2018. június 17.

Miért kezdtem építeni a Magyar Shakespeare Archívumot?

Miért kezdtem el építeni a Magyar Shakespeare Archívumot? A rövid válasz a kérdésre az, hogy mert nem létezik hasonló vállalkozás egyelőre, és engem nagyon érdekel, hogyan lehet Shakespeare-t elérhetővé tenni a digitális térben. A hosszabb válasz, inkább azt a kérdést foglalja magában, hogy miért én, miért most? Őszintén szólva már több éve tervezem egy olyan digitális felület kialakítását, amely Shakespeare magyar befogadóit szolgálhatja. A tervezéskor állandóan figyeltem a külföldi adatbázisokat, elemeztem őket a befogadó szempontjából, kidolgoztam egy kategória rendszert, amely leírhatóvá, elemezhetővé, összehasonlíthatóvá teszi az egyes adatbázisokat. A tervezés után OTKA pályázatokat nyújtottunk be a PPKE Reneszánsz Kutatócsoportjával, és bár a bírálatok mindig nagyon pozitívak voltak, forráshiányra hivatkozva egyszer sem kaptunk támogatást. A kudarc az első hetekben, hónapokban mindig letört, de aztán erőt vettem magamon, hogy újra felvegyem a szálakat, és végül az elején egyedül, majd hallgatói segítséggel pénzügyi források nélkül elkezdtem építeni a Magyar Shakespeare Archívumot.

Az adatbázis azt kívánja bemutatni, hogy a shakespeare-i drámai életmű csak medializálva létezik. A medializáltság azt jelenti, hogy egy drámai mű, például a Lear király nem férhető hozzá a megvalósulásától, materializációjától függetlenül, hanem csak valamilyen médiumon, közvetítő közegen keresztül. Például a Lear királlyal csak akkor kerülhetünk kapcsolatba, amikor a tradicionális médiumokon keresztül, azaz a könyv lapjain olvassuk, a színház játékterén vagy a filmvásznon nézzük-hallgatjuk. A tradicionális médiumok mellé pedig el kell helyezni a digitális médiumot, azaz magát az adatbázist is, hiszen ez egy egészen más természetű mediáltságot jelöl, mint a tradicionális médiumok.

A könyv médiumából következik sok egyéb mellett az, hogy a shakespeare-i szövegek bizonytalanok. Az adatbázis a Shakespeare szövegek rugalmasságát, instabilitását szeretné kommunikálni a befogadónak. Persze mindenki tudja, hogy nincs egy végleges szövegváltozat, mégis még az egyetemen is úgy beszélek magam is az órákon, hogy Shakespeare-nek van egy tragédiája, aminek az a címe hogy Lear király, pedig nyilván nincs egy ilyen szöveg, hanem csak szövegváltozataiban él a drámai mű. A befogadót tehát az adatbázis abban szeretné segíteni, hogy a drámák esetében teljes szövegtörténetre lehessen rálátása, azaz a különböző szövegváltozatok elérhetőek és kereshetőek legyenek, továbbá a metaadatok, könyvészeti, bibliográfiai, szerkesztéstörténeti leírások is kereshetővé váljanak. Valójában ilyen típusú nyílt hozzáférésű adatbázis nem létezik, tehát ezzel még az angol adatbázisok talán újdonság lehet a Magyar Shakespeare Archívum. A szöveges megnyilvánulások, a szöveg bizonytalanságához hozzájárul még a fordítások szorzója is, hiszen az amúgy is bizonytalan szövegeknek újabb variánsai a különböző korokban készült fordítások is. Ideális esetben talán színházi szövegkönyvek is bekerülhetnek az adatbázisba tovább növelve a textuális sokszínűséget.

A drámai művek materializációja, megvalósulása nem korlátozódik azonban kizárólag szöveges változatokra, hanem a színház és a filmes megvalósulások is benne foglaltatnak. Éppen ezért az adatbázis a hozzáférhetőségtől függően legalább utalni, de amennyiben lehetséges színházi és filmes adaptációkat is kereshetővé, megtekinthetővé próbál tenni. Bizonyos esetekben tehát a befogadó találhat szabadon megtekinthető adaptációt, esetenként utalást a filmre vagy színházi előadásra, amelyet csak előfizetéssel tekinthet meg, időnként csak a metaadatok (lesznek) megtalálhatóak az adatbázisban. A digitális médium erénye az elérhetőség, a kereshetőség, a manipulálhatóság, a gépi elemezhetőség, és mindezt maga az adatbázis is szeretné teljesíteni.

Az archívum tehát annyiban és úgy szeretné a Shakespeare-befogadást szolgálni, hogy megjeleníti azt a sokszínűséget, ahogy egyes drámák egyáltalán befogadhatóak a medializáltságuk révén. Nyilván ezt a sok megvalósulást nehéz így magánúton egy adatbázisba foglalni, ám talán csak így érdemes nekikezdeni a munkának. Remélhetőleg a kezdetet látva másnak is megteszik a munka, és esetleg bekapcsolódik. Ettől nem függetlenül pedig még az is megtörténhet, hogy a pénzforrások gazdái is egyszer megnyitják a forrásokat, hogy nagyobb léptékben, esetleg egy más technológiára konvertálva az eredményeket egy újabb szintet lehessen megugrani. Addig is építgetem az adatbázist, és a következő bejegyzésben az adatbázis jelenlegi technológiájáról fogok írni.

2018. március 18.

Beszélgetés Mácsai Pállal (MSB)

Március 9-én pénteken beszélgetésre hívtuk a Magyar Shakespeare Bizottság ülésére Mácsai Pált, hogy az általa rendezett, Örkény Színházban játszott IV. Henrik 1-2-ről beszélgessünk. Az egyik beszélgetőpartner magam lettem, Pikli Natália kollégám mellett, és beállt még a sorba Nádasdy Ádám is, aki a fordítója volt a szövegnek. A beszélgetés nagyon jól sikerült, nem miattam, és remélem, még lesz alkalom beszélgetni magyar Shakespeare-előadásokról. A beszélgetésre készülve összegyűjtöttem néhány kérdést, észrevételt, amik jó részét végül nem tudtam megkérdezni, de itt megosztom, hátha valakinek felkelti az érdeklődését, vagy egy kis ízelítőt adhat abból, milyen is volt a beszélgetés.

Kérdések a Mácsai Pálhoz és reflexiók az előadáshoz:

1. kérdéskör: általános bevezető


  • Nem túl népszerű darab, eleve az angol világban sem tartozik a legnépszerűbbek közé, és itthon sem. Az OSZMI adatbázisa szerint 1845 és 2014 között 15 előadás volt. Miért választotta?
  • Miért vonta össze az egyébként 2 estét is kitöltő darabokat egyetlenné? Valójában érdekes vállalkozás, hiszen a két mű együtt is jelenthet, és mivel összevonta, az egység, az egymáshoz beszélés, az egymásra utalások sokkal szembetűnőbbek.
  • Miért nem felelt meg Vas István fordítása? Miért kért Nádasdy Ádámtól egy új fordítást?
  • Mi volt az a központi gondolat, jelenet, részlet, kép, ami köré építette az előadást?


2. kérdéskör: a Néző


  • 3 és fél órás előadás, azaz 3 óra majdnem tiszta játékidő. Nem félt, hogy a közönség hogyan fogja végigülni az előadást?
  • Szerepkettőzés (45 szereplő 16 színésszel), nők férfinek, férfi-nőnek, nők fiatal fiúknak, gyereknek öltöztetése nem zavarja össze a nézőt?
  • Milyennek képzelte el az ideális nézőt?
  • Az előadás a nézőről is vall?


3. kérdéskör: a rendezés


  • Szerepkettőzések, Cross-dressing: néha csak technikai okai vannak, nincs elég színész etc, sok esetben azonban jelentése van annak, hogy egy színész két-három szerepet játszik. Különösen izgalmas ez, ha a szerepek ellentétes táborhoz tartoznak. Mintha a mű arról szólna, hogy valójában senkinek sincsenek különösen nagy tervei, mindenki lehet bárki, sőt saját ellensége is ebben az előadásban. A király az első pillanattól a halálára készül, Riki elfogadja az ölébe hulló trónt, de nem tervez, a király ellenes vezetők csak megdönteni szeretnék a jelen uralkodó hatalmát, de nincs ennél távolabbi céljuk.
  • A IV. Henrik és Falstaff szerepösszevonására miért került sor? Csuja Imre szenzációs mindkét szerepben, a szerepváltása a színpadon is fenomenális. Ugyanakkor amennyire magam utána tudtam járni, ez nem igazán jellemző a magyar előadásokra. AZ OSZMI adatbázis szerint egyetlen példa sincs erre. Tehát miért?
  • Csuja Imre Henrikje: Gabnai Katalin. a Revozor on írja: "Sötétkék káderöltönyökben járkál a hatalommal rendelkezők java része, élükön a nyitáskor épp pártértekezletet tartó IV. Henrikkel (Csuja Imre), aki mióta – mostani ellenfelei segítségével – lemondatta a trónra méltatlan II. Richárdot, saját gyöngesége tudatában, aggodalmakkal teli kormányozza a birodalmat". Tényleg ilyen Henrik? Szerintem éppen azért erős Henrik, mert uralma (számunkra látható) első pillanatától a halálra készül, hogy az utódja már tiszta lappal indulhasson. (http://www.revizoronline.com/hu/cikk/6899/shakespeare-iv-henrik-i-ii-orkeny-istvan-szinhaz/)
  • Metateátrális elemek, önreflexív színház: a szereplők több ízben a tevékenységükről, mint szerepjátékról beszélnek, a díszlet állandósága és mozgathatósága, a feliratok, hogy éppen hol vagyunk, a reflektorok, mintha a színházról is szólna az előadás: mindenki mindent el tud játszani, minden játszható, eljátszható.

4. kérdéskör: Politikai színház (ízlésesen)


  • Talán nem annyira napi politikai ez az előadás, mint ahogy azt Muchichka László állítja: "A kettészakadt ország, ahol mindent a propaganda határoz meg" (https://24.hu/kultura/2017/10/18/a-ketteszakadt-orszag-ahol-mindent-a-propaganda-hataroz-meg/), ugyanakkor van valami sokkal mélyebb politikai ebben az előadásban.
  • Vajda Milán (York érsekeként) a közönségnek mondja: "A nép már megbánta a választását: / az imádatuk átfordult csömörbe. / Mert bizony ingatag lakhelyet épít, / aki a nép szívére alapoz. / Te, ostoba tömeg! Micsoda zajjal / áldottad Bolingbroke-ot, mielőtt / az lett, amivé tenni te akartad! / És most, hogy az lett, teljesült a vágyad, / te, primitív, zabáló sokaság, / úgy érzed: túltöltötted a hasad, / s ingerled magad, hogy kihányjad őt…. A múlt s a jövő: szép; a jelen: undok."
  • Másfelől pedig Falstaff lejön a nézőtérre a nagy megtagadási jelenetben. A Nagypolitika, a hatalom mindig az ember megtagadásáról is szól: itt már nincs helye múltnak, közös múltnak, érzelmeknek, kötődéseknek és lojalitásnak. A Nagypolitika szempontjából az ember nem cél, hanem eszköz, nem egyén, hanem tárgy, használati tárgy, és ezáltal eldobható, sőt eldobandó, amikor már nem szolgálja a célt, hiszen a cél elérése után már csak teher, visszahúzó erő.


2017. október 11.

Felhívás: Digitális Bölcsészet folyóirat

Megosztom ezennel a most induló Digitális Bölcsészet folyóirat felhívását szerzőknek. Azért is mert én is szerkesztőségi tag vagyok, és remélem ezáltal a megosztás által kitűnő szövegek olvasásához jutok. Tehát a felhívás szövege:

A digitális bölcsészet egyesek szerint paradigmaváltást jelent a bölcsészettudományok területén. Mások szerint a számítógép pusztán új eszközöket biztosít a bölcsészettudományi kutatások számára. Számunkra a Digitális Bölcsészet mindkét irányzat közös fóruma.

A folyóiratot azzal a céllal hoztuk létre, hogy lehetőséget teremtsen a magyarországi számítógépes bölcsészeti kutatások eredményeinek közzétételére.

Feladatunknak tekintjük a digitális bölcsészeti adatforrások, szolgáltatások és a vonatkozó szakirodalom kritikai ismertetését, valamint a szakterülettel kapcsolatos tudományos hírek közlését. Célunk, hogy elősegítsük a különféle intézmények, műhelyek és kutatók közti tudományos párbeszédet.

Az évente megjelenő folyóirat nyitott: nyílt hozzáférésű és tartalmai – a CC-BY-NC-SA licencnek megfelelően – szabadon felhasználhatók. Nyitott a különféle tudomány- és szakterületek felé, és egyaránt befogadó a hazai és külföldi műhelyek tevékenysége iránt. A Digitális Bölcsészet ennek szellemében várja a kéziratokat az alábbi rovatokba: 

Tanulmányok: Átfogó elméleti kerettel rendelkező, összefüggéseket megvilágító, szakmai tudományos kérdéseket kellő alapossággal taglaló hosszabb lélegzetű elemzések.

Műhely: Projektbeszámolók, digitális feldolgozás és elemzés gyakorlata a bölcsészettudományokban.

Kritika: Könyvek, cikkek, honlapok, online szolgáltatások kritikai élű, elemző bemutatása; illetve leíró jellegű, rövid szemléje a számítógépes bölcsészettudomány témakörében.

A kéziratokat folyamatosan várjuk a Digitális Bölcsészet folyóirat honlapján elérhető regisztrációs felületen: http://ojs.elte.hu/index.php/digitalisbolcseszet/information/authors

Kapcsolat: dbfolyoirat@gmail.com

2017. szeptember 28.

Vickers, a kvantitatív módszerek és az ember algoritmizálhatósága

Brian Vickers jó. Az előadás meggyőző, amelyet  2016-ban Göttingen Dialog in Digital Humanities előadássorozat keretében adott elő, és a digitális, kvantitatív szövegelemzésről szól különös tekintettel a szerzőség megállapítására, tehát nekem nagyon témába vág. Még november végén meg szerettem volna nézni, amikor egy tweetben utaltak rá, de csak most jutott eszembe. Eszembe jutott, úgyhogy egy vasalás alkalmával megnéztem, és az alábbiakban összefoglalom, mit találtam benne érdekesnek, és hogy milyen további kérdéseket vet fel az előadása.

Az előadás a számítógéppel lefuttatott kvantitatív, szóstatisztikai, stilisztikai elemzések megbízhatóbbá tételéhez, finomításához járul hozzá Ez a téma nekem azért fontos, mert rendkívüli módon foglalkoztat, hiszen a kvantifikált eredmények sok esetben vagy a számok bűvöletében az eredmények fetisizálásához, vagy kritikátlan elvetéséhez vezetnek. Mindkét véglet valószínűleg téves és jogtalan, ám annak a megfogalmazása, hogy mi az episztemológiai státusza vagy a meggyőződés mértéke, már sokkal nehezebb feladat. Vickers nem is érinti ezt a metakérdést, hanem inkább a maga erisztikus és nagyon tájékozott módján inkább módszertani kérdéseket tárgyal. Persze maga a módszertani tárgyalás is előfeltételez egyfajta hozzáállást a metakérdéshez, például minimál programon, hogy ez a fajta kutatás értelmes, eredményekkel kecsegtető vállalkozás

Az előadás módszertani kérdéseket vesz szemügyre elsősorban a szerzőség megállapítása szempontjából, amelyeket a következő tézisekben foglalhatok össze. Elsőként a szógyakoriság elemzés, mint eszköz, amelyik egyes színművek esetében hivatott megállapítani a szerző kilétét, esetében a kontrollkorpusz Vickers szerint nem lehet az egész Shakespeare korpusz, hanem egy szűkebb keresztmetszet, azaz hasonló műfajú darab ugyanabból a korszakból, amelyről tudható, hogy Shakespeare a szerzője. Nagyon logikusan és meggyőzően érvel Vickers ezen kritériumok mellett. (Megjegyzem azért ez nagyon leszűkíti a választható művek számát.) Másodszor amellett érvel Vickers, hogy ne egyes szavakat, hanem szókapcsolatok ngram-ok (pontosabban n+1gram-ok) legyenek az alapjai a szóstatisztika gyártásnak, hiszen Vickers szerint a szókapcsolatok jellemzőbbek lehetnek egy alkotóra, mint egyes szavak gyakorisága. (Ebben is sok az igazság van, ám az egyes szavak statisztikai elemzését ez szerintem nem zárja ki, esetleg kiegészíti, vagyis egészítse ki. Persze érthető, hogy Vickers a szókapcsolatok elemzése mellett teszi le a voksát, hiszen Craig-ék ellenében fogalmazza meg saját álláspontját. (Nyilván nem is Vickers lenne, ha nem egy autoritás ellenében fogalmazná érveit, innen az erisztikus hangvétel.)

Egy kis hiányérzetem azért maradt az előadás kapcsán, ugyanis Vickers említést sem tesz a szövegek verzióinak a problémájáról. Vagyis nem tér ki arra kifejezetten, hogy amikor szövegeket hasonlítunk össze, érdemes arra is figyelni az említetteken kívül, hogy azonos típusú szövegvariánsok összehasonlítása is hozzájárul az eredmények elfogadhatóságához. Azaz – egy extrém példát véve – két mű összevetésekor nem lehet az egyik egy korai nyomtatványon alapuló szövegváltozat, míg a másik egy huszadik századi kritikai kiadás szövege. Lehet, hogy én tévedek, amikor ezt is szempontnak tekintem? Vagy ez olyan magától értetődő? Sőt talán érdemes a tudós közösséget tájékoztatni, milyen szöveget használtunk az elemzéshez, hiszen ez általában elmarad, teljesen ellenőrizhetetlenné, megismételhetetlenné téve a kutatást. Szerintem Vickers nem említi, hogy a korpuszt, amelyiken saját elemzéseit végezte el, milyen szövegváltozatot tartalmaz.

Egy másik kérdés, amit az előadás kapcsán lehetne feszegetni ismét a szókapcsolatok témája köré rendezhető. Vickers ugyanis nem csak a szókapcsolatok gyakoriságát veszi a szerzőség megállapításának alapjául, hanem inkább adott szempontok szerint érdekes, különleges szókapcsolatokra figyel, és azok által kialakított mintázatok teszi központi helyre. Ennél a módszertannál két – nekem legalábbis érdekes – kérdés jut eszembe. Először azt a kérdést veti fel Vickers módszertana, hogy valójában az emberi tevékenység, az emberi intuícióra szükség van-e a kvantitatív módszerek alkalmazásakor is. Ez ahhoz a további kérdéshez vezet, hogy hol húzódik meg a határ a kvantitatív módszerek esetében az emberi tényező és a számítógép teljesítménye között. Másfelől ugyanezt a problémát úgy is felvethetjük, hogy mennyiben algoritmizálható az, amit eddig emberi intuíciónak neveztem. Az „adott szempont” vajon nem adható át a számítógépnek? Vajon milyen tanulási folyamat az, amelynek révén a számítógép is hasonlókat, hasonló alakzatokat keressen egy irodalmi szövegben, akár szerzőségi kérdések megállapításakor is, mint az ember? Ezek a kérdések pontosabban, részproblémákra szedve talán megválaszolhatóvá válnak, és akkor a számítógép más módokon is segítségére válhat az irodalomtudósnak, mint ahogy azt eddig használtuk.

Mielőtt azonban a kérdésekre elkezdenénk keresni a választ vagy a további elemzését maguknak a kérdéseknek, nézzük meg Vickers előadását.



2016. június 11.

Stanley Wells lovagi címe


Stanley Wells awarded knighthood in Queen’s 90th Birthday Honours

Stanley Wells professzort lovaggá ütötte az angol királynő. Megérdemelte. Stanley Wells olyan Shakespeare-tudós, akihez hasonlót keveset hordott hátán a Föld. A királynőnek rengeteg oka lehetett lovaggá ütni őt, ezzel a különleges érdemmel kitüntetni Stanley Wellst, ám ezeket itt és most nem fogom felsorolni. Bárcsak én is kitüntethetném, de mivel nem tehetem, hát írok arról, én miért gondolom utolérhetetlen tudósnak és embernek.

Tudósként először is a kortárs Shakespeare-filológia megteremtője ő. Minden mai szövegkiadás alapjául a Garry Taylorral szerkesztett 1986-os Oxford Shakespeare és a hozzá tartozó szövegmagyarázat (1987) szolgál, amelyekben nemcsak megbízható szövegvariánsokat adtak közre, hanem megteremtették a mai napig is élő paradigmáját a szövegkiadásoknak a saját „bátor és revizionista” módszertanukkal—hogy Andrew Murphy szavait idézzem a Shakespeare in Print című könyvéből. A szövegkiadás és elméleti megfontolásaik máig példát állítanak minden szövegkiadó, szerkesztő számára.

Stanley Wells nemcsak filológusként hanem tudományos könyvek szerzőjeként is maradandót alkotott. Hatalmas publikációs listája több mint egy tucat könyvet és rengeteg tudományos folyóiratban közzétett tanulmányt foglal magában. Shakespeare élete és művei mind megelevenednek ezen a több ezer oldalon meghatározva ezzel a mai Shakespeare-kutatást. Talán nincs olyan aspektusa Shakespeare életének—már ami tudható belőle—és műveinek, amiről Stanley Wells ne írt, mondott volna olyat, amely befolyásolta volna kutatók generációinak gondolkodását.

Stanley Wells nem csak a tudományos publikációk révén gyakorol hatást a kortárs Shakespeare-befogadásra, hanem a befogadás más területein is hallatja hangját. Leginkább természetesen Shakespeare életével, szerzőségével kapcsolatos vitákban vesz részt, hiszen a közvéleményt talán ez izgatja a legjobban. Részt vett abban a híres vitában, amikor az Oxfordiánusok bírósági ítéletben szerették volna látni, hogy a Shakespeare-nek tulajdonított műveket valójában Oxford grófja írta—a pert elvesztették köszönhetően Stanley Wellsnek. Legutóbb az Anonymous című film kapcsán írt könyvet, tartott digitális szemináriumot a szerzőség kérdéséről. Ugyanide sorolhatóak azok a viták, amelyek Shakespeare-ábrázolásokhoz köthetőek. A vitákon kívül aktív életet él a közösségi hálókon, elsősorban a Twitteren, ahol néhány éve elnyerte a „legmenőbb tudós” címet.

Kitüntetési természetesen a Twitteren kiérdemelt mellett nagy számban gyülekezhetnek a polcán. Stanley Wells a tiszteletbeli elnöke a stratfordi Shakespeare Birthplace Trusnak, igazgatósági tagja a Rose Színháznak, tanácstagja a Globe Színháznak. 2007-ben a Brit Birodalom parancsnoka kitüntetést kapta meg. Tiszteletbeli tanára a University College of Londonnak, díszdoktora a South Carolina-i Furman University-nek, valamint a Müncheni, Hulli, Durhami, Warwicki, Craiovai és Marburgi Egyetemeknek.

Stanley Wells mindezek mellett azonban az egyik legkedvesebb ember is, akit szerencsém van ismerni a Shakespeare-tudósok között. Máig élénken él bennem az emlék, amikor először találkoztam vele doktoris hallgatóként, és olyan lelkesen beszélgetett velem, olyan fontosnak találta a gondolataimat, mintha valaki lettem volna. Azóta is bármikor találkozunk, barátként beszélgetünk. Hogy magam is Shakespeare-rel foglalkozom, neki is köszönhető, és példaképül gondolok rá. Bárcsak én is ilyen lelkesítően beszélgetnék hallgatóimmal, hogy nekik is kedvük legyen Shakespeare-rel foglalkozni, hogy ők is kitüntetettnek érezhessék magukat.

Mindezt a tudományos és emberi kiválóságot tükrözi, amit a lovagi cím átvételekor mondott. Álljon itt hát néhány részlet a beszédéből. „Szerencsésnek érzem magam, hogy olyan társaságban tölthettem az életem, mint Shakespeare és az ő műveit elismerő és értékelő emberek.” „Karrierem során tanárként és tudósként is örömömre szolgált és nagyon tanulságos volt együttdolgozni tudóstársakkal a világ számos pontjáról, és remélem, osztoznak az örömömben, hogy átvehetem ezt az elismerést”.

Igen, Stanley, együtt örülök veled!


Az idézetek forrása: http://www.bbc.com/news/uk-england-coventry-warwickshire-36500546
A fénykép forrása: http://stratfordobserver.co.uk/news/stanley-wells-awarded-knighthood-queens-90th-birthday-honours/

2016. május 9.

Mi van akkor, amikor belefáradok?

A kérdés, "Mi van akkor, amikor belefáradok?", minden tavasszal az április kérdése. Nem tréfából, inkább ürességből, talán mert április végére apadnak el a tartalékok. Bárcsak egyszerű kémia lenne ez, hiszen akkor könnyen lehetne segíteni rajta. Valami más lehet ez. Pedig annyi, annyi jó dolog történik körülöttem, itt a tavasz közepe táján, és mindennek csúcspontja április harmadiki hete volt.

Talán az egyik első ilyen élmény volt, amikor Péter Róbert meghívott a Szegedi Tudományegyetemre doktori mestertkurzust tartani digitális bölcsészet témában. Az egész nap maga volt a tökély: az előadás időre elkészült, a déleőttbe belefért még egy kiadós futás is, majd a Nyugatinál ebéd, szuper, végig dolgozott vonatút, előadás, ahova tanár barátaim is eljöttek a diákokon és Róberten kívül. Az előadást figyelmesen hallgatták, utána kérdés-felelet. Talán sikerült néhány érdekes, váratlan dolgot is megosztanom. Végül Róbert kikisért a vonathoz, rengeteg időnk volt még az indulásig, de olyan jót beszélgettünk, hogy majdnem lekéstem a vonatot, a jegyet is vonaton kellett már megvennem. Hazafelé az utat sikerült ismét végigdolgoznom, szerencse, hogy a laptopok akkumulátorai jól bírták. Hogy mi volt felemelő ebben a napban? A szabadság, hogy megtehetem értelmiségiként, hogy egy egész napot egy másfél órás előadásért feláldozhassak, és mindez nem tűnt áldoztanak.

Másnap kezdődött a Shakespeare halálának 400. évfordulójára rendezett jubileumi konferencia, amit Fabiny Tiborral (KGRE), aki egyébként az ötletgazda, és Pikli Natáliával (ELTE) szerveztünk. A pénteket a Károlin, a szombatot pedig a Pázmányon töltöttük. Pénteken nekem csak a másnapért és a vacsoráért kellett idegeskednem, ezen kívül csak egy szekcióelnökségem volt. Ezeken túl az előadásokra kellett figyelnem, ami nem volt különösebben nagy teher, sőt!, hiszen az előadások nagyobb része intellektuális élményben részesített. A szombattól tartottam egy kicsit jobban, hiszen itt már minden az én vállamra került, persze tökéletesen előkészítettek mindent, nekünk már csak végig kellett élni a napot. Ez persze mindig a végére válik ilyen pompássá, közben a következő pillanat pontos lefolyása a rémület, érdeklődés oka.
Ágoston  Katalin
Aztán eljött a számomra legizgalmasabb szekció, ahol két szerepet is játszhattam. Először is tartottam egy előadást, ami végül belülről nézve jól sikerült--kellett már ez az élmény, mert az utóbbi időben tartottam rettenetes előadásokat, egyszer-egyszer lefagytam mint Windows 95 alatt a GTA. Most azonban nyugodtan, talán érthetően-követhetően, picit szórakoztatóan sikerült beszélnem, majd a kérdés-felelet résznél is meglepően nagy lett az érdeklődés, talán itt is a tudomány és szórakozás megfelelő arányban elegyedett. A szekció utolsó részében pedig Ágoston Katalin színművésznővel beszélgettem utolérhetetlen Shakespeare alakításairól. Először a Horgas Ádám rendezte Macbethről, ahol egyedül alakította a vészbanyákat, és gyakorlatilag állandó jelenlétével, a gonosz folymatos hatalmát sok arccal, néha a kapusként, néha a koronázási partin dizőzként jelenítette meg. Ezután pedig a Centrál Színház mostani Sok hűhó semmiértjéről. A beszélgetésbe aztán a közönség is bekapcsolódott, még oldottabbá téve így az alkalmat. A szekció után már csak a közös ebéd maradt, amely szépen lezárta konferencia-programot.

A konferencia után néhány nappal került sor az ELTE-n Kállay Géza főszerkesztésével megjelentetett Shakespeare kritikatörténeti kötetetek bemutatójára. A kötetek hiánypótlóak, hiszen három kötetben kísérik végig a Shakespeare befogadás érdekes korszakait a kezdetektől a kortárs elméleti írókig. Három felkért olvasó vezette be a könyveket, hogy aztán a közönség is hozzászólhasson a beszélgetéshez. A két posztstrukturalista könyvet Reuss Gabriella és Ruttkay Veronika vezették fel, magam pedig a 18. századdal foglalkozó kezdetekről szóló kötetet. A hölgyek pompásan dolgoztak, én meg valamelyest bénábban láttam a munkához, talán egy kicsit a kritikai elem több lett, mint amit az alkalom megkívánt  volna. A kötetek nagyon jól fognak jönni a tanításhoz, hiszen az Irodalomtudományi Intézetben és a doktoris óráimom nem lehet kötelezővé tenni angolos szakirodalmat, ezek a tanulmányok pedig haszonnal forgathatóak ott is.

Mindez tehát mutatja, hogy nagyon izgalmas élményekkel telt meg az április vége, amelyek feldolgozására még időt kell szánnom. Számos témát idehozhatnék a blogba, mint például az ingyenesen hozzáférhető tartalmak megtalálhatósága,  a színház és filológia kapcsolata, a recepciótörténet fontossága és még számos egyéb, ami mostanság foglalkoztat. Ha mégsem jutnak el ide, az annak leszt betudható, hogy most éppen a félévzárás drámájában játszom szerepem, esszéket olvasgatok leginkábbis. De ha mégis lenne egy-egy félórácskám, jöhetnek ezek e témák. Csak sikerüljön egy kis belső energiát feltöltenem a meglehetősen kiürült tankjaimba.

2016. február 12.

RaspberryPi Ex Machina

Előző posztomban már írtam a RaspberryPi vásárlásról, és beüzemeléséről, az örömről, meg arról, hogy nem sikerült néhány dolgot megoldani, például hogy a hálózaton keresztül be tudjak lépni más számítógépekbe. A poszt egészen meglepő érdeklődést váltott ki, többen írtak Facebookon, megosztották, a Twitteren is néhányan elkezdtek követni emiatt. Ami még érdekes, hogy az érdeklődésen túl, voltak, akik azért írtak, hogy elmondják saját tapasztalataikat, illetve hogy ötleteket adjanak az otthoni hálózat használatára.

Az érdeklődés nagyon jól esett, a segítő szándék szintúgy. Mindezek ellenére az öröm mellett maradt egy kis üröm is, ugyanis a probléma nem oldódott meg. Nagyon gyengén próbálkozgattam még, de sehogy sem sikerült a másik számítógépekbe való belépés, állandóan felhasználónevet és jelszót kért a belépéshez, pedig a másik gépeken beállítottam, hogy ne kérjen. Nem nagyon mutatkozott előrelépés, hát félig feladva azt gondoltam, hogy a Ted Talkok, YouTube és egyéb csatornák nézését lehetővé teszi a RaspberryPi; a félig okos TV, valamennyivel okosabb lett, tehát a nyereség, ha nem is tökéletes, mégis nyereség. A vasalási idő így is jól használódott fel.

A probléma megoldását hátráltatta, hogy nem nagyon tudtam az utóbbi hónapokban időt szakítani erre. Amint elkezdődött a vizsgaidőszak hirtelen nagyon feszítetté vált az időbeosztásom, ugyanis egyre-másra cikkek leadási határidejei fenyegettek. Egy angol nyelvű cikknek január 1-jén volt a leadási határideje, az ünnepeket is bekezdésről bekezdésre éltem meg. A második határidő január 20-ra esett, tehát amint leadtam az egyiket, jött a másik. Amikor ezt is leadtam, már várt a február elejei elküldése egy harmadik cikknek. A cikkek szépen-küzdelmesen íródtak, gyarapodtak, újraíródtak, és a határidőkre sikerült elkészülnöm velük. Amikor pedig elszakadtam az írástól, akkor vizsgáztattam, meglehetősen sokat, hiszen a téli vizsgaidőszakra esnek a nagyobb évfolyam előadásaim és a hozzátartozó vizsgák is. Nagyon hasznos volt hát a vizsgaidőszak, sokat dolgoztam, tanultam, és ezért a RaspberryPi, mint Media Center (OSMC) nem tudott fejlődni.

A fejlesztésben áttörést aztán a véletlen hozott. Olvasgattam ugyanis sokat a Google keresőmotorjáról, az algoritmusokról. A keresést meghatározó sok tényező között a kontextus kialakítással való játék hozta meg végül is a megfelelő találatokat, amelyek végül is segítettek megoldani a másik számítógépekről történő lejátszás problémáját. Sikerült így ugyanis megtudni, hogy a Windows (SMB)-n keresztül csak részlegesen lehet megközelíteni az OSMC segítségével egy másik számítógépet, ugyanis az OSMC alapverziójából hiányzik még egy alkalmazás a tökéletes működéshez. Tehát csak ezt a programot kellett beépíteni néhány nagyon felhasználóbarát kattintás segítségével. Azt kellett ugyanis tenni, hogy a myOSMC ablakból eljutva, az OSMC storeból egyszerűen le kellett tölteni a SAMBA alkalmazást. Amint ezzel végeztem, már nagyon simán lehetett böngészni a másik számítógép könyvtáraiban.

Gondoltam, hogy a pudding próbája mégiscsak a kóstolás, tehát érdemes egy filmbe belenézni. Az újonnan megvett Ex Machina DVD-t tehát betettem egy számítógépünkbe, és megpróbáltam a családi TV-n a RaspberryPi segítségével lejátszani Wifi-n keresztül. Az adatátvitel korlátozott sebessége, inkább lassúsága miatt háromszor 2-3 másodpercre megakadt a lejátszás, ám ezen kívül nagyon szépen vetített. Az OSMC menüjéből könnyű volt nyelvet, feliratot választani, onnan indítani, ahol legutóbb leállítottam a filmet, azaz ténylegesen egy média center benyomását keltette az eszköz. Ja és még egy előnye volt, ti. hogy nem kellett a RaspberryPihoz csatlakoztatott egérrel dolgozni, hanem a TV távirányítója is alkalmasnak mutatkozott minden lehetőség elérésére.

A befogadói élmény fokozásához már csak egy lépést kell tenni, azaz a wifiről át kell állni az adatkábeles megoldásra. Az adatkábelt még a házunk építésekor kihúztam erre a helyre, csak akkor még nem volt szükség arra, hogy a TV-t, amink akkor éppen még nem is volt, bekössem a hálózatba, tehát nem készült el a kiállás. Most az a terv, hónapok óta valójában, hogy egyszerűen csak egy RJ45 csatlakozót szerezzek be, amit ráépítek a vezeték végére, és így beleköthetem a RaspberryPiba. Még november végén beugrottam egy számítógépes boltba, ahol megrendeltem a csatlakozókat, ám még nem sikerült beszerezniük. Értem én persze, hogy nem egy nagy üzlet ez nekik, de ez a hitegetés, hogy „mindjárt megérkezik, de telefonszámot nem adnak, menjek csak be hozzájuk” nóta egy kicsit már fáraszt. Interneten is rendelhetnék, de 50 db alatt nem lehet, az meg egy kicsit azért sok, még ha nem is sikerül elsőre rátenni a kábelre. Ez azonban valószínűleg egy következő bejegyzés témája lesz.


Talán egy kicsit stílusosan a próbához az Ex Machina-ra esett a választás, hiszen disztopikus műfajú filmről van szó, amelynek középpontjában a mesterséges intelligencia áll. A film a gép és ember kibékíthetetlen ellentétéről mesél, és arról hogy az ember megpróbál túljárni a gép eszén, a másik ember eszén, ám a csatározásból a gép kerül ki győztesen. A sematikus témát azonban a színészi játék, a kamera történetmondása színezi ki az élvezhetőségig: a próbából végül filmnézés lett. A két főszereplő arcjátéka, az emberi érzelmek és azok megjelenítése az arcon különlegesé teszik az élményt. A sok közeli képben a színész eléri, hogy azt higgye a néző, úgy érez, amint éppen kell. A géppel együtt értelmezünk, a gép is eljátssza az érzelem fizikai manifesztációját, és mindezt persze a színész is eljátssza. Az átverések, a látszat tudatos manipulációja, amikor egy pillanatra az ember is azt hiszi, hogy gép, és megpróbálja bizonyítani emberségét, a film különböző szintjein mintha alátámasztani látszana azt a fájdalmasnak ható elvet, hogy végső soron túl sok jellemzője az embernek algoritmizálható. Minden leképezhető a számítógép nyelvére, és a leképezhetőségtől már csak egy pici lépés a tökéletes imitációja. Ha algoritmizálható, akkor olvasható és eljátszható, végeredményben pedig manipulálható, a figyelmes olvasó az arcról, apró mozdulatairól mindent le tud olvasni, és maga is meg tudja ugyanezeket jeleníteni a saját arcán. Innentől kezdve beállhat a regressio ad infinitum, minden reflektálható, kétségbevonhatóvá válik. Az algoritmizálhatóság moralitáson túli, előtti következményeit a kamera pompásan mutatja meg a különlegesen színészi játékon és alaphangulaton keresztül.