelentkeztek még, kivéve hogy ez a doksi, amit Writerben írok összeomlasztotta a Wordöt, ám ez belefér még a kezdeti nehézségek kategóriájába. Most végre nyílt hozzáférésű és nyílt forráskódú szoftvereket használok. És az sem elhanyagolható, hogy az öregecske laptop a sírgödör széléről visszatáncolt az élet sűrűjébe, szép és használhatóan gyors újra. Ha meg lelassul, sima ügy lesz leszedni az Ubuntut, és mást vagy ugyanezt felszerelni a helyébe. Amíg a vas bírja, dolgozhatunk együtt. Nagyon gondolkodom, hogy az ezt követő laptopomon is átállok Ubuntura, mert az is gyalázatosan lassú. Ezzel azonban még várok, hiszen rövid ideje használom az új környezetet. Most elviszem nyaralni a gépet, aztán meglátom, hogyan muzsikál. Ha a Rolling Stones szintjére emelkedik, a kicsi Acer-em is Ubuntut kap a Windows helyett. Addig is jó nyaralást mindenkinek!

2015. augusztus 9.

Egy álom a jövőért: Digitális Bölcsészet

Jelen blogbejegyzés aktualitását az adja, hogy a felsőoktatási helyettes államtitkárság júniusi kormányrendeletében felsorolt indítható egyetemi képzések között nem szerepel a Digitális Bölcsészet mesterképzés. Ez másik irányból megközelítve azt jelenti, hogy nem indítható ez a mesterképzés 2016-tól. Bár sok tekintetben egyetértek a kormány felsőoktatás racionalizálási törekvéseivel, amelynek része a szakok csökkentése, mégis úgy tűnik nekem, hogy a Digitális Bölcsész képzés megszüntetése—hasonlóan néhány másik képzés eltörlésével, lsd. Kreatív Írás stb—remélhetőleg véletlenül nem került be az indítható képzések listájába. Éppen ezért szeretném az alábbiakban felhívni a figyelmet, miért lenne érdemes visszahelyezni a Digitális Bölcsészetet az indítható képzések listájába. Egyébként két egyetemen létezik ez a képzés, a Debreceni Egyetemen (2009. óta) és a Pázmány Péter Katolikus Egyetemen (2011.). Magam az utóbbi egyetemen tanítok az Angol-Amerikai Intézetben, és vagyok a Digitális Bölcsészet mesterképzésen belül a Digitális Kultúra specializáció felelőse, ezért amikor a képzésről szólók, ennek az intézménynek a képzési programját tartom szem előtt.

Az első kérdés, amelyet szeretnék körüljárni, vajon mi a helyzet a Digitális Bölcsészettel Magyarországon kívül. Stanley Fish—cinikusan, de mégiscsak tényeket alapul véve—a Digitális Bölcsészetet a „következő nagy dolognak” („the next big thing”) nevezte. Fish a 2012-es Modern Language Association (MLA) Convention, azaz az egyik legnagyobb irodalom és nyelvtudományi társaság konferencia füzetét elemezve jutott erre a következtetésre. Mark Sampler ugyanennek a konferenciának az előadásainak, kerekasztal-beszélgetéseinek, posztereinek tartalmát elemezve arra a következtetésre jutott, hogy 2014-ben a konferencia előadásainak, paneljeinek 9 %-a, majd 2015-ben ugyan csak 7%-a Digitális Bölcsész volt, de tematikájában sokkal több digitális projektről hallhattak az érdeklődők. Ha pedig a tudósok ilyen nagy százaléka foglalkozik a kérdéssel, ez azt mutatja, hogy világviszonylatban fontos témáról van szó. Amerikában és Európában a 21. század első két évtizedében minden nagyobb egyetemen indultak, indulnak Digitális Bölcsészet alap és mesterképzések. A Pázmány Péter Katolikus Egyetemen 2011-ben indult a Digitális Bölcsészet mesterképzés, akadémikusok, nagydoktorok vezetésével.

Mivel is foglalkoznak a Digitális Bölcsészek, miért is fontos ez a képzés? A Digitális Bölcsészet a mai digitális világ kérdéseivel, trendjeivel foglalkozik azzal a céllal, hogy felkészítse a következő tudós generációt arra, hogy megértse a digitális fordulatot és az elméleti ismeretek segítségével annak aktív építőjévé váljon. A képzésen belül a hallgatók foglalkoznak számítógépes nyelvészettel, azaz egyszerűen szólva a nyelvelmélet, az elméleti nyelvészet alapjait elsajátítva a számítógép elképesztő kapacitását igénybe véve hatalmas nyelvi korpuszok, létező és létrehozott nyelvi korpuszok elemzésére vállalkozhatnak, amelynek gyakorlati alkalmazása az iparig, a reklámtevékenység felméréséig és ezáltal alakításág is elérhet. Ezen túl a digitális világ információ áradatában a szemantikus keresés megteremtése, a gépi fordítás lehetőségeinek kiaknázása és finomítása is tevékenységi körükhöz tartozik. A képzésen belüli másik irányvonal a digitális kultúrára veti vigyázó szemeit. Azaz azzal foglalkozik, hogy megértse, miként más, miként lehetségesek átmenetek, mennyiben összemérhetetlen, azaz alkalmatlan az analóg kultúra, és az azt megragadni kívánó fogalmi készlet, a digitális kultúra megértéséhez, hogyan épül a digitális kultúra mégis a könyvkultúrára, és mennyiben egészen más, még akkor is, ha az előzőhöz hasonlóan szövegeket ölel is fel. Mit jelent a nyílt hozzáférés problematikája, a nyílt forráskód, vagy a nyílt hardware, mint elméleti és gyakorlati problémák, a digitalizáció, és a digitális kulturális adatbázisok elméleti háttere s gyakorlati megfontolásai? Miközben ezekről tanulnak a diákok, az ismerteket azonnal át is ültetik a gyakorlatba, szövegkorpuszokat elemeznek, digitális kiállításokat készítenek.

A Digitális Bölcsészet interdiszcipliniratásában is előre mutató, úttörő vállalkozás, valamint a duális képzésnek is egy a bölcsészettudományokhoz hangolt formája ez. Eleve interdiszciplináris a képzés, hiszen látszólag nagyon távoli tudományterületek találkoznak, azaz a tanegységek egy részét a Bölcsészet és Társadalomtudományi Kar biztosítja, másik felét pedig az informatika, a mérnökinformatika, azaz az Információs Technológiai és Bionikai Kar. Az interdiszciplinaritást jellemzi továbbá, hogy a digitális tartalmakat létrehozó, rendszerező területeket képviselő intézmények is részt vesznek a képzésben, hiszen könyvtárosok, és muzeológusok, könyvtárakban és múzeumokban (gyümölcsöző a kapcsolat az MTA Nyelvtudományi Intézettel és a Petőfi Irodalmi Múzeummal) is oktatják a hallgatóinkat, az említett intézményekkel közös projektek is megvalósulnak. Az interdiszciplinaritás egyszerre tehát példát adhat a bölcsészettudományok esetében a kormány által preferált duális képzésre, azaz az oktatás és az ipar, jelen esetben az egyetem és a digitális kultúra létrehozói közötti szerves kapcsolatra.

A Digitális Bölcsészet mesterképzés olyan ismereteket és készségek elsajátítását teszi lehetővé, amelyek segítik az elhelyezkedést a munkaerőpiacon. Számos nézet szerint a mai világ olyan gyorsan változik, hogy amire a hallgató elvégzi az egyetemet, ha az elsajátítottak nem is elavultak, mégis nem lehetnek elegendően naprakészek ahhoz képest, amit a munkahelyek várnak. Ahogy Cathy N. Davidson Alvin Tofflert idézi, ma már nemcsak az írás, olvasás, számolás a műveltség alapja, hanem a „learn, unlearn, relearn” képessége, vagyis a „tanulj, tudd félretenni a tanultakat, és tanuld újra”, azaz a folyamatos tanulás és a rugalmasság az új évezred kihívása. Erre tanít a Digitális Bölcsészet mesterképzés is. Szoftverek és alkalmazások, korpuszok és adatbázisok jönnek s mennek, hiszen körülbelül 5 éves a tervezett elavulása mindennek a digitális világban. Erre a tervezett elavulásra is felkészíti a hallgatókat a képzés, miközben alkalmazásokat, szkriptnyelveket és adatbázisokat mutat be, tanít használni. Könnyen elhelyezkedhetnek ezáltal bárhol, ahol számítógépes nyelvészettel, szövegelemzéssel, gépi fordítással foglalkoznak, vagy a kreatív iparban, esetleg a digitális kultúrát létrehozó intézményeknél.

A Pázmány Péter Katolikus Egyetemen és Debrecenben is mertek álmodni a mesterképzés megalkotói. Mertünk álmodni, mert úgy képzeltük, hogy a digitális világ kialakulóban van, állandó változásban él, és ezt a változó világot érdemes megérteni a bölcsészet és az informatika fogalmaival. A megismerésen túl pedig azt is reméltük, hogy az állandó változásnak legyenek profi szakemberek a részesei és alakítói is, a változás ugyanis nem önérték, csak tény. A változás irányvonalának alakítása, egyengetése ne csak aktuális igényeken alapuljon, hanem szakértelmen, elmélyült tudáson, nemzetközi trendek ismeretén, egyéni kreativitáson. Álmodtunk hát a jövőért, és remélem, ezt az álmot még álmodhatjuk továbbra is kormányzati engedéllyel.

2015. július 5.

Paradigmaváltás: új utak itt a blogon

A tanszékvezetőségem óta alig-alig marad időm arra, hogy írjak a blogba—valahogy annyi a feladat, és nem csak tanszékvezetői, hogy ide már nem marad idő és energia, pedig még mindig nagyon fontosnak tartom, hogy itt is jelen legyek. Fontosnak tartom, hiszen minden egyéb egyetemi, tudós tevékenységem így-úgy rejtve marad, hiszen a folyóiratok, ahova írok, nem szükségszerűen hozzáférhetőek, a konferencia előadásaim pedig elhangzanak, néhányan olvassák, de ugyancsak hozzáférhetetlenek. A Nyílt Hozzáférés barátjaként, a tudományos munka nyilvánossá tételének, ellenőrizhetőségének szorgalmazójaként az elzártság zavar. Az a zavar, és ez az elégedetlenség tehát arra sarkal folyamatosan, hogy keressek valami megoldást, és értelmesen megfogalmazzam, mi is a probléma, hogy megoldást tudjak rá keresni. Nézzük hát a problémát és a lehetséges megoldásokat.

Az eddigi bejegyzéseim mindig hozzávetőlegesen 1000 szavasra rúgtak, hiszen a téma általában megkívánta ezt a hosszúságot. Ez a terjedelem azonban azzal is jár, hogy egyszerűen neki kell állni megírni a szöveget, sokat kell szerkeszteni, hogy ne lépjem túl a műfajból eredő határokat. Mindez pedig oda vezetett, hogy inkább el is vetettem az ötletet, hogy bejegyzéseket írjak. Tehát nem azért nem írtam, mert esetlege nem volt mit, hanem inkább azért, mert elhessegettem az ötletet időhiányra, vagy még inkább energiahiányra hivatkozva. Közben persze folyamatosan írtam, előadásjegyzeteket, pályázatokat, cikkeket és konferencia előadásokat, amik egy az egyben nem jelenhettek volna meg itt, de még lerövidítésük is—úgy tűnt—túl sok erőbefektetést igényeltek volna. Nyilván ez így nem megy hosszútávon, mindenképpen változtatni szeretnék ezen.

Először arra gondoltam, hogy majd eljönnek az egyetemen a tanítási szünetek, tavaszi, nyári szünet, a vizsgaidőszak, és ezek majd alkalmat teremtenek a blog folytatására. Hát nem sikerült, hiszen a tavaszi tanítási szünet teljesen elment az IRUN Excellence program budapesti munkahetével, illetve az OTDK-val. A tavaszi vizsgaidőszak is folyamatosan hozta magával a feladatokat, a vizsgákat, a doktoris felvételit, a tanszéki Honours Programme elindítását, és a konferencia dolgozatok írását. Először egy konferencián Francis Bacon kísérleti természetfilozófiájának metafizikai előfeltételeiről beszéltem, majd egy angliai konferencián az utóbbi évtizedek magyar Hamlet-fordításainak könyvbéli megjelenéséről. Közben írtam és haladtam a könyvemmel is, készülök egy újabb előadásra Shakespeare és a könyvtörténet tanulságai témában, nyomja a lelkiismeretemet, hogy szeptemberre meg kellene írni egy cikket a koramodern angol próza jellegzetességeiről, és mindeközben gondolkodom egy előadáson, amire októberben kerül sor a bölcsészettudományok krízise és a Shakespeare-kutatás kapcsolatáról. Azaz a várva-várt tanítási szünetek nem hozták el a blog írásra az alkalmat.

Második,talán kivitelezhetőbb megoldásnak tűnik, hogy ne a szabadidőre várjak, hanem váltsak paradigmát—hogy nagy szavakkal fogalmazzam meg a helyzetet. Ha nem tudok időt szakítani az 1000 szavas bejegyzésekre, akkor lehetne rövidebb bejegyzéseket is közzétenni, amik nem terjedelmi határokat súroló, hosszabb témát fejtenének ki, hanem csak egy-egy eszközre, projektre hívnák fel a figyelmet. Így remélhetőleg megmaradna a kecske és a káposzta is, és talán hasznos lehetne annak, akit érdekelnek azok a digitális eredmények, események, amik a látókörömbe kerülnek, és amiket valamilyen szempontból érdekesnek találok. Innentől kezdve tehát jönnek a rövidebb bejegyzések, amik közül az első a University of Glasgow kutatói által készített „Mapping Metaphor” projektje lesz—hacsak nem jön közbe valami.